„Készítsétek az Úr útját” (Luk 3,4)

Ez igék, melyeket a mai szent evangéliomban szerető édes anyánk a római a katolikus Egyház intéz hozzánk, hajdan Izajás próféta után (40,3) Zakariás nevű zsidó pap fiának, Keresztelő Szent Jánosnak ajkairól hangzottak, buzdítván a gonoszság tengerébe merült zsidókat, hogy készítsenek utat, kivezetőt a bűnök pusztájából, mint hajdan Egyiptomból vándorló őseik, mert csak így lehet reményök az örök Kánaán tej- és mézzel folyó virányait elérhetni. Az Isten választott népe ez időben erkölcsileg igen alacsony fokon állt. Bálványok előtt hajtott térdelt; prófétáit nem csak nem hallgatta, hanem egyenesen megvetette, az erkölcsökben őseit nem követte, de annál jobban követte bűneiben, úgy, hogy kevés kivétellel az egész nemzet egy Káin-tábor volt. Az érzékiség, a földiesség uralkodtak fölötte; keblében a bűnös vágyak, a vad indulatok ádáz vihara dúlt, szívét szeretetlenség foglalta el. Ekkor tűnt fel Szent János, az Úr Jézus Krisztus előhírnöke, teveszőrruházatában, lángajakkal hirdetve a Messiás megjelenésének elérkeztét, ostorozva kérlelhetlen szigorral a nép bűneit, gonosz cselekedeteit, s buzdítva az örök élet ösvényének igazítgatására.

Mi is Urunk eljövetelének megünneplésére készülünk. Az ádventi négy vasárnap a négyezer esztendő jelképe, mely a világ Üdvözítőjének eljöveteléig lefolyt. Csak néhány nap választ el e fenséges ünneptől. Erre nekünk is mindnyájunknak készülnünk kell. S ezért intézi az Egyház is hozzánk azon szavakat, amelyeket Keresztelő Szent János korának zsidaihoz intézett; ezért buzdít minket is, hogy készítsük el az Úr útját, tegyük egyenesekké ösvényeit. Sőt a módot is kijelöli, hogy miként tegyünk: Minden völgy betöltessék, és minden hegy és halom megaláztassék, és a göröngyösök egyenesekké legyenek, és a darabosok sima utakká. (Luk 3,5)
     Hogy minő völgyet kell betöltenünk, minő hegyet és halmot megaláznunk, miféle göröngyöket és darabosságokat elsimítanunk – ezt fogom jelen szent órában veletek megértetni. Boldogasszony Anyánk! esedezzél érettünk szent Fiadnál. Ti pedig Szeretteim! kísérjetek figyelemmel.

Minden völgy betöltessék, minden hegy és halom megaláztassék, és a göröngyösök egyenesekké legyenek, és a darabosok sima utakká. Nagyon helytelenül fogná fel a mai evangéliom e szavainak értelmét az, ki azt gondolná: arra buzdíttatunk általok, hogy minden ép kezű és lábú ember, ha üdvözölni akar, taligát, ásót, kapát, köteles fogni és elkezdeni a hegyek lehordását, a völgyek betöltését, az ország- és gyalogutak simítgatását s a göröngyök összezúzását. Az evangéliom e részét nem betűszerinti, hanem erkölcsi értelemben kell venni.

Minden völgy betöltessék. Nemcsak a földszínén, hanem a lélekben is vannak völgyek, mélyedések; ott is van üresség. Minő mély völgy, mily nagy űr van a szerencsétlen lelkében, ki a hitközöny párnáján kóros álomba szenderült! Úgy él ő, mint a vakond: örök alant járván mindig, eszébe sem jut felemelkedni akarni az istenimádás Hóreb-hegyére, hol az Úrral társaloghatni. Érzi ugyan ő maga is e mély űrt s megkísérel mindent annak betöltésére, csak ami valóban betöltené, azzal nem tesz kísérletet. Próbálja betölteni tudománnyal, munkával, szórakozással; de mindez nem használ, de mindennek dacára ott marad a völgy, a mély űr szíve fenekén, s egyre zúg, mint örök visszhang. Egyedül csak az Isten iránti szeretet tölthetné be. Hallgatná szorgalommal az örök igazság hirdetését, mely itt, a szószéken történik; tartaná csak meg a szent törvényeket, tenné csak félre érintetlenül tiltott napokon a tiltott étkeket; imádná csak naponkint az ég és föld királyát: szorítaná csak ajkaihoz többszörönkint a csodatevő fát, mely megszerezte az örök frigyet az Isten és ember között, áthidalta az ég és föld között tátongó űrt, midőn gyümölcsében a paradicsomi tiltott fa rablott gyümölcsét visszaadta; biztos lehetne, hogy szívének üressége, lelkének völgye betöltetnék. Már hogy is lehetne e völgyet betemetni a tudomány, gazdaság, hír, dicsőség, élv s e világ egyéb illékony gőzeivel! Oda az istenimádás súlyos aranya kell, melyet még a legvadabb vihar sem hordhat szét lenge homokszem gyanánt.

Minden hegy és halom megaláztassék. A. magyar közmondás szerint; a közép út aranyút. E közmondás helyességét már a Jordán-parti szent tanító bizonyítja, midőn a völgyek betöltése után a hegyek megalázását sürgeti. Ez által a középutat ajánlja. De ne feledjétek, hogy ez erkölcsi értelemben veendő. A halmok és hegyek alatt itt a kevélység, a nagyravágyás, a dölyfösség, a gőg, a felfuvalkodás értendők. Nem hihetem, hogy a próféta romlott korában is jobban helyén lett volna ennek hangoztatása, mint manap. A kevélység akkor sem lehetett uralkodóbb, mint napjainkban. Pedig még akkor nem rikogatták a füleket egész a megsíketelésig tele az egyenlőség eszméivel; akkor még nem vezércikkeztek a testvériségről. S íme ma, minden egyenlőség dacára nagyobb a kevélység, mint valaha; minden testvériség dacára, soha sem nézte le annyira ember az embert, mint manap. Azt látjuk, hogy akik úton-útfélen az egyenlőséget tele torokkal követelik, ezt oly értelemben teszik, hogy egyenlőkké tétessenek nem azokkal, akik talán alattok állanak, hanem azokkal, akik érdemeiknél fogva föléjök kerültek. Osztozni szeretnének a fáradság, munka, szorgalom gyümölcsein, de nem a koldusnak üres tarisznyáján. Azt látjuk, hogy akinek ajkáról a testvériség szava ki nem hal, nagyon iparkodik a felaranyláncozottak közé, igen nagy kedvteléssel szorongatja a gyűrűk sokaságától ragyogó ujjakat, de a szegény munkást már messziről nagyvigyázva elkerüli, nehogy a kellemetlen szénfüstszaga gyenge idegzetének ártalmára tegyen, vagy a dologban bemocskosult keze, kesztyűjét véletlen érintse. Testvériséget óhajt fölfelé, de lefelé nem! Miért? Mert a gőg, a kevélység tartja fogva. Szégyenlené testvérének nevezni, keblére ölelni a szegény nyomorgót, ki verejtékkel áztatva eszi száraz kenyerét. Talán egy bűn sincs a Szentírás lapjain oly gyakran megróva, mint éppen a kevélység. Talán senki sincs annyira fenyegetve mint a kevély. Nem is csoda! Hisz a szent könyv szerint: „Isten és emberek előtt utálatos a kevélység.” (Sir 10,7)

És oh édes Istenem! ki tudná mégis megmondani: teremtményeid hány milliói sértenek téged e bűnnel! Tekintsünk csak körül, s tapasztalni fogjuk, mi kevesen vannak az alázatosak !Hiába énekelte az ókor lantosa, szent Dávid: „A mennyből a legkisebbre is tekint a földön” (Zsolt 112,6), senki sem akar alacsony lenni; senki sem akar az alázat mély völgyébe ülni, hanem felvágyik a gőg, a kevélység hegyére; s ha helyzeténél fogva mással nem éreztetheti dölyfét, érezteti a nyomorult koldussal, ki küszöbét felkeresi; gorombáskodik a védtelennel, ki segélyért esd. S történik ez az úgynevezett egyenlőség, testvériség korszakában. Bizony, ha nem volna oly igen gyászos kép, oly leverőleg szomorú jelenet: mosolyogni lehetne fölötte. Nagy szükség van tehát arra, hogy Egyházunk szünet nélkül füleinkbe dörögje szent János szavait: Minden hegy megaláztassék.
     Óh hallgassunk jó anyánk szavára, alázzuk meg, romboljuk szét a kevélység hegyét; halmát változtassuk át az alázat sík útjává. Ne feledjük a Szentlélek szavait: „Az igen gazdag ház is semmivé lesz a kevélység által.” (Sir 21,5) Valóban semmivé, mert megsemmisít minden reményt, melyet az alázat talán betöltene. Ne legyen tehát, szeretteim! az evangéliom szava ránk nézve pusztában kiáltó szó; ne hangozzék el eredmény nélkül füleink mellett, hanem halljuk meg és teljesítsük. Alázzuk meg kevélységünket, törjük meg gőgünket, semmisítsük meg dölyfösségünket, hogy alázatban ünnepelhessük az alázat ünnepét, a kis Jézus születését, a karácsonyt.

A göröngyösök egyenesekké legyenek és a darabosok sima utakká. Mennyi göröngy, mennyi darabosság rejlik némely emberben! Nem darabosak-e azok, kik az Isten ellen zúgolódásban törnek ki? s nem göröngyösség-e a káromlás? És oh én édes Istenem! hányan zúgolódnak legszentebb végzéseid ellen! Hányan lázonganak engedetlenségükben! Hányan ejtik ki káromolva szentséges nevedet! Oh hogy akarjátok ti káromlók, ti zúgolódok a szeretet ünnepét megülni! Hát az isteni irgalom e nagy napján, midőn az ég leszáll a földre, még e nagy napon sem akartok a szeretet előtt meghajolni, a káromlással felhagyni? Még e nagy napon sem akartok a jótékony Isten előtt térdre omolni s őt szívetek mélyéből imádni? Oh ti szerencsétlen teremtmények, hát nem látjátok-e, hogy téves útra kerültetek? hát, nem veszitek-e észre a nagy botlást, melyet elkövettetek?
     Én nem tudom hinni, hogy valakit az esztelenség annyira rabjává tehetett volna, hogy rettegés nélkül, a legnagyobb közönnyel rohanna a veszedelembe; hogy önmaga akarná lelki bukását. S nem önmaga rohan-e a káromló a legnagyobb veszedelem örvényébe? Ki kényszeríti őt bűnének elkövetésére? Mivel fogja magát menteni majd az örök bíró előtt? A tolvaj, ki idegen vagyon után nyújtá ki kezét, talál mentséget a nagy szükségben, mely lopásra kényszeríté; a kéjenc talál mentséget a nagy csábításban; a mértékletlen a megszokásban, a hazug a gyarlóságban; de mivel fogja menteni magát az, akinek ajkáról a káromlás szava ki nem halt? aki az Isten elleni zúgolódásban tölté életét? Oh szeretteim! nem találand az mentséget! Sem a vér melege, sem a szükség, sem a gyarlóság nem menthetik azt! Teljes szigorral fog felette az ítélet elhangzani. Adja a mindenható Isten, hogy mi közöttünk egy ily szerencsétlen se találtassék. És nem fog találtatni, ha az Anyaszentegyház intelmére hallgatunk, melyet a mai szent evangéliomban intéz hozzánk; ha tudatlanságunk és hitközönyünk völgyét betöltjük, ha kevélységünk hegyeit és halmait megalázzuk, ha lelkünk göröngyeit, darabosságait elsimítjuk; mert ekkor közülünk meglátja minden test az Isten üdvözítőjét. Amen.