„Magához vevé Jézus a tizenkettőt” (Luk 18,31)

Oh mutathatna-e a világtörténelemnek eseményekben dúsgazdag tárháza ennél szomorúbb csoportozatot? A mester és tizenkét tanítványa!
      A bekövetkezendő keserű szenvedések sötét felhője ül minden arcon. A mester köré települt tanítványok lelkét a fájdalom szentelt érzelme hatja át. A keserűség mély tengere ömlik szét lelkökben, midőn hallják, hogy nemsokára mindenek beteljesednek, amik megírattak a próféták által az ember fiáról! Oh ti kedves tanítványai az Úrnak! mit érezhetett a ti jó szívetek ezek hallatára? Megfelelnek nekünk hallgató ajkaitok, melyeket a fájdalom zárt le; megfelelnek bágyadt szemeitek, melyek a keserv könnyűiben olvadoznak; megfelelnek halavány arcaitok, melyeket a szánalom érzelme fosztott meg színöktől? Habár – mint az evangélium megjegyzi – mindebből semmit sem értettetek is, t. i. úgy nem, mint Krisztus akará; oh de azért jól tudtátok ti a szent könyvekből, a látnokok jövendöléseiből, hogy mindezek bekövetkezendnek; mert hisz olvastátok a lánglelkű Izaiásnál: „Nincs neki színe, sem ékessége; és néztük öt, és nem volt tekintete, hogy megkívántuk volna öt, a megutáltat és legutolsót az emberek között.”
      Oh, tudtátok ti jól: mi sors vár a szerető és szeretett mesterre; lelki szemeitek sugarai keresztül hatoltak a jövő sűrű fátyolán, magatok elé állítottátok a siralomra késztő képet, láttátok a megcsúfolt, megköpdösött, megmeztelenített Messiást – és sírtatok felette!

De hajh! mi zaj, mi lárma töri meg a siránkozók magányának szótalan csendjét!? Egy vad tömeget lát lelkem a szomorú csoport felé vonulni, egy kifestett, álcázott tömeget, mámoros fővel vad ugrándozás között, rikongatva, dalolva dalokat, melyek hallatára még a szemérmetlenség is elpirul.
      De hát kik ezek? Tán a szellemi halottak törték fel sírboltjukat? Tán a szerencsétlen őrültek, kiknek lelkére örök éj boritá fátyolát, szöktek meg őreik elől s visznek véghez botrányos dolgokat, melyek beszámítás alá nem eshetnek? Vagy tán a nép söpredéke, a salak indult meg, hogy lejátszék egy jelenetet a pogány korból, bemutasson egy képet Sodoma erkölcstelenségéből?
      Ah fájdalom! sokat látunk közöttük, kik igen nagy előszeretettel ajánlgatják másoknak az erkölcsöt. De hát hol vannak a rend őrei? Ah! hol vannak? A tivornyázók seregét vezetik. Mulatnak: Hisz farsang van. Ki vehetné rossz néven tőlök?

A jelen képe ez. Az egyház sír, kesereg; a világ örvend, zajong.
      És e zaj közepett ismétlődik a kétezeréves dráma, egyedül a színtér változván. Akkor Jeruzsálem utcáin, most Kánában kínozzák Jézust.

„Íme fölmegyünk Jeruzsálembe!” Így szólt az Üdvözítő tanítványaihoz. A keresztény katolikus anyaszentegyház nem szűnik meg gyermekeit folyton buzdítani az Úr Jézus követésére. Az igazi keresztény élete: Jézus követése. Aki nem követi őt, hazudik, midőn kereszténynek vallja magát. Keresztény az, aki a kereszt útján halad. A kereszt útja pedig arra van, amerre Jézus járt.

Tagadhatatlan, hogy Jézusnak sok követője van. De az a baj, hogy e követők nagy része csak egy úton akarja kísérni. Sokan és örömmel kísérik Kánába, de kevesen Jeruzsálembe; sokan és örömmel mennek vele a vacsorára, de kevesen a fájdalmas pohár elfogadására; sokan és örömmel osztoznak vele a pálmákon, de kevesen a korona tövisein.
      Íme a mai evangélium szerint Jeruzsálembe indult, a hálátlan Jeruzsálembe, mely jótéteményeit gyalázattal viszonozta; a fájdalom helyére megy, hogy a próféták által jövendölt, az Ószövetség jámborai által epedve várt boldog pillanatot elérkezni engedje; s tekintsünk körül, hányan követik őt? Bizony kevesen! De nem csak hogy nem követik, hanem mintha csak tüntetni akarnának ellene; mintha csak ki akarnák hívni rettentő bosszúját, igazsága szigorát: éppen az ellenkező úton haladnak, menvén Jeruzsálem helyett Kánába, inni a fájdalmas pohár helyett a gyönyörök habzó serlegét. Most van a próbaidő, midőn a mennyei Atya igaz gyermekét, Jézus Krisztus barátját felismerhetni.
      Mert látjuk, hogy ki az igazi és ki a névszerinti keresztény? kinek szívében lángol Jézus valódi, és kiében színlelt szeretete? Aki Jézust igazán, szíve mélyéből szereti, az követni is fogja őt, és midőn Jézus délre megy, ő sem kanyarodik északnak; midőn roskadoz, ő sem táncol; midőn kesereg, ő sem vigad; midőn imádkozik, ő sem rikogat; midőn sír, ő sem kacag; midőn térdre hull, ő sem lépdel büszkén, midőn a keserű poharat szorongatja, ő sem üríti az öröm serlegét.

De félek, hogy a hűtlenek többségben lesznek; félek, hogy a tánctermek csillárai körül nagyobb lesz a tolongás, mint itt az örök lámpa alatt; félek, hogy a korcsmák, színházak népesebbek lesznek, mint a templomok; félek, hogy Jézus csak kevesed magával ér Jeruzsálembe. S hogy e félelmem már nem is alaptalan, igazolja a jelen pillanat is. Nem kell-e fájdalmasan tapasztalnom, hogy hallgatóim száma már is megfogyott, és sokakat nem találok tekintetemmel, kiket szemem megszokott! Oh ezek még csak azt sem jöttek meghallgatni: mit szól mai nap hozzájok Jézus? mire inti őket? Fogják-e hát ezek követni őt? Minden habozás nélkül tagadásba merem venni.
      Ők lesznek azok, akik által a pogányok kezébe adatik és megcsúfoltatik, megostoroztatik és megpökdöstetik és megöletik. Nem ugyan testileg, mint első ízben, hanem lelkileg. Az e napok alatt szokásos tivornyák által levetkőzik magukról a keresztényi jelleget s pogány bálványozók lesznek. Pogányok, mert azokat utánozzák, midőn az ördögnek is gyújtanak gyertyát, a gonosz szellemeknek is szentelnek ünnepet, ,a bűnnek is mutatnak be áldozatot. Avagy hát nem a gonosz léleknek szentelt, ünnep-e az, melyen a kicsapongást nyíltan lehet űzni, minden tobzódást, részegeskedést, úgy tetszik, egész léleknyugalommal vinni véghez? trágár énekeket, erkölcstelen beszédeket folytatni minden megrovás nélkül? Nem az ördögnek szentelt ünnep-e az, melyen az erkölcstelenség mintegy megengedettnek látszik? melyen a munka szünetel, de nem azért, hogy az Isten dicsőítessék, vagy az elcsigázott testnek nyugalom engedtessék, hanem hogy poharakat emelgessenek; nem azért, hogy a templomba menjenek, hanem hogy a korcsmát töltsék? Nem az ördögnek szentelt ünnep-e az, melyen a mámoros vigadók, a zene sivító hangjai mellett, mintegy kötelességszerűen, egész a végkimerülésig ugrálnak? Nem az ördögnek szentelt ünnep-e az, melyen ifjú és öreg, férfi és nő, szülő és magzat, gazda és cseléd, elöljáró és alattvaló, mintegy félrelökni látszanak a józan észt, és megegyezni a bűnös cselekedetben?
      Úgy szokott élni e napok alatt a világ, mintha Isten nem is volna az égben, mintha e napok bűnei be sem számíttatnának, mintha a mennyei nagy jegyzőkönyv, mely cselekedeteinket tartalmazza, most be volna zárva, vagy mintha Lucifer vette volna át a világ kormányzatát. Éppen mint a pogányok Bacchus és Venus hamis isteneik ünnepein! De hát keresztény élet-e ez? Keresztények-e, akik így élnek? Nem! Pogányok! Megkeresztelt pogányok! Nincs-e tehát Krisztus ma is pogányok kezében? Gyöngédebbek-e ezek hozzá, mint voltak hajdan hóhérai? Szeretteim! egy mákszemnyivel sem! S amint hajdan a pogányok, úgy ma a pogány keresztények kegyetlensége miatt sírhatnak az Úr tanítványai. Oh csak sírjatok ma is, ti édes tanítványok! hullassátok könnyeitek esőjét megkérgesült szíveinkre, hogy meglágyuljanak s Jézusunk iránt benső sajnálatra gerjedjenek!

Ah, de fájdalom! oly kemény a világ szíve ma! Az Úr Jézus fájdalma nem hat reá, szomorúsága nem indítja meg, szenvedései lágyabbá nem teszik. Sem szívének kiömlött piros vére, sem az apostolok omló könnyei a részvét szép virágát nem fakaszthatják fel. Hiába íratott: „Sírjatok a sírókkal!” (Róm 12,15), mert íme Jézus, a tanítványok, az egyház sírnak, keseregnek, és mi mégis örvendünk. Még pedig hogyan örvendünk! Mint a pogányok, mint az ördög fiai: bűnös módon.
      Ah, édes Jézusom! miért nem tudunk mi hasonlók lenni őseinkhez, azokhoz a jámbor buzgó keresztényekhez? Miért engedünk oly könnyen a csábításnak? Miért nem vagyunk kitartók a jóban? Hol van Jézus iránti hűség? Íme, szívélyesen hí bennünket Jeruzsálembe – és mi Kánába megyünk; óv a vétkes szórakozástól, de mi nem halljuk azt. Míg ő szívében gyötrődik, mi bűnös vágyaktól égünk; míg ő imádkozik, mi szemérmetlen beszédet folytatunk; míg ő a szenvedés előérzetétől remeg, mi a vétkes gerjedelmektől reszketünk, míg ő vérrel verejtékezik, mi a tánc hevében izzadunk! Oh! miért van ez így? Miért nem követünk téged?!

Mi történt Jézussal a pogányok kezében? Megcsúfoltatott, megostoroztatott, megpökdöstetett és végre megöletetett. Nem ugyanez szokott-e történni vele a farsang végnapjaiban is? Megcsúfoltatik a keresztény pogányok által, kik nyíltan és álca alá rejtőzötten arcpirító cselekedeteket visznek véghez. Megostoroztatik az ocsmánynál ocsmányabb, trágárnál trágárabb dalok által, melyektől e napok alatt a lebújok ivószobái csak úgy visszhangzanak, mint némely könnyelmű családok termei. Megpökdöstetik a szidalmak és káromlások özönével, melyet a keserves halálával, szent vére kiontásával megváltott emberiség reája zúdít, a rágalmakkal, melyek egyházát, papjait érik. Megöletik a gonoszság által, mely az ártatlan lelkek liliomait a csábítás derével elfonnyasztja, tisztaságuk hófehér köntösét bemocskítja, a bűnt és annak szeretetét lelkökbe ülteti.
      Pedig hány ily fájó esemény fog e napok alatt bekövetkezni, hány lélek örök siralmának forrása megnyílni: azt csak a mindenható jó Isten mondhatná meg! Azt írja szent Pál apostol a zsidókhoz: „Újra megfeszítették az Isten Fiát és csúfot űztek belőle.” (Zsid 6,6) Ezt azokról mondja, kik ismerik Jézus tanítását és mégis ellene szegülnek, Oh, halljad ezt te, ki a bűnös mulatozásokban oly könnyedén veszesz részt! Halljad! maga az apostol bizonyítja, hogy ez által újra megfeszíted az Isten Fiát és csúfot űzesz belőle. Ha az italban mértéktelen vagy: ez által újra megfeszíted az Isten Fiát és csúfot űzesz belőle. Ha másokat a rágalom mérgezett hegyű nyílával lövöldözöl, jó hírnevökben kisebbítesz, becsmérelsz: ez által újra megfeszíted az Isten Fiát és csúfot űzesz belőle. Ha káromlásokat szórsz a menny ellen: ez által újra megfeszíted az Isten Fiát és csúfot űzesz belőle. Ha beszéded vagy cselekedeted által másoknak botránykőül vagy: ez által újra megfeszíted az Isten Fiát és csúfot űzesz belőle.
      Pedig lehetne-e tagadni, hogy e napok alatt ezen és más egyéb bűnök is, mint mérges gombák, igen bőven teremnek? Lehet-e tagadni, hogy a farsang végnapjaiban, lakmározások alatt, töltözések közben számtalanok feszítik újra keresztfára Krisztust? Oh, őneki ismét ki kell állania a kínokat, melyeket az első nagy héten, a legnagyobb héten kiállott; újra keresztül kell mennie a szenvedések minden nemén. A szívtelen világ is jól tudja ezt; de azért szívtelen, hogy meg ne induljon. Hallja az is az egyház hívását, mellyel mintegy kegyelmet akar kiesdeni a szenvedő Jézus iránt; de e hívás elröppen füle mellett. Vígan folytatja tobzódását, nem gondolva a szenvedő Üdvözítővel. Sőt, segít a hóhéroknak a kínzásban, bűneik kegyetlen ostorával csapkodván őt.

Oh te szerencsétlen emberiség! mit művelsz esztelenségedben? Hát erőnek erejével akarsz-e pokolba rohanni? Hát az örök boldogtalanságot, az iszonyúan gyötrő kint, a legnagyobb szerencsétlenséget választod-e osztályrészedül? Miért csukod be szemedet, melynek a látását a keresztfán visszaadta az Úr, mint a mai evangéliumi koldusnak? Nem nyertél-e képességet felismerhetni és megkülönböztethetni az erény virágait és a bűn kóróit? Vagy néked jobban tetszik a dudva, mint a virág, hogy éppen azt gyűjtöd?

Hát mi, kik üdvünkért remegünk, kik Jézus keresztjét oly mélyen nyomtuk szívünkbe, hogy onnét semmi múlékony öröm kivetni nem tudja: mit tegyünk mi? Mit? Amit eddig. Eddig nem árultuk el Jézust holmi hitvány gyönyörökért: ne áruljuk el ezután se; eddig hívei voltunk: legyünk ezután is; eddig szerettük: szeressük a jövőben is; eddig engedelmes gyermekei voltunk: legyünk ezután is. Míg a világ mulat: mi imádkozzunk, imádkozzunk azokért is, kik nem imádkoznak. Ne ragadtassuk el magunkat a pogány szokás által, mely oly sokakat taszít a kárhozat feneketlen örvényébe. Jusson eszükbe, hogy e napok is csak úgy az Isten napjai, mint a többiek; hogy a rossz most is csak úgy tiltva van, mint máskor; hogy a gonoszság most is éppen úgy beszámíttatik, mint egyébkor. Igen, mert ami nagypénteken vagy hamvazószerdán bűn: az húshagyókedden sem lesz erény. A réz nem változik arannyá, bár mily fényessé tegyék is, sem az üveg igazgyönggyé.

Édeseim! A siralom napjai közelgetnek. Még két nap és hamut hint reánk az egyház, emlékeztetni akarván minket, hogy por és hamu voltunk, vagyunk és leszünk. E por-voltunk térítsen minket észre. És bizonyára észre is térít, ha komolyan elgondoljuk, hogy nem csak mi, hanem velünk együtt por és hamu minden. A szépség, melyben büszkélkedünk, az ifjúság, melyet oly sokra becsülünk, az erő, melyre támaszkodunk, a tudomány, melyért évek hosszú során át keservesen fáradoztunk, a boldogság, melyet. epedve keresünk, a dicsőség, melynek sugaraiból óhajtunk koronát, a kincs, melyért annyit küzdünk, mind, mind por és hamu, múlékony! Csak egy van, ami megérdemli fáradságunkat, és ez Isten szeretete.
      Szeretteim! Isten szent nevére kérlek: szeressétek őt. Mutassátok még szereteteteket azáltal, hogy keresztények maradtok e napok alatt is. Ne kövessétek a világ példáját, mely gyönyörét leli Jézus gyötrésében, vagy legjobb esetben azt tartja: elég hosszú a böjt, majd leimádkozom vétkemet. Oh szerencsétlen könnyelmű atyámfiai! hát azt gondolod; lesz haszna az olyan imának, melyhez így készülsz? Képes lesz-e az szíved földjében a bánat virágát fölfakasztani? Én nem hiszem! Hogyan is lehetne megbánni a bűnt, melyet hidegen átgondolva, mintegy kiszámítva követünk el?

Az Úr Jézus Krisztus adja meg mindnyájunknak a bölcsesség lelkét, hogy egyedül csak üdvösségünk munkálásában fáradozzunk, ott fenn várván a jutalmat, a nagy örömet, az igazi farsangot, melynek nincs böjtje, melynek vigalmait nem váltja fel sírás. Ott vigadjunk mi, ne itt, e földön! Mit ér földi örömünk, ha éppen akkor szakad meg, midőn legédesebb? A menny boldogságával együtt, örök, végnélküli. Ez örök, végnélküli boldogságot megnyerni egyedül tőlünk függ. Csak akarjuk szilárdan. Munkálkodjunk ennek érdekében. Szemeinket emeljük föl e földről a csillagos égre, a mi igaz hazánkra. Éljünk mint Isten polgárai, kiknek kebelében csak egy vágy ég: a mennyország vágya. Legyünk hívek, s e vágyunk be fog teljesedni; mi hogy úgy lehessen, engedje a mindenható Isten. Amen.