Szeretett Testvéreim! Hölgyeim és Uraim!

Köszönetet mondok Marziac és Denis Roch atyáknak rövid bevezetőjükért, amellyel máris olyan légkört teremtettek az Önök számára, amelyben – sajnos – már húsz év óta élünk, vagyis már több mint húsz éve, mert hiszen Marziac atya Szenegálról is beszélt, és annak bizony már negyven éve, hogy ott együtt voltunk. Valóban nehéz és tragikus pillanatokat éltünk át. Néha arra érzek indíttatást, hogy egy kicsit összefoglaljam életemet. Londos atya ezt ugyanolyan jól tudná, mint én, sőt, ő még tovább visszamenőleg, hiszen ő öt évvel idősebb, mint én. Nemsokára egy évszázadnyi idős lesz.
     Nekünk három háborút kellett átvészelnünk, az 1914-től 1918-ig tartót, az 1939-től 1945-ig tartót és végül az 1962-től 1965-ig tartó háborút.
     „Az 1962-től 1965-ig tartót”, kérdezik erre Önök. „De hiszen akkor nem volt háború, Monseigneur, ön téved.” Amire viszont én ezt válaszolom: De igen, ez volt a legborzalmasabb háború, a legszörnyűbb háború, amit mi valaha átéltünk. Mert jobb a test halála, mint a lélek halála, mint a szellem halála. Ez az 1964-től 1965-ig tartó háború pedig a szellemek halálát hozó háború volt, ami egyúttal a fordulópontot jelentette a történelemben: egy vég és egy kezdet; a vége egy igazán ördögi vállalkozásnak az Egyház belsejében, és a kezdete egy forradalomnak az Egyházon belül, egy igazi forradalomnak. Ezért volt számunkra lehetetlen e forradalmi változásokat – hitünk feladása nélkül, ha azok akartunk maradni, akik voltunk, ha katolikusok akartunk maradni – elfogadni.

A tények vagyis a forradalmi ideáknak az Egyház belsejébe való bevezetésének borzalmas következményei mutatják, hogy ezeket az eszméket az Egyház saját emberei hiszik és terjesztik. Ezek az emberek a II. Vatikáni Zsinatot használták fel arra, hogy forradalmi eszméiket az Egyházon belül győzelemre vigyék. Azt gondolom, hogy ez volt a legsúlyosabb háború, amit a több mint harminc év során átéltünk.

Az Egyháznak az Egyházon kívül mindig voltak ellenségei. A mi Urunk Jézus Krisztusnak mindig voltak ellenségei. Alighogy a mi Urunk Jézus Krisztus a nyilvánosság előtt megmutatkozott máris az írástudók és a farizeusok ellentáborában találta magát, azokkal szemben, akik üldözték Őt, akik élete nyilvános működésének három évében szakadatlanul figyelemmel kisérték, s végül keresztre szegezték, megfeszítették. Ez, a mi Urunk Jézus Krisztus ellen minden lehetséges eszközzel folytatott háború ettől a pillanattól fogva soha többé nem szakadt meg. Ezt Önök is nagyon jól tudják, elég jól ismerik az Egyház történetét ahhoz, hogy mindazt ismerjék, amit az Egyház az évszázadok folyamán ezektől az emberektől elszenvedett. Akik az Egyház pusztulását akarták, és a mi Urunk Jézus Krisztus halálát akarták újra és újra előidézni.
     Mi ugyan tudtuk már ezt, de eddig mindez az Egyházon kívül játszódott le, vagy olyanok által, akik az Egyház ellenségei lettek, eretnekekké váltak, vagy szkizma által szakadtak el az Egyháztól. Ma ellenben sokkal komolyabb a helyzet, sokkal borzalmasabb, mert az ellenségek az Egyházon belül találhatók.

A lényeget tekintve ezzel kapcsolatban nem fontos az, hogy ezt ők maguk tudják-e vagy sem, hogy elkötelezett ellenségek-e vagy csak félrevezetettek: ezt egyedül Isten tudja. Ami fontos az az, hogy ezek az emberek úgy cselekszenek, mint az Egyház ellenségei.
     A zsinat alatt láttuk ezt. Én gyakran említettem példaként azt a heves összecsapást, ami az Egyház két embere között zajlott le: az egyik oldalon Ottaviani bíboros állt, aki a katolikus Egyházat és annak kétezer éves tradícióját képviselte és a másik oldalon Bea bíboros, aki a modernista, liberális szellemért harcolt, amely ugyan már Szent X. Pius alatt is létezett az Egyházon belül is, de amelyet ez a szent pápa szigorúan elítélt és megpróbált kiirtani.

Én tehát tanúja voltam ennek az összecsapásnak a zsinat Központi Előkészítő Bizottságának utolsó ülésén. E két ideológia csapott itt össze keményen és erőszakosan. Egyik oldalon a forradalom ideológiája, amely az emberi jogok elveit hangoztatták, illetve ezek elfogadását követelték mindazzal együtt, ami ezekben foglaltatik: az ateizmusnak, az emberiség mélyreható ateizmusának azon formáját, amely csak az ember szabadságát veszi tekintetbe, míg Isten parancsait már nem akarja többé figyelembe venni. Amely magát már nem akarja többé Istennel való kapcsolatában megvizsgálni, amelyik független akar lenni, független Istentől, független az Ő Egyházától. Ezt a szabadság-ideológiát képviselte Bea bíboros. A legjobb bizonyíték erre, hogy az a szöveg, amit elénk tárt, a „Vallásszabadság” nevet viselte. Az a szöveg azonban, amit ugyanerről a témáról Ottaviani bíboros tett elénk, „A vallási türelem” címet viselte. Mert az Egyház tolerálja ugyan a tévedéseket, tolerálja a hamis vallásokat, de helyeselni nem tudja őket, nem tudja őket az igaz vallással azonos szintre emelni: ez lehetetlen. Az Egyház hagyományos tanítása azt mondja, hogy övé az egyedüli igaz vallás, az Istentől magától, a mi Urunk Jézus Krisztustól alapítva, és ezért a többi vallás téves. S azért kell missziót teljesítenie, hogy ezeknek a hamis vallásoknak a híveit megtérítse, hogy katolikusokat csináljon belőlük, hogy ők is üdvözülhessenek. Az Egyháznak mindig ez volt a hite, ez volt az Egyház missziós tevékenységének igazolása. Ez volt az Egyház feladata, hogy a lelkeket megtérítse, és nem az, hogy a lelkeknek azt mondja, a ti vallásotok is éppen olyan jó, mint a mienk.
     Így ütközött tehát össze ez a két ideológia két személyen keresztül, akik ezzel az Egyházon belüli szembenállást is karakterizálták. Ottaviani bíboros nyíltan megmondta Bea bíborosnak, hogy nem ért egyet az ő szövegével, és hogy neki egyébként sincs joga arra, hogy ilyet fogalmazzon. Erre Bea bíboros felállt és ezt válaszolta: „Én meg az Ön szövegét utasítom el teljesen.”

Kinek volt igaza, Ottaviani bíborosnak vagy Bea bíborosnak? Kinek van igaza, a forradalomnak vagy a katolikus Egyháznak? A forradalom ezzel a jelszóval tört a katolikus Egyház ellen: „Véget kell vetni a klerikalizmusnak. Véget kell vetni az Egyház tekintélyének, az Egyháznak mi Urunk Jézus Krisztus társadalma fölött gyakorolt tekintélyének.”
     Az világos, hogy az Egyház csak elítélni tudta a forradalom elveit, ha a mi Urunk Jézus Krisztus üzenetéhez hű akart maradni. Ezt tette a XIX. század folyamán az összes pápa, és azok is, akik a XX. század első felében éltek, egészen XII. Pius-ig. Ők mind elítélték a forradalom eszméit. Most azonban ebben a Központi Előkészítő Bizottságban megalakult a bíborosok egy csoportja, akik Bea bíborossal az élen, el akarták fogadni ezeket a forradalmi eszméket.
     Mire Ruffini bíboros szóra emelkedett és ezt mondta: „Végtelen sajnálattal látjuk, hogy két ilyen magasrangú testvérünk egy olyan témában, amely az Egyház hitére, az Egyház tanítására nézve alapvető fontossággal bír, ilyen heves és ilyen mélyreható módon áll szemben egymással. Ezért tehát kénytelenek vagyunk a kérdést egy magasabb tekintély, vagyis maga a pápa elé tárni.”
     XXIII. János, aki általában mindig jelen volt, hogy ezeken a zsinat előtti összejöveteleinken elnököljön, ezúttal nem volt ott. Bea bíboros erre azt válaszolta: „De nem, nem! Én szavazást akarok! Azt akarom, hogy lefolytassuk a szavazást, hogy tudjam, kik azok a bíborosok, akik velem vannak, és kik azok, akik ellenem.” Így hajtottak végre egy szavazást, amelyen az a hetven bíboros, aki jelen volt, két táborra oszlott, azokra, akik Bea bíborost támogatták és azokra, akik Ottaviani bíboros mellett szavaztak. Azok, akik Bea bíboros mellett voksoltak, általában német, francia, holland, angolszász és észak-amerikai bíborosok voltak, míg azok, akik Ottaviani bíborost támogatták az olasz, spanyol és dél-amerikai bíborosok közül kerültek ki, tehát azokból a latin államokból származtak, amelyekben még megmaradt valami az Egyház hagyománya iránti érzékből.

Így kezdődött el a zsinat: a bíborosok két csoportja közötti heves összecsapással a Központi Előkészítő Bizottság utolsó ülésén! Egy csoport Bea bíborossal, amelyik az államok ateizmusát és a mi Urunk Jézus Krisztus társadalom fölött gyakorolt hatalmának eltörlését kívánta, és a másik csoport Ottaviani bíborossal, akik őt követték, és akik nyilvánvalóan azon munkálkodtak, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus hatalma a társadalmak fölött továbbra is fennálljon, és akik tolerálták ugyan a hamis vallásokat, de nem adták meg nekik ugyanazt a helyet, rangot, amit az igazi vallásnak. Ami a mi Urunk Jézus Krisztusnak kijár, akire az Egyház mint Istenére tekint fel, akiről az Egyház azt állítja, hogy Isten. Ezek mind olyan dolgok, amik egyszerűeknek tűnnek, pedig a forradalom valóban ezen az úton nyomult be az Egyház belsejébe.

Ahhoz, hogy megértsük, miként érvényesültek fokozatosan ezek az eszmék a liberalizmus segítségével az Egyház belsejében, különösen a különböző európai országokban, a francia forradalom óta lezajlott egész történelmi korszakot kell megvizsgálni. A forradalom hamis eszméi egymás után törtek be mind az Egyház belsejébe. Nem hiába ítélte el IX. Pius pápa „Quanta cura” című enciklikájában és a Syllabus-ban a francia forradalom eszméit és ezután Szent X. Pius pápa a modernizmust, ami nem volt más, mint a forradalmi ideák folytatása, a „Pascendi dominici gregis” című enciklikájában és a „Lamentabili” című dekrétumában, hiszen a modernizmus hamis eszméi mind a forradalom elveiből nőttek ki.

És 1962-ben az Egyház arra merészkedett, hogy szembeszálljon azzal, amit a francia forradalom óta 13 (!) pápa hivatalosan elítélt. Kinek van igaza? Kinek lesz igaza? Kinek fognak a zsinat résztvevői igazat adni? Az Egyház hagyományának, vagyis a 13 pápának, akik a forradalmi eszméket, amelyek az Egyház belsejébe betörtek, elítélték, vagy ellenkezőleg: a forradalmi eszméket fogják követni, amelyek eddigre már az Egyház belsejében is elterjedtek? Sajnos be kell vallani, hogy a liberálisok voltak azok, akik nyertek, akiknek uralniuk sikerült a zsinatot, nyilvánvalóan a két pápa, XXIII. János és VI. Pál támogatásának köszönhetően.

Ez azonban dráma, mert nem nevezhető másnak az, hogy az Egyház bizonyos fokig, úgyszólván hivatalos formában engedélyezi a forradalmi eszméket az Egyházon belül, engedélyezi az emberi jogokat, és lemond arról, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus uralkodjon a polgári társadalom fölött, és ezzel nem követel többet magának, mint azt az általános jogot, amennyi a többi vallásnak is jár. És ezzel az összes többi vallást a sajátjáéval azonos értékűnek ítéli meg. De ez természetesen sajnálatos következményekkel jár minden keresztény családra és a hívők hitére nézve is.

Dehát mi is történt az Egyházban? Mi zajlik az Egyházban? Miért történnek most ezek a változások?

Mivel a zsinat igazat adott a liberalistáknak, minden utasítás, amit ez alapján adtak ki, és minden előírás, amit alkalmazásra kibocsátottak, arra törekedett, hogy ezeket az új forradalmi elveket a gyakorlatban, a társadalmakban, a hívek életében is megvalósítsa. Ezzel a zsinat lényegében tekintélyellenes, a tekintély ellen lázadó lett. Mindenekelőtt a mi Urunk Jézus Krisztus tekintélye ellen, a pápa tekintélye ellen, a püspökök tekintélye ellen, a papok tekintélye ellen, a családapák tekintélye ellen. Gyakorlatilag minden tekintélyt leromboltak. Miért? Mert az embereknek meg kellett adni lelkiismeretük szabadságát. Az ember lelkiismeretét dicsőítették, amely nem más, mint az emberi jogok alapeszméje: az embernek lelkiismerete van és ezért joga van ahhoz, hogy a jövőjéről, az életéről, a gondolatairól, a vallásáról, az erkölcséről maga döntsön. De ezzel valódi átértékelődés, eltolódás következik be: Egyrészről továbbra is létezik az a tekintély, ami Istentől származik, és ami a különböző tekintélyeken keresztül nyilvánul meg: magán a polgári társadalmon keresztül is, amely Isten törvényeit kiszabja, hogy az embereket igazgassa, Isten törvényét betartassa. Másrészről viszont mindenütt végbe megy az úgynevezett felszabadítás, amelynek keretében az ember felszabadítja magát, felszabadítja magát a törvények alól, felszabadítja magát a tekintélyek alól. Ez a totális anarchia, ez az, amiben mi jelenleg élünk, a tökéletes anarchia. Egy elképzelhetetlen szituációval találtuk magunkat szemben.

De mit fognak a zsinat püspökei, a bíborosok erre a helyzetre tekintettel tenni? A gyakorlatban maga a zsinat is kettészakadt: 250 püspök csatlakozott a liberális bíborosokhoz, és volt további 250, aki összefogott, hogy megpróbálja a hagyományos eszméket megvédelmezni. De – kérdezhetik, ha ezek a számok stimmelnek – hogyan győzhettek a liberálisok, amikor a zsinaton 2500 püspök vett részt? 250 meg 250 csak 500. Tehát egy csomó olyan püspök volt jelen, akiknek arról kellett gondoskodniuk, hogy a zsinat az egyik vagy a másik értelemben zajlódjon le. Ámde ez az 1500 vagy 1800 püspök csak a pápára figyelt: „Melyik oldal felé fog ő hajlani? Ha a liberálisokkal tart, nincs semmi probléma, mi is a liberálisokkal tartunk, ha a hagyománnyal és a konzervatívokkal tart, mi is a konzervatívokkal tartunk.” És mivel a pápa a liberalizmust hagyta jóvá, ők is így tettek, és így nyertek a liberálisok. És ez rettenetes, förtelmes eseményeket indított el.

Így történt meg az is, hogy a zsinat nem volt hajlandó a kommunizmust elítélni. Mi benyújtottunk egy 450 püspökkel készített folyamodványt, amiben a kommunizmus elítélését követeltük, amit azonban elutasítottak. Ezzel szemben néha előfordult, hogy egy mindössze két vagy három püspök által benyújtott petíciót jóváhagytak.
     Amikor a liberalisták a zsinat után elfoglalták a hivatalokat, Ottaviani bíborost természetesen elmozdították a hivatalából. Ugyanígy távolítottak el minden hagyományhű kardinálist. Ezekkel az intézkedésekkel a hagyományőrző püspökök mind találva érezték magukat, és a legtöbbjük beadta lemondását. Néhányat, erről biztosíthatom Önöket, az aggodalom ölt meg. Morcillo érsek Madridból, Mac Quaid érsek Dublinból, akiket különösen jól ismertem, akik a barátaim voltak, belehaltak az aggodalomba, mikor látták, mi megy végbe a zsinat után. Érezték, látták és megélték az Egyház és a mi Urunk királyságának összeomlását. Ami a zsinaton lejátszódott az a katolikus Egyház öngyilkossága volt. És igazuk volt, ezt mi azóta minden nap megtapasztaljuk: az Egyház magamagát pusztítja, nem a katolikus Egyház, hanem az Egyház emberei, azok, akik az Egyházon belül vannak, ássák alá az Egyház életét, ők akarják teljesen elpusztítani az Egyházat.

Ma a püspökök a papi hivatásokról, a papok képzéséről tárgyalnak. Mit fognak vajon dönteni? Addig nem fognak eredményre jutni, amíg nem annak definiálják a papot, ami valójában. Nem akarják a pap igaz definícióját meghatározni, semmit nem akarnak már világosan meghatározni, mert egy világos megfogalmazás következményeket hoz magával, változtatásokat követel, a visszatérést a hagyományhoz. Nem fogják megfogalmazni, micsoda, kicsoda egy pap. Nincs remény az Egyház nagyobb vitalitásának a visszatértére, ha nem történik meg a visszatérés a tradícióhoz, a mi Urunk Jézus Krisztus uralmához, az Egyház alapvető elveihez.
     Ez a mi Urunk Jézus Krisztusnak valódi elárulása! Elárulják Urunk Jézus Krisztust! Többé nem akarja senki az Ő uralmát, nem akarják, hogy Ő uralkodjon a lelkek felett, nem akarják, hogy a családok felett uralkodjon, nem akarják, hogy a társadalom felett uralkodjon! De ott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztus nem uralkodik többé, káosz jön létre, ott minden területen tökéletes csőd keletkezik!

Összefoglalva így mondható el, mi is történt a zsinaton, mi is volt valójában ez a zsinat. Sajnos! Mit lehetett ezután tenni? Mit tettem volna én, ha ebben az időben Tulle-i püspök maradtam volna? Ez lehetetlen szituáció. Mi történt volna, ha én – szilárdan elszánva magam arra, hogy megőrzöm a hagyományt – a zsinat után Tulle püspökeként visszatértem volna az egyházmegyémbe? A klérus fele ellenem lett volna, ha nem a kétharmada, és valószínűleg a hívők fele is. Hiszen végülis itt volt a zsinat, a zsinat, a zsinat! – „Meg kell változtatni a liturgiát. Meg kell változtatni a katekizmust. Meg kell változtatni az atmoszférát. Több szabadságot kell a hívőknek biztosítani! A laikusoknak több lehetőséget kell az Egyházban adni!” Ezek a jelszavak hangoztak mindenfelé. Ezeket követelték mindenütt. És még más változtatásokat, amiket csak el lehet képzelni! Tehát mit csináltam volna? Hogyan lehet egy egyházmegyét vezetni úgy, hogy a klérus fele vagy kétharmada, a hívők fele vagy kétharmada ellenem van? Ez lehetetlen, lehetetlen!
     Azok a püspökök, akiknek egyházmegyéjük volt, és akik harcolni akartak volna, benyújtották a visszalépésüket, amelyeket a feljebbvalók természetesen azonnal elfogadtak, hiszen csak örültek annak, hogy egy hagyományhű püspököt az egyházmegyéje elhagyására késztethettek, és a helyét egy olyan püspökkel tölthették be, aki zsinati szellemű volt, aki a szabadság modern szellemét, az Egyházon belüli forradalom eszméjét a magáévá tette. Nagyon nehéz volt ellenállást tanúsítani. Mindemellett de Castro Mayer püspök Brazíliában végre tudta ezt hajtani, neki csak 29 papja volt az egyházmegyéjében, és amikor elhagyta, a 29-ből 27-en követték őt, így tudták a Campos-i egyházmegyében a tradíciót megőrizni. Azokban az egyházmegyékben, amelyek nem voltak jelentősek, bizonyos ideig ellen lehetett állni, de én azt gondolom, hogy amit de Castro Mayer püspök tett, Európában nem lett volna lehetséges.

Én magam a zsinaton együtt harcoltam azzal a 250 püspökkel, aki a tradíciót meg akarta őrizni. Megtettük azt, amit megtehettünk annak érdekében hogy a pusztítást megfékezzük, de nem tudtuk a vallásszabadságról szóló forradalmi szöveg – ami az emberi jogok alapvető vezérelve – elfogadását megakadályozni, csakúgy, mint az „Egyház felépítéséről a világban” szólóét sem, amely szintén ugyanezeknek a forradalmi eszméknek az Egyházon belüli alkalmazását tartalmazza. Ezt nem tudtuk megakadályozni. Néhány jelentéktelen dolgot meg lehetett változtatni, de csak nagyon keveset.

Mivel nekem nem volt többé egyházmegyém, s ekkor éppen a Szentlélek Atyáinak az általános főnöke voltam, a lemondásomat is a Szentlélek Atyáinak kongregációjánál kellett benyújtanom. Miért? Mert a kongregációban én is lehetetlen helyzetbe kerültem. A kongregáció résztvevőinek nagy része ellenem fordult, mivel én a tradíciót akartam megőrizni. Én a szeminaristák és a papok kiképzését úgy akartam megőrizni, ahogy az a zsinat előtt történt. Azt az oktatást, a Szent Tamás-féle oktatást akartam megtartani, amelyet a zsinat előtti összes pápa ajánlott. Ezenkívül bizonyos fegyelmet, például a televízió betiltását, is meg akartam tartani a kongregációban. Tehát, mondhatom így, a Szentlélek kongregáció tagjainak majd kétharmadát ellenem tudhattam.
     Kellett tehát tartani egy rendkívüli általános káptalant, mert minden kongregációnak előírták, hogy káptalant tartson, hogy a zsinatra és az új szellemre, amely fújt, a szabadság szellemére átállhassanak. 1968-ban tehát minden egyes kongregáció összeült, és arról tanácskozott, mi változtatható meg a felépítésükben ahhoz, hogy a zsinat szellemét bevezethessék. És micsoda szellemet! A szabadosságnak ezt a forradalmi lehetetlen szellemét akarták bevezetni, amely minden hagyomány feladásában nyilvánult meg, a szerzetesi öltözék levetésében, a hagyományos mise megszűntetésében, a hagyományos doktrínák elhagyásában, az elöljárók és beosztottak közötti normális viszony feladásában. Az elöljárók ezentúl nem parancsolhattak, hanem mindig meg kellett kérdezniük a beosztottaikat, hogy tőlük tudják meg, mit tegyenek. Ez kibogozhatatlan, lehetetlen szituáció volt.
     Amikor az általános káptalanon megjelentem – ez csak egy példa, de hasonló módon ugyanez játszódott le minden kongregációnál – azt mondták nekem: „Nem akarjuk többé, hogy az általános főnök elnököljön az általános káptalanon.” – „Dehát hogyhogy? Hiszen ez benne szerepel a szervezeti felépítésünkben, és a felépítésünk csak a mi kérvényünkre változtatható meg, és csak a szerzetesrendek kongregációja által, tehát csak Rómából.” – „Nem, nem, nem, mi egy triumvirátust akarunk a káptalan vezetésével megbízni.” Mivel ekkor hat évig még én voltam általános főnöknek kinevezve, egy főnök-csere még nem jöhetett szóba. Ezért azt mondtam a káptalan résztvevőinek: „Ezt én nem tudom elfogadni, ez ellentmond a kongregációnk rendelkezéseinek, és ez idáig még Róma szellemiségének is ellentmond. Ezt biztosan tudom. Önök most szavazni fognak, és én a szavazás után látni fogom, hogyan áll a helyzet.”
     A szavazás ellenem és a triumvirátus három tagja mellett döntött Én tehát megállapítottam a szavazás eredményét, és azonnal Rómába, a szerzetesek kongregációjához utaztam, hogy megkérdezzem, vajon ott egyetértenek-e ezzel, mert Rómának ezt akceptálnia kellett. A szerzetesek kongregációjába mentem tehát, de ennek prefektusa távol volt, Dél-Amerikába utazott éppen. Így a helyettesét, a titkárát, a kongregáció második emberét kerestem fel, és neki meséltem el a történteket. „Ez történt tehát most az én kongregációmban a káptalan összehívásakor. Tudni szeretném, hogy mi a teendőm.” Erre a titkár ezt válaszolta nekem. „Oh, Monseigneur, Ön tudja jól, hogy lezajlott a zsinat, ezt nem szabad számításon kívül hagynia! Tekintetbe kell venni, hogy a dolgok most mind változni fognak. Azoknak egészen biztosan nincs joguk ahhoz, hogy ilyet tegyenek. De én azt gondolom, jobb a dolgokat tolerálni, és aztán – én a magam részéről csak azt tudom ajánlani Önnek, hogy tegyen egy utazást az Egyesült Államokba.” – „Hogyan, egy utat az Egyesült Államokba?” – „Igen, ugyanezt ajánlottam a lazaristák általános főnökének is. Felkeresett, mert neki is problémái támadtak a kongregációjában. Erre azt mondtam neki: Hallgasson rám, Monseigneur vagy tisztelendő atya – nem tudom, mi volt, püspök-e vagy sem – tegyen inkább egy utazást az Egyesült Államokba, menjen egyszerűen egy kicsit sétálni.”
     Tekintettel mindezekre az állapotokra, inkább benyújtottam a lemondásomat. Nem vezethettem egy olyan kongregációt, amelyben komoly forradalom zajlott, s amelyben kényszerítve lettem volna mindazon változtatások alá, amelyeket majd ott végrehajtanak, a saját aláírásomat adni. Nem akartam, hogy a kongregáció történetében ilyen kijelentés álljon: „Monseigneur Lefebvre volt az, aki a forradalmat a kongregáció életébe bevezette.” VI. Pál pápának elküldtem a lemondási kérelmemet, amit nyolc napon belül megválaszoltak: „A lemondását elfogadtuk, Ön fel van mentve az általános főnök tiszte alól.” Így tehát szabad voltam. És azt hiszem, a Gondviselés minden kétséget kizáróan erre várt, hogy meghívjon arra, hogy valami fontosat tegyek. Szabad voltam. Nem volt többé egyházmegyém. Nem kellett többé kongregációt vezessek. Már elértem egy bizonyos kort. Már vágyhattam arra, hogy nyugállományba menjek, hiszen majdnem 65 éves voltam. De a Jóisten nem ezt akarta, bár már meglett volna hozzá a jogom, miután 30 évet töltöttem a misszióban.

Ekkor ugyanis szeminaristák kerestek fel és ezt mondták nekem: „Monseigneur, Ön nem hagyhat bennünket cserben. Mindent meg akarnak változtatni a szemináriumokban – még a Római Francia Szemináriumban is.” Kivettem egy kis lakást a litván kollégium nővéreinél, ahol nagyon csöndesen éltem, és arra gondoltam, hogy ott békében és nyugalomban fejezhetem be az életemet. De ekkor megjelentek ezek a szeminaristák, hogy ne hagyjanak többé nyugalomban élni: „Monseigneur, tegyen valamit! A liturgiát kiszolgáltatták a szeminaristák kénye-kedvének. Minden héten megbízzák a szeminaristák egy csoportját, hogy azok mondják meg, hogyan alakítsák a következő héten a liturgiát. Tehát megváltoztatták a misét, megváltoztatták az imádságokat, megváltoztatták a kánont, mindent megváltoztattak. És azonkívül a szeminaristák közül egyre kevesebben hordják a reverendát. Arra is szabadságot kaptunk, hogy éjszaka kimaradjunk. Akkor mehetünk ki éjszaka, amikor akarunk! A legnagyobb szabadosság uralkodik. Tegyen valamit! Mi valódi papok akarunk lenni. Nem tudunk ilyen dolgokat elviselni.”
     Csak néhányan voltak, köztük volt Abbé Aulagnier és Abbé Cottard. „Dehát mit tehetek én Önökért? Talán szerezhetnék Önöknek egy helyet Freiburgban (Svájcban) Charriére püspöknél, akit jól ismerek. És a freiburgi egyetem még elég jó. Talán ott elhelyezhetem Önöket. Ott biztosan jobb helyen lennének. Úgy gondolom, Charriére püspök felvenné Önöket az egyházmegyei szemináriumba. Ott jobb képzésben részesülhetnek.”
     Amit tehát meg próbáltam tenni, az az volt, hogy elmentem Freiburgba. De, Charriére püspök ezzel fogadott: „Oh, Monseigneur, a mi szemináriumunknak vége van! Ne adja a szeminaristáit az én szemináriumomba, itt mindennek vége van: nincs fegyelem már, nincs képzés.” – „Az Ön szemináriumában, Monseigneur?” – „Igen, igen, az én szemináriumomban.” – „Dehát akkor mit csináljak a szeminaristáimmal?” – „Tegyen valamit. Csináljon saját maga valamit.” – „Ah, 65 évesen valamit kezdeményezni – nem, nem. A Maga szemináriumába adom őket.” Erre azt válaszolta nekem: „Nem, nem – béreljen egy házat, megadom Magának az engedélyt, hogy az egyházmegyémben egy házat béreljen, telepedjen oda és képezze ki őket saját maga.”
     Erre azt mondtam magamnak: Ez a Gondviselés, Ő az, aki azt akarja, hogy ezt tegyem – így fogtam bele. A kezdetekkor, a kalendáriumi év végén kilencen voltak, az iskolaév végére csak ketten maradtak belőlük: Abbé Aulagnier és abbé Tissier de Mallerais, a mai segédpüspök Tissier de Mallerais. Azt mondtam nekik: „Mivel Önök nem maradtak többen, mint ketten, ez azt jelenti, hogy a Jóisten nem akarja, hogy tovább működjünk. Bezárjuk a szemináriumot, és Önök Charriére püspök szemináriumába mennek át.” Ezt májusban mondtam. Júniusban azonban 11 felvételi kérelem érkezett, 11 szeminaristától, akik könyörögtek nekem, hogy vegyem fel őket, hogy kiképezzem őket. Mit tegyek? Folytassam vagy ne folytassam? Én magam nagy kedvet éreztem arra, hogy bezárjunk, és a szeminaristák voltak azok, abbé Aulagnier és abbé Tissier de Mallerais, akik azt mondták nekem: „Nem lehet bezárni, amikor 11 szeminarista jön, mégiscsak fogadni kell őket, fel kell venni őket.” – „Na jó, akkor folytatjuk.”
     És ezután vettünk egy házat Freiburgban, és utána berendeztük az Econe-i szemináriumot. A szeminaristák és a professzorok jöttek, és mi fogadtuk őket, úgy, ahogy azt Önöknek az előbb a kedves Roch atya elmesélte. És jöttek és jöttek és mindenünnen jöttek. És ekkor azt mondtam magamnak: Ha a közösség egy napon valóban nemzetközi lesz, akkor az biztosan jel lesz arra, hogy Isten valóban azt akarja, hogy a hagyomány az egész világon fennmaradjon. Dehát hogyan lehet azt elérni, hogy az egész világon ismertek legyünk. Én nem akarok reklámot csinálni, én nem szeretem ezt, itt nem lehet reklámot csinálni, ez nem jöhet szóba.
     Eleinte háborítatlanul folytattuk a tradíciót 1970-tól 1974/75-ig. Akkor azonban kánoni vizitációt kaptunk, mert a francia püspökök méltatlankodtak: „Vigyázat, vigyázat! Svájcban létezik egy Lefebvre érsektől vezetett szeminárium, amelyik tradicionalista papokat akar nekünk küldeni. Mi azonban nem akarunk ilyeneket. Nem akarunk több papot reverendában, nem akarunk többé olyan papokat, akik idejét múlt dolgokat tanítanak, nem akarjuk többé az idejét múlt misét. Semmit nem akarunk többé ezekből! Ennek az időnek vége van. Ezt senki nem akarja többé viszontlátni.”
     Tehát fellebbeztem Rómába, Villot bíborosnál, aki ott volt, és aki szintén francia volt, s aki nyilvánvalóan szemben állt velem. De Rómában ezt mondták: „Harcra fel!”. Jött a vizitáció, amire elmarasztalás következett. Mamie püspök, Charriére püspök utóda küldött egy rövid levelet: „Azonnal zárja be a szemináriumát, és küldje el a professzorokat!” Ez 1975 májusának elején történt. Mit fogok erre tenni? Bezárom a szemináriumot? Ez lehetetlen, nem zárhatok be, mindenekelőtt azért nem, mert ebben a kérdésben nem a püspök az, akinek döntenie lehet. Ha egy püspök engedélyezett valamit, akkor az utóda azt nem semmisítheti meg. Rómától kell kérvényeznie, hogy adjanak ki egy dekrétumot, hogy a házat be kell zárni. Ezt ő maga nem rendelheti el. Ez azért van így, hogy a kongregációkban elkerüljék az instabilitást. Mivel nekem megvolt az engedélyem Charriére püspöktől, Mamie püspök ezt nem vonhatta vissza. Szükséges lett volna Rómától kérvényeznie, hogy ők adjanak ki egy dekrétumot, amivel a közösséget fel lehet oszlatni és a szemináriumot be lehet csukatni.
     Tehát azt mondtam: „Nem, nem zárok be, ez illegális.” Keresetet nyújtottam be Rómának, befizettem az illetéket, a keresetemet elfogadták, én pedig fogadtam egy ügyvédet. Villot bíboros azonban személyes levelet küldött Staffa bíborosnak, az Apostoli Szignatúra (= Fölebbviteli Bíróság) – a legfelsőbb bíróság Rómában – prefektusának és ebben ezt írta: „Megtiltom Önnek, hogy ezt az eljárást elindítsa!” Megint egy jogtalanság! Az igazságszolgáltatásnak szabadon kell működnie. Ha azonban a kormányzati hatalom beleavatkozik az igazságszolgáltatásba, akkor az diktatúra, akkor az megengedhetetlen. Staffa bíboros tehát, mint az közismert, engedelmeskedett Villot bíborosnak, az államtitkárnak, és ezzel mindent megszűntettek. És mivel mindez illegális volt, én folytatom, továbbra is folytatom a pap-szentelést. 1975-ben és 1976-ban is megtartottam a pap-szenteléseket. Rómából fenyegetések érkeztek: „Ha Ön 1976-ban is szentel papot, akkor fel fogjuk függeszteni.” Ez mind jogtalan volt, ezért én 1976-ban is megtartottam a pap-szenteléseket. Önök azt fogják mondani, hogy én önfejű vagyok, de én azt hiszem, hogy én a Jóistennek az akaratát teljesítettem, és hogy a Gondviselés azt várta el tőlem, hogy folytassam a munkát. Nem értem történt, amit csináltam, hanem az Egyházért, hogy ott továbbra is legyenek igazi papok.

És most menjünk a Lille-i miséhez, a hírhedt Lille-i miséhez: Ennek a misének Lille-ben 50 ember előtt kellett volna lezajlania; azután a rendezők 500 embert jelentettek, a rákövetkező héten 5000-t. Azt mondtam magamnak: Dehát mi jutott ezeknek eszébe? Mi történik itt? És végül 20 ezren voltak, akik eljöttek, mindenünnen! És micsoda atmoszféra uralkodott ott, amikor megjelentem! Legalább 60 televíziós társaság képviseltette magát, csomó ember a sajtótól, mindenhonnan, az egész világból. Biztosíthatom Önöket, az egész világból. Azt hiszem, Párizsban egy speciális kongresszus zajlott éppen, amelyre mindenünnen sok ember ment el. Ezek mind Lille-be özönlöttek, mikor az újságokban ezt látták: Egy felfüggesztett püspök misét fog tartani, stb. stb. Rohantak Lille-be, de én erről mind nem tehettem. Így lettünk az egész világon ismertek: Újsághasáb újsághasábra a Lille-i miséről, a szuszpendált püspökről, a tradicionalista püspökről – és a püspökről így és a püspökről úgy. Élt egy nővérem Kolumbiában, aki azt írta nekem: „Dehát, mit művelsz te? Kolumbiában minden nap hosszú cikkek jelennek meg rólad az újságokban.” – „Én nem tudok erről. Én nem tehetek erről.” Ausztráliából is kaptam leveleket: „Dehát mit tett Maga? Ausztrália minden újságjában hasábokat és hasábokat írnak Önről.” Ez Isten ujja volt. Biztosíthatom Önöket, én magam ebben valami valóságos, a Gondviseléstől származó jövőt láttam. A Gondviselés abszolút azt akarta, hogy mi az egész világon ismertek legyünk, hogy ez az ellenállás a tradíció javára, a katolikus hit javára az egész világon ismert legyen.

És ez mindenütt érdekes kérdéseket vetett fel. Ezután a világ minden tájáról fiatal emberek mondták nekünk: Úgy látszik, Önnek egy szemináriuma van, szeretnénk oda jelentkezni. Mindenütt hivatások! És nekünk az Egyesült Államokban, Németországban szemináriumokat kellett létesítenünk, egyet Ausztráliában, egyet Dél-Amerikában, ezeknek a fiatal embereknek, akik meg akarták őrizni a tradíciót, akik meg akarták őrizni a katolikus hitet. A probléma mindenütt ugyanaz volt. Mindenütt akadtak aggódó családok, akik azt mondták maguknak: Ez nem lehet igaz, ez a forradalom az Egyházban nem katolikus, ez nem az igazi szellem, ez a démon szelleme, ez az ördög, aki betört az Egyház belsejébe. Mi mindezeket nem tudjuk követni. Mi katolikusok akarunk maradni. Ez jel volt!

A közösség fejlődése, előmenetele óriási, hihetetlen volt. Az Önök bőkezűségével, a tradicionális katolikus hivők bőkezűségével meg tudtuk a priorátusok, a kollégiumok, a templomok, nem tudom, még mi mindennek a számát sokszorozni. Továbbá sok pap reagált úgy, mint azok, akiket Önök itt látnak, olyan módon, mint mi. „Meg akarjuk a katolikus hitet őrizni. Nem kell megváltoznunk. Amit nekünk a szemináriumokban tanítottak, biztosan érvényes volt. Nincs kedvünk hozzá, hogy most megváltozzunk, modernistákká vagy protestánsokká legyünk, ez nem jöhet szóba. Nem akarunk olyan katekizmust megtanulni, amelyik nem katolikus katekizmus többé. Ez nem jön szóba. Mi meg akarjuk tartani a régi katekizmust. Meg akarjuk tartani a reverendát. Meg akarjuk tartani az örökérvényű misét.” Mindenütt megtaláltuk ezt a reagálást. Természetesen szerettük volna, ha ez a reakció megtízszereződött volna, tízszeresen jelentősebb és erősebb lett volna, de Önök is tudják, hogy ez nagyon kemény döntés volt, mégpedig sok pap számára.
     Hány és hány papot láttam én sírni, plébánosokat az aggodalomtól sírni, miután felfogták, hogy az Egyházban minden megváltozott, hogy ez a teljes összeomlás volt, a papság összeomlása. Mert látták, hogyan hagyják el őket a társaik, hogy megházasodjanak; látták a katekizmusokat, amiket adtak nekik és amelyek nem voltak többé katolikusok; látták a törekvést arra, hogy az oltárokat lerombolják, hogy helyettük egyfajta asztalt állítsanak fel, amelyen a nép felé fordulhatnak, és egyfajta osztogatást kellett végezniük. Teljesen tanácstalanok, rémültek voltak. Sokan voltak olyanok is, akik beadták a lemondásukat. Jobbnak tartották elmenni és azt mondani: „Ezt nem tudjuk elfogadni, ez nekünk nem lehetséges.” Ha mi a jó papok, sőt gyakran a jó püspökök titkos bánatát láthattuk volna, valóban megborzadtunk volna. A hívők számára ugyanez volt a helyzet: A mi gyerekeinknek már nem az igaz katekizmust, már nem ugyanazt a vallást tanították.

Ez az egész ellenállás egy normális ellenszegülés az Egyházban, egy szervezetben, ami túl akarja magát élni. És mi ezért mondjuk: Mi vagyunk az Egyház, mi vagyunk a katolikus Egyház, mi folytatjuk tovább a katolikus Egyházat, mi folytatjuk, a többiek távolodtak el tőle, valójában ők azok, akik szakadárok lettek. Ők, akik mind ezeket az újításokat bevezették, ők azok, akik szakadárok lettek. Biztosíthatom Önöket, hogy ők már nem katolikusok többé. Ez borzalmas, de így van.

Dehát mit lehet tenni tekintettel a katolikus hitnek eme mélyreható eltérésére az Egyházon belül? Mit lehet akkor tenni, ha nem képeznek ki többé jó papokat. Mert ahhoz, hogy jó papokat lehessen kiképezni, püspökökre van szükség, katolikus püspökökre. De ha nincsenek többé katolikus püspökök, akkor nem lesznek jó papjaink sem.
     Ebben az értelemben rimánkodtam tehát Rómának. Éveken keresztül könyörögtem Rómának: „Adjatok nekem katolikus püspököket, engedjétek meg nekem, hogy katolikus püspököket szenteljek.” – „Oh, nem, nem, ez nem jöhet szóba. Magának csak a többi püspökhöz kell fordulnia, a világ bármely püspöke helyettesíteni tudni Önt, ha Önnek nem lesz többé lehetősége, hogy a szeminaristáit felszentelje. Ha Ön meghal, ők majd a megyéspüspökhöz fognak fordulni.” Erre én azt mondtam: „Püspökökkel, akik nem katolikusok többé, lehetetlen katolikus papokat felszentelni.”
     És én állhatatosan kitartottam egészen addig a hírhedt protokollnak az aláírásáig, amely egy római kihallgatásról készült. Mit követeltem én ebben a protokollban? A legfontosabb, amit meg akartam kapni, egy püspök volt. Egy püspököt akartam. „Most, hogy én Önöknek neveket terjesztettem elő, szükségszerű, hogy Önök két hónapon belül megnevezzék azt, akit kijelöltek arra, hogy én püspökké szenteljem, hogy egy olyan püspököm lehessen, amilyet Önök megígértek nekem.” – „Oh, nem, ez lehetetlen, lehetetlen, ez túl gyorsan jött, ez még túl korai.” Ez egyáltalán nem volt igaz. Én tehát továbbra is konokul kitartottam és ezzel fenyegetőztem: „Ha Önök nem adnak egyet, akkor magam fogok püspököt szentelni.” – „Jó, jó, terjesszen elő még további neveket, de az fontos, hogy olyan jelöltet ajánljon, akinek megvan a profilja.” Ez volt az a kifejezés, amit használtak: akinek a Szentszék által megkívánt profilja van.

Ekkor tehát megértettem, hogy én soha az életben nem fogom a magam tradicionalista püspökét megkapni. Ha neki a Szentszéktől megkívánt profiljának kell lennie, vagyis progresszista profiljának, modernista profiljának, akkor mindez fölösleges, hiábavaló, így soha nem fogok célhoz jutni. Amögött ugyanis, hogy ne adjanak nekem püspököt, nagyon határozott szándék húzódott meg. Egyébként ezt a beszélgetések során többször meg is mondták nekem: „Önnek nincs semmi szüksége püspökre. A szeminaristáinak csupán a megyéspüspökükhöz kell fordulniuk.” Azt mondtam erre: „Nem, nekem tradicionalista püspökök kellenek, püspökök, akik megőrzik a hitet, akik a papjaim hitét megőrzik, akik az én papjaimat a katolikus hitben képezik majd ki. A püspök a papjainak az atyja. Ha egy olyan püspököt tesznek szellemi atyává, aki progresszista és modernista, akkor neki modernista papjai lesznek. Ezt nem akarom.” Mivel ezen megütköztek, azt mondtam nekik: „Így állunk tehát: Önök visszautasítanak engem, természetesen, hiszen Önöknek egészen mások a szándékaik, mint nekem. Az Önök szándéka az, hogy engem behódoltassanak, hogy alávessem magam a zsinat forradalmának. Önök azt akarják, hogy mi behódoljunk az Egyház forradalmának. Mi azonban ezt a forradalmat az Egyház belsejében visszautasítjuk. Mi katolikusok akarunk maradni. Tehát fejezzük be, magam fogok püspököket szentelni, katolikus püspököket.”

Amikor ezt megtettem, Rómában szemmel láthatóan szóhoz sem tudtak eleinte jutni, annyira meg voltak arról győződve, hogy én ezt soha nem merem megtenni. Tekintettel arra, hogy Róma megtagadta a kérésemet, hogy egy katolikus püspököt adjon nekünk, azt mondtam: Magam fogok egyet felszentelni. De ők meg voltak róla győződve, hogy csak a környezetem az, aki erre unszol engem, hogy ezt tegyem: „Monseigneur, alapjában véve nem szentelt volna püspököket, ha a környezete, a társai nem kényszerítették volna erre. Ők azok, akik őt kényszerítették, hogy püspököt szenteljen, de ő ezt alapjában véve nem akarta”, mondták. Ezért küldtek értem egy nappal a püspök-szentelés előtt egy nagy, fekete autót, három ajtóval mindkét oldalon. Olyan volt, mint egy halottaskocsi, egy valódi halottaskocsi. Tehát elküldték értem ezt az autót a nunciatúra egy rövid levelével: „Monseigneur, szálljon be ebbe az autóba és utazzon el Rómába!” A püspök-szentelés előtti nap estéjén, 1988. június 29-én este. A következő nap kellett a püspök-szentelést végrehajtanom! Én nem láttam az autót, de az abbék látták. A nunciatúra levelét természetesen láttam, amelyben ezt írták nekem: „Szálljon be ebbe a kocsiba és utazzon Rómába.” Azt képzelték, hogy ezzel kiszabadítanak a környezetemből, és így meg tudják a püspök-szentelést akadályozni. De ez a feltételezés semmi esetre sem volt igaz. Sokkal inkább én magam voltam az, aki eltökéltem, hogy végrehajtom ezt a felszentelést.
     És, hogy miért? Semmi másért, mint hogy a katolikus hitet megmentsük. Nekem ehhez semmilyen személyes érdekem nem fűződik, ilyesmi nem jön szóba. Ez tényleg csak azért történik, hogy az Egyház továbbra is fennmaradjon, hogy az igaz hit továbbéljen.

Végülis nagyjából ez volt a történet, ennek a tradíciónak a története. Ha Önök között vannak olyanok, akik nincsenek jól informálva, most megérthették, mi az, ami minket mindig is éltetett. Itt nem személyes érdekeltségről van szó, ez nyilvánvaló, ennek nem lenne semmi értelme. Milyen gyakran mondtam, mikor a közösségben nehézségek támadtak: „Ha a Jóisten nem akarja, hogy ez továbbmenjen, akkor én feltűnés nélkül, szép csöndesen eltűnök, és ezzel a dolog el van intézve.” Mert én ezt nem magamnak csinálom. De, ha a Jóisten azt akarja, hogy ez tovább működjön, akkor tovább fog működni. És minden alkalommal, amikor nehézségeink voltak, és a közösség jövőjéért reszketünk, azt láttuk, hogy a Jóisten valamilyen hihetetlen, valószerűtlen módon az áldását küldte ránk.

Alapjában véve a kiközösítéssel és az üldözésekkel és a Dom Gerard-dal és a Szent Péter közösséggel kötött megállapodásokkal azt akarták és azt szerették volna Rómában elérni, hogy szétzúzódjon a tradíció. Abban reménykedtek, hogy ezzel elérik azt a hatást, hogy engem se egyetlen hívő, se egyetlen pap nem követ többé, hogy mindannyian átmennek a Szent Péter közösségbe vagy más papokhoz, akik Rómával, az Egyházon belüli forradalommal egyesülni fognak. Nem, nem és még egyszer nem, ez lehetetlen volt. És a hívők ezt olyan jól megértették, hogy én ma már azt gondolom, túlzás nélkül állíthatom, hogy nekünk azóta majdnem 50 százalékkal több követőnk van, mint a püspök-szentelés előtt. Éppen ez mutatja a hívők egészséges, józan eszét, gyakran józanabb eszét, mint amilyen a klérusnak van. Nagyon sajnálatos és nagyon szomorú, hogy ezt kell mondani.

Körülbelül tíz pap hagyott el bennünket, és ugyanennyi szeminarista. De a hívőknél nem tapasztaltuk ezt az arányt. A hívők nem tágítottak, sőt ellenkezőleg: milyen sok levél érkezett jókívánságokkal, bátorításokkal! „Ah, Monseigneur, legalább most biztosítva van a jövő. Most már biztosak vagyunk abban, hogy a gyerekeink katolikus nevelést kapnak. Most már biztosak vagyunk benne, hogy érvényes szentségeket fognak kapni, hogy valódi miséken vehetnek majd részt, hogy valódi katekizmus-oktatásban fognak részesülni. Ó, köszönjük Magának!” És vég nélkül jöttek a levelek. Ezért gondolom úgy, hogy a Jóisten ezt valóban így akarta, és továbbra is ezt gondolom. Amíg Róma nem tér vissza a tradícióhoz, amíg Róma nem tér vissza a katolikus hithez, addig nem reménykedhetünk abban, hogy az Egyház egészében a katolikus hithez való visszatérés bekövetkezik. Az Egyház nem változik. A katolikus Egyház önmagában mindig ugyanaz marad, szent és folt nélküli, csak az Egyház képviselői azok, akik megváltoztak.

Végezetül néhány szövegrészlettel azt szeretném Önöknek bemutatni – bár aggodalommal teszem–, hogyan tartanak ki az Egyház befolyásos személyiségei továbbra is azok mellett a mélyreható tévedések mellett, amelyeket mi nem tudunk elfogadni. Legelőször is egy 1990. június 27-i friss idézet Ratzinger bíborostól, egy munkájához fűzött magyarázat, amelyet a teológusoknak az egyházi tanítóhivatal és teológia elleni lázadása alkalmából fogalmazott meg. Önök tudják, hogy Olaszországban, Németországban, Svájcban, Franciaországban, és csaknem mindenütt, bizonyos teológusok fellázadtak Róma utasításai ellen, aki nekik a zsinattal végülis teljes szabadságot adott, hogy azt gondoljanak és tegyenek, amit csak akarnak. Nos, eddig ezt a római vezetők biztosították nekik. Most azonban látván e szabadság következményeit, ugyanezek a befolyásos emberek Rómában meg vannak botránkozva. Most tehát újra korlátozni akarnak. De rosszul csinálják, és ezért nem fognak elérni semmit. Bizonyítékul azt a szöveget szeretném idézni, amit a bíboros dokumentumának a bevezetőjében írt. Ő maga mondta: „Ez a dokumentum az első alkalommal magyarázza el a maga világos érthetőségében, hogy az egyházi tanítóhivatalnak olyan döntései, határozatai vannak” – az egyházi tanítóhivatalnak! – „amelyek nem lehetnek az utolsók abban a témában, amiről szólnak, hanem csak lényeges (szubsztanciális) rögzítésekként” – ők használnak ilyen nehezen definiálható kifejezéseket – „és mindenekelőtt a pasztorális bölcsesség kifejeződéseként, egyfajta provizórikus (ideiglenes) rendelkezésekként értendők;” – az egyházi tanítóhivatal döntései egész egyszerűen ideiglenes rendelkezésekké lesznek! – „a lényeg érvényes marad, de a speciális aspektusok (megvilágítások), amelyekre az idők változásai hatással vannak, későbbi helyesbítésekre szorulhatnak. Ebből a szempontból” – most következnek a példák, amelyeket idéz, ez ijesztő! – „figyelmeztetni kell arra, hogy a múlt század pápáinak a nyilatkozatai a vallásszabadságról ideiglenes vagy lelkipásztori kijelentésekké váltak, csakúgy, mint az e század elejéről származó anti-modernista határozatok.”

Ez hihetetlen! Ratzinger bíboros kétségbe vonja a „Pascendi dominici gregis” és „Quanta cura” enciklikákat, a Syllabus-t, Szent X. Pius pápa enciklikáit, a „Lamentabili” dekrétumot és ugyanezen idők biblia bizottságainak döntéseit. Amit Szent X. Pius pápa megerősített, az mind szintén ideiglenes rendelkezéssé válik! Nagyon súlyos, amikor a bíboros ilyet mond: „Ezek az anti-modernista döntések nagyon fontos szolgálatot tettek, de miután saját idejükben a lelkipásztori szolgálatban speciális meghatározó szerepüket már betöltötték, mára túlhaladottakká váltak.” És valóban, maguk mögött hagyták a múltat: Végük van Szent X. Pius enciklikáinak, az előző pápák határozatainak.
     Végük van: ezek mind „provizórikus lelkipásztori rendelkezésekké” váltak. És mindez akkor, amikor ezeknél az enciklikáknál dogmatikus enciklikákról van szó, enciklikákról, amelyek mind fontosabbak, mint a II. Vatikáni Zsinat, amelyik csak lelkipásztorinak (pasztorálisnak) nevezte magát. Ez hallatlan! És Ratzinger bíboros mindezt nem sokkal ezelőtt mondta!

Biztosíthatom Önöket, hogy Rómában senkinek sincs már fogalma az Egyház tévedhetetlenségéről, és én úgy gondolom, ez az oka annak, hogy a pápa ma nincs többé abban a helyzetben, hogy a saját tévedhetetlenségére hivatkozzon, mert már Ő maga sem hisz ebben. A modernizmus hívei ugyanis nem hisznek egy olyan abszolút igazságban, amelyik az idők végezetéig érvényes, éppen úgy nem, ahogy a szabadkőművesek a dogmákban nem hisznek: „Nincsenek dogmák. Egy dogma olyan valami, ami mozdulatlan, az idők végezetéig meghatározott. De nem, ilyesmi nem létezik. Minden változik az idővel, az emberekkel, a tudománnyal. Minden változik!” Ha pedig minden változik, akkor nincs tévedhetetlenség, akkor nem lehet ezzel élni. Az lehetetlen, hogy a tévedhetetlenség egy igazságot örökre meghatároz.

A továbbiakban felolvasom Önöknek a pápa egyik idézetét az ökumenizmusról, erről a téves, az Egyház hitével szögesen ellenkező tévtanról. Régen azt mondták: Mit követel az Egyház? A megtérést, mindazok megtérését a katolikus Egyházba, akik nem katolikusok. Ezzel szemben ez az új ökumenizmus mindezt nem követeli már. És a pápa egy 1989-ben lezajlott látogatása alkalmából a következőket mondta: „Látogatásom az északi országokban a katolikus Egyház érdekeltségének a bizonyítéka az ökumenizmus művében, ami arra törekszik, hogy a keresztények egységét erősítse.” De itt nem úgy van szó minden keresztény egységéről, mintha e keresztények mind ugyanazt az igazságot hirdetnék.
     A protestánsok nem birtokolják az igazságot, ők ugyan szintén keresztények, de nincs igazságuk. Olyasmiket, amik ellentmondanak egymásnak, nem lehet egyesíteni, ez lehetetlen. A pápa nem a protestánsok katolikussá való megtéréséről beszél, hanem az összes keresztény egységéről, vagyis a protestánsok, a katolikusok és minden Jézus Krisztusban hívő közötti egységről, ami azonban lehetetlen. „Huszonöt évvel ezelőtt a II. Vatikáni Zsinat élénken ragaszkodott az Egyház e kihívásának elsőrendű fontosságú kezeléséhez. Igen, ez valódi kihívás, és elődeim ezt a vállalkozást a Szentlélek – amely az ökumenizmus isteni forrása és garanciája – kegyelme által állhatatos figyelemmel hajtották végre. Az én lelkipásztori működésem legfőbb törekvése is ez volt a kezdetektől fogva”, mondta a pápa.
     Nyilvánvaló, hogy a pápa számára lelkipásztori működésének legfőbb feladatát ez az unió jelentette, az összes keresztény uniója. De hogyan lehet ezt megvalósítani? Ellentéteket nem lehet egyesíteni. Az egységet magában a katolikus Egyházban kell létrehozni, nem mellette, nem olyanokkal, akik nincsenek is az Egyházban. A pápa tehát nem változott meg. Az ő eszméi ezek, és ezek még mindig a zsinat eszméi. Ezen nincs mit változtatni.

És most Casaroli. Ők hárman tehát: a pápa, Ratzinger és Casaroli alkotják az Egyház három vezető fejét, ha szabad ezt így mondani. A pápa után Casaroli következik, és Casaroli után Ratzinger. Mit mondott Casaroli 1989 februárjában? Mind erről Róma hivatalos újságjából az „Osservatore Romano”-ból lehet értesülni, nem én találom ki őket. Casaroli bíboros az ENSZ emberi jogok bizottsága előtt mondott beszéde a következőket tartalmazza: „Nagy örömmel teszek eleget e nevemre szóló meghívásnak, hogy Önökhöz jöjjek, és átadjam Önöknek a Szentatya bátorítását. És egyúttal szeretnék, ezt Önök biztosan meg fogják érteni, néhány percig egy bizonyos témánál idézni, mégpedig az alapvető emberi szabadság egyik jellemző aspektusánál, amely szerint mindenki a maga lelkiismerete szerint gondolkozhat és cselekedhet, nevezetesen a vallásszabadságnál.”

Láthatják: Róma szerint az alapvető szabadság a lelkiismeret szerinti gondolkodás és cselekvés. Nincs többé törvény, nincs többé megtorlás, mindenki a maga lelkiismerete szerint él. II. János Pál nem habozott a világbéke-napnak küldött üzenetében megerősíteni, hogy a vallásszabadság az emberi jogok épületének mintegy egyik szegletkövét képezi. Minden bizonnyal ez az emberi jogok radikális alapszemlélete: Az Istentől való szabadság. Isten ugyan lejött a földre, hogy vallást adjon nekünk, nekem azonban szabad lelkiismeretem van, és mindehhez semmi közöm. Még akkor is, ha Isten saját maga jött el, én semmit nem tudok erről, nekem megvan a saját lelkiismeretem vallása. – Ez hihetetlen, hihetetlen!
     És most tovább, mit mond még Casaroli: „A katolikus Egyház és annak legfőbb pásztora, akinek az emberi jogok hirdetése prédikációinak egyik legfőbb témája lett, nem mulasztja el Önöket emlékeztetni arra, hogy az ember által alkotott” – egy ember által alkotott világ! mint hogyha az ember lenne az, aki a világot teremtette – „és az emberekért teremtett világban a társadalom egész szervezetének csak akkor van értelme, ha az az emberi dimenziókat teszi központi céljává. Minden ember és az egész ember, ez a Szentszék legfőbb gondja, és kétségtelenül az Önöké is.”

Ez nem más, mint tiszta ateizmus. Hol van Isten? Mindig csak az ember, az ember, az ember! Az emberi dimenziók, az emberi jogok! És ezek az Egyház legfőbb emberei, akik így beszélnek! Most láthatják Önök is, hogyan állunk. Ezért nem tudjuk mi ezeket az embereket követni. Én hiszek a pápában, én hiszek Péter utódjában, de abban a Péter-utódban, aki valódi pápa, aki nem tagadja meg az elődeit. Ha ő az elődeivel, az egész eddigi Egyházzal egy véleményen van, akkor egyetértek vele, de ha ellentmondásban van az elődeivel, akkor ez lehetetlen a számomra.

Ezt mondtam VI. Pálnak is, amikor Castel Gandolfoban kihallgatáson voltam nála. Azt mondtam neki: „De Szentatya, képzelje magát a hívők helyébe, képzelje magát a papok helyébe, képzelje magát a püspökök helyébe. Mit gondoljunk mi? Ön azt követeli tőlünk, hogy olyan elveket fogadjunk el, amelyeket Szent X. Pius pápa és IX. Pius pápa elítélt. Kinek higgyünk? Önnek vagy Szent X. Pius pápának, IX. Pius pápának és mind a többi pápának, akik úgy beszéltek, mint ők?” Erre azt mondta nekem: „Oh, itt nem lehet teológiával foglalkozni.” Borzasztó, ilyesmit egy pápától hallani! Nem lehet hinni egymással ellentétes dolgokban, olyan dolgokban, amelyek szöges ellentétben állnak egymással. Ez tehát tragikus. Szörnyű ez a helyzet az Egyházban.

Nekünk azonban, bármi történjék is, meg kell őriznünk a hitet. A Jóisten ezt követeli tőlünk. Ez az, amit a mártírok tettek. A mártírok mind többre tartották a hitet, mint saját életüket. A vérüket adták, mind a vérüket a katolikus hitért, a francia Vendée összes mártírja, a missziók mártírjai, és nem tudom, még hol mindenütt, az összes mártír Oroszországban, mind azok, akik még most is a koncentrációs táborokban vannak, azok, akik inkább koncentrációs táborban vannak, mint hogy a hitüket feladják. Ez a hit! És mi is inkább odaadjuk a vérünket, az életünket, hogy a hitünket megőrizhessük, nehogy protestánsokká vagy modernistákká legyünk.