„Áldott, ki az Úr nevében jő” (Mt 23,39)

Így üdvözölték a mennyország szentei szent István első vértanú lelkét, midőn közéjük emelkedett. Ő nyerte el a vértanúság első pálmaágát, ő öntötte először vérét Krisztusért, ő hozta magát mindenek előtt áldozatul az üdvösség tanáért. Megmutatá, hogy szerette Jézust; megmutatá hogy hűséges követője; megmutatá, hogy tanítása nem röppent el füle mellett, hanem behatott lelkébe, átment vérébe, éltének szabályozója, zsinórmértéke lett.
     Csak egyszerű diakónus volt, és mily lélekerő lakott benne! Mennyi bölcsességgel szólott a tanács előtt s mily bátorsággal zúgta füleikbe: „Ti mindenkor" ellene állotok a Szentléleknek, valamint atyáitok, úgy ti is.” (ApCsel 7,51) E bátorságának jutalma halál lőn, mert mint a szent könyv mondja: „kivetvén őt a városból kövezik vala.” De boldog halál volt ez édes hallgatóim! mert minden kiömlött vércsepp egy-egy drága gyönggyé változott mennyei koronájában. Nem halt ő meg, de akkor találta csak meg a valódi életet, azt, melyet halál meg nem szakaszt, betegség nem rövidíthet, sír el nem nyelhet; azt, mely örök, végnélküli és boldog.
     Oh! ily halál csak nyereség s azért szívem mélyéből kívánom, bár ily halálunk lenne mindnyájunknak! Ez óhaj teljesülhet, ha követjük szent Istvánt. Fényes csillag gyanánt ragyog előttünk s nem annyira hogy gyönyörködtessen bennünket, mint inkább, hogy példakép gyanánt szolgáljon. Úgy van, vegyük például István vértanút az ellenség szeretetében. Midőn a kőzápor hullott és piros vére már összevegyült a föld porával, midőn már-már kilehelte nagy lelkét, a szent könyv bizonysága szerint térdeire esvén, nagy szóval kiálta mondván: „Uram! ne tulajdonítsd nekik e bűnt.”

Szeretteim! mily ritka léleknagyság, mily szívnemesség! Nemcsak feláldozza életét Krisztusért, de örömmel is áldozza fel; nemcsak örömmel áldozza fel, de meg is bocsát gyilkosainak; nemcsak megbocsát nekik, de imádkozik is érettük és kéri az Atyát, hogy e bűnt ne számítsa be nekik, ne tulajdonítsa vétkül, vegye úgy, mintha nem is történt volna. Ily szeretetet csak Jézustól tanulhatott, azon Jézustól, ki legelőször imádkozott ellenségeiért. Nekünk is meg kell tanulnunk az ellenség e szeretetét édes hallgatóim! ha boldogok akarunk lenni. És ez nem is fog nagy megerőltetésünkbe kerülni, ha meggondoljuk, hogy minden, még legnagyobb ellenségeink is javunkra szolgálhatnak.
     Nem hiszitek? Tehát én be fogom bizonyítani, csak legyetek figyelemmel.

Minden, még legnagyobb ellenségeink is javunkra szolgálhatnak.
     Hogy ez igazság teljes fényében ragyoghasson fel lelkünk szemei előtt, tudnunk kell, hogy miféle javakat értek én itt? Sietek kijelenteni, hogy nem a világ javairól szólok, nem földi hasznot értek, mert az ilyes haszon nem igen érdemli meg, hogy templomi szószékről magasztaltassék, mivel több kárt tesz, mint amennyi jót eszközöl. Lelkünk javát értem, midőn azt állítom, hogy ellenségeink is előmozdíthatják azt. Miképpen? Mi által? Hogyan? Csak úgy édes Hallgatók! hogy ellenségeink.

a) Önismeretre vezérelnek, mintegy feltárják szívünket, megmutatják bensőnket, minden hízelgés nélkül.
     Az ember nem igen tartja jó barátjának azt, ki szigorúan ítél felette, tettei, beszédje, szándékai felett. Hanem aki mindig és mindenben dicsérettel halmozza el, ki mély hajlongások között magasztaló szókat ejt, ki nem fogy ki a dicséretből, ki ékes és áradozó szavakkal festi a bámulatot, mellyel irányában szorgalma, sikerei, tehetsége, esze miatt általánosan viseltetnek, ki elmondja, hogy páratlan eszélyességű, ritka ügyességű, kötelmeit úgy tölti be, hogy messze földön nincs hasonló hozzá, ah! az jó barát, az javunkat óhajtja, az igazi szeretettel, ritka jóakarattal vonzódik hozzánk! Igen, így gondolkozunk. Ámde e vélekedés sokszor megcsal. Miért? Mert önmagunk túlbecsülésére visz. Szívesen el fogjuk hinni, hogy csakugyan oly jeles, oly buzgó, oly kötelességhű, oly páratlan emberek vagyunk, hogy akár példakép gyanánt ragyoghatunk egy egész község, város, megye előtt. El fogjuk hinni, hogy mi hiba sincs intézkedésünkben, mi hiány sincs személyünkben, hogy minden tekintetben tökéletesek vagyunk.
     S e hit mire visz? Először is elbizakodásra, kevélységre. Aki a tökély mintáját imádja magában, az mind kevély, fejét magasan hordja, embertársaival csak úgy érintkezik, hogy azok el ne tévesszék ám szemeik elöl, hogy most egy páratlan jelességű emberrel, a város büszkeségével van szerencséjük szót válthatni.
     E hit másodszor embertársai megvetésére viszi. Aki magát mindenek fölé becsüli, valjon tisztelni fogja az felebarátait? Nem! Szellemileg kisebb, tökéletlenebb lényeket lát bennük. Micsodák ezek énhozzám? Én fenn állok a hegytetőn, az ismeret, a tudomány, a lángelme verőfényében ragyogok, míg ők a völgyben ülnek, a homály völgyében. Így fog gondolkodni, s aki így gondolkodik, azt a kevélység szele nem kapta még el? De igen, már szárnyain röpül, mint a száraz falevél a vihar szárnyán. Az Isten pedig a kevélyre ezen ítéletet mondá: „Amely lélek kevélységből vét valamit, mivelhogy az Úr ellen pártütő lett, irtassék ki népe közül.” (4 Móz 15,30)

Önszemélyünk túlbecsülése harmadszor azt eszközli, hogy nem törekszünk a tökélyesülés után. Ha elhisszük a hízelgők beszédjét, hogy mi hiba sincs egész lényükben, cselekedetünk és rendelkezéseinkben, úgy nemcsak fölöslegesnek, de egyáltalán lehetlennek tartjuk a tökéletesedést. Aki már fennáll a torony keresztjén, magasabbra nem léphet. S így nem leszünk azon, hogy lelkileg javuljunk, testileg csiszolódjunk. Aki pedig folyton nincs azon, hogy mindig és mindig tökélyesebb legyen, az, ha mindjárt magas fokra jutott volna is már, vissza fog hanyatlani. Eszerint tehát azok az úgynevezett jóbarátok, kik csak magasztalni tudnak, s kiket a legjobb barátainknak szoktunk tartani, több kárt okoznak lelkünknek mint ellenségeink.
     Ellenségeink nem takarják le fogyatkozásainkat, sőt alkalom adtán nem mulasztják szemünk elé tárni. S higgyük meg szeretett Hallgatók! nincsen ez kárunkra. Így alkalmunk van megismerni magunkat, oly hibáinkat, melyekre eddig talán nem is ügyeltünk. Megismerhetjük gyengeségünket a kísértésekkel szemben. Az önismeret fontos dolog. Ha nem ismerjük magunkat, azt se tudjuk, mitől tartózkodjunk. Ha például valaki ismerve önmagát, tudja, hogy ha alkalma nyílik, mértékletlenül élvezi a bort, kerülheti legalább az alkalmat. De aki nem ismeri magát, aki nem hiszi ezt el, ki folyton csak jókedvet emleget, midőn bizony már a sárga földig van, az nem fog arra törekedni, hogy ez alkalmat kerülje, mert túlbecsüli magát. Ha azonban jön ellensége, és az kemény szavakkal értésére adja, hogy bizony nagyon igyekszik a sertések között érdemelni helyet, talán még észre tér. Nem fog azonban megjavulni soha, ha csak olyan jóbarátjai vannak, kik a jóbarátságot a hízelgésbe, magasztalásba helyezik.
     Mily sokan éltek háborítlanul a bűnnek, mily sokan voltak elmerülve a vétkek fertőjében, de ellenségük feltárta a titkot, azok megrendülve lelkükben, bűnbánatot tartottak és nem vesztek el. Valóban fontos dolog tehát az önismeret.
     De nemcsak fontos, hanem nehéz dolog is. Mi inkább lágyak vagyunk önmagunkhoz, mint szigorúak. Még hibáinkat is szépítjük, enyhítjük; más, kevésbé szigorú nevet adunk nekik s elhitetjük magunkkal igen sokszor, hogy a szemérmetlen beszéd szellemesség, a durvaság természetesség, a folytonos civódás az igazság védelme. Már most ki fog minket tévedésünkre figyelmeztetni? ki fogja a gyermeket nevén nevezni, a bűnt bűnnek mondani? Hízelgő jóbarátunk ugyan nem, mert az csak bámulni tud afelett, ami tőlünk származik. Hanem majd felvilágosít, majd megnyitja szemeinket ellenségünk, majd fülünkbe dörgi az a tévedést. Igenis, többször ráz eszméletre bennünket ellenségünk, mint amaz, kit jóbarátnak tartunk. Ki tagadhatná tehát, hogy ellenségeink is előmozdíthatják lelkünk ügyét? Ki tagadhatná, hogy hasznunkra vállnak? Nem vezérelnek önismeretre? Igen kedves Hallgatóim! önismeretre vezérelnek ők, lerántják a leplet oly vétkekről is, melyeket eddig figyelemre se méltatánk s azáltal mintegy kényszerítenek, hogy tökéletesedjünk. S nem volna-e ez hasznunkra?

b) Ellenségeink továbbá mintegy kényszerítenek a javulásra. Miáltal? Éppen azáltal, hogy minden cselekedetünkre, minden mozdulatunkra, minden szavunkra figyelnek. Valjon nem vagyunk-e óvatosabbak, ha tudjuk, hogy egy pár ítélő szem kísér bennünket? Bizonyára nagyobb gondot fordítunk tetteinkre, sőt megválogatjuk még kifejezéseinket is, ha ellenségünk áll mellettünk, ki ezeket valamikor fegyver gyanánt használhatja fel.
     A felségsértés nagy bűn, szigorú a rászabott büntetés is, és mégis találunk romlott lelkűeket, kik e nagy vétket elkövetni nem félnek, kik becsmérlőleg és káromlólag mernek szólani azokról, kik e földön az isteni gondviselést helyettesítik, kiknek kezébe Isten a nemzetek kormánypálcáját adta, káromlólag szólnak a fejedelmekről. De ily bűn elkövetésére csak meghitt körben nyílnak fel az ajkak, azok előtt és között egyedül, kiknek érzelmei a sértegető előtt nincsenek elzárva, kiknek hasonló gondolkodásáról már meggyőződött. Ha azonban egy ellenség volna jelen a társaságban, valjon merészelne-e valaki sértőleg nyilatkozni a földi felségről? Bizonyára nem, tartva a bevádoltatástól, a súlyos bűn súlyos következményeitől. Úgy van, nem merészelné ezt tenni s nem tenné s így lelkére nem esnék rá egy súlyos kődarab, egy súlyos szikla, mely bizonyára nyomná szívét, tépné bensejét, marcangolná lelkiismeretét, ha ellensége nincs jelen abban a bizonyos körben, abban a meghitt társaságban.

De továbbá ellenségeink leselkednek is utánunk, titokban kémlelik, hogy mit teszünk? mivel foglalkozunk? Ezt pedig tudva, nem iparkodok-e más egyéb vétket is kerülni? nem iparkodunk-e kötelmeinket pontosan teljesíteni? Ha két szolga, két iparossegéd, két hivatalnok ellenséges lábon áll, nem végzik-e dolgaikat pontosabban, gyorsabban és szabatosabban? Miért? Hogy először ellenesük el ne áztathassa őket, s másodszor az önérzet nemes versenyre kel, nem akarja egyik sem engedni, hogy felülmúlja a másik s így pontosabb és gyorsabbak lesznek. A jóbarátok között sok bűn követtetik el. Az a leány azáltal esett el, kit jóbarátjának tartott; az az ifjú azzal együtt követett el betörést, kit legjobb emberének hit; az az asszony az előtt rágalmaz, kinek barátságát bírja; az a férfi azok társaságában szegte meg a böjtöt, kikkel épen nincs rossz viszonyban. Az a leány nem hullatná most könnyeit, nem pirulna gyalázata miatt, szüleit nem enné a szégyen, ha azon az esten ellensége mellette állt volna. Az az ifjú nem ülne most börtönben, nem bűnhődnék, ha ellensége is jelen van a társaságban, melyben a gonosz tervet kifőzték. Az az asszony nem került volna becsületsértési pörbe, ha ellensége is hallja beszédét, mert akkor nem merészel rágalmazni. Nem úgy van-e tehát amint mondom, hogy ellenségeink mintegy kényszerítenek, hogy a jó ösvényen megmaradjunk? Hisz ennyit még barátaink sem igen szoktak tenni! Nincsenek-e tehát hasznunkra még ellenségeink is? Nem volt-e előnyére, hasznára szent István vértanúnak, hogy ellenségei voltak? Hisz épp ezektől kapta a vértanúság drága koszorúját. Épp ezek nyitották fel előtte az ég kapuit. Ha csak jóbarátai vannak, meghalhatott volna-e Krisztusért? Kiönthette volna-e vérét azért, ki őérette kiönté? Kimutathatta volna-e törhetlen hitét, tántoríthatlanságát, rendíthetlen meggyőződését?
     Szent Istvánnak nagy hasznára voltak az ellenségei, de épp így hasznunkra vannak nekünk is, márcsak azáltal is, hogy

c) alkalmat nyújtanak szenvedhetni.
     A szenvedést nem méltányolja a világ, mire sem becsüli, fél tőle. Pedig ha ismerné annak értékét, becsét, ha tudná mily nagy kincs az, nem panaszolkodnék a szenvedések miatt, sőt örömre gyulladna tüzüknél, nem jajgatna kislelkűleg, sőt örvendetes alleluját zengene. Ha valahol örömpercek kínálkoznak, ezt fel szokták használni, azt a helyet felkeresik, már hónapok előtt terveznek, számítanak, hogy miként fognak majd mulatni. Épp így keresnék fel a szenvedés helyeit, épp ily örömmel számítanák a keserűség napjait, sőt még imádkoznának is érte, ha ismernék annak nagy becsét.
     Úgy van, a világ nem ismeri a szenvedés értékét, azért fél tőle. Mért nem ismeri? Mert nem akarja ismerni. Hányszor mondottam már én is nektek, hogy jobb szenvedni, mint örvendeni, s mégis, valjon nyílnak-e örömre ajkaitok a keserűség idején? Csak valljátok meg, hogy panaszkodtok, ha az Isten próbál benneteket, s nagyon is örülnétek rajta, ha e próba elmaradna, noha ezzel a menny legnagyobb gyémántját dobjátok is el magatoktól. Inkább elvetitek, hogy sem szenvedjetek. Pedig mondom, szenvedhetni szerencse. Isten a legjámborabbakat folyton nyomorgatta. Jób pátriárka mennyit szenvedett! „Énmagamban eleped lelkem, és a nyomorgatások napjai bírnak engem”, kiáltá fájdalmasan (Jób 30,16) Szent Dávid pedig így szól: „Kemény dolgokat mutattál a te népednek; a keserűség borával itattál minket.” (Zsolt 59,5) A Prédikátorok könyve is bizonyítja, hogy „az ember sokat gyötrődik.” (Préd 8,6)
     De hát mért szorongatta Isten legkedvesebb fiait? Hogy ezáltal alkalmat nyújtson nekik az érdemgyűjtésre. De épp ily alkalmat nyújtanak nekünk is ellenségeink, midőn bántalmaznak, szomorítanák. E bántalmakat ha békével szenvedjük, erényeket gyűjtünk, az erényeket pedig jutalmazza az Isten. De ha senki nem bántalmaz bennünket, ha nyugodtan élünk, van-e alkalmunk béketűrésünket kifejteni? van-e alkalmunk e réven erényeket gyűjteni? jutalmat érdemelni? Nincs! S ha nincs, nem marad-e el a jutalom?

Tagadhatlan tehát, hogy ellenségeink nagy hasznunkra vannak. Igen, hasznunkra, mert: a) önismeretre vezérelnek; b) az eleséstől visszatartanak; c) a béketűrés kifejtésére alkalmat adnak. De ha még ellenségeinkből is hasznunk van, lehet-e? szabad-e gyűlölni őket? Szent Istvánnak is voltak ellenségei, még pedig gonosz, halálos ellenségei, kik életétől is megfosztották, s mégis, mit tett ő? Talán szidalmakkal illette őket? Talán átkokat szórt fejükre?
     Nem, nem! Ő tekintetbe vette, hogy ez ellenségei nagy jót tesznek vele, mert a vértanúság koronájához juttatják s azért nemcsak hogy nem haragudott rájuk, de még imádkozott is értük. Szent István fényes példája lebegjen szemed előtt kedves Hallgatóm! Jusson eszedbe, hogy ellenségeid ha e földön üldöznek is, jót is tesznek veled; míg földi életedet keserítik a mennyei boldogság édes örömét szerzik meg, s azért szent István példája szerint te is imádkozzál értük, felkiáltván a vértanúvezérrel: „Uram! ne tulajdonítsd ezt – ez ellenséges érzületet – nekik vétkül!” Amen.