A „Si, si, no, no” katolikus újság által rendezett második Teológiai Kongresszuson – melyet ez év (1996.) január 2-tól 5-ig a Szent X. Pius Papi Közösség egyik olasz házában rendeztek – a mintegy 90 résztvevő a katolikus doktrínák, analízisek és információk gazdag választékával találkozott.

16 előadó beszélt 55 szeminarista és pap – köztük 3 püspök – és pár tucat laikus előtt Albano Laziale-ban, a Rómától mintegy fél órányi autóútra délkeletre fekvő kisvárosban. A kongresszus témája a következő volt: „A problémák, melyekkel az utolsó zsinat a katolikus lelkiismeretet szembesítette.” Egy rövid beszámoló aligha lehet képes a II. Vatikáni Zsinat ellen felhozott érvek sokaságát és mélységét úgy bemutatni, ahogy azokat e kongresszus 16 magasrangú előadója felvonultatta, de az elhangzott legfontosabb gondolatok bizonnyal érdeklik és segítik olvasóinkat.

Az első előadás, „Hagyomány a zsinat ellen” címmel az egész kongresszus irányvonalát megadta. Mgr. Spadafora, a Szentírás egyik elismert tudósa, aki az 50-es évek óta küzd az Egyházban az igazság frontvonalán, volt ennek előadója. Mivel a zsinat pódiumához, mely 62-65-ig ülésezett, neki szabad bejárása volt, saját tapasztalatából tudja, hogy mi játszódott le ott. Részlet szavaiból: a 2350 püspök „tehetetlen tömegét” egy „dinamikus kisebbség” uralta, amely a zsinatot „totális csalódásba” vezette. Ez a kisebbség ravasz neo-modernistákból állt, akik rosszabbak voltak, mint Luther; kifelé jámborak, belül azonban eretnekek. Már a Szentírás tanulmányozásánál elkezdett eretnekségüket az Egyház tanító-hivatalára is sikerült kiterjeszteniük, ahonnan azután ezt az egész Egyház területére átvitték. VI. Pál pápa nem tanúsított valódi megértést a katolikus teológia iránt. A Pápai Biblia Bizottság pedig, ahogy ma működik, nem más, mint csalás. Mgr. Spadafora tanúságtétele direkt hangú, alázatos, ugyanakkor ékesszóló is volt.

Ugyancsak a zsinatról adott általános áttekintést a következő előadó, P. Alain Lorans, a Papi Közösség párizsi egyetemi intézetének régense is, aki jó adag francia iróniával a híres „zsinati szellemet” analizálta, melyet maga XXIII. János pápa „aggiornamento”-ként (olasz kifejezés a modernizálásra) foglalt össze. Lényegét tekintve, mondta P. Lorans, ez a hit objektív doktrínájától a hit szubjektív megéléséhez való változást jelentette; vagyis más szóval kifejezve: az Egyház tanításától az emberhez történő váltást. Eszerint már nem az a kérdés, HOGY MIT KELL IGAZNAK TARTANOM, HANEM AZ, HOGY MI AZ, AMIT ÉN AZ ÉLETEMBEN HAJLANDÓ VAGYOK IGAZNAK ELFOGADNI. P. Lorans végezetül azt mondta, hogy a természetfölötti igazság túlságosan igaz ahhoz, hogy az ember megromlott természetének tetszhessen. Isten szeretete ugyanis követelményeket támaszt velünk szemben, amit mi nem érzünk igazán kellemesnek.

„Pasztorális zsinat”, ez az a másik híres kifejezés, amit a II. Vatikánum jellemzésére a leggyakrabban használnak. Ezt a témát választotta a harmadik előadó: Licinio Rangel püspök, Castro Mayer püspök utóda, a brazíliai Campos egyházmegye tradicionalista katolikusainak vezetője. Rangel püspök rámutatott, hogy az elmúlt 20 egyetemes egyházi zsinatnak nagyon kevés hányada volt tisztán diszciplináris. A legtöbbjük a doktrínával foglalkozott, a valóságban mégis mindegyik pasztorális is volt, hiszen az eledel, amit a jó pásztor a nyájának ad, maga a doktrína, a rendszer és tan. Ezért teljesen hamis a „pasztorális” szót szembeállítani a „dogmatikus” kifejezéssel. Amit a „pasztorális” szó a II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatban jelent, nem más, mint a modern világ felé való fordulás. És mégis, ez az állítólag nem-dogmatikus zsinat hirtelen szuper-dogmatikus zsinattá lépett elő, melynek a katolikusoknak tökéletesen és minden eddigi zsinat ellenére engedelmeskedniük kell! A II. Vatikáni Zsinat sok értelemben megbukott, amely tényt az egyházi vezetők, mint például Ratzinger bíboros, hiába próbálnak eltussolni – vonta le végkövetkeztetését Rangel püspök.

A következő két előadás a zsinat előkészületeit tárgyalta. P. Michel Simoulin, a Papi Közösség Econe-i (Svájc) Főszemináriumának régense, áttekintést nyújtott azokról a válaszokról, amelyeket a világ 2812 püspöke és prelátusa egy zsinat előtti hivatalos felkérésre adott, amelyben Róma arra szólította fel őket, hogy a közelgő zsinattal szembeni kívánságaikat és követeléseiket pontosítsák. Bámulatos! Ezek a válaszok csak néhány újító kívánságot mutattak, de semmiféle követelést olyan egyházi forradalom irányában, mint amilyen a zsinaton végbement! Ezért vetette el őket, mint túl „ortodoxokat”, mint „csak egy második trienti zsinat” előkészítésére irányuló kívánságokat az egyik kritikus!

P. Philippe Lovey, a svájci kerület vezetője, hasonlóan az előző felszólalóhoz, azt mutatta be, hogyan vetették el ortodoxiájuk miatt összességükben azokat a dokumentumokat és vázlatokat, melyeket a zsinatra a tárgyalásokhoz és engedélyezésekhez előkészítettek. Az egyetlen kivétel a liturgiáról készült vázlat volt, melyet relatív forradalmisága miatt megtartottak. Az ortodox püspökök „magatehetetlen tömege” hagyta, hogy a neo-modernisták „dinamikus kisebbsége” már két nappal a zsinat megnyitása után eltérítse őket ortodox irányuktól!

A következő két előadás a zsinat valóságos gondolatvilágát tárgyalta. Az elsőt, az egyikét négy magasan kvalifikált olasz egyetemi professzor beszédének, Pasqualucci professzor tartotta Johannes Dörmann professzornak a zsinat egyik vezető alakja, Wojtyla bíboros, a későbbi II. János Pál pápa gondolkodását tárgyaló egyik analíziséhez kapcsolódva. A „Mitteilungsblatt” olvasói már ismerik Dörmann professzor analízisét a bíboros téves szisztémájáról, miszerint a II. Vatikáni Zsinat egy új pünkösd, amely a katolikus hitet olyan „meglátásokkal gazdagította”, melyek a hagyományt „kitágítják”. Woytila bíboros meglátásai között ilyen témák szerepeltek: Isten egysége az emberi természettel, mely szerint minden ember (tudatosan vagy öntudatlanul) természetes módon birtokolja a megszentelő kegyelmet; minden ember automatikus megváltása, akár akarja ezt, akár nem, függetlenül vezekléstől, hittől, kereszteléstől és szeretettől; végezetül mint mindezek logikus következménye, az új egyház kibővülése az egész emberiség befogadására, egyesülésére.

Ellenérvként fel lehet hozni, hogy ilyen vad, anti-katolikus ideái csak Wojtyla bíborosnak, de nem a zsinatnak voltak; ezzel szemben megmarad a tény, hogy ezek az ideák azt mutatják be, amit ő, azaz Woytila bíboros, mint a zsinat egyik vezető résztvevője és támogatója, a zsinat munkájáról tart. Közbe lehet azt is vetni, hogy ha Karol Wojtyla továbbra is így gondolkodik, nem lehet pápa. Korunk rettenetes, zavarodott világunkban azonban már az is előfordulhat, hogy valaki egymással ellentmondó ideákat őrizzen a fejében. Ha a Dörmann és Pasqualucci által analizált tév-szisztéma lenne mindaz, amit ez a pápa hisz, akkor pápaságának érvényessége talán valóban nagyon komoly probléma lenne. De Karol Wojtyla ezeken kívül nagyon sok minden mást is hisz, ami valóban katolikus és meg van róla győződve, hogy az „új hit” ellentmondásos egyvelege valóban a mai idők igaz katolikus hitét jelenti! Így néznek ki a II. Vatikáni Zsinat gyümölcsei! – Isten óvjon bennünket!

Összehasonlítva az előző előadásokkal, P. Franz Schmidbergernek, a Papi Közösség előző főnökének, mostani első asszisztensének előadása kevésbé volt komplikált. Az ő témájának „Protestánsok és a zsinat” volt a címe. Világosan megmutatta, hogyan következik a tévtanok protestáns szisztémája az emberi természet áteredő bűn által történt megromlásának túlhangsúlyozásából. Bemutatta, hogy a zsinaton nem csak hivatalos megfigyelőként meghívott protestánsok, hanem vezető, protestáns ideáktól megfertőzött katolikusok is részt vettek, akik a zsinatra meghatározó hatást gyakoroltak. Különösen érdekes volt Bea bíboros portréja: a bíborost az utóbbi időkben megjelent lelkigyakorlatos feljegyzései személyes jámborságában mélyen katolikusnak mutatják be, holott a zsinaton lelkes liberalista volt, aki minden forradalmi célért harcosan küzdött.

Az emberek ellentmondásosak! Ahhoz, hogy az Egyház a zsinat előtti katolicizmusból a zsinat utáni hitehagyáshoz eljusson, átmenetre volt szükség, és ez az átmenet bizonyos személyekben testesült meg. Nappal és éjszaka között, amikor nem lehet még azt állítani, hogy nincs fény, van a szürkület. Először az alma is csak érett és azután sem lesz rögtön egészében romlott, hanem csak félig romlik meg. Ekkor még nem lehet azt mondani, hogy a romlatlan rész is romlott, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az a rész is pillanatokon belül romlott lesz. Amíg egy katolikusból eretnek lesz, egy többé-kevésbé hosszú folyamatnak kell lezajlania, mely tele van ellentmondásokkal, és amelynek teljes méreteit egyedül Isten ismeri. Az Egyház valamikor az inkvizícióval tudott az összekuszáló eszmék ellen védekezni, de a mi időnkre először ennek a nevét, majd magát a védekezést is eltörölték. Az inkvizíció nevét először „Szent Officium”-ra, majd „Hittani Kongregáció”-ra változtatták, mely világosan mutatja, hogy az Egyház valamikori vasgárdájából papír-tigris lett.

P. Schmidberger előadását a protestáns befolyásnak a zsinat és záródokumentumainak alakulására történő rövid áttekintésével fejezte be, és arra a következtetésre jutott, hogy a kereszténység, melyet Luther az igazság és a tévedés között széthasított, a zsinati atyák által újra eggyé vált, ámde sajnos nem az igazságban, hanem a tévedésben.

A kongresszus első felének utolsó előadását, melynek „A tomizmus aláásása a zsinaton” volt a témája, a másik laikus olasz, Dalledanne professzor tartotta. Világosan vázolta fel a tomizmus – azaz Aquinói Szent Tamás a létre alapuló teológiájának és filozófiájának, melyet a katolikus Egyház csaknem 700 éven át; a II. Vatikáni Zsinatig, saját gondolati rendszerének adaptált – lényegi összeegyeztethetetlenségét az immanens humanizmussal, azaz a zsinati neo-modernizmus gondolati rendszerével, mely nem az objektív létet, hanem az ember szubjektív tudatát tekinti a valóság mércéjének.
     Elég szenvedélyesen ítélte el a professzor azt a módot, ahogy a modernisták „elutasítják az ellentmondás elfogadását” (ahogy ezt Dante megfogalmazta) az ő szubjektív rendszerük és az objektív tomizmus között. Azt beszélik be maguknak, hogy Szent Tamást beolvaszthatják „új gondolkodási módjukba”. Képzeljenek el egy tanácskozást egy olyan ember, aki azt mondja, hogy kettő meg kettő az négy és egy másik ember között, aki azt állítja, hogy kettő meg kettő az öt, és ahol a közvetítő azon az alapon javasolja a megegyezést, hogy kettő meg kettő legyen négy és fél! Ilyen agyrémmel találkozunk manapság úton-útfélen, és ez volt a II. Vatikáni Zsinat szívügye is, ahol azt állították, hogy a katolicizmust össze lehet vegyíteni a „modern gondolkodással”. Dalledanne professzor joggal sorakoztatta fel egy kissé szenvedélyesen érveit, hiszen ki vezethetne ezen a földön olyan autót vagy kelhetne át olyan hídon, melynek építői tervüket a „2+2=4 és 1/2”-re alapozták? Ugyanígy hoz halált az „új gondolkodás” is!

A mi Urunk Jézus Krisztus Isten, az Ő egy és egyetlen katolikus Egyháza tévedhetetlen. Hogyan lehetséges akkor, hogy ennek az Egyháznak rendes tanítóhivatala, azaz a világ összes táján szétszórt egyházmegyék katolikus püspökei hamis hitet fogadnak el? És ha ezt teszik, hogyan kell a hívő katolikusoknak erre reagálni? Korunk e fő kérdéseit fejtegette az kongresszus második felének kezdetén a Szent X. Pius Papi Közösség francia disztriktjéből érkező P. Philippe Marcille. A kongresszus ezzel az előadással azon problémák megvizsgálását folytatta, melyeket a II. Vatikáni Zsinat a katolikus hívek lelkiismeretének okozott, s ezek közül is különösen azt a problémát, hogy miként állhat egy katolikus a hit nevében annak a tekintélynek ellen, melyet a mi Urunk éppen e hit védelmére alapított?
     Hiszen a teljesen katolikus I. Vatikáni Zsinat 1870-ben valóban azt tanította, hogy a csalhatatlanság nemcsak a pápára nézve – ha ő ünnepélyesen ex cathedra jelent ki valamit – érvényes, hanem a rendes, univerzális tanítóhivatalra is, azaz a katolikus püspökökre, illetve az általuk a világ bármely területén levő egyházmegyékben kihirdetett tanításokra is. Azonban az ariánus eretnekség óta, amikor katolikus püspökök tömege, vagy szintén ezt az eretnekséget tanította, vagy csak tolerálta, nyilvánvaló, hogy a megyéspüspököket nem szabad vakon követni, még akkor sem, ha egyetértenek a pápával, hiszen az ariánus eretnekség alatt Liberius pápa is megingott.
     P.Marcille kijelentette, hogy Istennek Egyháza feletti oltalma nem tűri el az ilyen krízisek túl hosszúra való nyúlását, hiszen különben az Egyház teljesen tönkremenne, ami azonban nem lehetséges. Továbbra is fennáll azonban a kérdés: mit tegyenek a katolikusok ilyen válságban? P. Marcille a következő választ adta: mindazt, amit az egész világon szétszórt püspökök csalhatatlanul tanítanak, a tan egysége alapján csalhatatlannak kell elismerni. Normális esetben ezek a püspökök egymástól eltérő, tehát különböző dolgokat tanítanának. Csak az isteni vezetés hatására lehetnek ezek a püspökök képesek arra, hogy még különböző korokban is mindig ugyanazt tanítsák.
     Ha tehát a hívők azt veszik észre, hogy a püspökök többsége, akár Rómával egyetértésben, arra törekszik, hogy a hitet megváltoztassa, amint ez az ariánus időkben történt, akkor ahhoz kell tartsák magukat, amit az Egyház „mindig, mindenütt és mindenek előtt” tanított, mert az Egyház tanítása a múltban gyökeredzik és nem változtatható. Ilyen esetben ott, ahol a hit léte forog veszélyben, ahol a helyi püspök tehetetlen és nincs remény Rómából jövő segítségre, a katolikusoknak mindenben, ami hitük gyakorlásához szükséges (beleértve ebbe új püspökök – akik hithű papok további felszenteléséhez nélkülözhetetlenek – szentelését is), ahhoz a katolikus püspökhöz kell fordulniuk, aki világosan megtartja az igaz hitet. P Marcille ezután néhány ilyen esetet idézett az egyháztörténelemből.

A püspökök általánosan érvényes tanítási hatáskörének kérdését a II. Vatikáni Zsinat tanításainak konkrét megvitatása követte. P. Pierre Marie, a francia hagyományhű dominikánusok negyedévente megjelenő újságjának, a Le Sel de la Terre-nek főszerkesztője, egészen szigorúan ítélkezett a zsinatról. Logikus sorrendben elsőként azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a zsinat dokumentumait vajon az Egyház különleges vagy rendes csalhatatlansága alá kell-e besorolni. Nem a különlegesek közé, érvelt a páter, mivel mind XXIII. János pápa, mind VI. Pál pápa határozottan kinyilvánította, hogy a zsinat nem hoz végérvényes határozatokat. De nem sorolhatóak a rendes csalhatatlanság kritériuma alá sem, mert a püspökök a II. Vatikáni Zsinat ideje alatt nem szétszórtan döntöttek, ahogy föntebb kifejtettük, hanem összejöttek egy gyülekezetbe, ahol érdekcsoportok nyomásának tették ki őket, mellyel határozataikat meghamisíthatták, ahogy ez valóban meg is történt. A II. Vatikáni Zsinat püspökei egyetlen nyilatkozatukat sem terjesztették, mint tévedhetetlen dogmát elő.
     P. Pierre Marie nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ezek a doktrínák az Egyház autentikus (azaz rendes, nem-univerzális) tanításának sem részei, mert a püspökök nem fejezték ki szándékukat a hit továbbadására. Ellenkezőleg, a szónokok, köztük VI. Pál pápa, annak a kívánságuknak adtak hangot, hogy munkájuk a modern világnak és ennek értékeinek akarnak megfelelni, azon elveknek, melyeket az Egyház igaz tagjai, mint alapvetően katolikus-elleneseket eddig már több ízben elitéltek. Mindebből P. Pierre Marie azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai csak zsinati, de nem katolikus tekintélyt képviselnek. A katolikus híveknek tehát nem kell a zsinat azon kijelentéseinek engedelmeskedniük, melyek nem részei az eddigi egyházi tanításnak.

A következő három előadás azokat a hatásokat tárgyalta, melyek Franciaországból, az Egyesült Államokból illetve Németországból érték a zsinatot. Elsőnek P. Benoit de Jorna, a Szent X. Pius Papi Közösség francia disztriktjének vezetője Yves Congar-nak az Egyházról alkotott vélekedését mutatta be. Pater Congar francia dominikánus volt, aki a II. Vatikáni Zsinatra rendkívüli hatást gyakorolt. Congar már az 1930-as években kidolgozta az Egyház teoretikus felosztását egy látható, hierarchikus, megkeresztelt katolikusokból álló intézmény és egy láthatatlan misztikus test között, mely oly kiterjedt, hogy az egész emberiséget magába foglalja.
     Nos, az valóban igaz, hogy Krisztus apostolait minden néphez elküldötte, de nekik nem úgy kellett oda menniük, hogy ott ne az Ő tanítását oktassák és ne az Ő szentségeit, elsőként a keresztséget osszák ki. (lásd: Mt 28,18-20) Ez az igazi, Jézust által tanított ökumenizmus. Ezzel szemben a II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusa Congart követte és azt szuggerálta, hogy Isten „minden egyház” által hat, hogy az embereket megváltsa; hogy az emberek puszta természetüknél fogva részesei a természetfölötti kegyelemnek; hogy a puszta emberi lét magával hozza a kozmikus Krisztus „igazi” szuper-egyházához való tartozást. Ennek a Krisztusnak most egy új advent idején kell megjelennie, melyet Congar, mint egy új Keresztelő Szent János hirdetett meg, és amelyben az univerzum istene (ki lehet ez?) nyilvánvalóvá lesz. – Istenem, könyörülj rajtunk!

Ezután Williamson püspök azt a hatást mutatta be, melyet az Egyesült Államok gyakorolt a zsinatra. Elsőként azt vázolta fel, hogyan képezi a vallásszabadság az „amerikai szellem” kulcselemét; másodszor, miként ütközött ez a világot meghódító szellem az elmúlt évszázadban a katolikus Egyházzal; harmadszor, végülis hogyan hódította meg ez a szellem a II. Vatikáni Zsinaton a katolikus tisztségviselők tömegeit, mikor ezek a nyilatkozatokat elfogadták, végül, mily tökéletesen harmonizál e dokumentumoknak és az „új egyháznak” szelleme az amerikai szabadkőművesek szellemiségével.

– Isten, mentsd meg az Egyesült Államokat és az Anyaszentegyházat a szabadkőművességtől! –

A német teológusok, különösen Karl Rahner befolyását a zsinatra, egy Németországban működő svájci pap, P. Niklaus Pfluger, a Papi Közösség Zaitzkofen-i papszemináriumának régense mutatta be. Ugyanúgy, ahogy Congar, Rahner is a természet és a kegyelem közötti szétválást akarta áthidalni. Rahner azt állította, hogy a kegyelem beépült az emberi természetbe, aminek következtében minden ember meg van váltva. Ezek szerint a nem-keresztények „anonym” (azaz Krisztus által megváltott, csak ennek nem tudatában levő) keresztények, és így a nem-keresztény vallások is az üdvösség eszközei. Ezért a katolikus vallásnak az ökumenizmus alapján ezekkel a vallásokkal mind össze kell fognia.
     XII. Pius pápa uralkodása alatt, mondta P. Pfluger, ezeket a súlyos, alapvető tévtanokat az ismert módon elítélték, és ezzel gátat vetettek nekik, de a zsinat kezdetekor Rahner-nek eljött a nagy pillanata. XXIII. János pápa személyesen nevezte ki a zsinat teológiai szakértőjének, és ő az összes többi „szakértő” előtt valóban a legfelkészültebb és legtöbbet idézett volt. A zsinat első három ülése alatt, tehát 1962-ben, 1963-ban és 1964-ben Rahner személyesen is rendkívül nagy hatást gyakorolt a zsinati atyákra és teológusokra. Amikor például a kinyilatkoztatás forrásairól tartandó zsinati vitára egy klasszikus szöveget ajánlottak, Rahner volt az, aki ehelyett egy „ökumenikus” szöveget készített elő. Emiatt tolódott át a zsinati atyák felfogása az 1962. november 14-től 21-ig tartó döntő hét alatt egyszer s mindenkorra balra. Még azoknak a szakértőknek is, akik Rahner ellen voltak, meg kellett csodálniuk egyre növekvő presztízsét, míg a progresszisták mindent mást állva hagytak, csakhogy a „zseniális mestert” hallgathassák.
     A zsinat 1965-ös negyedik ülésszakán Rahner már nem is vett aktívan részt. „A zsinat unalmas”, írta 1965 októberében egyik levelében. Eddigre kétségen kívül elvégezte feladatát: az Egyház megváltozott.

A csütörtöki utolsó előadással, „A szabadkőművesség és a zsinat”, melyet egy olasz laikus, Dr. Carlo Agnoli tartott, a kongresszus a II. Vatikáni Zsinatra ható gonosz befolyások szívét érte el. A katolikus pápák 1738-tól 1958-ig következetesen és mindig újra és újra elítélték a szabadkőművességet, mint a modern világ legnagyobb bűneinek centrális forrását. Dr. Agnoli számtalan példával és dokumentummal bizonyította, hogy a II. Vatikáni Zsinat tévedéseinek és újításainak közös oka a szabadkőművesség volt, mely XXIII. János pápában találta meg legfontosabb kiszolgálóját.

Ebben az általános beszámolóban nem tudunk ezen előadás fontosságával érdemben foglalkozni. De a kongresszus utolsó napjának előadásiról még röviden be kell számolnunk. Romano Amerio professzor, a modern tévedések mesteri áttekintésének, az „Iota unum”-nak (Mt 5,18 – „egy i betű vagy egy vesszőcske sem szűnik meg a tarvényből.”) olasz szerzője „Az Egyház dezorientált tanító funkciója a II. Vatikáni Zsinat után” témáról tartott még eladást. Bemutatta, hogy a püspökök, sőt maguk a pápák is a zsinat óta nem teljesítik azt a feladatukat, melyet nekik Isten adott, mely Jézus Krisztus egyetlen, megváltozhatatlan, természetfölötti doktrínájának tana. Ehelyett saját személyes véleményüket tanítják. II. János Pál pápa miközben ily módon a modern világgal kiegyezik, a pápai tekintélyt ássa alá, mely az Egyházat azon tény alapján tartotta eddig össze, hogy a kereszténység nem egyszerűen az emberek vallásos érzületének összefoglalása, hanem Isten kinyilatkoztatott szavának hordozója.
     Manapság azonban ezen egyetlen isteni Ige helyett a teológusok véleményének sokaságát prédikálják nekünk, melyek egymással is ellenkeznek, s melyek semmilyen más erősebb tekintélyre nem támaszkodnak, mint a saját emberi gondolkodásukra. Így zúzzák szét a szellemet, melyet a „szeretetnek, szeretetnek, csak a szeretetnek” kell helyettesítenie. Pedig kezdetben az Ige volt és nem a szeretet, mert a szeretet (a Szentlélek Isten) az Igéből (a Fiúistenből) ered; mert nem létezhet szeretet valami iránt, mely az Ige által nem válik ismertté. Igazság nélkül elrothad a szellem; romlott szellemre pedig elrothadt szívek következnek.

– Szent Atya, hirdesd nekünk Isten igazságát! –

A tizenhatodik és egyben utolsó előadást a Papi Közösség rendfőnöke, Bernard Fellay püspök tartotta Lefebvre érseknek a zsinaton elmondott beszédeiről. Eme intervenciókról szóló áttekintésben Mgr. Fellay arra hívta fel a figyelmet, hogyan változott az érsek stílusa a zsinat alatt. A kezdetekkor diplomatikus szófordulatokat használt még, olyan finomakat, mint püspöki botjának hajlata, ámde végül püspöki botjának szúrós végével támadott és védekezett. Lefebvre érsek a zsinaton elsősorban a kommunizmus, a kollegialitás, Egyház és a világ, leggyakrabban pedig a vallásszabadság – mely számára a zsinat tévedéseinek legrosszabbikát jelentette – témájához szólt hozzá. Az érsek figyelmeztetései ma ugyanolyan érvényesek, mint 30 évvel ezelőtt, mondta Fellay püspök, mivel mindaz, amit ő mondott, a katolikus tradícióból származott.

A kongresszus záróbeszédében a püspök az érsek szavait idézte, melyet ő a Gaudium spes konstitúcióval, majd később az egész zsinattal kapcsolatban mondott: „Ez az úgynevezett pasztorális zsinat se nem pasztorális, se nem származik a katolikus Egyházból. Ez nem legelteti az embereket és a keresztényeket az evangéliumi és apostoli igazságokkal, és ezenkívül az Egyház soha nem beszélt ily módon. Erre a hangra mi nem hallgathatunk, mert ez a hang nem Krisztus menyasszonyának hangja. Krisztus, a mi pásztorunk hangját ismerjük. Ezt a hangot azonban nem ismerjük. A ruha ugyan egy bárányé, de a hang nem a pásztoré, hanem talán éppen egy farkasé.”

Szerk. megj.: E zsinati beszámoló után álljon itt egy Németh László idézet (aki köztudomásúan nem volt katolikus): „Az új vallási csömört vagy közönyt nevezték el toleranciának. Aki türelmes a más vallása iránt, nem sokra becsüli, amiben a magáé különbözik tőle.”