Magasztos cél áll előttünk: „Legyetek tökéletesek, mint a ti Atyátok a mennyben tökéletes!” (Mt 5,48) Aki Istent szereti, aki Istenhez ragaszkodik, aki minden pillanatban „Igen, Atyám”-mal teljesíti Isten akaratát: az egy lélek lesz ővele, az ő gyermeke lesz.
      Szeretnünk kell Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. Mégpedig minden pillanatban. Sohasem szabad hátratekintenünk. (Luk 9,62) Nem szabad sokáig fontolgatnunk, nem szabad tétováznunk, nem szabad haboznunk. (ApCsel 22,16) Nem szabad aggódnunk. (Mt 6,25) Aki visszahúzódik, nem tetszik Istennek. (Zsid 10,38)
      Nekünk minden pillanatban egész elevenségünkkel, egész energiánkkal úgy kell élnünk, hogy a múlt és a jövő számára semmi időnk és semmi erőnk se maradjon. Itt semmi helye az aggodalmaskodásnak és a gondnak. Csak a mostanról van szó. Isten féltékeny Isten. Ő minden pillanatban egészen magának kíván bennünket.
      „Vesd az Úrra gondodat, és ő eltáplál téged.” (Zsolt 54,23) Mi nagyon is sokat törődünk magunkkal. Nagyon is sok mindenről akarunk gondoskodni, noha gondjainkkal a legcsekélyebbet sem tudjuk elintézni (Luk 12,25), éleslátásunkkal egy napot, egy órát sem tudunk előre meghatározni. Gyakran arra van minden gondunk, ami „talán” jön. Erőlködünk, törjük magunkat, elmulasztjuk a pillanatot, és végül is minden másképp történik. Hiábavaló volt hát a sok aggódás. Sokszor mennyire evődünk elkövetkezhető szenvedések miatt, jövendő keresztek miatt, úgyhogy szinte összeroskadunk! Pedig hányan belepusztultak már ilyen gondokba azért, mert e keresztek és szenvedések viselésére még nem kapták meg a kegyelmet! Mert a kegyelmeket mindig csak az éppen sorra kerülő pillanatra kapjuk.
      Bizony, köszönjük csak meg a jó Istennek, hogy nem láthatunk bele a jövőbe! Mi emberek ahhoz nagyon is gyöngék vagyunk. Azt csak néhány igazi nagyság bírta el, de ők is majdnem összeroskadtak e teher alatt. Hány próféta imádkozhatott Istenhez Kasszandrával, a trójai jósnővel: Ó, vedd el e bús tisztánlátást, szemem a rémes fénytől rémül! Szörnyű sors ez: igazságodnak szolgálni halandó edényül! (Schiller)

A jövendő képének lepel alatt kell maradnia! Aki hívatlanul föl merné azt lebbenteni: meg kellene halnia! A legjobb gondoskodás a jövendőről: egyáltalán semmi gondot sem csinálni belőle. A legjobb gondoskodás a jövendőről: a pillanatot egészen kihasználni az „Igen, Atyám” szellemében. Ha én valamely pillanatban hűségesen teljesítem kötelességemet, akkor abban a pillanatban már él a kegyelem teljessége, amelyre a következő pillanatban szükségem lesz. Ha nagyobb szenvedés, nagyobb áldozat vár reám, akkor a kegyelem is nagyobb lesz. Erején felül senki sem szenved kísértést. (1 Kor 10,13)

Csak ne akarnánk mindig gondviselést játszani! Hiszen így csak rontunk a dolgunkon. Az egész isteni világterv, az egész teremtés az Isten teremtő kezének hatalmas mesterműve, csodálatos remeke, nagyban és kicsinyben, összességében és minden apró részletében. „Ki ismerte meg az Úr értelmét, hogy őt oktathatná?” (1 Kor 2,16) A mi életsorsunk csak egy piciny szelet az egészből. Mi nem ismerjük sem saját munkatervünket, még kevésbé helyzetünket és jelentőségünket a mindenségben. Mi nem tudjuk, hogyan vagyunk beleszőve az egészbe, hosszában és keresztben, jobbra és balra futó fonalakkal, a múltba és a jövőbe. „Ki ismerte meg az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?” (Róm 11,34) Nem tehetünk okosabbat, minthogy engedjük, hadd vezessen és irányítson bennünket Isten lépésről lépésre. Ha teljes készenlétben vagyunk, szemünk és fülünk Isten felé irányul, akkor sohasem térünk le a helyes útról, teljesen kiaknázzuk egész életünket, minden másodpercünket, kiteljesedetten érünk célba, a lehető legnagyobb mértékben megdicsőítjük Istent, a kegyelmek árja özönlik belőlünk, és eljutunk a természetünknek elérhető szentségre. Newman bíboros mondja, hogy ott kell maradnunk, ahol állunk, mindaddig, míg Isten meg nem mutatja a következő lépést, s ott aztán megint megvárjuk a legközelebbit.

Ha hatalmas építkezést kezdenek, az egyszerű kőműves nem látja át a terveket. De nem is kell, hogy értsen ehhez; az ő dolga csak az, hogy minden egyes téglát és követ a kellő helyre vakoljon, és akkor az építés rendben halad a befejezés felé. Mi lenne, ha mindenki a maga feje után venne részt az építésben? Önkény sohasem alkotott műremeket; a tökéletes műremek szigorú törvényszerűségen alapul. És csak maga a művész ismeri s őrzi műve titkait. Segédei csak megvalósítják az ö gondolatait, és miközben utasításaihoz alkalmazkodnak, nem kell ismerniük azok végső értelmét. Ha a maguk akarata szerint dolgoznának, akkor veszedelembe jutna a mű egysége és nagysága, és sohasem lehetne látni szellemi tartalmát egész mélységében és szépségében.
      Megértjük-e már most, miért érik a lélek oly ritkán műremekké, holott teljes jóakarattal oly végtelenül sok időt és erőt fordítunk minden lehető gyakorlatra, imádságra és áldozatra? Mi nagyon is az előtérben állunk, túlságosan tevékenyek vagyunk, és azt hisszük, nekünk magunknak, csakis magunknak kell megszentelésünk munkáját elvégeznünk. Mi az Isten épülete, az Isten munkatársai vagyunk (1 Kor 3,9), nem pedig művészei és mesterei. Isten gondolatai életünk tervét és útját megállapították, a mi segítő munkánk pedig abban áll, hogy hagyjuk Istent dolgozni; csendben maradunk, nyugodtan állunk és engedjük magunkat lépésről lépésre vezettetni. A legjobban akkor gondoskodunk jövőnkről, üdvösségünkről, ha nem magunk gondoskodunk, hanem hagyjuk Istent gondoskodni. Jobban, mint ő, úgysem tud senki javamról gondoskodni. Ő maga a jóság. Ő az én atyám, én az ő gyermeke. A mi túlságosan „jó” akaratunk a mi legnagyobb ellenségünk. Ha az én énem vezet, akkor félrevezet. Minden tudásommal és képességemmel kell letennem a „most” tégláját. Hová kell tennem a következőt, az nem az én dolgom, azzal most még nem kell törődnöm. Ha le van téve a mostani, akkor majd Isten tudtomra adja, hová tegyem a következőt.

„Igen, Atyám!”-ot kell mondanom a jelen pillanatra, ez a szentség. Igent kell mondanom egész jövendőmre is. Mutathat-e be ember nagyobb hódolatot Istennek, mintha egész jövőjét behunyt szemmel Isten kezébe helyezi?! „Fogd meg hát kezemet és vezess!” (Julie von Hausmann). Nem fog-e ez drága áldozati illatként a Szentháromság színe elé felszállani? (A szentmise felajánlási imája) Hozzon reám a jövendő bármi örömet és szenvedést, keresztet és vigasztalást: én mindenre határozottan azt mondom: „Igen, Atyám!” Jobban bízom benned, mint magamban. „Igen, Atyám”: ez legyen az aláírás életem okiratán. Tudom, hogy nem halálos ítélet alá van írva, hiszen ez az aláírás a legnagyobb boldogság, az üdvösség felé vezet. Azaz, mégis halálos ítélet alatt van ez az aláírás: az én énemnek meg kell halnia. El kell temettetnünk Krisztussal, hogy feltámadhassunk Krisztussal.
      Nem rejlik-e ebben az „Igen, Atyám”-ban a természetfölötti törvény értelmében „teljes búcsú”? Nem engedélyezett-e X. Pius pápa teljes búcsút azoknak, akik már most bármely halálnemet elfogadnak Isten kezéből? „Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!” (Luk 23,46) Tudom, Atyám, a föld bármely pontjáról hozzád lehet jutni. Minden út Istenhez vezet. Ámde a sok millió út közül, melyek mind hozzád vezetnek, szeretetedben csak egyet jelöltél ki nekem. Mindannyi közül a legmegfelelőbbet választottad ki részemre. Csak te ismered ezt az utat, csak te vezethetsz engem rajta. Te vagy az út, te vagy ezen az úton a világosság, a soha ki nem alvó fáklya lábaim előtt. Míg én a bűn útjain jártam, te mindig a jóbarát türelmével vártál az én utamon, mígnem ismét visszataláltam hozzád. Végtelen türelmű Isten, hiszek irántam való szeretetedben!

Csak ha engedjük, hogy Isten vezessen bennünket, ha teljesen átadjuk magunkat az isteni akaratnak: csak akkor járunk a mennybe vivő úton, csak akkor lesznek napjaink „dies pleni”, teljes napok. (Zsolt 72,10) Aki a maga útjain jár, legyenek bár azok akármi fáradságosak és áldozatosak, élete végén mégsem ér célhoz. Az ilyenre nem áll az Írás szava: „Ujjongva jönnek vissza, hozván kévéiket” (Zsolt 125,6), mert a termés – ő maga – nem ért meg. Aki nem érett meg, aki nem konszekrálódott át egészen, annak utóérésre a tisztítóhelyre kell mennie. „Érettnek lenni: ez minden!” – mondja Shakespeare a Lear királyban. Semmi éretlen, semmi tisztátalan nem mehet be a mennyek országába. (Ef 5,5) Kétségkívül nem az az Isten akarata, hogy a tisztítóhelyen kimondhatatlan szenvedéseket viseljünk el és talán nagyon hosszú ideig szenvedjünk. Életünk terve úgy van megállapítva, hogy végül egészen átkonszekráltan, egészen megérve, azonnal a mennybe juthatunk. De ez csak akkor lehetséges, ha én vakként hagyom magamat Istentől vezettetni, ha minden egyes pillanatra rámondom az én „Igen”-emet, és Isten kezébe fogódzva gondtalanul haladok előre lépésről lépésre.

Vak és örvendező „Igen!”-t mondok jövőmre. Hiszek irántam való szeretetedben, csak arra kell gondolnom, hogy minden, ami jön, már a tied, hogy semmit sem vehetek vissza többé, hogy többé semmi, de semmi sem az én tulajdonom. Mily gyakran és könnyen megesik, hogy az ember nagy örömében egyszerre mindenét odaadja, aztán a kishitűség és a kísértés óráiban apránként visszaveszi az áldozati oltárról. Én mindent odaadtam örömmel. Nem akarok többé ellopni semmit sem abból, ami már a tied. Hiszen végre is, csak önmagamat lopnám meg, és a kárt is magamnak kellene jóvá tennem. „Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét, megnyeri azt.” (Jn 12,25)

„Szívem egyszerűségében ajánlottam fel mindezeket.” (1 Krón 29,17) Szívünk teljes örömével ajándékozzuk Istennek dolgainkat, szenvedéseinket. Legnehezebb lesz lemondanunk a sikerről. Pedig a sikeren nem múlik semmi. Hogyan is hangzik a karácsonyi üzenet? „Békesség a földön a jóakaratú embereknek” (Luk 2,14), nem pedig: béke az embereknek, akik valamit nyújtanak, valamit tudnak, valamihez értenek, akiknek sikerük van! Nem! „Béke a jóakaratú embereknek!” Milyen szegény volna némely ember, ha a siker volna a fő! Sikert aratni, vagy kudarcot vallani: nem tőlünk függ. Gyakran az emberektől, a körülményektől függ. Sokszor a gonosz ember az ő rosszakaratával nagy sikert arathat, viszont a jó ember az ő jóakaratával a legnagyobb kudarcot vallhatja. Mégis e téren magunkon is, másokon is gyakran kegyetlen igazságtalanságot követünk el. Némelyek ugyanis azt hiszik, hogy sikert aratni és erényt gyakorolni, kudarcot vallani és bűnözni: egy és ugyanaz. Óriási tévedés! Isten nem néz sem a sikerre, sem a kudarcra, hanem csakis akaratunkra. „Az ember csak a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet tekinti.” (1 Kir 16,7)
      Nézzük hát magunkat Isten szemével! Tegyük kötelességünket, amennyire csak telik tőlünk. De szabadítsuk ki magunkat a siker és kudarc gondjaiból. Ha megvan bennünk a jóakarat, akkor minden jól van. Ha „Igen”-t mondok mindenre, és minden pillanatban azé a pillanaté vagyok: akkor megtettem kötelességemet. „Békesség a földön a jóakaratú embereknek!”

Nem kell, sőt nem is szabad semmivel sem törődnünk; megteszem azt, amit a pillanat hoz magával. Szerzeteseknek ez könnyű. Nekik szabályaikban, előírásaikban és napirendjükben, fellebbvalóik akaratában megvan félreérthetetlenül kijelölt istenútjuk. Nekik könnyű minden pillanatban felismerni és igenleni Isten akaratát. Végtelen jótétemény az, ha szabad engedelmeskedni, egészen bizonyosnak lenni abban, hogy az ember az isteni akaratot minden pillanatban helyesen ismeri fel, és hogy minden egyes téglát, követ, kicsit vagy nagyot, mindenkor a kellő helyre tesz. Mennyivel nehezebb e téren a világiak dolga! Ők gyakran nem ismerik fel oly világosan az isteni akaratot és cselekedhetnek így is, meg amúgy is. Isten nekik sokszor nem szól oly világosan, vagy legalább is a lelkiéletben kezdők még nem hallanak eléggé tisztán, mert még sok zaj van a saját házukban, s így nem hallják meg Isten szavát. Meg aztán: melyik az Isten hangja, melyik az énem hangja? Ki gyújt itt világosságot? Mert ugye, egészen más a cselekvés, ha mindenkor biztos vagyok a dolgomban, és más, ha előbb folyton tapogatóznom és keresgélnem kell?! Boldogok, akik engedelmeskedhetnek!
      Általában azonban nem-szerzeteseknek is könnyű Isten akaratát meglátni. Isten akarata az, hogy tartsuk meg a tízparancsolatot, őrizzük meg magunkat a súlyos és bocsánatos bűnöktől, tartsunk távol magunktól – amennyire lehetséges – minden önként akart és félig-akart hibát, és teljesítsük a leghűségesebben állásbeli, hivatásbeli kötelességeinket. Az észszerű napirendben is megnyilvánulhat Isten akarata. Ha valaki rendelkezik idejével, akkor – ha tökéletességre törekszik – el nem mulaszthatja, hogy napirendet ne készítsen magának, s azt tapasztalt emberrel (gyóntatójával, lelki vezetőjével) meg ne beszélje.
      A parancsolatokban, az Egyház akaratában, a hivatás- és állásbeli kötelességekben, a napirendben Isten akarata nyilvánul meg. Ha nem látjuk tisztán, akkor tanácsot kérünk valakitől, vagy röviden és okosan megfontoljuk a dolgot, s aztán akképp cselekszünk, amint helyesnek ismertük fel. „Mindaz, ami belülről vagy kívülről kapcsolatba kerül veled, minden adottság Isten akaratának megtestesülése.” (Adam) Sokszor történik valami, hogy Isten művei nekünk kinyilatkoztassanak. (Jn 9,3) «Ki az, aki parancsolt és meglett, ha az Úr nem parancsolta? Nem a Magasságos parancsára jön-e szerencse és szerencsétlenség?” (Jersir 3,37) Éri-e baj a várost, ha az Úr nem rendeli? (Am 6)

„Ne aggódjatok!” (Mt 6,31) Ezzel a szóval megtiltja az Úr az aggodalmaskodó gondot, de nem tilt minden gondot. Észszerű gond: kötelesség. Gondoskodjatok, de ne aggódjatok. A munkaadó gondoskodjék arról, hogy észszerű munkatervet dolgozzon ki hosszabb időre; a családatya arról, hogy családjának jövője biztosítva legyen és meglegyen a mindennapi kenyerük. De gondunk ne menjen túl az észszerű gondon. Ne úgy legyen gondunk valamire, mintha minden tőlünk függne. Egyszerűen tegyük meg kötelességünket, a többit bízzuk Istenre. Még akkor is csak „haszontalan szolgák” vagyunk. (Luk 17,10) Hiszen végtére is minden Isten kegyelmétől és áldásától függ. „Én ültettem, Apolló öntözött, de Isten adta a növekedést. Tehát sem az nem valami, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1 Kor 3,6-7)

„Uram, add, hogy ne csináljak magamnak haszontalan gondokat!” „Szüntelen az Úrra tekint szemem.” (Zsolt 24,15) „Uram, a te kezedbe helyezem a kezdetet és véget és mindent!” (Mörike)