A New York-i World Trade Center-t és a Washington-i Pentagon-t ért terrortámadások az ártatlanok iránt érzett szomorúság és együttérzés mellett tanácstalanságot és egy lehetséges háború miatt érzett aggodalmat is hátrahagytak. Az eseményeket tárgyaló egyik olvasásra érdemes kommentár Susan Sontag, amerikai írónő tollából származik, aki a katasztrófa idején éppen Berlinben tartózkodott. (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001.09.15.) Az írónő kifejezetten felteszi a kérdést az USA politikai felelősségéről: „Hol marad annak beismerése, hogy itt nem a ‘civilizációt’, a ‘szabadságot’, az ‘emberiességet’ vagy a ‘szabad világot’ érte ‘gyáva’ támadás, hanem az Egyesült Államokat, a világ egyetlen olyan államát, amely saját magát szuperhatalommá nevezte ki; olyan támadás, melyet az Egyesült Államok politikájának, érdekeinek és tetteinek következményeként indítottak. Hány amerikai tud róla, hogy Amerika még mindig bombákat dob Irakra? És ha valaki a ‘gyáva’ szót a szájába veszi, akkor ezt inkább azokra kellene használnia, akik megtorló támadásaikat felülről hajtják végre, és nem azokra, akik készek arra, hogy maguk is meghaljanak, ha ezzel másokat megölhetnek. Nagyon alaposan át kell gondolni az amerikai titkosszolgálatok kolosszális kudarcát, az amerikai politikát, különösen a Közel-Keleten. Régen megvetettük a szovjet pártnapok egyhangú, megtapsolt és öntelt sekélyességét. Majd minden politikus és kommentátor szenteskedő, valóságot torzító retorikájának egyszólamúsága ezekben az utolsó napokban méltatlan a demokráciához.” Hogy az amerikai írónő ilyen egyértelmű szavakkal szólít önkritikára, arra enged következtetni, hogy az amerikai külpolitika sokakban szorongóan rossz érzést kelt. Nem sokkal másképp szólt egy másik kommentár a FAZ-ban két nappal később (Charles Simic: „Miért értek egyet Susan Sontag-gal”): „Sokkal nyugtalanítóbb politikai vezetőink hiányos messzelátása. Hamarabb fog bekövetkezni, hogy a Talibánok leborotválják szakállukat és asszonyaikat rövid szoknyákban hagyják járni, minthogy a mi politikusaink a múlt politikai döntéseit hajlandók lesznek revidiálni.”

Susan Sontag se többet, se kevesebbet nem tesz, mint diagnózist ad az USA elhibázott külpolitikájáról. Ugyanakkor nem fejti ki, hogy eközben mely esetekre gondol. Talán arra, hogy amikor a Szovjetunió Afganisztánban harcolt az amerikaiak számára Osama bin Laden volt a megfelelő ember, aki amerikai kívánságra és amerikai segítséggel az ottani ellenállást szervezte a rivalizáló világhatalommal szemben. Most azonban nem tudnak megszabadulni azoktól a szellemektől, melyeket ők hívtak elő, vagy helyesebb ezt a szólást felidézni: „aki szelet vet, vihart arat?” – Az amerikai külpolitika egyéb szűklátókörű döntését is fel lehetne még példaként hozni. Lehetséges, hogy Susan Sontag Saddam Husseinre is gondol, Kosovora vagy – a távolabbra eső múltban – a sztálinista Oroszországra, aki szívesen látott háborús partnerből rövid időn belül első számú szellemi fenyegetéssé vált.
     Nyugodtan rábízhatjuk az illetékes politikai szakemberekre, hogy a múlt mulasztásait és téves intézkedéseit feldolgozzák (az már más kérdés, hogy megteszik-e). Hogyan néz ki azonban mindezek megítélése vallásos szemszögből?
     Semmitmondó az a vélemény, mely az „ember méltóságára mért szörnyű csapásról” beszél, miként ezt az Osservatore Romano tette. Keresztény értelmezés szerint minden gaztett az ember méltóságára mért csapás. Hogy ezen túlmenően célszerű-e éppen a World Trade Center-t az „emberi méltósággal” kapcsolatba hozni, az egy vatikáni lap számára legalább is megkérdőjelezhető.

Az iszlám és a kereszténység alapvetően másképp ítéli meg a szóban forgó terrorcselekményt. Bár a katolikus morálteológia is ismeri az „önvédelem” fogalmát és az ebből következő „igazságos háborút”, de egy terror cselekmény semmilyen körülmény között nem sorolható be e két fogalom tárgykörébe. Terror per definition igazságtalan, mert per definition nem-érdekelteket és ezzel ártatlanokat érint. Katolikus szemszögből egy zsarnok megölése bizonyos körülmények között megengedhető – lásd Stauffenberg merényletét Hitler ellen –, de ez nem terror, hanem egy éppenséggel nem ártatlan ember célzatos likvidálása.
     Az ilyen megfontolások legfőbb irányelve az, hogy a cél nem szentesíti az eszközt a Szentírás szavai szerint: „Non faciamus mala ut veniant bona.” (Róm 3,8) Nem szabad tehát rosszat tenni, hogy ezzel jó történjen, vagyis egy jó cél nem igazolja a rossz eszközt.

Ez az alapelv messzemenő következményekkel jár. Meghatározza, hogy az emberi cselekedetnek objektív normái vannak, és így ezeket nem lehet bármely cél érdekében felhasználni, legyenek bár e célok mégoly nemesek és magasztosak is. Azt jelenti, hogy vannak olyan tettek, melyek magukban véve rosszak, és ezért soha, semmilyen körülmény között nem végrehajthatók.
     Hogy néhány példát említsünk: az abortuszról szóló vitákban igen gyakran használják érvként az ún. méltányosságot érdemlő eseteket. Ez két jó közötti döntéskor lép fel, például a gyerek élete vagy a házasság felbomlása; a gyerek élete vagy foglalkozási karrier stb. Ezek és az ehhez hasonló érvek azon dőlnek meg, hogy egy ártatlan megölése soha nem megengedett, akkor sem, ha ezzel egy másik jót lehet megszerezni vagy megvédeni.

Ezzel kapcsolatban nagy fontossággal bír, hogy a modern teológia számos kísérletet tett, hogy a hagyományos katolikus tanításnak éppen az emberi viselkedés ezen objektivitását kikerülje, és hátsó kapukat találjon, mellyel olyan tetteket tud legitimálni, melyek nem megengedettek. Egyik ilyen kísérlet az ún. szituációetika, mely azon az állításon alapszik, hogy minden eset egyedüli, és ezért egy tettet nem lehet az általánosan érvényes szabályok szerint megítélni. Így az sem lehetséges, hogy egy emberi cselekedet jóságáról vagy rosszasságáról általános megállapítást tegyünk. – Bár igaz, hogy a körülmények egy tett megítélését befolyásolni tudják, és ezért ismerteknek kell lenniük, de az ekkor sem igaz, hogy egy önmagában rossz tett egy jó cél által jobb erkölcsi minőséget nyer.

Az iszlámra vonatkozóan azt kell mondanunk, hogy az gondolkozás nélkül annak az alapelvnek hódol, hogy a cél szentesíti az eszközt! A cél ezúttal valamiféle „szent háború” az USA és az amerikaiak megalázónak tűnő hatalmi politikája ellen. Ekkor a vallási ellenség megölése hősi tetté válik és a saját élet feláldozása mártíriummá. – Keresztény szemszögből nézve az ilyen „háborús cselekedetek” soha nem igazolhatóak, vagyis mindig bűnt jelentenek, tehát soha nem lehetnek a háborúviselésnek megengedett eszközei, még akkor se, ha nagy és igaz ügyről lenne szó.

A szituáció iróniája abban áll, hogy ez a most tárgyalt keresztény etika elvileg ugyan igen, de gyakorlatban nem képez ellenpozíciót az iszlámhoz. Az iszlám a gyakorlatban egy posztmodern kereszténységgel áll szemben, mely annyira „felvilágosodott”, hogy gyakran még a Tízparancsolatot (a természeti törvényeket) se veszi figyelembe. A katolikus dogmát és a katolikus morált az egyházi hivatal messzemenőkig relativizálta; ezek elvileg még érvényesek ugyan, de gyakorlatban már alig élik és alig követelik meg bárkitől is.

A Taliban mohamedanizmusa a „keresztény dekadencia” ellenpólusának tartja magát, mert nagyon is jól látja az Amerikában és Európában uralkodó erkölcsi mélypontot (összekötve a materiális jóléttel). A kereszténység elvesztette szavahihetőségét és meggyőző erejét, és nem jelent többé komoly szellemi veszélyt az iszlám számára. A sokat bizonygatott párbeszéd a kengyeltartó szerepét játssza.
     Az iszlámot a nyugati politikusok, vatikáni egyházi vezetők és saját képviselőik úgy mutatják be, mint valami távol-keleti kereszténységet. Ezt meg lehet figyelni Bush elnöknél, kinek országa saját értelmezésük szerint egy multi-kulturális állam, és aki megpróbálja az összes amerikait együtt tartani. De a pápától, aki ismeri a teológiai különbségeket, és akinek cselekedeteit vallásilag és nem politikailag értékelik, ez nem fogadható el.

Megmutattuk, hogy a kereszténység abban a szekularizált formában, mely korunkban a legtöbb nyugati ipari országban és sajnos magában a katolikus Egyházban is jelen van, az alapelvek ugyanolyan széthullását mutatja fel, mely az iszlámban úgymond természeténél fogva jelen van. „A cél szentesíti az eszközt” olyan irányelv, melyet mindenki elítél, ha egy terrortámadás halálos következményeként éli meg. De hogy mi, keresztények, már régóta ennek a pragmatizmusnak hódolunk, azt úgy tűnik, senki sem veszi észre.

Nem össze nem illő dolgok összekeverése, ha következtetésként megjegyezzük: a kereszténység belső megújulása és különösen a katolikus Egyháznak atyáik hitéhez és buzgóságához való visszatérése az egyetlen lehetőség a létrejött problémák belülről jövő és ezáltal tartós megoldására.

Az iszlám ma ugyanúgy, mint régen, döntő problémát jelent. De mielőtt pontosan kifejtem, mely szempontok szerint taglalom e témát, célszerű e probléma mindkét oldalát megvilágítani.
     A mi országunkban (Franciaország), ahol az iszlám időközben a második legnagyobb vallás lett, az iszlám terjedése különösen a Maghreb és újabban Afrika országaiból történt masszív bevándorlással függ össze. Ez úgy az etnikai és a vallásos közösségek közötti együttélésben, mint azokban a kérdésekben hoz magával problémákat, melyek a közrend fenntartásával vannak egybekötve, mint például a csador viselése az iskolákban.
     Ezek a problémák nem esnek direkt a mi területünkbe. Azoknak a politikusoknak kell ezzel foglalkozni és a dolgokat okossággal és az igazságosság figyelembevételével megpróbálni szabályozni, akiket a polgári társadalom jólétének őrzésével megbíztak. Ami bennünket, vallási újságot illet, minket csak az iszlám vallási aspektusa érdekel.

Kertelés nélkül állítjuk, hogy az iszlám hamis vallás, melyet Mohamednek egy démon sugalmazott azért, hogy a lelkeket megtévessze. És éppen azért, mert hamis, azt mondjuk, hogy veszélyes is: veszélyes természetfeletti síkon, mert a lelkeket a pokolba vezeti, de veszélyes természetes síkon is különösen erkölcsi következményei miatt, mint például a poligámia, az asszonyok szolgasorban való tartása stb.
     Az iszlám által keltett veszéllyel kapcsolatban a legfontosabb szükségszerűség abból áll, hogy észrevegyük, hogy ez a veszély valóban fennáll. Ami ma a keresztény Európát körüllengi, az egy szimpatikus és ártalmatlan iszlám illúziója. A mi dossziénk olyan információkat tartalmaz, melyek reálisabb nézetet tesznek lehetővé. Nem, az iszlám nem ártalmatlan, nem szimpatikus! Éppen ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben veszélyes.

Valóban, mind a moszlim, mind a keresztény országokban végrehajtott különféle erőszakos cselekmények miatt is veszélyes. De ez, ismételjük, nem a legfontosabb szempont. Az iszlám mindenek előtt azért veszélyes, mert hamis vallás, és képes arra, hogy számos lelket letérítsen az örök üdvösség útjáról, és ezt, miként a történelem megmutatta, definitív megteszi.
     Ezenkívül (ezt is megmutatta a történelem) az iszlám soha nem olyan veszélyes, mint azokban az időkben, melyekben az Egyház saját hitét megkérdőjelezi, melyekben a keresztények tévtanokban és spirituális lanyhulásban tévelyegnek. Ezért az elkövetkezendő évtizedekben azzal kell számolni, hogy az európai keresztények tömegesen fognak az iszlámhoz pártolni.

Minden illúziónkat fel kell adnunk, és fel kell ismernünk, hogy országunk az elkövetkezendő években egyszerűen áttérhet az iszlám vallásra. Ugyanakkor nem szabad, hogy ez a szükséges tisztánlátás pánikba ejtsen bennünket. Hiszen az iszlám erejét elsősorban a keresztények gyengeségéből meríti, először hitük gyengeségéből, aztán döntőképességük meggyengüléséből.
     Ezt bizonyítja Lepanto esete is. Évszázadok óta uralták és terrorizálták a moszlimek a Földközi tengert. Szent V. Pius ösztönzésére a kereszténység végre megmozdult: a hívek elkezdték a rózsafűzért imádkozni, a keresztény fejedelmek gályákat és katonákat fegyvereztek fel, a hadsereg ismereteit és bátorságát vetette be. És az eredmény nem váratott magára: a moszlim flotta, mely addig verhetetlen volt, Lepantonál megsemmisítő vereséget szenvedett, mely Európát az iszlám fenyegetés egy részétől felszabadította.

Egy ilyen dosszié, egy ilyen könyv nem kell pánikot és csüggedést okozzon bennünk, hanem tisztánlátást, és annak akaratát, hogy mostantól kezdve minden nappal jobban éljük meg keresztény hitünket, valamint eltökéltséget és bátorságot. E fegyverekkel és Isten segítségével le lehet az iszlámot győzni.