Kedves Hívek,
megint lezárult egy egyházi év, és az ádventi idővel Krisztus születésének, szenvedésének és feltámadásának újabb ciklusa kezdődött el.
     Vajon miért tárja az Egyház mindig ugyanazokat az eseményeket – Jézus Krisztus életét, létét és növekedését, megváltó szenvedését és halottaiból való feltámadását – szemünk elé? Nincs elég más téma, melyeket ugyanilyen gyümölcsözően szemlélhetnénk? Nem lehetne például a hitvallás hitigazságait az egyes hónapokra felosztani? Vagy nem lehetne legalább valami fajta változatosságot az egyházi évbe behozni azzal, hogy több különböző ciklusra osztják?

Elsősorban azért, mert az emberré lett Istenfiú a teremtés középpontja; mert Ő az út, az igazság és az élet. Ezért nincs más olyan szemlélődésre alkalmas tárgy, mely jobban megfelelne, hogy a mi központi értékünk, a mi életünk középpontja legyen. „Ezekbe (az igazságokba) maguk az angyalok is csak vágynak bepillantani” (1 Pét 1,12), és nekünk, ha pillantásunkat rávetjük, már mintegy itt a földön részünk lehet a menny egy részében, az angyalokkal és a szentekkel való mennybéli közösségben.
     De hogy Isten csillogása ezen a földön ne nyomjon agyon bennünket, Isten emberré lett. Hogy Isten hatalma ne gyűrjön le bennünket, hogy egyáltalán hinni tudjunk, Isten gyermek lett. És az Egyház anyai körültekintésével erre akarja tekintetünket irányítani.
     De valaki közbevetheti: oly sok éve elmélkedem már végig az egyházi év során mindig ugyanazt a várakozást, ugyanazt a születést, mindig ugyanazt az életet és halált. Miért forog a liturgikus év mindig egy körben? Jézusnak erre az ellenvetésre talán ugyanazt kellene mondania, mint amit egykor Fülöpnek mondott: „Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz!” (Jn 14,9)

Ha valakinek Krisztus mint az egyházi év elmélkedésének tárgya nem elegendő, akkor ezzel csak azt mutatja, hogy az egyházi év végén ugyanoda érkezett csak vissza, ahonnan az év elején elindult. De ez túl kevés lenne, hiszen nekünk nem szabad körben mozognunk, hanem mindig közelebb kell kerülnünk HOZZÁ. Képletesen kifejezve, a spirálban való mozgás olyan, mint a csigalépcsőn való felfelé haladás; az ember minden fordulat után egy lépéssel közelebb kerül céljához.
     Ezért kell az egyházi év végén egy csöndes pillanatban komolyan feltennünk magunknak a kérdést: valóban közelebb kerültem Istenhez? Az elmúlt év valóban lelkem üdvét szolgálta?
     És azután, függetlenül attól, hogy ennek a kutatásnak mi az eredménye, ne hagyjuk magunkat se hiú önelégültségből áltatni, se bátortalanságból vagy rezignációból elcsüggeszteni.
     Az önteltség és csüggedtség ugyanis két olyan mélység, mely az Istenhez vezető keskeny út szélén tátong. Szánjunk tehát most, mikor az új egyházi év kezdete egyúttal az Istenhez vezető út új szakaszát is kell, hogy jelentse, néhány gondolatot a lelki élet e két szakadékára.

A magával elégedett ember Isten elé áll és érdemeire hivatkozik. Ebben a pózban messze van saját méltatlanságának tudatától, és attól a lelki szegénységtől, melyet az Úr boldognak nevezett (lásd: Mt 5,3). Ha ekkor Isten ezt az embert, aki önmaga túlértékelésében azt a jót, melyet magán észrevesz saját érdemeinek tud be, megtartaná tévedésében, nem tenne jót vele. A jó pásztor azonban nem tud bennünket becsapni. Hogy egy ilyen embert Isten megtérítsen, világosan meg kell mutatnia neki, hogy valójában milyen gyenge is ő. Tehát nem más, mint irgalom, ha az ily módon önmagával elégedett ember egyszer megérzi saját kicsinységét. Ezért kell nekünk is gyakran emlékezetünkbe idéznünk, hogy saját természetes erőinkből semmire sem vagyunk képesek, semmi jóra és semmi olyanra, mely a mennyre szerez érdemeket.

Egy napon a szent kolostoralapító, Pachomius (†346) olyan tanítványt vett fel, aki mindenáron mártír akart lenni. A fiatal szerzetes számára rövid idő múlva örömteljes hír érkezett: szaracének nyomultak előre egészen a kolostor közelében levő egyik hegyig. Szent Pachomius magához hívatta hát a barátot és ezt mondta neki: „Kedves fiam, eljött az általad oly forrón vágyott óra. Kora reggel indulj erre a hegyre fát vágni.” Az örömtől szinte magán kívül indult neki a barát az útnak. Ahogy a rablók megpillantották, rögvest rárohantak és elfogták. Először állhatatosan megtagadta, hogy a bálványoknak áldozzon. De amikor mellének szegezték a kést, felkiáltott: „Ah, kérlek benneteket, ne öljetek meg, inkább megteszem, amit akartok; könyörüljetek rajtam!” Végülis leborult a szaracénok istene előtt, mire a rablók kinevették, alaposan megverték és visszaküldték a kolostorba, ahova sápadtan és remegve, inkább holtan, mint elevenen érkezett meg. Szalézi Szent Ferenc, aki nekünk erről a történetről beszámolt, végezetül még hozzátette: ekkor a barát, aki hiúságában nem tudta elviselni, hogy magát súlyos bűnbe bonyolódva lássa, mélyen szégyenkezve és megtörve térdre esett és megbánta bűnét.

A második mélység – mely, úgymond, az elsővel éppen szembeeső oldalon fekszik – a csüggedtség. És a kísértőnek teljesen mindegy, hogy az embert a két szakadék közül melyikbe taszítja bele! Manapság ez a második talán még veszélyesebb és mélyebb, mint az önteltség. Ezért mondta Pater Libermann, egy szentéletű pap, aki a múlt században tért át zsidóként a katolikus hitre: „A csüggedtség az, mely által a legtöbb lélek elkárhozik.”
     Csüggedtté az válik, aki csak az emberekre épít vagy csak saját képességeiben bízik. Mert mindenki csalódik valamikor, aki nem Istenben remél. Aki valóban Istenben bízik, az hitében tudja, hogy nem fog csalódni, és nem is fog csalatkozni. A csüggedtség azonban, valamint a nyugtalanság, félelem és levertség semmi esetre sem szolgál Isten tiszteletére. Ilyen érzületek csak sértik Őt, félreismerik jóságát, eltávolítanak tőle és elvonják tőlünk segítségét. „Jaj a lankadt szívűeknek, kik nem bíznak Istenben, nem is találnak ezért nála oltalmat!” (Sír 2,15)

E két, látszólag ellentétes hiba, az önteltség és csüggedtség, titokzatos módon gyakran mégis összefügg. Elbátortalanodás nem ritkán nő ki beteges érvényesülési törekvésből (gondoljunk csak Pachomius tanítványára). Ha egyszer valaki csalódik önmaga hiú túlértékelésében, akkor az illetőnél ezt követően fellépő rezignációt semmiképpen nem szabad az alázattal összetéveszteni. Az alázat ugyanis minden más, csak nem kishitűség.

Aki egyszer Isten közénk való leereszkedését felfogta, alapjában véve nem is lehet más, csak valóban alázatos. Isten oly hatalmas, hogy azt is megengedheti magának, hogy mindenek között a legkisebb legyen, anélkül, hogy nagysága belső törést szenvedne. Ha Ő, a végtelen, ennyire lehajol saját teremtményéhez, mily kicsiny vagyok akkor én! Mennyire megszégyenül gőgöm! Az Örök Ige megtestesülése, a tény, hogy Isten „nem riadt vissza a szűz méhétől” (Te Deum), jobban megnyitja számunkra az utat Istenhez, mint a prófétáknak és látnokoknak szóló összes kinyilatkoztatás. Isten emberré válása megmutatja nekünk, milyen Ő, hogyan gondolkodik, milyen az érzülete. Aki ezt a nagyságot szemléli, szívesen lesz maga kicsiny. Isten teremtményei közé való eme leereszkedésére a válasz nem lehet más, mint Isten alázatára igaz alázattal, az Ő odaadására magunk átadásával felelni.
     Isten irántunk való szeretete az oka bátorságunknak is; az ok, hogy ne csüggedjünk el még ebben az istentelen időben sem! Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Kezdjük ezért az új egyházi évet az őrá való várakozással! Isten megint lehetőséget ad nekünk, hogy szívünkben helyet adjunk neki.
     Ennek az új évnek az ajándékával Isten mintegy azt mondja nekünk: még nem késő. Ha eleddig kevés tért adtunk Krisztusnak szívünkben, most itt az idő, hogy helyrehozzuk. Csak semmi csüggedés!
     De egyúttal ezt is mondja nekünk: még nem vagyunk célnál, az utolsó csatát még nem vívtuk meg. Ne értékeljük magunkat túl! Akkor is, ha Isten kegyelme által életünk csigalépcsőjén egy hosszal közelebb kerülhettünk hozzá ebben az évben, akkor is fel kell újra készítenünk szívünket, lelki érzékszerveinket még jobban ki kell élesítenünk, hogy ha homályos alakban elénk jön, felismerjük és elfogadjuk Őt.