Azt akarjuk megvizsgálni, hogyan látja a II. Vatikánum az embert. A zsinat által definiált életszentség tárgyalása előtt azonban még röviden be akarom mutatni a megszentelődésnek a zsinat által tanított módját, bár ez két okból igen nehéz feladat.
     Az első ok az, hogy erről a kérdésről a zsinat nem értekezett külön. A Lumen gentium dogmatikus konstitúció e kérdésnek csak egyik részét tárgyalja. Ezért az összes dokumentumot át kell nézni, és így kell felállítani egy szintézist, ami igen sok időt vesz igénybe.
     Ezenkívül a zsinat stílusa hajmeresztő. Semmi nem precíz, mindenütt csak célzások vannak. Költői szavakkal serkent sok minden szép dologra, de semmit nem tár fel egyértelműen. A „lélek” gyakorlását követelik, ahelyett, hogy világos fogalmakat adnának meg. Ebben válik kézzelfoghatóvá a „pasztorális zsinat” intenciója, miként ezt a „jó János pápa” kívánta.

Bevezetésül azt szeretném elmondani, hogy a II. Vatikáni Zsinat sok mindent mondott a szentté válásról, anélkül, hogy precíz lett volna, hogy olykor a hagyományos tanokat is felidézte, miközben mégis meghamisította a katolikus tant, de nem úgy, hogy nyílt eretnekségeket állított, hanem azzal, hogy az igazságokat elhomályosította (mulasztás bűne – mondhatnánk) vagy azáltal, hogy az igaz tantól való eltéréseket nagyban elősegítette.

Ez a dolgozat kritikának készült, vagyis a tévedések analízisének, ugyanakkor nem állítja, hogy teljes lenne, mások valószínűleg egyéb hiányosságokat is feltárnak, melyek eltérnek attól, melyeket én itt most bemutatok. Három pontot fogok kiemelni: az önsanyargatás hiányát a szentté válás leírásánál, az „emberiesedés” mítoszát (vagy a megszentelődés emberiessé válását) és végül a hittől elszakított szeretetet. Majd írásomat a Trienti Zsinat egyik szövegével zárom.

A II. Vatikánum szerint a szent többé nem egy magát megtagadó, vágyairól lemondó ember. Önök bizonyára mind ismerik az erről szóló katolikus tanítást – Jézus, a katekizmus, az Egyház liturgiája gyakran idézi ezt emlékezetünkbe. Az ősbűn által megsebzett embernek bűnbánatot kell tartania megmeneküléséhez: belső bűnbánatot (az élet megpróbáltatásainak bátor elviselését) és külsőt (mint a böjt és a különböző áldozatok, melyeket például a böjti időben hozunk).
     Ha azonban a Lumen gentium konstitúció 5. fejezetét megnézzük (az index fő referenciáját az életszentség szóhoz), akkor azt látjuk, hogy ott sok szó esik a kegyelemről, a szeretetről, a Szentlélekről, de néhány bizonytalan utalástól eltekintve, semmi a lemondásról. Az a bekezdés, mely a szentté váláshoz vezető útról és eszközökről szól, csak mellesleg utal arra, hogy „önmegtagadásra kell törekedni”. És az a néhány megjegyzés, melyet erről mondanak, is minimalizálva van, vagy egészen eltűnik a szövegben. Úgy tűnik, a zsinatot nem nagyon érdekelte a lemondás témája.
     Ezért kerestem a zsinati szövegekről készített kiadásom (Edition Centurion) indexében az „önsanyargatás” szó után. Az eredmény: két ártalmatlan adat (több mint 700 oldal szövegben). Ezután a „böjt” szónál néztem utána, mely igazán nagyon biblikus kifejezés (miként ezt Önök is tudják, a zsinat biblikus akart lenni). Az eredmény itt is csupán két adat. Egyszer a liturgiáról szóló konstitúcióban, mely arra figyelmeztet, hogy nagypénteken az egész Egyházban kötelező a böjt. Másodszor a nem-keresztény vallásokról szóló nyilatkozatban, mely azt mondja, hogy „a muzulmánok Istent böjttel tisztelik”. – Nincs kommentár.

Ezután vizsgáljuk meg a „bűnbánat” szót. Itt egy kicsit több adatot találunk, melyek azonban nincsenek pontosítva. Például a liturgiáról szóló konstitúcióban: „A böjti időben végzett bűnbánatnak nem csak belsőnek és individuálisnak kell lennie, hanem külsőnek és szociálisnak is.”
     Tegyünk egy utolsó kísérletet az „áteredő bűn” szóval (vezeklésünk valódi okára). Eredmény: 5 nagyon bizonytalan adat. Ebből eggyel közelebbről is foglalkozni akarunk (GS 13): „Az ember tehát önmagában meghasonlott. Ezért lesz az ember egész élete, úgy az egyes, mint a kollektív, harc, mégpedig a jó és a rossz, a fény és a sötétség közötti dramatikus harc. Igen, az ember önmagában képtelen a gonosz támadásait hatásosan kivédeni, aminek következtében minden ember megláncolva érzi magát.” Első osztályú megállapítás, fogják Önök mondani, de várjanak csak a folytatásra: „Az Úr maga azonban eljött, hogy az embert megszabadítsa és erősítse.” – Egy szó sem esik a lemondásról, az önmegtagadásról.

Tehát az első pont lezárásaként meg kell állapítani, hogy a zsinat – túlságosan is elfoglalva az ember nagyságáról és a világ iránti szeretetéről szóló megnyilatkozásaival – elmulasztotta egyértelműen megemlíteni a mi bűnbánati törekvésünket, mely pedig az Egyház tanításában világosan benne van. Figyeljék meg jól, hogy a „mulasztás e bűne” következtében keletkezett az üdv-optimizmus és az igen ártalmas pasztorális konzekvenciák. Így például a modernistáknál a böjti idő már nincs áldozattal összekötve, és a személyes gyónások száma is drasztikusan lecsökkent.

Főleg a Gaudium et spes konstitúció az, amelyben az emberiesedés mítoszának tanát megtaláljuk. Két példát idézek ebből: GS 3 §1: „Mint Isten Krisztusban egyesült egész népe hitének tanúja és kinyilatkoztatója, a zsinat nem tudja beszédesebben az egész emberi család, melybe ő is beletartozik, iránti elkötelezettségét, tiszteletét és szeretetét kinyilvánítani, mint azzal, hogy mindezekről a különböző problémákról párbeszédbe elegyedik vele, hogy az Evangélium világosságát hozza neki, és hogy az emberi nemnek felajánlja azokat az üdvöt hozó erőket, melyet az Egyház maga, a Szentlélektől vezérelve, alapítójától kap. Az emberi személy megmentéséről van szó, az emberi társadalom igazságos felépítéséről.”
     GS 3 §2: „A szent szinódus ezért elismeri az ember magas hívatását, kijelenti, hogy valami isteni csira van benne, és az emberiségnek felajánlja az Egyház őszinte együttműködését mindazok testvéri közösségének felállításához, akiknek ez a hívatás megfelel.” – Még számos hasonló passzust lehetne idézni.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről: A zsinat szerint az Egyháznak különleges ereje van, mely Krisztustól származik, s melyet korunk emberének felkínál, hogy az rendelkezésére álljon. De mihez? Hogy Isten gyermekeivé tegye őket? Nem, hanem azért, hogy az embert megmentse és az emberi társadalmat megújítsa. A zsinat szerint viszont ez azt jelenti, hogy „őszintén segít a világon egy univerzális testvéri közösség létrehozásában, mely az embert és annak nemes hivatását respektálja”. Egyáltalán szükség van arra, hogy ezt a szöveget a katolikus tanítás fényében kommentáljuk?

Az Egyház mindig azt tanította, hogy Krisztus azért jött, hogy megmentse az embereket, vagyis kegyelmet adjon nekik, mely Isten gyermekeivé teszi, és emberileg gyógyítja, megváltoztatja őket. De az egyik nem megy a másik nélkül. Nem lehet az ember pusztán emberi gyógyulásáról beszélni, még kevésbé egy testvéri közösségről, anélkül, hogy ezek annak a gyümölcsei ne lennének, melyek Isten kegyelmével vannak összekötve.
     De milyen módon érinti ez a tévedés a szentté válást? Annyiban, amennyiben az az állítás, hogy az Egyház ereje (mely Krisztustól ered) azért van, hogy az embereket emberiesebbé tegye, egyúttal azt is sugallja, hogy az Egyház egy tisztán emberi „megszentelődésért” a földön fáradozik. A világ emberi megváltása lesz ezzel az Egyház célja. „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16,26), mondta azonban Jézus. Mindemellett figyeljenek oda a használt vokabulárra is: „A világon egy univerzális testvéri közösséget megalapítani”. Melyik szellemi társaságra emlékezteti Önöket ez a kifejezés?
     A pusztán emberi megszentelődés e tévedésének pasztorális konzekvenciái még ma is láthatók a felszabadítás teológiájában vagy a munkáspapi kísérletben.

Ez talán a legrosszabb eltévelyedés, amit meg lehet állapítani. Ha valaki a Lumen gentium-t olvassa, melyben az Egyház szent voltát írták le, megbizonyosodhat róla, hogy a szeretetről sok szó esik. Például LG 42-ben: „Az első és legfontosabb adomány a szeretet.” Ez a megfogalmazás egy kissé meghökkentő. A szeretet a legkimagaslóbb adomány, ezt már Szent Pál is megerősíti, de az is igaz, hogy a hit az alap, hogy bizonyos értelemben a hit a megszentelődésünk felépítményének alapköve. Ezek szerint egy egyszerű pontatlanság csupán vagy valóban probléma, hogy a szeretetet prezentálják az első helyen? Egyáltalán megemlítik-e a hitet a Lumen gentium ezen fejezetében? Alapos kutatás után csak két utalást találunk a hitre: LG 40 beszél a „hit kereszteléséről”, mellyel a megszentelődést még tökéletesíteni kell. A LG 41-ben pedig szó van az „élő hitről”, melynek segítségével a kereszténynek haladnia kell. Ez kevés és a szöveg-környezetben is kevéssé precíz.

Meg vannak lepődve? Nyilván nem, ha ismerik az ökumenizmus teóriáját. Gyorsan összefoglalom, de nem a saját szavaimmal. Vessenek egy pillantást az Unitatis redintegratio dekrétumra. UR 3-ban ez áll: „Mivel Krisztus lelke arra méltatta őket (az elszakadt egyházakat és közösségeket), hogy az üdvösség eszközeként használja őket, melynek hatásossága a katolikus Egyházra bízott kegyelem és igazság teljéből származik.”
     Az Egyház mint az üdvösség egyetlen bárkája katolikus értelmezést a katolikus Egyház azon megfogalmazása követi, mely szerint ugyan az Egyház mindent birtokol, azonban ezt a szerepet az „elszakadt egyházakkal és közösségekkel” megosztja. Nekem úgy tűnik (ezt a filozófusoknak mondom), hogy az együttműködés filozófiai koncepcióját kell használni az Egyház ezen új értelmezésének leírásához. Nem kritizálni akarom ezeket az újításokat, hanem csak felsorolni az életszentségre való következményüket: Ha a Szentlélek „átugorja” a hitet (ami ugye „egyházakként” különböző), hogy a szeretetet kiárassza, nem marad más hátra, mint követni őt; és Isten adományai köré a keresztény közösségek egyesülését felépíteni. – Pontosan ezt mondja a zsinat.

De mit jelent a hittől elszakadt szeretet (vagy a Krisztusban való minimális, de nem az Ő egész üzenetében való hit)? Az „ortodoxiának” az „ortopraxissal” való felcserélését, vagy egyszerűbben kifejezve: „jól viselkedni, hogy valaki hű legyen Krisztushoz, fontosabb, mint a kinyilatkoztatott igazságokhoz pontosan ragaszkodni”.
     És ez súlyos eltévelyedés. Cselekedni alapos megfontolás és az elvekre való hagyatkozás nélkül mindennemű tett pusztulását jelenti. Az Egyház mindig azt tanította, hogy a hit az alap, amelyen szeretetünk kifejlődik, és amelyre megszentelődésünk felépül. És nem csak az elején, hanem az egész keresztény életen keresztül (az isteni igazságok megfontolása és szemlélése által). Ezt elfelejteni annyit jelent, mint kitenni magunkat annak a veszélynek, hogy minden keresztény életben elvész az Istenről és az Ő elsőbbségéről szóló igazságokról való elmélkedés értelme. Egyúttal azt is jelenti, hogy kitesszük magunkat a hamis misztikának (az életszentség látszata az igazság birtoklása nélkül.

Engedjék meg, hogy figyelmükbe idézzem, hogy olyan közösségek, mint például Taizé vagy a Lyon-i Új Út, egy közösségben egyesíti a katolikusokat és protestánsokat.

Úgy gondolom, hogy az életszentség ideáljában, melyet a II. Vatikáni Zsinat a híveknek adni akart, súlyos eltévelyedéseket sikerült felmutatnom, olyan eltéréseket, melyek ma is jelen vannak az Egyházban. Befejezésül szeretném Önöknek a Trienti Zsinat egyik szövegét bemutatni, melyet ennek az előadásnak előkészítésekor találtam: „Az így megigazultak és ‘Isten barátaivá’ valamint ‘polgártársakká’ (Jn 15,15; Ef 2,19) váltak ‘erényről erényre egyre magasabbra emelkednek’ (Zsolt 84,8), és miként az apostol mondja, ‘napról napra megújulnak’ (2 Kor 4,16) azáltal, hogy testük tagjait sanyargatják és így az igazságosság fegyvereivé teszik őket a megszentelődéshez Isten és az Egyház parancsainak megtartása által; ebben a Krisztus kegyelméből kapott megigazulásban növekednek – miközben a hit együttműködik a jó cselekedetekkel – és még jobban megigazulnak, miként ez írva vagyon: ‘Aki szent, legyen továbbra is szent’ (Jel 22,11); és újra: ‘Ne halálod napján várd, hogy megigazulj’ (Sir 18,22); és ismét: ‘Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában’ (Jak 2,24). A megigazulásban való ezen növekedésért könyörög az Anyaszentegyház, amikor így imádkozik: ‘Add meg nekünk, Uram, a hitben, a reményben és a szeretetben való növekedést’.”

Végezetül csak azt kívánhatom, hogy adjon nekünk az Úr a jövőben olyan pápát vagy zsinatot, mely nekünk a katolikus tanítást ugyanolyan nagy igazsággal, világossággal és pontossággal hirdeti, mint a Trienti Zsinat.