1869-ben egy német püspöki székvárosban komoly esti beszélgetésre jött össze két egyházi méltóság, a megye püspöke és vendége, Wilhelm Ketteler Mainz-i püspök. A beszélgetés során a megyéspüspök szóba hozta vendége áldásos működését. Ketteler püspök, akit elsősorban szociális tevékenysége tett világhírűvé, elhárította magától vendéglátója elismerő szavait, és kijelentette, hogy mindazt, amit ő Isten segítségével elért egy másik, egy általa teljesen ismeretlen ember imádságának és áldozat vállalásának köszönheti.
     A kérdésre, miként lehetséges ez, Ketteler püspök határozottan válaszolta: „Annyit mondhatok, hogy tudom, hogy valaki egész életét feláldozta értem a jó Istennek, és én ennek az áldozatnak köszönhetem még azt is, hogy egyáltalán pap lettem.” A kérdező meglepve, kérdőleg tekintett a püspökre, aki így folytatta: „Elmesélhetem Önnek a dolgot. Eredetileg nem pap akartam lenni. Államvizsgámat jogtudományból tettem le, és csak az foglalkoztatott, hogy minél gyorsabban előbbre jussak, minél fontosabb állást kapjak a világban, megbecsülést, élvezetet, tekintélyt és pénzt szerezzek. Egy rendkívüli esemény azonban visszafordított erről az útról, és életemet más irányba terelte.

Egy este egyedül voltam sötétedő szobámban, és átadtam magam becsvágyó és élvhajhászó álmaimnak és terveimnek. Hirtelen, nem tudom mi történt, ébren vagy elszundítva, valóságban vagy álomban láttam, de azt tudom, hogy amit láttam, életem megváltozásához vezetett. Egész pontosan és világosan láttam, hogy az Üdvözítő Szentséges Szívére mutatva egy fölöttem tündöklő felhőn állt. Előtte egy szerzetesnő térdelt könyörögve emelvén hozzá kezeit. Eközben Urunk szájából e szavakat hallottam: ‘Szünet nélkül könyörög érted!’ Egészen világosan láttam az imádkozó alakját, arcvonásai annyira belém vésődtek, hogy még ma is pontosan emlékszem rájuk. Egyszerű laikus nővérnek tűnt. Ruhája nagyon szegényes és durva volt, kezeit nyilvánvalóan nehéz munka tette vörössé és kérgessé. E kép, bármi lett légyen is, álom vagy sem, rendkívüli hatással volt rám; bensőm legmélyéig megrázott. Olyannyira, hogy elhatároztam, egészen Istennek és az ő szent szolgálatának szentelem magam.
     Visszavonultam egy kolostorba lelkigyakorlatra, és mindent megbeszéltem gyóntatómmal. Ő egyetértett azzal az elhatározásommal, hogy pap legyek. 30 évesen kezdtem el teológiát tanulni. A továbbiakat már Ön is ismeri. És ha Önnek az a véleménye, hogy általam valóban valami jó történik, akkor most már azt is tudja, kinek az érdeme ez tulajdonképpen: azé a szerzetesnőé, aki értem imádkozott, talán anélkül, hogy ismerne engem. Én ugyanis szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy valaki imádkozott értem, és titkon még most is imádkozik, és hogy én e nélkül az ima nélkül azt a célt, melyet Isten kijelölt számomra, nem tudnám elérni.”
     „És van valami fogalma arról, hogy hol és ki imádkozik Önért?” – kérdezte a megyéspüspök. „Soha életemben nem volt és most sincs fogalmam róla. Csak arra tudom Istent kérni, hogy ezt a nőt, ha még életben van, áldja meg, és ezerszeresen fizessen meg neki azért, amit értem tett.”

A következő napon Ketteler püspök egy apácakolostor kápolnájában mutatta be a szentmisét. A mise végén megáldoztatta a nővéreket. Már az utolsó sor végén tartott, amikor tekintete hirtelen az egyik szerzetesnőn állt meg. Arca halotthalvány lett, és mozdulatlanná dermedve megállt. Remegés fogta el, de aztán összeszedte magát, és az áhítatosan térdeplő szerzetesnőnek, aki szinte semmit sem vett észre a késedelemből, odanyújtotta az ostyát. Ezután nyugodtan befejezte a misét, melyet egy szokatlanul hosszú köszönetnyilvánítás követett.

Reggelire a megyéspüspök is a kolostorba jött. Ketteler püspök reggeli után annak a kérésének adott hangot, hogy a főnöknő mutassa be neki a ház összes nővérét. Kívánságát teljesítették. A főnöknő rövid idő múlva jelentette, hogy a ház összes nővére összegyűlt, mire a két püspök közéjük ment.
     Ketteler püspök szeme üdvözölve és kutatva pásztázta végig a nővérek sorait, majd elégedetlenül újra körbe kutatott. Úgy tűnt, nem találja, akit keres. Halkan megkérdezte a főnöknőt: „Biztosan itt van mindenki?” A megkérdezett átnézte az egész nővérgyülekezetet, majd ezt válaszolta: „Excellenciás Uram, én ugyan mindenkit iderendeltem, egy nővér azonban mégis hiányzik.” – „Miért nem jött ez a nővér? Milyen munkája van, hogy nem tudott idejönni?” – „Ő látja el az istállót – válaszolta a főnöknő –, mégpedig mintaszerűen. Buzgóságában aztán előfordul, hogy néha megfeledkezik más dolgokról.” – „Szeretném látni ezt a nővért”, jelentette ki a püspök.
     Kis idő múlva a hívott nővér belépett a szobába. A püspök újfent elsápadt és megborzongott. Miután pár szót intézett az egybegyűlt nővérekhez, azt kérte, hogy hagyják egyedül az utolsónak jött nővérrel.

„Ismer Ön engem?”, kérdezte a püspök a nővértől. „Még soha nem láttam Excellenciás Uramat.” – „Imádkozott-e vagy ajánlott-e Ön föl valaha jó cselekedeteket érettem?” – „Tudtommal nem, hiszen még csak nem is hallottam Excellenciás Uramról.” Ketteler püspök néhány pillanatig hallgatott, majd hirtelen tovább kérdezett: „Milyen ájtatossági gyakorlatot végez a legszívesebben és a leggyakrabban?” – „A Jézus Legszentebb Szívéhez szólót”, hangzott a válasz. „Úgy tűnik, Ön végzi a kolostorban a legnehezebb munkát”, folytatta a püspök a beszélgetést.
     „Ó nem, Excellenciás Uram – mondta a nővér –, de azt nem tagadhatom, hogy ez a munka valóban ellenszenves számomra.” – „ És mit tesz Ön, ennek leküzdésére?” „Arra szoktattam magam, hogy minden olyan dolgot, mely önmagam legyőzésébe kerül, az Isteni Szív iránti szeretetből különösen szívesen és buzgón végezzek el. És aztán ezt feláldozom egy olyan szegény lélekért, melynek erre ezen a világon különösen nagy szüksége van. Hogy a jó Isten kinek a javára használja ezt föl, azt egészen rá bízom, olyannyira, hogy ezt nem is akarom tudni. A minden este 8 és 9 óra közötti szent szentség előtti imádat óráját is erre a szándékra ajánlom fel.”
     „És hogyan jutott Ön erre a gondolatra, hogy minden érdemét egy teljesen ismeretlen lélek számára áldozza fel?” – „Ezt mindig így gondoltam, már akkor is, amikor még kint a világban éltem”, hangzott a válasz. „Mikor iskolába jártam, a plébános úr megtanított bennünket, hogy és miként imádkozzunk hozzátartozóinkért, és hogyan ajánljuk fel érdemeinket őérettük. Azonkívül úgy gondoltam, hogy azokért, akik abban a veszélyben forognak, hogy elveszítik lelki üdvösségüket, sokat kell imádkoznunk. De mivel egyedül csak a jó Isten tudja, imáinkra kinek van a legnagyobb szüksége, az a legjobb, ha jó cselekedeteinket Jézus Legszentebb Szívének rendelkezésére bocsátjuk, hogy Ő annak javára fordítsa, kinek mindentudása és bölcsessége jónak látja. Így tettem mindig, abban a tudatban, hogy Isten majd megtalálja a megfelelő lelket”, fejezte be a nővér.

„Milyen idős Ön?” – „Harminchárom éves, Excellenciás Uram.” A püspök megütközve hallgatott egy pillanatig. Azután ezt kérdezte : „Mikor született?” A nővér megmondta a dátumot, mire a püspök önkéntelenül felkiáltott. A nővér születésnapja az ő megtérésének napja volt. Pontosan azon a napon látta őt úgy maga előtt, ahogy most előtte állt. „És egyáltalán nincs tudomása róla, hogy imája és áldozata sikeres volt-e?” – „Nem, Excellenciás Uram.” – „És nem szeretné megtudni?” – „A jó Isten tudja, ha valami jó történik, és ez elég”, volt az egyszerű válasz. A püspök meg volt rendülve. „Akkor folytassa ezt a jó cselekedetet Isten nevében tovább”, mondta.

A nővér e szavinál már a lábánál térdelt, és áldását kérte. A püspök ünnepélyesen és magasan az egekbe emelte kezeit, és mély megindulással és meghatódottsággal mondta: „Így tehát mind azzal az erővel és hatalommal, mellyel egy püspök csak bír, áldom meg Önt. Áldom a lelkét, áldom a kezeit és annak munkáját, áldom imáit és áldozatait, önmaga leküzdését és engedelmességét, áldom Önt örökké, és egész különösen az utolsó óráért, és arra kérem Istent, hogy minden vigasztalásával álljon Ön mellé. Ezt adja az Atyaisten és a Fiú és a Szentlélek.” – „Ámen” – felelte a szegény laikus nővér, és kiment.

Az egyházfejedelem azonban lelke mélyéig megrázkódva az ablakhoz lépett, és önuralmát visszanyerendő kinézett. Egy idő múlva elbúcsúzott a főnővértől, és visszatért püspöki barátjának lakásába. Később ezt mondta vendéglátójának: „Nos, megtaláltam, akinek megtérésemet, hivatásomat és a benne való kitartásomat köszönhetem. És ez nem más, mint a kolostor legutolsó és legszegényebb laikus nővére. Nem tudok Istennek eléggé hálát adni irgalmasságáért. Hiszen a nővér alig húsz éve imádkozik értem; de Isten már előre meghallgatta imáját, és azon a napon, melyen ő a világot megpillantotta, már kieszközölte megtérésemet, előre tudva az ő közbenjáró tetteiről és imáiról.”
     „Micsoda tanulság és figyelmeztetés ez számomra”, tette hozzá. „Ha valaha is kísértésbe jönnék, hogy bizonyos eredményeimre és működésemre hiú legyek az emberek előtt, akkor az igazság érdekében mindig eszembe kell idézzem: Ezt te valójában csak egy istállóban dolgozó szegény szolgálólány imájának és áldozatának köszönheted. És ha valamely kicsiny és csekély munka kevéssé értékesnek tűnne számomra, akkor ugyanez a tény arra figyelmeztet: Az, amit az utolsó szolgálólány Isten iránti alázatos engedelmességében és önmaga legyőzésével tesz és felajánl, az Úristen előtt olyan sokat ér, hogy ezek az érdemek az Egyháznak egy püspököt adtak.”