FIGYELEM! Ezt a cikket 2007. elején tettem fel a honlapra, amikor még elhittem, amit az FSSPX-nél tanítottak. Mostanra (= 2014. december 20.) – az FSSPX-szel való szakításomat követő alaposabb tájékozódás eredményeképpen – e cikk témáját illetően teljesen megváltozott a honlap véleménye. A címben feltett kérdésre a VÁLASZOK ÉGETŐ KÉRDÉSEINKRE című oldalon található meg a katolikus válasz. Lefebvre érsek válasza teljesen akatolikus, mondhatni eretnek, mert aki pápának tartja a zsinati pápákat, az semmilyen körülmények között, semmilyen területen nem tagadhatja meg az engedelmességet ezekkel szemben. Ennek ellenére nem távolítom el a cikket, mert jól ábrázol egy folyamatot: a valóban katolikussá érés útját. A mai körülményeket tekintve számomra az tűnik hasznosnak, ha a hozzánk intézett kifogásokra az 1978. január 20-án elhangzott válaszaimat olvasom fel újra. E kifogásokat az Egyház jelenlegi állapotából keletkezett helyzettel szembeni viselkedésünk váltotta ki. Az ellenvetések egyik kérdése így hangzott: „Hogyan értelmezi Ön a pápával szembeni engedelmességet?” Tíz évvel ezelőtt (tehát 1978-ban) így válaszoltam erre a kérdésre:      Az engedelmességre érvényes elvek egyrészt ismertek, másrészt annyira megegyeznek a józan ésszel és a józan emberi értelemmel, hogy az ember önkéntelen megkérdezi, intelligens emberek hogyan képesek azt állítani, hogy „inkább tévednek a pápával, mint hogy a pápa ellenében az igazság oldalán álljanak”. Ilyet azonban se a természetes erkölcsi törvény, se az Egyház tanítóhivatala nem tanít. Az engedelmesség egy tekintélyt feltételez, aki parancsol és törvényeket ír elő. Az emberi tekintélyeknek – akkor is, ha Istentől nyerték állásukat – csak ahhoz van hatalmuk, hogy az Isten által kitűzött célt elérjék, nem pedig, hogy attól eltérjenek. Ha egy tekintély hatalmát azon törvény ellen használja fel, melynek betartatására a hatalmát kapta, nincs többé joga arra, hogy engedelmességet követeljen. Tehát az ilyen tekintéllyel szemben engedetlennek kell lenni. Az engedetlenség e szükségszerűségét kell például azon családapával szemben alkalmazni, aki lányát arra akarja kényszeríteni, hogy prostituálódjon. De azon közhivatallal szemben is, amelyik az orvosokat arra kötelezi, hogy abortuszt hajtsanak végre és ártatlanokat öljenek meg. Ugyanakkor sokan a pápa auktoritását minden áron akceptálják. Vagyis ezzel úgy tesznek, mintha a pápa tévedhetetlen lenne a kormányzásban és minden kiejtett szavában. Ez azonban a történelem félreismerését és annak nemtudását jelenti, miből is áll valójában a csalatkozhatatlanság dogmája. Már Szent Pál szemére vetette egyszer Szent Péternek, hogy „viselkedése nem egyezik az Evangélium tanításával”. (Gal 2,14) Szent Pál saját híveit is felszólította, hogy ne engedelmeskedjenek neki, ha úgy esne, hogy más evangéliumot mondana nekik, mint amit eredetileg hirdetett. (lásd: Gal 1,8) Szent Tamás Szent Pál ezen intését azon a helyen említi meg, ahol a baráti megróvásról beszél. A következő kommentárt fűzi ehhez: „Szemtől szembe és a nyilvánosság előtt ellenállást tanúsítani túlmegy a baráti intés mértékén. Szent Pál Szent Péterrel kapcsolatban nem tette volna ezt meg, ha bizonyos értelemben nem lettek volna egyenrangúak. De azt tudni kell, hogy ha a hit veszélybe kerüléséről van szó, akkor a vezetőket nyilvánosan még beosztottaik előtt is rendre kell utasítani. Ez látszik meg Szent Pál tettében és szándékában, ahogy Szent Péterrel szemben viselkedett, akinek pedig alattvalója volt. Szent Ágoston ezt úgy magyarázza, hogy az Egyház feje maguknak az elöljáróknak mutatta meg, hogy ha netalántán elhagynák a helyes utat, el kell fogadniuk, hogy az alattvalóik ezért megróják őket.      Az az eset, amelyről Szent Tamás beszél nem kitaláció. Egy ilyen eset történt XXII. János pápával még életében. XXII. János azt hitte, hogy személyes véleményeként kijelentheti, hogy a kiválasztottak lelkei a visio beatifica-t (Isten színről színre látását) csak az Utolsó Ítélet után élvezik. E véleményét 1331-ben papírra is vetette. 1332-ben pedig az elkárhozottak kínjaival kapcsolatban mondott hasonlót. Azt tervezte, hogy ünnepélyes dekrétumban is rögzíti ezt a vélekedését. A domonkosok, különösen a párizsiak, és a ferencesek élénk reakció folytán letett e szándékáról, és gondolatait e tárgyban az utóda, XII. Benedek által 1336-ban definiált tradicionális vélemény javára elvetette.      XIII. Leó pápa az 1888. június 20-i „Libertas praestantissimum” kezdetű enciklikájában ezt mondja: „Tételezzük tehát fel, valamilyen hatalom előírása a józan ész elveivel és a közjó (annál inkább a hit elveivel!) érdekeivel nem egyezne meg, akkor ez az előírás semmilyen törvényerővel sem bírna.” És később még hozzáteszi: „Amint egy parancs Isten örök törvénye értelmének vagy auktoritásának ellentmond, legitim dolog az engedetlenség, vagyis az embereknek engedetleneknek kell lenniük, hogy Istennek engedelmeskedhessenek.” A mi engedetlenségünk a katolikus hit megőrzésének szükségszerűségen alapszik. A nekünk szóló parancsok világosan kifejezésre juttatják, hogy arra akarnak bennünket kötelezni velük, hogy fenntartás nélkül alávessük magunkat a II. Vatikáni Zsinatnak, a zsinatutáni reformoknak és a Szentszék előírásainak, vagyis olyan elveknek és aktusoknak, amelyek aláássák a hitünket és elpusztítják az Egyházat. Erre lehetetlen elszánni magunkat. Az Egyház elpusztításában részt venni egyet jelent az Egyházat és a mi Urunk Jézus Krisztust elárulni. Mindazon teológusok, akik ezt a nevet megérdemlik, azt tanítják: Ha a pápa tetteivel az Egyházat rombolja, nem szabad engedelmeskednünk neki. Tisztelettel, de a nyilvánosság előtt kell őt megfedni. A pápa tekintélyével szembeni engedelmesség elvei ugyanazok, mint amelyek egy delegált tekintély és annak alattvalói közötti viszonyt szabályozzák. Ezek azonban nem használhatóak Isten tekintélyével szemben, mivel Isten mindig tévedhetetlen és örök és ezért nem ismer tévedést. Olyan mértékben, ahogy Isten a pápának tévedhetetlenséget adott és olyan mértékben, ahogy a pápa ezt a tévedhetetlenséget használni szándékozik – amelyhez pontosan megállapított feltételek szükségeltetnek – lehetetlen a tévedés. E pontosan körülírt eseteken kívül a pápa hivatala gyakorlása közben nem tévedhetetlen, úgy hogy azok a kritériumok, amelyek az engedelmességet megkövetelik, a pápa egyéb tetteivel kapcsolatban is érvényesek. Ezért nem elképzelhetetlen a pápával szembeni engedetlenség kötelessége sem.      A neki adott tekintélyt pontosan meghatározott célokra kapta, végső soron a legszentebb Szentháromság és a mi Urunk Jézus Krisztus tiszteletére és a lelkek üdvösségére.      Mindaz, amit a pápa e célnak ellentmondóan cselekedne, nem lenne érvényes és nem adna jogot az engedelmesség megkövetelésére. Sőt, engedetlenségre kötelezne, hogy ezáltal Istennel és az Ő Egyházával szemben engedelmesek maradhassunk. Ez áll fenn mindazon esetben, amit az utolsó pápák a zsinat óta a vallásszabadság és az ökumenizmus nevében parancsolnak. Minden e két névben végrehajtott reformnak hiányzik a jogszerűsége és a kötelező érvényessége. Ezek a pápák e kérdésekben tekintélyüket azon céllal szemben alkalmazták, amelyért tekintélyüket kapták. Ezen esetekben tehát elvesztették a jogukat az engedelmességre, és a mi kötelességünk az engedetlenség. Feltéve: 2007 elején