„Fénylik orcája, mint a nap, ruhái pedig fehérek lőnek, mint a hó” (Mt 17,2)

Nagy dolognak volt szemtanúja a három kedvelt tanítvány: Péter, Jakab és János. Az Úr Jézust dicsőségének közepette láthatták, fénylő arccal és fehéren sugárzó ruhában. Péter felkiáltása: „Jó nekünk itt lennünk”, kifejezi a nagy öröm-érzeményt, mely szívöket eltölté. Ez esemény eszünkbe juttatja a mennyországot. Igen, mert csak ott találhatjuk fel a rég elköltözött jámborokat, tehát Mózest és Illést is, kikkel Jézus mai nap találkozott; továbbá csak ott látunk oly csodás fényragyogást, minő az Üdvözítőt körülfogta; végre csak ott lesz szívünk annyira kielégítve, mint volt Péteré, hogy felkiáltunk az ő szavaival: „Jó nekünk itt lennünk!”
     Nekem nincs szándékomban a mennyország szépségét festeni előttetek; mert tudom, hogy erre képtelen vagyok, és ha megkísérleném, szánakozhatnátok felettem, mivel tehetségemet túlbecsülve, oly munkába fognék, melyet bevégezni gyarló emberi erő nem képes. Még az Úr Jézus is mintegy a zavar bizonyos nemével kérdé: „Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam azt?” (Lk 13,18) Ha az Üdvözítő sem talál szavakat, melyekkel az Isten országának szépségét eléggé ki lehetne fejezni; ha még ő sem talál hasonlatot, mely azt megfoghatóvá tenné: hogyan tudnám a mennyország szépségét festeni én, tudatlan ember? Nem is teszek ezzel kísérletet. Legyen elég szent Pált idéznem, ki a mennyországról azt mondja: „Szem nem látta, fül nem halotta, sem az ember szívébe föl nem hatott, mit az Isten azoknak készített, kik öt szeretik.” (1 Kor 2,9) Fordítsuk inkább figyelmünket a mennyország boldogságára. Mert a mennyország nem csak hasonlíthatatlan szépségnek, hanem páratlan boldogságnak is székhelye. Ott ki-ki találmányai gyümölcsét fogja enni. (Iz 3,10) Ott nem lesz semmi fájdalom, semmi szenvedés; ott megédesül minden keserűség és végnélküli örömek boldogítanak.
     Erről fogok bővebben szólani. Hogy azonban ezt üdvösen tehessem, téged kérlek, világosság Atyja, kitől vagyon minden adomány és tökéletes ajándék (Jak 1,17), vedd körül mindnyájunk lelkét azon mennyei fénnyel, mely szent Fiadat Tábor hegyén megdicsőíté, és add, hogy teljes erőnkből kereshessük a mennyország boldogságát.

A teremtő szózat elhangzott, és a semmiségből megszülemlett a világ. A föld porát Isten lehelete érinté, és megelevenült az. A világ tiszta volt és szeplőtelen, mint a kora hajnalban feselt virág, melynek bársonyos leveléről durva kéz érintése még nem dörzsölte le a hímport. A bűn még ismeretlen volt; a gonoszság még nem állíthatá fel gyászos trónusát a földön. Az ember is ártatlansága éveit élé. Vétek nem levén, átkos következményét sem ismerték még őseink. Nem volt fájdalom, betegség, viszontagság. A nagy parancs: „Semmiképpen se fertőztesd meg földedet, melyet a te Urad Istened ad neked örökségül”, (5 Móz 21,23), még teljes sértetlenségében fennállott, azért első szüleink élete e földön csupa boldogság és megelégedés volt. Hálaadó szívvel emelék szemeiket az ég boltozatára, és örömükben így sóhajtának: „Megáldottad, Uram! a te földedet” (Zsolt 24,2); mert a mi földünk megadja gyümölcsét.” (Zsolt 24,13)
     Oh, kedves keresztények! mily boldogság uralkodott akkor még a földön! De az ördög irigysége megsemmisíté e boldogságot. Bűnre csábította az ártatlan emberpárt; rávette, hogy az Úr tilalmát lépje át, és a szerencsétlen ember hajlott a hazugság szellemének csábszavaira; „Elhajlottak, haszontalanokká lettek” (Zsolt 13,3), meg nem gondolván, „hogy elenyésznek, mint a lefolyó víz; elvesztik erejöket; mint az elolvadt viasz szétfolynak, tűz hull rájok és nem látják meg a napot”. (Zsolt 57,2-9) De csakhamar keserűen tapasztalták, „hogy aki egyben vétkezik, sok jót veszt el” (Préd 9,18), mert alig hogy megszegték azon egy isteni tilalmat, melynek értelmében a tiltott fa gyümölcsét nem volt szabad illetniök, azonnal elvesztettek minden jót. Kiestek Isten megbecsülhetetlen kegyelméből, elvesztették ártatlan voltukat, testök hallhatatlanságát; látták, miként zárulnak be a menny kapui és hallották az Úr átkát dörögni fölöttük, sőt lángkardú angyal jött és kiűzte őket a paradicsomból is. Önmagukon kellett tapasztalniok, „hogy a bűn szegényekké teszi a népeket!” (Péld 14,34) Ámbár az ősszülők azonnal megbánták vétkes tettöket és szívök mély fájdalmát könnyeik hullatása, kezeik tördelése, hangos zokogás által nyilváníták: a bűnt nem tehették jóvá; önerejökből nem kelhettek fel. Sőt meg sem állapodhattak a bűn útján, hanem, mintha csak valami láthatatlan erő vonta volna őket: beljebb és beljebb mentek, egyik gyarlóságból a másikba estek; mert „a bűnös megszaporítja a bűnt”. (Sir 3,29) De a sok büntetés is egymást érte. „Az igaz Úr megtöré a bűnösök nyakát.” (Zsolt 128,4)

Betegség, fájdalom, szívbeli bánat, gyöngeség – mind a bűnnek volt méltó büntetése. Valóban jól mondja a királyi énekes: „Sok a bűnös ostora.” (Zsolt 31,10) Oh, ti kedves ősszülők, Ádám és Éva! ti beszélhetnétek legtöbbet erről, mert ti éreztétek a bűnnek minden ostorát. Saját példátokat állíthatnátok elénk elrettentésül; magatokra mutatva mondhatnátok, hogy igazat beszél a próféta, midőn a bűnösökhöz így szól: „A ti gonoszságtok választ el titeket Istenetektől, és bűneitek rejtik el az ő orcáját előletek.” (Iz 50,2) „A bűnt tevő gonosz férfiút bekeríti a tőr” (Péld 29,6) – mondja más helyen a Szentlélek.
     De nem csak a bűnt tevőket, hanem még azok utódait is bekeríti az eredeti bűn tőre, úgy, hogy mindnyájan felsóhajthatunk: „Vétekben fogantattam, és bűnökben fogant engem anyám.” (Zsolt 50,7) Mert mindnyájan, már születésünkkor bűnben vagyunk, s mielőtt valamit tehetnénk, már annak szeplőjétől undok, undok lelkünk. Azért ősszüleink bűneinek átkát is kénytelenek vagyunk viselni.
     Avagy ki az, akit szenvedés soha nem ér? Ki az, akit betegség nem lephetne meg? Hol van az az ember, akit a szomorúság, fájdalom, keserv ostorai nem érintenének? Ah! mindnyájan szenvedünk, mert a bűntől egyikünk sem ment.

De enyhül szívünk fájdalma, s úgy érezzük, mintha az édes vigasz balzsamos cseppje érintené sajgó sebünket, midőn könnyes pilláinkat felemeljük a mennyország felé. Oh! az égnek kedvesen ragyogó íve oly csendes nyugalomba meríti lelkünket, oly nagy megkönnyebbülést szerez! Mert eszünkbe juttatja, hogy ott fenn „sok lakóhely van” (Jn 14,2), és egy mireánk vár; eszünkbe juttatja, hogy ott minden rossztól megmenekedünk, minden fájdalom, keserűség, bánat elmarad tőlünk. S ha majd valóban belépünk egykor az öröm országába: Istenem! mily pillanat lesz az! Egy áttekinthetetlen nagy sereget látunk majd, fényesebbet a ragyogó napnál, dicsőbbet a virágok és szivárvány színpompájánál, a drágakövek vakító csillámánál, a milliónyi égi testek sugárzó fényénél.
     Ott nem lesz fájdalom; mert megszűnik annak oka is. És e gondolat a vigasz legédesebb érzetével tölti meg keblünket. Miért sírsz te, jó felebarátom '? miért hullatod könnyeid harmatát? Ah! hogyne sírnék, mikor annyi fájdalmat kell kiállanom, annyi keserűséget ízlelnem! Jó dolgom volt hajdan; volt becsületem és vagyonom; szorgalmasan kellett bár dolgoznom, de legalább szükséget nem szenvedtem soha. Most pedig elvesztettem mindent. Becsületemtől a rágalmazó nyelvek fosztottak meg, vagyonomat Isten vette el, s nincs semmim, a mivel öregségem napjait enyhíteném. Hogyne sírnék tehát! Elismerem, jó felebarát, hogy állapotod nehéz; de mégis így szólok hozzád: ne sírj; tekints az égre és vigasztalódjál! Annak kapui feltárulnak előtted s egy kor és ott bőségesen kárpótol az Isten. Te ezüstfürtű aggastyán! Mit jelentenek a pilláidon ragyogó gyöngyszemek? miért hullatod könnyeidet? Oh! Hogyne hullatnám ily nagy fájdalomban, aminő alatt roskadoznom kell. Gyermekeket neveltem nagy fáradsággal és íme azok elvetnek engem! Pedig Isten tudja csak: mi mindent tettem érettök! Ah! mennyit munkálkodtam, dolgoztam, mennyit izzadtam és nélkülöztem, miként fosztám meg magam éji nyugalmamtól, csakhogy jövőjüket biztosítsam! Ha fájdalom lepte meg őket, velök szenvedtem; ha betegség gyötrelme ágyba dönté őket: álmatlanul virraszték felettök; ha sírtak, velök sírtam: ha boldog-nyugodtan aludtak, őérettük imádkoztam. És ők: ah! szívem repedt meg fájdalmában, elvetnek engem! Hogyne sírnék tehát, hogyne hullatnám könnyeimet? Keserű a te osztályrészed, nagyon keserű; de mégis azt mondom: Ne sírj, tekints az égre és vigasztalódjál! Ott lesz a te hazád egykor, és bármily elhagyatott légy a földön, Isten nem hagy el soha: szentséges szívét nyújtja majd ő vánkosul, hogy szenvedő fejedet arra hajtva, pihend ki földi zarándokságod fáradalmaid. Ő keblére ölel téged.
     Ti, mindnyájan, kik most keseregtek, gondoljatok csak arra a boldog pillanatra, melyben az ő „népe lesztek” (Jel 21,3); arra a pillanatra, midőn megszabadultok a test rabságából, elhagyjátok a siralmak e gyászos országát, és át fogtok lépni abba a gyönyörűség hazájába, hol „éjszaka többé nem lesz, és nem szorultok szövétnek világra”, mert az Úr Isten világosít meg titeket, és országlani fogtok mindörökkön örökké”. (Jel 22,5) Ott „letöröl Isten minden könnyhullatást, és halál többé nem leszen, sem bánat, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé”. (Jel 21,4) Ott feltaláljátok kedves szüleiteket, kik előre elhivattak, hogy titeket imáikkal gyámolítsanak. Oh, mily öröm fog az lenni, midőn majd átlépve a mennyország határát, megpillantjátok az Úrban elhunyt szüleiteket! Mint futtok eléjük, mint borultok keblökre, mint sírtok örömetekben! Ekkor tapasztalni fogjátok, hogy a királyi zsoltáros nem nagyított, midőn az üdvözültekre vonatkozólag így beszélt: „Megrészegülnek a te házad bőségétől.” (Zsolt 35,9)

Nagy boldogság fog ránk háramlani azáltal, hogy a mennyországba lépve minden fájdalomtól megszabadulunk; még nagyobb lesz e boldogság midőn ismerőseinket, barátainkat és rokonainkat, testvéreinket és szüleinket ismét feltaláljuk; de tetőpontra azáltal hág az, hogy a szentek társaságában, az angyalok és arkangyalok közt élünk és Istent színről színre láthatjuk. Oh Isten! mily kegyelem ez! „Az ég és az egek egei, a tenger és az egész föld és azok, amik azokban vannak, reszketnek az ő színe előtt” (Sir 16,18); mi pedig a legnagyobb nyugalomban szemléljük öt és gyönyörködünk fölséges fényességében. Ekkor a boldogság érzetétől olvadozva s a szent gyönyör lángjaiban égve, szívünk túláradó örömében így fogunk majd az angyalok fényes seregével felkiáltani; „Szent, szent, szent a seregek Ura Istene, teljes az egész föld az ő dicsőségével.” (Iz 6,3) Oh, mily boldogság, mily gyönyör, mily érzelem lesz ez! Vajha mindnyájan részesülhessünk benne.

Részesülhetünk is, ha jámbor életet folytatunk. Ha pedig eddig gonoszul éltünk, térjünk Istenhez, és ő kegyelmébe fogad minket; mert „nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen és éljen” (Ez 33,11), mondja ő maga. Éljünk tehát jámborul, lelkileg, nem pedig a test és vér bűnös kívánalmai, aljas vágyai szerint; mert „a test és vér Isten országát nem bírhatják”. (1 Kor 15,50)
     Legyen életünk szabályozója az isteni törvénykönyv; akkor megérjük az időt, hogy a menny kapui feltárulnak előttünk, s boldog örökkévalóság lesz osztályrészünk. Amen.