„Íme tétetett ez sokak romlására és feltámadására Izraelben.” (Luk 2,34)

Gyönyörű látvány lehetett, midőn a galamb ősz Simeon a jeruzsálemi templomban karjaira vette a parányi kis Jézuskát és patakzó szemekkel adott hálát a jó Istennek, hogy megérheté ez örömet is. Boldog könnyek voltak azok, mert egy tiszta lélek örömének valának bizonyítékai! A jó Simeont szívének nagy boldogsága olvasztá könnyekre. Ezért a pillanatért esedezett még csak. Hosszú életet adott neki Istennek jósága, sokat élt e földön, élevezett örömeket és szenvedett fájdalmakat, mint más ember, de azért, valamint az öröm napsugaras, úgy a fájdalom, a szenvedés, a bánat, a mély keserűség felleges napjaiban is rendíthetlen híve, megadó gyermeke volt az örök Atyának, mint kevés ember. Nem is kívánt volna már tovább élni, rég szívesen látta volna a halált, mely megszabadítandó volt őt a test börtönéből és bevezetendő az igazak közé, ha még egy vágy, egy nagy, magasztos és szent vágy nem töltené el lelkét, vágy látni, fogni, ölelni az ígért Messiást, Jézus Krisztust!
     És íme szeretett Hallgatók! az öreg Simeon e szent és utolsó vágya is teljesült ma. Látja az igazak váltságát. Nézzétek, ott repes karjain, ott mosolyg szíve felett, mint a kora hajnalban fakadt rózsabimbó. Oh, mint ragyognak annak a jó öregnek szemei, mint dobog szíve, melybe úgy érzi, hogy a hajdani láng, az egykori melegség tért vissza! Oda szorítja hevesen dobogó kebléhez, égő szívéhez a kis Jézuskát és néma áhítattal tekint az égre; majd pedig magasra emeli s remegő ajakkal kiállt: Íme tétetett ez sokak romlására és feltámadására Izraelben!

De mit beszélsz te jó öreg? A szent öröm, mely szívedet egészen eltölti, helytelen felkiáltásra fakasztott. Mert miként tétethetett sokak romlására és feltámadására? Ugyanazon ok, két ellentétes okozatot minként eredményezhetne?
     Ha sokak romlására tétetett, akkor nem lehet sokak feltámadására, és viszont, ha sokak feltámadására tétetett, lehet-e sokak romlására?
     Vagy talán helyesen beszélt az öreg Simeon? Gondolkozzunk efelett. Lehet-e az, amit ő mond? Lehet-e az Üdvözítő romlás és feltámadás egyszerre? Gondolkozzunk, szeretett Hallgatók.

a. Jézus sokat feltámadására tétetett
     A paradicsom ajtajával az ég kapuja is bezáratott az emberiség előtt, de megnyílt a sír, a bűn, a halál ajtaja. Szerencsétlen szüleink kiestek az Isten kegyelméből. Egy pillanat alatt minden elveszett: ártatlanság, halhatatlanság, örök élet, isteni szeretet. Az égi remény angyala leeresztett szárnyakkal siránkozott. Vele együtt sírtak az ősszülők is De hasztalan folyt könnyük, azzal a végbevitt tényt helyre nem üthették, lelküket meg nem tisztíthatták, mert a vétek szennye még könnyeiket is elmocskította.
     S azért küldötte el a könyörülő jó Isten egyetlen Fiát: Jézust, hogy amit az emberiség könnyével le nem moshat, azt ő mossa le vérével. A szent vér kiömlött, végig festve a keresztfát, s az emberiség meg volt váltva.
     A vér piros habjai fehérre mosták a fekete lelkeket. Midőn Krisztust odaszegezték a keresztfához, az emberiség lelkéről a láncok lehulltak; midőn Krisztus nem mozdulhatott, a pokol tornácában a megváltásra várakozó jámborok lelkei, mint fehér galambsereg, vígan emelkedett az ég felé; midőn Krisztus meghalt az emberiség feltámadott a bűn halálából.

Nincs szomorúbb halál a bűn halálánál. A természet halála a testet öli meg, de a bűn halála a lelket. Már pedig okkal nagyobb szerencsétlenség a lélek életét veszteni el, mint a testét. A lélek halála örökös lehet, míg a testre felpirkad a feltámadás hajnala. Istenem! mi lett volna velünk, ha Krisztus el nem jő, ha nem hozza önmagát áldozatul, ha nem önti ki szent vérét, ha a kereszten üdvünkért meg nem hal? Ki vált meg bennünket? ki szabadit ki az ördög rabigájából? ki veszi le a láncokat lelkünkről? ki nyitja fel az ég ajtait? ki támaszt fel a bűn halálából? Nem kellett volna-e elvesznünk, örökre elvesznünk? Krisztus Jézus azonban könyörült rajtunk. Feláldozta önmagát érettünk ő, „kiben váltságunk vagyon az ő vére által, bűneink bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint”. (Ef 1,7) Azért mondja szent János apostol: „Ő engesztelő a mi bűneinkért, nemcsak a mieinkért pedig, hanem az egész világéiért is." (Jn 1,22) S így lett feltámadásunkra a bűn halálából. Amint szent Ágoston nagyon szépen mondja: „Eljött gyalázatot venni magára és tiszteletet osztogatni;e1jött fájdalmakat tűrni és üdvöt adni, eljött meghalni és életet adni.”

Azonban számtalanszor esünk el most is; mennyiszer vesz rajtunk erőt a gyarlóság, a gyöngeség, akaratunk rossz természete és természetünk bűnös akarata; mily sok bűn, mily sok vétek terheli lelkünket. Nincs hét, sőt nincs nap, de nincs óra, azonban perc és pillanat sincs, hogy Istent sérelem ne érné a megváltott ember részéről, hogy vad lázadás durva szava, ne emelkednék a mennyország ellen. Oh! mily sok vétek ostromolja naponkint az eget. Elmondhatjuk a királyi zsoltárossal: „Gonoszságaim megsokasodtak fejem hajszálai fölött.” (Zsolt 39,13) Hát e cselekedeti bűnök halálából ki fog feltámasztani bennünket? Ki más tenné ezt, mint a mi szeretetteljes Jézusunk; az a kedves Jézus, ki, ha hetvenhétszer bántatik meg, hetvenhétszer ad bocsánatot a bánkódónak, ki felragyogtatja reánk napját akkor is, midőn sérelmekkel illetjük, bűnkövekkel hajigáljuk? Igen, ő egy szentséget szerzett, a bűnbocsánat szentségét, melyben méltóképpen részesülve megtisztulunk a bűnökből, feltámadunk a vétkek halálából. Úgy van, térdelj a gyóntatószékhez, ha bűnök terhe nyom, kérd ott Jézus nevében vétkeid bocsánatát és megkönnyebbült lélekkel fogsz felkelni. Senkit nem utasítanak vigasz nélkül, ki szívében a jobbulás komoly szándékát hozza. Azért mondja oly szépen szent Ágoston: ”Bírjuk Krisztus halálát, birjuk Krisztus vérét! Az emberi gyarlóság keljen föl tehát, ne essék kétségbe, ne roskadjon össze, ne csüggedjen s ne mondja: Nem üdvözülhetek! Halandó ember, mit ígért neked Isten? Hogy örök életed leszen. Nem hiszed? Oh hidd, oh hidd el! Hiszen több, amit tett, mint amit ígért. Mit tett? Meghalt éretted. Mit ígért? Hogy élni fogsz vele. Bizony ám hihetetlenebb, hogy az Örökkévaló meghalt, minthogy a halandó örökké éljen. S íme ezt a hihetetlenebbet valóban bírjuk. Ha tehát meghalt az Isten az emberért, nem fog-e az ember élni az Istennek? Nem fog-e örökké élni a halandó, akiért az halt meg, aki örökké él?”
     Igen örökké élünk, mert Krisztus által feltámadhatunk a bűn halálából, s aki e halálból támad fel, az az örök boldogságnak bírására támadott. Igazad volt tehát jámbor Simeon, midőn azt mondottad arról a karjaid között repeső kisdedről, hogy sokak feltámadására tétetett. Hisz e kisded által támadunk fel a bűn halálából.

Hát a tudatlanság halálából ki által támadtunk fel? Ki volt a kalauz, a vezér, a tűzoszlop, ki előttünk ragyogott s kit követve a tudatlanság sötét pusztájából ki, az igaz ismeretek Kánaánjába jutottunk? Ismét Jézus Krisztus, édes Hallgatók! Ő gyújtott lelkünkben fényt, ő világosította meg elménket. Avagy mit tudott Krisztus előtt az emberiség még magáról az Istenről is, lélek e legnagyobb szükségletéről? Nem feledkezett-e meg róla? Nem ismerte-e félre lényegét, természetét, mivoltját? Nem imádta-e bálványokban, vagyis inkább bálványokat nem imádott-e igaz Isten gyanánt? A zsidó nép választott nép volt, mégis hányszor elesett, még akkor is, midőn úgyszólván kézen fogva vezette az Isten, mint a pusztában, hol fényes felhő és tűzoszlop által nem szűnt meg, útját fénnyel hinteni be, nehogy eltévedjen. És még akkor is aranyból öntött borjút imádott, még pedig főpapjával, Áronnal együtt. (lásd: 2 Móz 32,2)
     Édes Hallgatók! mily tévedés ez! Tehát ily könnyen feledték el és cserélték fel még magát az Istent is, ki folytonosan beszélt hozzájuk a szent pátriárkák és próféták által. Hát más egyéb lényeges dologról mit tudtak? Mit tudtak a Szentháromság titkáról, az erények értékéről, a felebaráti szeretetről, az irgalom nagy becséről, a hitvesi szeretetről, az alázatosságról, a betegek ápolásáról, a foglyok kiváltásáról, az ellenségért való imáról? Mit tudott mindezekről még maga az Isten népe is? Mit tudott a lélekről, természetéről és halhatatlanságáról? Mit tudott földi rendeltetése végcéljáról? Mindezt homályos köd, sűrű fátyol takarta. Még a legnagyobb bölcsek, a bámult lángelmék terjedelmes művei sem elégíték ki az emberi szívet annyira sem, mint egy ujjnyi vastagságú katekizmus. Ellenkezőleg, még epedőbbé, még szomjasabbá tette. S ki tárt fel előttünk mindent? Ki világosította fel elménket, ki ragyogtatott abba sugarat? Jézus Krisztus, az ő szent tana által. Ő ismertette meg velünk lelkünket és életünk célját. Ő ismertette meg velünk az erényeket és buzdított azok ápolására. Így támadtunk fel Krisztus által a tudatlanság halálából, így vezetett és vezet bennünket a helyes ismeretek virágos mezejére.
     S azért újólag erősítem, hogy valóban helyesen beszélt az agg Simeon, midőn Jézusról azt mondá, hogy sokak feltámadására tétetett. Hisz íme őáltala támadtunk fel a bűn halálából, őáltala támadtunk fel a tudatlanság halálából.

b. Jézus sokak romlására tétetett
     Ez Simeon jövendölésének második része. Majdnem megbotránkozva kérdezi itt a szív: miként hozhat romlást a világ áldása? Pedig mégis úgy van, mint Simeon mondja, sokak romlására tétetett ő. Romlásukra lett azoknak, kik el nem ismerik.
     Szörnyű nagy birodalom volt a római birodalom. Az ismert világ, úgyszólván Róma igáját hordozta. Diadal követte zászlóit, győzelem kísérte had seregeit. E római birodalom pogány volt. Bálványokat imádott igaz Isten gyanánt. Pogányok voltak az uralkodók és makacsul ragaszkodtak ez utálatos tévelyhez. Oly makacsul, hogy Krisztusnak, Krisztus tanának hadat izentek. Minden eszközt megragadtak, hogy Krisztus követőit kiirtsák. Vad állatokkal tépették, máglyákon égetették, szétfűrészelték, keresztre szegeztették, szétdaraboltatták őket és más iszonyatosnál iszonyatosabb kínok között fosztották meg életüktől. S mi lett a dolog vége? Az hogy meggyilkoltak tizenegy millió keresztényt, a keresztények pedig egyetlen egy pogányt sem, és mégis a roppant római birodalom dőlt meg, Krisztus tana pedig egyre terjedt, földi országa növekedett. Jézus birodalma királyává tette pedig szent Pétert, annak adta tehát az uralmat, annak szarvát, azaz hatalmát emelte fel, mert íme, az összeomlott római császárok trónján, az ő királyának, szent Péternek pápai trónja ragyog.
     Vagy tekintsétek a zsidó népet, a kedvelt, a kiválasztott fiakat. Hol van országuk? hol van hazájuk? hol vannak templomaik? Hol oltáraik? hol a frigyszekrény? Az Istennel kötött frigy felbomlott, jelvénye elveszett. Hazájuk, templomuk, oltáraik, fővárosuk, a kedves Jeruzsálem megsemmisült, feldúlatott, mert Krisztus ellen fordult, tanát elvetette, papjait meggyilkolta és nem menekedett Jézus meleg szárnyai alá, mint a csirke a tyúk szárnyai alá. Ki tagadhatja tehát hogy sokaknak romlására tétetett a kisded, mely ma Simeon karjai között repes? Oltárok romjai, templomok puszta falai, városok kövei és összeroskadt trónok, összetört koronák, megsemmisült országok kiáltozzák ezt. Úgy van, aki Jézusnak ellenáll, annak romlása kikerülhetetlen!

De az sem fogja kikerülni romlását a ki elfogadta és ismét elhagyta őt. E hűtlenség nem csekélyebb bűn az előbbi nyakasságnál. Bírni az igazságot és elvetni azt, meghívni Jézust és elűzni őt – ki az? merre van? Álljon elő, ki azt meri mondani, hogy nem büntetésre méltó iszonyú gonoszság? Nézzétek az eretnekeket! Ők bírták és elűzték, de meg is semmisültek. Hol van az a teméntelen eretnekség, mely Jézus ellen fölemelte vakmerő fejét. Ma már elszámlálni se tudjuk valamennyit! Elvesztek. A most élő eretnekek is erre a sorsra fognak jutni, mert Krisztus a tévelyt nem tűri örökké, talán néhány száz vagy néhány ezer évig, de egyszer meg fog a most élő tévelyeknek is kondulni a lélekharang.

Szeretteim! Csak egy örök: Krisztus, az ő egyháza!Ezen kívül múlandó minden. Krisztus ellen hasztalan minden törekvés, mert sem őt megdönteni nem lehet, sem ellene állandó intézmény nem létesíthető. Példa rá a hitehagyott Julián császár. Nagy Konstantin szüntette be a római császárok véres üldözését, mely tíz császáron át 300 esztendeig tartott. Nagy Konstantinnak 337-ben bekövetkezett halála után három fia jutott a trónra, megosztván a birodalmat, A két ifjabb halála után az egész ország kormánya a legidősebbre szállott, akit halála után unokaöccse, Julián követett a trónon. Julián gonosz lelkű ember volt, Jézust csak közönséges embernek tartotta. Mindenképp azon mesterkedett, hogy miképp állíthatná vissza a régi pogányságot? A keresztényeket amint csak lehetett üldözé. Iskoláikat bezáratta, javaikat elkoboztatta, a hivataloknál minden alkalmazástól eltiltotta. Sőt még Jézust is meg akará hazudtolni. Tudjuk ugyanis, hogy Jézus megjövendölte a jeruzsálemi templom végleges elpusztulását. Julián tehát ennek ellenére elhatározá, hogy e feldúlt templomot felépítteti. Hozzá is fogtak a munkához, ámde itt Isten állt eléjük. Amit nappal építettek, éjnek idején egy láthatatlan kéz mindig ledönté. Majd pedig földrengés tette tönkre, végre tűz jött ki a földből, mely a munkásokat is fölemeszté. Hiába volt tehát Julián erőlködése, az Istennel harcba nem állhatott. Vakmerő kísérlete miatt azonban nem maradt el az isteni büntetés. A perzsák elleni hadjárat reá nézve kedvezőtlenül ütött ki, a csatát elvesztette s maga is a harcmezőn maradt.
     Juliánnak bizonyára romlására tétetett Jézus, és vele együtt mindazoknak, kik netán elhagyták őt. Ezek nem örvendezhetnek neki, mert szigorú ítélet tartand egykor majd felettük.

Nem volt-e tehát igaza az öreg Simeonnak, hogy sokaknak föltámadása leszen az Üdvözítő és sokaknak romlása? Föltámadása mindazoknak, kik segélyével elhagyják a bűnt, és szent tanítása által engedik magukat vezettetni, de romlása azoknak, kik őt el nem fogadják, vagy ismét elhagyják.

Szeretett Hallgatók! mi ne legyünk hívek a kisded Jézushoz? Hát romlásunkra legyen-e ő? Nézzétek a zsidó népet, mely el nem fogadta. Nézzétek Juliánt, mely elhagyta. Nem rendítenek-e meg titeket e példák? Nem járják át szíveteket? Szeretteim, fogadjuk szívesen az Úr Jézust, azaz, fogadjuk szívesen törvényeit és éljünk a törvények értelme szerint! Ne hagyjuk el őt soha, de ragaszkodjunk szent személyéhez lelkünk minden erejével, vérünk minden melegségével, szívünk minden szerelmével, hogy ne halálunk, de föltámadásunkra legyen Ő. Amen.