„Mikor az erős fegyveres őrzi tornácát, békében vannak, amiket bír. Ha pedig nálánál erősebb jövén, meggyőzi őt, elveszi minden fegyverét, melyekben bízott, és elosztja ragadományait” (Luk 11,21-22)

Ős-szüleink elcsábítása gazdag zsákmány volt az ördögre nézve. Mert a bűn által nemcsak Ádám és Éva lettek megnyerve neki; nemcsak Ádám és Éva űzettek ki a paradicsomból; nemcsak Ádám és Éva bűnhődtek, hanem bűnhődött az egész emberiség, bűnhődünk mi is, mint Ádám és Éva utódai. Mert a bűnnel a büntetés reánk is átszállott, mint átszáll a gyermekre az apa vagyonával annak adóssága is.
     A bűnnek büntetése az a sok testi, lelki nyomor, mely életünk minden útján kísér bennünket és soha egy pillanatra sem távozik oldalunk mellől. Az, hogy kenyerünket keserves munka, fáradság, véres verejtékkel kell szereznünk, a bűnnek büntetése. Az, hogy a munka lankasztja testünket és oly fáradtakká tesz, hogy sokszor alig bírunk lábainkon megállani, a bűnnek büntetése. Az, hogy csapás csapás után ér, hogy majd tűzvész, majd jégeső, majd árvíz, majd fagy, majd döghalál, majd ismét földrengés látogat, a bűnnek büntetése. Az, hogy a halálnak hatalma van felettünk s visszatér testünk a porba, melyből alkottatott, a bűnnek büntetése. Az, hogy az ítélet az ördög karjai közé is taszíthat, s örökre kínok ki nem mondható sokasága szakadhat reánk, hogy az örök boldogság reményétől eleshetünk, s a pokol lángjai csaphatnak össze fejünk felett, a bűnnek büntetése. Szóval, minden szerencsétlenség, ami csak ér és érhet, első szüleink botlásának gyászos következménye.
     Sőt még más, még rettenetesb következménye is volt e botlásnak. Kizárt minket a mennyországból, és ha Isten irgalma nem határtalan mint az égbolt és nem mély mint a tenger, azt a szép hazát ott fenn, melyet csillagvirágok ékesítenek, soha, soha ember, még a legszentebb sem láthatta volna. De az Isten irgalma megkönyörült a siránkozó emberiségen, és legdrágább kincsét, egyszülött gyermekét, Jézus Krisztust, ki az Atyával és Szentlélekkel öröktől fogva él és uralkodik, adá váltságdíjul, engesztelő áldozatul az emberiség bűneiért.

És az Ige testé lőn, és a betlehemi istállóban láthatták isteni dicsőségtől sugárzó arcát, s borulhattak először térdre fölséges színe előtt emberek. És a testté vált Ige, Jézus Krisztus 30 éves korában, miután megkereszteltette magát Zakariás fia, János által a Jordán vizében s befejezte 40 napi böjtjét, elkezdé tanító-hivatalát, s városról városra járva oktatta a népet mindarra, amit örök üdvét illetőleg tudnia kell. És ez a tanítás, mely Jézus isteni ajkairól folyt a hallgatók szívébe, amelyet az Anyaszentegyház szeplőtlen kebelébe tett le megőrzés végett, mondom: ez a tanítás képezi azon erős fegyvereket, melyeknek segélyével az ördög támadásain, a kísértésekben győzedelmeskedünk.

Hogy pedig e fegyvereket jól megismerhessük és használhassuk, mai elmélkedésem tárgya e fegyverek lesznek.

Jézus tanításának alapja a hit, remény és szeretet. Ezek tehát ama fegyverek is, melyeket őtőle kaptunk, hogy mint erős fegyveresek őrizzük a tornácát, nehogy elraboltassék tőlünk a zsákmány, az ártatlanság liliomtiszta köntöse, melyet a szent keresztség fölvétele által nyertünk. S azért e fegyvereket használnunk kell mindannyiszor, valahányszor a sátán által megtámadtatunk, akár bűnös gondolatok, akár csábítások, akár kívánságok, akár botrányos példák alakjában.

Tekintsük e fegyvereket egyenkint.
1. Mi a hit? Mi a Krisztus által tanított hit? A hitet szépen példázza a Jethro főpap juhait legeltető Mózes által Horeb hegyén látott égő csipkebokor. Szépen példázza a hitet ama fény is, mely Urunk színváltozása alkalmával a meghasadt égből oly dúsan ömlött ki, hogy a Jézussal levő három tanítvány: Péter, Jakab és János, a megvakulástól félve, szemeiket eltakarták és a földre borultak. Mert valamint a csipkebokor és az égből előömlő fény világított: szintígy világit a hit is. Eszerint a hitvilágosság természetfeletti fény. Igen fény, melynek világánál a legfontosabb igazságok ismeretére jutunk, melyeket a hit világa nélkül gyarló emberi elménkkel fel nem foghatnánk.
     Midőn az igaz hit Jézus Krisztus személyében leszállott a földre, a legnagyobb sötétségben botorkált az emberiség. Megfeledkezve még az egy igaz Istenről is, az önmaga készítette undok bálványok előtt omlott térdre. De amint az édes Üdvözítő meggyújtá tanítása által az igaz hit fáklyáját, ennek ragyogó fénye az elmék és szívek mélyéig áradva, új embereket, új erkölcsöket hozott létre.
     E fénynél felismerte az emberiség az ő egyedüli Urát Istenét, kinek mindenhatósága egy világot varázsolt elő a semmiség méhéből. Megismerte Jézus Krisztust, a fájdalmak emberét, a mártírok mártírját, ki irántunk való forró szeretetből leszállott a földre és itt harmincévi példaadás és háromévi oktatás után engedé magát elárultatni, elfogatni, megkötöztetni, megkötözve Jeruzsálem utcáján föl-alá, pitvartól pitvarig hurcoltatni; engedé magát megostoroztatni, tövissel koronáztatni s a Golgota csúcsán két lator között, legnagyobb gonosztevő gyanánt a gyalázat fájára szegeztetni.
     Megismeri a hit fényénél az ember a Szentlelket, ki, midőn világra jövünk, megjelen bölcsőnknél s a szent keresztség fürdőjében megtisztítja lelkünket a bűntől, melyet ős-szüleinktől őröklénk, s ezentúl kegyelmének gazdag kincstára bármikor nyitva áll számukra. Segítő és megszentelő malasztját sohasem vonja meg tőlünk.
     A hit fényénél megismerjük még minmagunkat is. Megismerjük, hogy lelkünk az Istenségnek rokona, mely összekapcsol minket a teremtő, megváltó és megszentelő egy Istennel; testünk pedig annak gyarló, rosszra hajló porhüvelye, mely mindig készebb a rosszra, mint a jóra. Megismerjük kötelességeinket: Isten, mi magunk és felebarátunk iránt. Megismerjük rendeltetésünket, mely az örök üdvösség. Megismerjük életünk jövőjét, mely mennyország vagy pokol; aszerint, amint jól vagy rosszul élünk és halunk földi vándorlásunk ideje alatt.

Mindezt megismerjük a hit által, s azért a hit a szív legdrágább kincseinek egyike. Mily nyomorúságos volna a mi életünk hit nélkül! A legnagyobb sötétségben, a legvastagabb tudatlanságban botorkálnánk, ha az igaz hit világa nem adatott volna nekünk. Mondom: ha nem adatott volna: Mert a hit úgy adatott nekünk. A hit Isten ajándéka. E drága kincs birtokába nem munkálkodás, nem fáradság, nem vizsgálódás, nem is jó cselekedeteink sokasága, hanem egyedül édes jó Urunknak véghetetlen kegyelme juttat. Igen, a kegyelem a hit befogadására elkerülhetetlenül szükséges; mert a kegyelem teszi szívünket a hit megismerésére alkalmatossá.

De ha a hit befogadására isteni kegyelem szükséges: vajjon lehet-e kárhoztatni azokat, akik minden hitet megvetve, baromként élnek? Nem a kegyelem, a malaszt hiányának jele-e a hitetlenség? Nem, ájtatos keresztények! hanem a kegyelem megvetésének. Isten megadja a szent kegyelmet mindenkinek; mert nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen; de vannak, kik megvetik a szent kegyelmet; vannak, kik eszeveszett örültséggel dobják magukat a hitetlenség karjai közé, s gonoszságukban megátalkodnak.
     Akiknek kebeléből azonban még nem halt ki a jóakarat és törekvés az igazság megismerésére; aki tehetsége szerint iparkodik teljesíteni az isteni parancsokat, azt a szeretetteljes Gondviselés bizonyosan megismerteti az igaz hittel.

2. A hit kifolyása a remény. A hit megismertet Istennel, a remény azt súgja fülünkbe, hogy mi Isten mellé emeltetünk egykor. A hit megmutatja a mennyországot, a remény biztat, hogy egykor ott fogunk lakni. A hit megismertet a végnélküli örömökkel, a remény azt mondja, hogy mi bírni fogjuk ez örömöket.
     Oh! van-e valami, ami a reménnyel fölérne? Kérdezzétek meg az embert, kit a szerencsétlenségek sokasága mindenétől megfosztott: mi önt beléje türelmet, ha nem az édes remény? Kérdezzétek meg a szegény beteget, ki évek óta fekszik ott az ágy szalmáján, kínlódva, haldokolva: nincs-e keblében a keserűségek sötét felhői között is egy sugár, az édes remény? Kérdezzétek meg az igazakat, a jámborokat, kiket üldöz a világ: kik, könnyeik harmatával öntözik az erény virágait: mi edzi lelköket a bántalmak békés viselésében, ha nem a remény, a menny édes reménye?
     Igen, a remény az, mely mindnyájunkat éltet; a remény az élet számtalan viharai közt fenntart; szenvedései között enyhet ad. A remény az elesésben fölemel, a kétségbeeséstől megment, a küzdelemben bátorít, a kísértések idején erősít, az üldözésekben megacéloz, a betegségben türelemre int, halálunk óráját megédesíti, s lelkünket a mennybe viszi. Sőt még sírunkban sem hagy el, hanem a gyászos sírhalmot is egy szebb jövő oltárává avatja.

Van-e tehát, oh van-e nagyobb ajándék a reménynél? Nem kellene-e sokszor a fájdalmak terhe alatt összeroskadnunk, ha az édes remény nem volna szíveinkben? De e zöldkoszorús angyal fenntart a legmostohább körülmények között is. Mily édes reményleni az isteni jóságban, mely minden fájdalmunkat, minden szenvedésünket, minden jótéteményünket gazdagon jutalmazza, ha talán itt a földön nem is, de bizonyosan a síron túl. Nem helyesen mondja-e tehát az Írás: „Boldog, akinek reménysége az ő Urában Istenében!” (Zsolt 145,5)
     Oh! valóban boldog; mert az soha semmiféle körülmények között nem érzi magát elhagyatva. És e drága kincset szintén a Mindenható önté belénk még a szent keresztségben. Mert mikor az eredeti bűn lelkünkről letöröltetett, már akkor megígértetett nekünk a menny.

3. A szeretet kellene festenem. De oh, Istenem! hol vegyem a szavakat, melyekkel az erények eme királynéjáról méltóképpen szólhatnék? Ami az égen a nap, az a szeretet az erkölcs világában. A szeretet körülforognak a többi erények, mint a nap körül a bolygók. Ettől nyernek fényt, meleget, világosságot. Ha a szeretet kialszik a szívek mélyén: a többi erényekre is sötétség borul; azok is kialszanak.
     Szeretet nélkül nincs erény! nincs jó szív! Szent Vazul is ugyanezt állítá e szavaival: „Kifogyhatatlan kincs a szeretet, melyet aki bír, gazdag – szegény, aki nélkülözi.” De szeretet nélkül még jóravaló élet sem lehet, mint ezt szent Pál e szavakkal bizonyítja: „Osszam el bár a szegények táplálására minden vagyonomat és adjam át testemet úgy, hogy égjek: ha szeretetem nincs, mitsem használ nekem.” (1 Kor 13,3) Nincs azért erény, melyet nagyobb gonddal kellene ápolni, mint az egeknek e halhatatlan leányát. Igen halhatatlan és örökös a szeretet, mint maga Isten; és már ebből látható, hogy az Istenséggel rokon levén, mennyire kell őriznünk.

Mikor az ég és föld elmúlnak és feltárulnak előttünk a mennyország kapui: a hit, minthogy az Istent színről színre látjuk és vele örökre egyesülünk, a menny küszöbénél elmúlik. Ugyanekkor kialszik a remény csillaga is, mely földi éltünk hű kalauza volt; mert ott megelégedésben, tökéletes boldogságban élvén, nem lesz mit kívánnunk, reménylenünk. De a szeretet fönn a csillagos égben is kedves fényben fog ragyogni. Sőt csak igazán ott fog ragyogni, minthogy Istennel, aki a szent könyv szerint szeretet, örökre egyesülvén, a szeretetben mintegy elmerülünk.
     Mindez mutatja: mily szükséges, hogy szívünk oltárán a szeretet lángja örök-mindig lobogjon. De legjobban mutatja, maga Jézus Krisztusnak a törvénytudóhoz intézett felelete, midőn az ezt kérdé tőle: „Mester! melyik a főparancsolat a törvényben?” (Mt 22,36); és az édes Üdvözítő legnagyobb és első parancsolatnak a szeretet parancsolatát mondá.
     Buzduljunk fel azért a szeretet szent tüzének élesztésére! Viseltessünk szeretettel mindenek felett a mi legjobb Atyánk, Isten iránt; szeressük forrón az angyalokat és szenteket is, kik kiérdemelték szeretetökkel az eget; szeressük felebarátainkat kivétel nélkül. És e szeretet minket is oda fog emelni, hová a koronás szenteket emelte.

Íme, ájtatos keresztények! ezek ama fegyverek, amelyeket az Úr Jézus Krisztustól kaptunk. Használjuk e fegyvereket a megtámadtatások idején, és soha nem fogunk megtántorodni. Ha hit, remény és szeretet tölti el szívünket: nem lesz a világnak vihara, mely megingathasson; mert bizton leszünk Isten házában, mely szent Ágoston szerint „a hit által alapíttatik, a remény által építtetik s a szeretet által tetőztetik be”.
     Higgyünk az Úrban – ne úgy, mint Zakariás; reméljünk benne – ne úgy, mint Káin és Júdás; szeressük őt – ne úgy, mint az evangéliumi gazdag ifjú, hanem jobban, erősebben, törhetetlenül, lángolón, mint az első keresztények, kiknek erős lelkületét Jézus Krisztus leghívebb barátja, szent Pál, oly szépen kiemeli a zsidókhoz irt levelében.
     Ébredj, ébredj azért, szegény lélek! vedd föl e fegyvereket, harcolj velök a kísértések idején, hogy egykor, midőn a Teremtő maga elé szólít, édes gyönyörrel mondhasd a nemzetek nagy apostolával: „Jó harcot harcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam; végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem ama napon az Úr, az igaz bíró.” (2 Tim 4,7-8) Amen.