Most következik egy igen komplikált sztori! Remélem, hogy majd sikerül érthetően megírnom. A saját és még egynéhány személy nevét megtartanám titokban. Először is azért, mert ezeket a gondolatokat idáig is csak a legeslegkedvesebb barátaimmal osztottam meg. Kérem a kedves olvasó megértését. Nem azzal van bajom, hogy az ilyen nehéz és fájdalmas történet napvilágra kerüljön, hiszen akkor nem is írnám le ezeket a sorokat. Csak azt nem szeretném, hogy mindenki megtudja, hogy ez pont az ÉN nehéz és fájdalmas történetem. Köszönöm szépen a kedves olvasó megértését!

Íme a történet:

Igaz. Nem voltam mindig ilyen nagy, templomjáró hívő.
     Gyerekkoromban néha puskával kellett zavarni a templomba (mit tudja a gyerek, hogy mi jó neki). Aztán pedig, egyre jobban kezdtem távolodni az Egyháztól. Jöttek azok az évek, amikor minden ifjú azt hiszi, hogy ő a legokosabb ember a világon. Én is olyan voltam.
     Én is útközben összeszedtem egy csomó Isten- és Egyházellenes ötletet, és a végén otthagytam az egészet egész három (de lehet, hogy négy) évig. Amikor elindultam a gimnáziumba, akkor már nagy ateista voltam.

A gimiben én voltam a leghangosabb, amikor Istenről vitatkoztunk (a szünetekben szoktunk mindenféléről beszélgetni, és a teológiai kérdések sem maradtak el). Mindig én voltam a fő támadó! Minden erőmmel be akartam bizonyítani a többieknek, hogy Isten nem létezik, hogy a hit csak egy nagy hazugság, hogy az Egyház csak azért létezik, hogy kordában tartsák az embereket stb. Én voltam Saul.
     De milyenek voltak azok az évek (nem csak ez a négy, hanem az egész gyerekkorom)? Életemben nem volt olyan barátom, akire igazán rámondhattam volna, hogy az! Előbb vagy utóbb, mindenki becsapott engem. Másfajta barátságot nem is ismertem, csak a haszon-barátságot. Ekkor is több hasznuk volt a szerbeknek belőlem, mint nekem belőlük. Borzasztóan naiv voltam! Mindig hittem abban, hogy akadni fog egy, akiben megbízhatok, aki igazi barát lesz, aki nem fog hátbadöfni. Nem volt egy sem!
     Lassan kiábrándultam mindenből. Istenből is. „Hogy engedhette meg Szűz Mária, hogy Magyarország összeomoljon, ha Ő a Pátrónánk?”, és még sok-sok ilyen gondolatom volt, de már nem akarom felidézni őket...
     Hallgatag lettem, magamba zárkóztam. A szüleimen kívül senkinek sem hittem, senki sem kellett. Utáltam az egész világot, egyedül csak a magyarságot szerettem. És valójában, mennyire jobban tud az ember utálni, mint szeretni.

Sötét évek voltak azok, nincs is sok szép emlékem róluk. Szabadon mondhatom, hogy magányosan nőttem fel. Megvoltak a játékaim és a könyveim, megvolt a hatalmas udvarom, ahol úgy játszhattam, hogy senki az égvilágon se lássa, hogy mit csinálok. El voltam zárkózva.
     Közben megjött a „the puberty”. Itt már nagyon kezdett fájni a magányosság. El sem bírjátok képzelni, hogy hány álmatlan éjszakát sírtam végig, hogy nekem nincs senkim!

Kerestem egy olyan társaságot, ahova befogadnak, ahol elfogadnak. Egy olyan valamit kerestem, aminek az életemet tudnám szentelni. Egy olyan társaságot, ahol van idealizmus, rend, fegyelem... Ahol nagy dolgokat lehet véghezvinni.

Így jutottam a nyilasok közé.

Első látásra megtetszettek. Megvolt az idealizmus, megvolt a hazaszeretet, megvolt a rend és a fegyelem (a látszata legalábbis), és megvoltak a jó emberek, akik mindjárt elfogadtak engem társuknak. Senki sem cikizett a korlátolt magyar nyelvtudásom miatt. Egyáltalán nem olyan bunkók, mint amilyeneknek a filmek mutatják be őket. Sok művelt ember is van köztük. De, mint mindenhol, ott is találtatik bolond. Ugye hallottatok már Bácsfi Dianáról? Egy nem egészen épelméjű egyén! Jaj de sokat vitatkoztam vele a fórumon! Na meg a segédjével, Némethberta Péterrel... Azt képzelte be a kisasszony, hogy ő a nemzetvezető, és hogy neki kell hűséget fogadnunk... Ráadásul egy csomó NewAge-es maszlagot akart bekeverni Szálasi doktrínájához... De erről most már nem érdemes beszélni.
     Azon a fórumon ismerkedtem meg az első magyar barátommal. Sajnos, amikor megtértem, a nézeteink is széttértek, és a barátságunk is kihunyt.
     Már kezdet óta nagy probléma volt számomra az, hogy a nyilasok megkövetelik, hogy mindenki keresztény legyen. Ezért óvakodtam az ilyen jellegű vitáktól.

De már a második köztük töltött évben, amikor már megindult a megtérésem (annak idején néztem egy filmet XXIII. János pápáról. E film nézése alatt kattant meg bennem valami, és akkor először sírtam úgy, mint a bűnös, aki belátta bűneit). Akkor határoztam el, hogy jóvá kell tennem vétkeimet! Először is a gimiben kerestem fel azokat az embereket, akiknek Isten nem létezését bizonygattam. Előbb nekik mondtam meg, hogy tévedtem, és hogy Isten valójában létezik!

Na nem éppen úgy volt, hogy megnéztem azt a XXIII. János pápáról szóló filmet, és paff! Megtértem! Nem... Ez sokkal komplikáltabb volt ennél...

Van egy szép, fekete Újszövetséges könyvem.
     Hát már sokkal a film nézése előtt el kezdett valami furdalni engem... Akárhányszor elmentem e könyv mellett, mindig bele akartam olvasni. Legalábbis, valami arra unszolt. De én mindig azzal hárítottam el ezt a gondolatot, hogy: „Minek olvassam?! Úgyis hazugság az egész!”
     Nagyon soká tartott ez.

Közben kezdtem kiábrándulni a hungarizmusból is. Láttam, hogy ott mindenki csak beszélni és okoskodni szeret, de senki semmi konkrétat nem tud az asztalra tenni. Az is igen lehangolt, hogy mindig csak egymást anyázzák mindenért. Már el is kezdtem gondolkozni azon, hogy érdemes-e erre szentelni az életemet. Érdemes-e, és egyáltalán AKAROK-e ezek miatt börtönbe menni? Hogy az a nép, amelynek én csak a legeslegjobbakat akarom, hogy a végin hazaárulónak nyilvánítson és átkozzon engem mindörökké? Birok-e majd ezen emberek közt normális családi életet élni? Mind e kérdésre NEM volt a válasz. De mielőtt otthagytam volna őket, még egypár vitába elegyedtem velük. A fórumon már nagyon sok volt a „táltos-hitű”, és azok, akik az Egyházat támadták. Na ezeknek akartam még kontrázni, mielőtt végleg otthagyom az egészet. Eléggé sikeresen vertem vissza a támadásaikat. Sokan meg is dicsértek érte. De nekem már tényleg elegem volt az egészből.
     Rájöttem arra, hogy minden, amire egész életemben vágytam: az idealizmus, a nagy célok, a hierarchia, a rend, a fegyelem, a becsületes életre vezető út, a boldogság útja stb., hogy mindez már kezdet óta megvolt adva nekem, én pedig csak úgy elvetettem! Nagyon hosszú, és nagyon tüskés úton kellett végigmennem, mire végre beláttam a tévedésemet! De hála a jó Istennek: beláttam! Az a film végignézése után kulmináltak bennem a különböző érzelmek. Akkor láttam be, hogy vissza kell térnem Istenhez!

Újra elkezdtem járni templomba, újra elkezdtem ministrálni.

Áldozni nem mertem, és a gyónástól is nagyon féltem! Hónapok múltak el, és minden éjjel könnyes szemekkel aludtam el! Ki akartam békülni Istennel, de úgy féltem attól, hogy a vétkeimet a papnak a fülébe mondjam el!
     Egy napon ellátogatott hozzánk I. atya, egy bizonyos papnöveldének a prefektusa. Úgy megörültem neki! Úgy éreztem, hogy egy ismeretlennek sokkal könnyebben meg tudnék gyónni, mint a saját plébánosomnak! Meg is kértem, hogy gyóntasson meg. Az a gyónás volt életem legnehezebb gyónása! Alig beszéltem! A torkom összeszorult és a könnyeimet is alig bírtam visszatartani...
     Kibékültem Istennel és az Egyházzal is! Olyan boldog lettem gyónás után, hogy az az érzés leírhatatlan! Úgy énekeltem a mise alatt, hogy teljes szívemet beleadtam az éneklésbe! Az elveszett bárány visszatért! Saulból Pál lett!

Ezután már minden kezdett jobbra válni. Többé nem voltam olyan komor, mint azelőtt. Az osztálytársaimmal is nyíltabban kezdtem el társalogni (közben sorbajártam azokat, akiknek azt mondtam, hogy Isten nem létezik és sorba mondtam mindegyikőjüknek: „Isten létezik! Isten irgalmas!”). A szüneti vitákon még nagyobb hévvel bizonygattam, hogy Ő létezik! Sokan csúfoltak emiatt, hogy átálltam. De tudtam, hogy mást nem is érdemeltem tőlük. Kitartottam az Igazság mellett!

Utána elhatároztam, hogy ideje egy kicsit többet megtudnom a katolicizmusról. A hittanórákon tanultakat már rég elfelejtettem, és ezt a tudást akartam újra megszerezni. A ministrálásról is kerestem cikkeket az interneten.
     Eszembe jutottak apám szavai: „Valamikor a mise sokkal szebb volt.” Most ez is érdekelt: milyen volt a mise valamikor? Elkezdtem kérdezősködni efelől. Megtudtam, hogy latinul ment, hogy a pap nem misézett a néppel szemben, és még egypár dolgot. Ezt is elkezdtem keresni az interneten.

Így találtam rá a tradicionalista fórumra. Nagy örömömre vált, hogy ott is mindjárt befogadtak, és hogy senki sem csúfolt ki a korlátolt magyar nyelvtudásom miatt!
     Ennek a fórumnak (még pontosabban É.E.-nek) köszönhetően kerültem össze E. atyával! Elkezdtünk levelezni. Múltak a hetek, egyszer csak azt kérdezte E. atya, hogy nem-e lenne kedvem eljönni egy latin táborba, és ott megismerkedni a latin misével? Nem is kellett kétszer kérdeznie, eddig már annyit mesélt a latin miséről, hogy teljesen megszerettette velem! Mondta, hogy megvan benne a szépség, az igazi tiszteletadás Istennek, megvan benne a rend és a fegyelem. Minden!

Életem legszebb hetét ebben a táborban töltöttem. (Egy hétig nem jött le a mosoly az ajkamról.) Amim 19 évig nem volt, Isten egy nap alatt adta meg! Barátokat adott nekem! Igazi, őszinte barátokat! Ekkor fogadtam meg magamnak, hogy tőlük semmit sem fogok eltitkolni, hogy mindig őszinte leszek hozzájuk, és hogy úgy fogok vigyázni rájuk, mint egy csepp vízre a sivatagban!

Ezért vallok meg nyíltan mindent úgy, ahogy volt, és többé-kevésbé érthetően. Mondom: nagyon bonyolult ez a történet, és már én sem vagyok biztos benne, hogy pontosan hogyan is fejlődött ez az egész...

Az a fő, hogy én egész más ember lettem, mint amilyen ezelőtt voltam.