De ezzel még nem volt minden elintézve. Szűzi teste, amely a Megváltót hordozta, és amelyet maga Isten őrzött meg csodálatos módon Fia fogantatásakor és szülésekor mindennemű sérüléstől, nem eshetett az oszlás martalékává. Hiszen a halál és a bomlás között jelentős különbség van. A halál az ember szabad igenje által erkölcsi cselekedetté válhat. Valóban, Krisztus is eszközként használta saját halálát, hogy vele a bűnt, a halált és az ördögöt legyőzze, és a világot újra megajándékozza a kegyelmi élettel.
     Ezért volt Mária számára is megtisztelő és érdemszerző, ha második Évaként és társ-megváltóként megosztotta Krisztussal a halált; önkéntes halála így lett hozzájárulás a világ megváltásához. A test fizikai megsemmisülésében azonban nem más nyilvánul meg, mint Istennek a bűnre hozott büntető ítélete. Ez az az embert sújtó megrázó és az egész világ számára látható büntetés, ami Ádám bűnéből fakad. Ezért nem részesülhetett Mária, aki nem örökölte Ádám vétkét, e bűn azon következményeiben, amelyek pusztán büntető jellegűek.
     Miután a halál Mária számára elvégezte a funkcióját, csakúgy, mint isteni Fiánál, nála sem állt fenn további ok arra, hogy a testnek a lélekkel való egyesülése és ezzel egész emberi megdicsőülése a mennyben ne történhessen meg azonnal.

Ez velünk és a világ többi részével egészen másképp van. Először is, minket és a teremtést az első bűn terhe és átka sújt. Ezért nekünk még a megváltás után is végig kell szenvednünk a bűn után járó büntetést, mielőtt a teljes „helyreállításban” részünk lenne. Mindazonáltal ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy önzetlen szeretettel örüljünk annak a kegyelmi előnynek, amelyet a mi mennyei anyánk és királynőnk élvez. Tudva egyúttal azt, hogy az új ékszer, amelyet az Egyház ezzel az új definícióval sugárkoronájába font, számára egy újabb kötelezettséget is jelent, nevezetesen azt, hogy Fiának diadalát a régi kígyó ellen, aki fejét az emberek vétkei miatt korunkban büszkébben, mint valaha, emeli fel, meggyorsítsa.
     Még ha manapság olykor úgy néz is ki, mintha az Egyház sorsa sok országban végérvényesen megpecsételődne, és a pokol győzelme feltartóztathatatlan, tudnunk kell, hogy Mária soha nem hagyja magára az övéit. Isten összes harcának győztes királynője a mi korunk isteni küzdelmét is meg fogja nyerni.

Ezért fordulunk hozzád, mennynek és földnek királynője, újabb dicshimnuszokkal. Te, a kígyó legyőzője, a szeplőtelenül tiszta, akit a bűn szele sem ért soha, aki a test lázadását a lélek ellen soha nem érezted, aki a halált is legyőzted, segíts gyermekeidnek abban a nehéz küzdelemben, amelyet ma a pokol erői ellen, akik soha nem volt erővel támadnak bennünket, folytatunk. Ne hagyj annyi titkos fohászt és könyörgést, amely a hallgatás egyházából száll feléd, meghallgatás nélkül elveszni. Ne késlekedj tovább, a mélység hatalmaitól való, és minden vallásosság és erkölcsiség felbomlása miatti szorongattatásunkban győzelmes erőddel segítségünkre jönni.

Krisztus megváltói műve és a világmindenség helyreállítása azonban nem szorítkozik csupán az ember szellememére, hanem kiterjed egész lényére, tehát a testére és a lelkére is, sőt a látható teremtés előtt sem áll meg, hiszen ennek sorsát Isten a kezdetektől fogva összekötötte az emberével. Minden teremtett dolog, szellemi és testi, az ember és a kozmosz, be van vonva Krisztus megváltói művébe és ezzel az Egyház hatáskörébe, hiszen Krisztus ebben folytatja tovább művét. Ezért a megváltás csak akkor lesz teljes, ha a Feltámadt húsvéti dicsőségében a megmentettek testi valójukban – és velük az egész kozmosz is – részesülnek.

Való igaz, hogy az ember és a teremtés vezérük feltámadása és mennybemenetele által már előbb részesei lettek a tökéletes végső bevégzettségnek, amely a testet és az anyagi világot is magában foglalja. Hiszen az „utolsó dolgokban” mi nem csak, mint valami eljövendő eseményben hiszünk, amire még várnunk kell; ugyanis ezek Krisztusban, a mi vezérünkben, már elkezdődtek. Mindazonáltal Krisztus a Megváltónk, de ő hozzánk hasonló emberi természete ellenére isteni lénye által most a másik oldalon áll. Máriában azonban, aki testtel és lélekkel vétetett fel a mennybe és koronáztatott ott meg, már közülünk egy ember – olyan valaki, aki csak ember és teremtés – jutott a teljes beteljesedés fokára.
     Benne, mint a tökéletesen megváltott Egyház és emberiség mintaképében, az ember és vele a látható világ egész teljességében újra helyreállítódott. Ő a végső bevégzettség megelőlegezése, amely felé az ember és a teremtés igyekszik, a világ utolsó titkainak lelepleződése, amelyre nekünk még várnunk kell. Benne a földi dráma már véget ért. Máriában az Atya örök gondolata a teremtettek legelsőbbikéről, akivel Fia menyegzőt ül, az istenné tett és Istennel egyesült ember valósággá vált. Ami kezdettől fogva sötétben és titokzatosságban a teremtés arcára volt írva, ami a házasság rejtett misztériuma volt a paradicsomban, amit a Teremtő alkotása közben végső célként szeme előtt tartott, nyilvánvalóvá vált. A hetedik pecsét titka lelepleződött.

Ez bennünket, az örök hazába tartó vándorokat mély és győztes örömmel kell eltöltenie. Az új dogma számunkra új garanciát is jelent: hogy mi, hogy az Egyház, igen az egész kozmosz egyszer újra éled a dicsőségben. Hiszen Mária, a mennybe felvett, már megmutatja nekünk, ami a mi számunkra is eljön egyszer. Ugyan, mi az Egyház ezen új biztosítéka nélkül sem kételkedtünk testi feltámadásunkban, de ez az igazság édesanyánk és királynőnk mennybemenetelével emberileg mégiscsak közelebb és egyúttal kézzelfoghatóbbá vált számunkra. Hiszen egy olyan emberen látjuk tényként megvalósulni, aki egészen a megváltottak, azaz az ember, a mi oldalunkon áll.

Dicsőség Királynője, te tudod, milyen nehéz a mai embernek ebben a korban, amelyben a racionalizmus és a naturalizmus egész gondolatvilágát és létét ellaposítja és kijózanítja, olyan dolgokban hinnie, amelyeket nem tud látni és mérni. Könyörögj ki számunkra egy új látószervet, hogy újra képesek legyünk az igazi valóságot látni, amely a teljesen földre szegezett tekintetünk elől rejtve marad. Ismerd fel még abban a szenvedélyes nyugtalanságban is, amellyel az ember korunkban a földiekben rejlő egyre több élet és szerencse után kutat – hiába –, lelkének titkos vágyakozását azon elveszett üdvösség után, amelyre Isten az embert valójában teremtette, és amelyet te mennybeli boldogságodban mintaképül megtestesítesz. Mutasd meg nekünk, hol találhatjuk meg a valódi tökéletességet és üdvösséget. Ébreszd fel és tartsd meg bennünk, mindannyiunkban a titkos honvágyat azon távoli ország iránt, amelynek egykoron a mi hazánknak is lennie kell, és ahova te előttünk, mint minden megváltott legelsőbbike és a mi anyánk már testtel és lélekkel előre mentél.

Először is a dogmatizálás, amelyben kétségen kívül a Szentlélek látható működését kell felismernünk, az újkorban az Egyházon belül egyre jobban növekvő máriás mozgalomnak újabb lendületet ad. Az Egyháznak megvan a saját belső élete, amelynek kibontakozását a kívülállók bírálatától – akik igazi lényét soha nem tudják felfogni – nem teheti függővé. Ezen felül a teológiai kutatás belső logikája, amellyel a kinyilatkoztatás igazságai egymás között össze vannak láncolva, szükségszerű következtetéseket vonnak maguk után. Ami egykor a hagyomány által megőrzött homályos és bizonytalan hitigazságnak számított, lassan világos és biztos felismeréssé érik. Így vezetett az immaculata dogmája, amely a teremtés ezen egyedüli áldottjának fényes és kegyelemmel teljes kezdetét hirdeti, egyenesen az ő fényes és kegyelemmel teljes végének dogmájához. Továbbá: az Egyház titkának folytonos teológiai felismerése, miként ezt napjainkban átéljük, szükségszerűen magával hozza annak a rangnak a mélyebb megértését, amelyet Mária Isten üdvtervében elfoglal. Hiszen ő az Egyház mintaképe. Nem lehet az Egyházra tekinteni anélkül, hogy egyúttal ne nézzünk Máriára, és fordítva.

Másodszor, Máriának a mennybe való felvételéről szóló hitigazság a modern embernek, aki hol ezen, hol azon az úton próbálja saját istenítését és a tisztán emberit végső célként elérni, megmutatja, miben is áll valójában az ember igazi dicsősége. Nem abban, amit ő az Istentől való függetlenség utáni törekvésében saját létének adni szeretne, hanem annak az emberképnek a megvalósításában, amelyet Isten határozott meg. Mária mennyei megdicsőülésében maga a valóban „istenné vált” ember. De ezzé nem saját erejéből vált, hanem Isten kegyelméből. Amit az újkori ember összes erőlködésével elérni akar, azaz, hogy emberfölöttivé és istenné váljon, hiábavaló vállalkozás, azonkívül szükségszerűen az emberalattiban és katasztrófában végződik. Az ember az igazi dicsőséget csak felülről kaphatja ajándékba. Ez viszont olyan dicsőség, amely a legmerészebb emberi álmokat is felülmúlja.

Harmadszor, Máriának a mennybe való testi felvételéről szóló dogma ismételten az emberi test keresztény értékelését hirdeti. És melyik korban volt ez fontosabb, mint éppen a miénkében, amely a testkultúrának és a korlátlan élvezeti gyönyöröknek hódol? Sport és testkultúra – amit ugyan bizonyos mértékben mi, keresztények is helyeslünk – az emberi testnek csak múlékony erőt és szépséget kölcsönöz, a halálban való feloszlását nem képes megakadályozni. A mértéktelen élvezeti gyönyörök pedig csak lealacsonyítják az embert, és lelkét kiszolgáltatják a hús és vágyai rabszolgaságának.
     Egyedül Isten tudja a halálra ítélt emberi testet a sir rothadásából újra feltámasztani, és neki az örök ifjúságot, szépséget, erőt és harmóniát megadni. A világmindenség megdicsőült királynőjében az emberi test valódi dicsőségét csodálhatjuk, amelyet Isten minden olyan gyermekének meg akar adni, akik ezen a világon a hús vágyait a lélek és kegyelem törvényeinek igyekszenek alávetni. Máriával az emberi test arra a legmagasabb méltóságra emeltetett, amely egyáltalán lehetséges a számára: tabernákulum lett, amelyben maga az örök Ige testesült meg; élő monstrancia, amely a Legszentebbet hordta. Ezért nem porladhatott el. De a keresztény test is felszentelt és megszentelt test, hiszen a Szentháromság temploma, amelyhez az ember nem nyúlhat vétkes módon, ami arra rendeltetett, hogy egy napon a megdicsőült lélek sugárzó kifejeződése legyen. Nem, nem az újpogány, aki a testet isteníti, hanem a keresztény, aki a test feltámadásában hisz, mondja el az emberi testről a legmagasztosabbat és legszebbet.

Negyedszer, Mária mennybe való testi felvételének dogmatizálása új hatalmas prédikáció a nő méltóságáról a mai világ számára. A modern nőre ugyanis súlyos tragédia borul. Az egyik oldalon a férfival való tökéletes társadalmi egyenlőségre emelték, ugyanakkor a másik oldalon minden méltóságot és nagyságot elraboltak tőle azáltal, hogy puszta nemi lénnyé fokozták le, és csak a teste után vágyakoznak.
     Nos, most maga Isten az, aki a megdicsőült örök nőben – akiben a női lény mindkét kibontakozását, a szüzet és anyát egyenlő mértékben koronázta meg – egy megalázott nemnek ismét a keresztény nőiség szépségét és méltóságát hirdeti ki. Az asszonyoknak és lányoknak, hogy őket újra felszólítsa női méltóságuk tiszteletére; a férfiaknak, hogy megmondja nekik: „Tiszteljétek a nőt és az ő testét, amit én magam Mária szűzi-anyai testében, minden asszony koronájában, ilyen magasra értékeltem. Tudjátok, hogy én, a mindenható és szent Isten, Mária minden egyes nővérének a méltóságát védelmezem, és minden rajtuk elkövetett galádságot megbosszulok.

Végül ötödször, Mária mennybemenetelének dogmája korunk egészen földibe ragadt emberének tekintetét az örökkévalóság és a múlhatatlan dolgok felé irányítja. Mária már e múlandó világon kívül áll. Ő már elérte azt a célt, ami felé mi még csak tartunk. Onnan figyelmezteti korunk emberét, hogy a földiek miatti gondoktól elkábítva ne veszítsük szem elől a földön kívülit és örököt: „Használjátok a világot úgy, mintha nem használnátok, hiszen ennek a világnak az alakja múlandó. Isten rendjének e világon való egyre jobb megvalósulásáért – ami ebben a korban soha nem sikerülhet igazán – folytatott küzdelmetekben ne feledkezzetek meg arról, hogy lelketek legmélyebb vágyakozásával minden dolgok végső változását és Isten dicsőségének látható kezdetét fürkésszétek; hogy azt a napot kémleljétek, amelyen minket is testtel és lélekkel a mennyei glóriába hívnak majd.”

Számos kortársunk számára az emberi élet olyan lett, mint egy ablak nélküli börtön. Nem ismerik Azt, aki ebbe a világba helyezte őket, és nem látják az utat, amely őket ebből a kilátástalan helyzetből kiszabadíthatja. Igen, a ma embereivel még azt is el akarják hitetni, hogy ez a reménytelenség szervesen hozzátartozik a halálhoz vezető létükhöz (Heidegger). E körülmények között a Mária mennybemeneteléről szóló igazság olyan, mint egy távoli harangzúgás, amely a modern élet és gondolkodás kilátástalanságába kong bele, olyan, mint egy ajtó kitárása a szabadba. Higgyél benne újra, te, e föld bölcseitől megtévesztett mai ember, hogy életed nem egy a halál felé vezető lét, hanem az életre és a dicsőségbe tartó út. Vesd el ennek a dekadens filozófiának félelmetes bölcsességét magadtól, és bízd magad újra a fentről jövő fényre, amely téged is a te Istened életében és boldogságában való részesedésbe akar elvezetni.