A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2004 december 8-i liturgikus körlevele 38. pontjában – ismételten – előírja, hogy a miseordinárium más énekkel nem helyettesíthető. Mivel ezt minden magyar püspök aláírta, és egyébként sem mond mást, mint amit a Szentszék különböző formában újra meg újra elrendelt, az a püspök, akinek a székesegyházában ez nem valósul meg, nemcsak a pápát, de saját magát is szembeköpi. Az olyan magamentegetés, hogy „ezeket az énekeket mindenki ismeri, s a lényeg az, hogy aki egy évben egyszer eljön, be tudjon kapcsolódni az éneklésbe”, elárulja, hogy megfogalmazójának fogalma sincs arról, hogy a katolikus Egyház mit hisz és mit tanít a liturgiáról (kivéve persze, ha az Egyházat saját magával azonosítja).

Mivel pedig úgy tűnik, hogy az olvasók között nagy számban vannak olyanok, akik ezt a fenti visszaélésekért felelős egyházi személyeknél sokkal jobban tudják, felhívnám a figyelmüket, hogy akár klerikusként, akár világi krisztushívőként nemcsak joguk, hanem kötelességük is, hogy e tanításnak és gyakorlatnak érvényt szerezzenek. Ha tehát a püspök vagy bármely alárendeltje azt parancsolja, hogy a misén csak népének legyen, az orra alá kell dugni a püspöki konferencia körlevelét és a „Redemptionis sacramentum” instrukciót. Ha ez nem téríti jobb belátásra, a felettes hatóságához kell fordulni: az érsekhez, a prímáshoz, végső soron pedig az Apostoli Szentszékhez.

A katolikus Egyház hiteles liturgiájához minden krisztushívőnek joga van, azt tőle senki el nem veheti – sem pap, sem püspök, sem bíboros. Mint azonban már többször írtam, csak az a jog létezik, amelyet érvényesítenek is. Ha csak panaszkodunk, ám semmit sem teszünk, semmi nem fog változni, és úgy halunk meg, hogy hiába éltünk.