A személyiség megtapasztalásának is csupán egy módszere van. A személyiség ugyanis mintegy ott ül az eseményhorizont mögött – a maga másik „dimenziójában”. Hiányzik nekünk, és ezért keressük. Itt viszont nem segít semmiféle filozofálás, „oda” kell „mennünk”, és ott kell keresnünk, ahol van: a személyiség dimenziójában.

Miért van akkor az, hogy oly sokan keresik a Teremtővel való találkozást – de nem találják? Erre a kérdésre a válasz nagyon egyszerű, ha fölteszünk egy további egyszerű kérdést: mi szokta általában megakadályozni két személyiség kölcsönös megtapasztalását? Miként lehetséges például, hogy férj és feleség gyakran olyan idegenül él egymás mellett ugyanabban a házban? Együtt élnek ugyan, lelkileg mégis magányosan. Miért nem tapasztalják meg kölcsönösen egymás személyiségét? Mert az egyikük személyisége ezt „lehetetlenné” tette a másiknál. Aki engem megsért, aki hazudik nekem, aki szidalmaz, vagy egyszerűen levegőnek néz, az „lehetetlenné” tette magát a számomra. Ennek azonban fordítottja is igaz! Személyek, akik ezt teszik, sohasem fogják egymást, illetve a másik személyiségét megtalálni. Akik igazságtalanul rosszat mondanak, vagy írnak rólam (és ez tudomásomra jut), nem tapasztalnak meg engem, hacsak nem vesznek figyelembe egy föltételt: ha igazán fontos nekik a velem való személyes kapcsolat, eljönnek hozzám, és bocsánatot kérnek. Ha én vagyok a vétkes, természetesen nekem kell ugyanezt megtennem, különben soha nem fogom partneremet személyesen megtapasztalni és élvezni.

A régi teológusok sokkal jobban megértették ezt a tényt, mint mai kollégáik, mert a régiek azt tanították, hogy két személy között a kapcsolatot az azt szabályozó törvények áthágása megszakítja. Világos fogalmazásban („régi” teológiai fogalmat használva): a két személy között elkövetett bűn elválasztja egymástól a személyiségeket. Amíg a kettőjük között álló törvénysértés félre nem tétetik az útból, s amíg így a kiengesztelés meg nem történik, nem áll helyre kettőjük között a közösség.
     E tények alapján láthatjuk, hogy korábban talán jobban megértették személyiségünknek és a két személyiség közötti kapcsolatot szabályozó törvénynek a lényegét, mint manapság. Mert ma úgy vélik, hogy két egymástól elidegenedett személyiség között a közösség és a kölcsönös megtapasztalás valamilyen kikényszerített „párbeszéddel” helyreállítható, alapos kiengesztelődés nélkül is. Holott két ellenségessé lett személyiséget csak az alapos kiengesztelődés hozhat ismét össze. Enélkül nincs személyiségek közötti találkozás, nincs közösség. Mivel pedig mindnyájan tökéletlen lények vagyunk, ennek az alapos kiengesztelődésnek újra meg újra meg kell történnie, ha azt akarjuk, hogy az egymással való közösségünk tartós, sót erősödő legyen.

Vajon nem ez-e legalábbis az egyik magyarázata annak, hogy olyan sok ember egész életén át sohasem tapasztalja meg Teremtőjének személyiségét? Nincs kiengesztelődés köztünk és Teremtőnk között. Felvetődik a kérdés: Mind ez ideig szándékosan nem vettünk tudomást Teremtőnkről, szándékosan nem gondolkoztunk el róla sohasem? Szakítottunk valaha időt arra, hogy kiöntsük előtte a szívünket? Kerestük Őt valaha is komolyan a kiengesztelődésben?
     Ha egy személyről egyszerűen nem veszünk tudomást, aligha fogjuk őt megtapasztalni, még akkor sem, ha ez a személy a Teremtőnk. Vagy talán még az is megtörtént, hogy megtagadtuk, gyűlöltük Őt, noha oly sok jót tett velünk? Vagy megvetettük és tagadtuk jó parancsolatait: „Ne ölj! Ne paráználkodjál! Ne lopj! Ne tégy hamis tanúbizonyságot!” Vagy gondoljunk Isten parancsainak összefoglalására: „Mindent, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)

Manapság aligha tagadná bárki is, hogy a törvénynek ez az összefoglalása szegény világunk valamennyi politikai, gazdasági és legtöbb szociális problémáját megoldaná. Mivel azonban „szabadok” akarunk lenni Isten „hírhedt” Tízparancsolatától, a világ mai vezetőinek megszámlálhatatlan egyéb törvényt kell reánk rakni és ezzel minket megterhelni – csak hogy Isten egyszerű Tízparancsolatát ne kelljen megtartanunk.

Ha tehát személyesen áthágjuk Istennek jó szándékkal adott Tízparancsolatát, sohasem tapasztalhatjuk meg Isten személyiségét, mert ezzel nála „társadalmilag alkalmatlanokká” tettük magunkat. Elvetettük és megvetettük jó törvényeit, és így nem engesztelődtünk ki vele. Mert Isten, vagy bármely személy iránti szeretethez mindig hozzátartozik először az ellenségeskedés vagy a távolság megszüntetése kiengesztelődés által.
     Ez Teremtőnk személyiségével való minden igazi közösségünk alapja – és minden más személyiséggel is. Ismerjük Isten parancsait, amelyeknek az a céljuk, hogy a vele és az embertársainkkal való viszonyunkat szabályozzák. Mi ezeket kétségkívül elhanyagoltuk és áthágtuk. Ezért „társadalmilag” kölcsönösen „alkalmatlanokká” váltunk egymás számára, és ezért lettünk egymás számára idegenné.

(Korunk egyik legnagyobb baja azonban ott van, hogy ma már egyik fél sem ismeri fel és el azokat a bűnöket, amiket a másik ellen elkövet, és ezért azt sem tudja, miért kellene bocsánatot kérnie. Korunk emberének már fogalma sincs a „játékszabályokról”, arról, hogy mi helyes és mi nem, mikor és mivel vét embertársa ellen. Mivel e vétkeket még akkor sem látja és ismeri be, ha a megbántott fél figyelmezteti rájuk, hogyan is ismerné fel Isten ellen való vétkeit, aki ezekre szóban nem is figyelmezteti őt.)

A nyilvánvalóság vagy a tanúságtételek két csoportja beszél a Teremtő lényegéről:
     a) Az a tanúságtétel, amelyet maga a teremtett világ szolgáltat, és amely minden gondolkodó ember rendelkezésére áll, akár ismeri a Bibliát, akár nem.
     b) Az a tanúságtétel, amelyet a Szentírás szolgáltathat nekünk. Pál apostol sok mindent ír a Bibliában Isten kijelentéseiről. Isten az Ő Igéje által jelenti ki magát. Pál azt is megemlíti, hogy a Biblia elismeri az a) tétel nyilvánvaló voltát, vagyis a természet tanúságtételét.

Mindkettő által szilárd következtetésekhez juthatunk az emberi élet célját és Isten lényegét illetően. Rábízhatja-e azonban magát az ember gondolkodóképességére ennek mérlegelésekor? Megbízható vezető-e az emberi agy Isten és az emberi lét jelentősége utáni kutatásban? A válasz – sajnos –, mint olyan sok esetben: Igen és nem!
     Pál apostol sokszor szólít fel minket megfontolásra, tehát gondolkodásra. Hallgatói teljes figyelmét igényli, azaz intenzív gondolkodását, amikor a Messiásról beszél. (lásd: ApCsel 28,26-27)
     A gondolkodásnak tehát minden körülmények között megbízhatónak kell lennie. Ugyanakkor másfelől nyomatékosan figyelmeztet bizonyos fajta gondolkodás megbízhatatlan voltára. „Az érzéki ember nem fogja föl, ami Isten lelkéből ered. Oktalanságnak tűnik neki, s nem képes megérteni.” (1 Kor 2,14) Olyan helyzetben vagyunk tehát, amely ellentmondásosnak tűnik.
     Egyfelől arra figyelmezteti Pál apostol az embereket, hogy vele együtt értelmesen gondolkodjanak. Fölteszi tehát, hogy az emberek valóban tudnak értelmesen gondolkodni. Másfelől viszont szilárdan meg van győződve arról, hogy bizonyos emberek bizonyos dolgokat nem tudnak felfogni – azaz nem tudnak gondolkodni. Ezen a területen – amelyen nem képesek fölfogni a dolgokat – már hiányzik belőlük a felismerő képesség. Hol van ennek az ellentmondásnak a feloldása?
     Mint az efféle problémák esetében oly gyakran, a mélyebb ismeretek itt is közvetlenül a nehézségek felszíne alatt találhatók. Pál apostol a Biblia különböző helyein azt tanítja, hogy az emberi megismerés, gondolkodó- és felfogóképesség nem statikus (állandósult), hanem dinamikus (mozgásban lévő) tényező. Elvileg a legtöbb ember képes értelme segítségével nyilvánvalóságokat és problémákat mérlegelni és általuk következtetésekre jutni. Amikor azonban valaki gondolkodóképessége segítségével olyan következtetésre jut, amely cselekvést követel tőle, akkor két lehetősége van: vagy engedelmeskedik a gondolkodási folyamat során levont értelmi következtetésnek, vagy pedig vonakodik engedelmeskedni.
     Az értelmi következtetés ugyanis föltételezi az emberi lelkiismeretet. A lelkiismeret számára az értelem adja meg az intellektuális felvilágosítást. Ha tehát az ember az értelme által megvilágosított lelkiismerete parancsát követi, akkor örülni fog, és az értelme további problémákkal kapcsolatban is megvilágosíthatja a lelkiismeretét. Ha azonban lelkiismerete követelményeit nem teljesíti, akkor:
     a) lelkiismerete megsérül és megkeményedik. Elvész belső „hangjának” alapja.

A lelkiismeret megkeményedésével párhuzamosan azonban megindul egy másik folyamat is, mégpedig:
     b) elsötétedik, elhomályosodik a megismerés, az értelem és a gondolkodási folyamat, amely a lelkiismeret megvilágosodásához vezetett. A megkeményedett lelkiismeret miatt szenvedő ember már nem képes megismerni. Az adott problémával kapcsolatban már kevesebb értelmet fejleszthet ki. Ugyanakkor gondolkodási folyamata is éppúgy eltompul, mint a lelkiismerete. Tehát a lelkiismeret és a megismerést föltételező gondolkozási folyamat dinamikus és nem statikus tényező.

Fontos tudnunk, hogy a gondolkodási folyamatok és a lelkiismeret dinamikus voltát nemcsak a Biblia tanítja. A mindennapi tapasztalataink ugyanezt bizonyítják. Mert amikor egy gonosztevő elköveti első gyilkosságát, lelkiismerete és értelme is rendkívül szenved emiatt. De mire a sokadik gyilkosságát követi el, lelkiismerete megkeményedik. Sőt, az ilyen emberek többnyire gondolkodási folyamatukkal egyenesen igazolni igyekeznek a gyilkosságaikat, és azt mondják: ezekkel a gyilkosságokkal a szabadságot, a forradalmat vagy éppen az emberiség javát szolgálják! Szívük mélyén nagyon jól tudják, hogy az erőszak és gyilkosság semmiféle problémát nem old meg. De hogy lelkiismeretük vádoló szavát elhallgattassák, elkezdik szörnyű tetteiket észszerűnek feltűntetni és igazolni. Közben pedig lelkiismeretük eltompul, és azt a képességüket, hogy tárgyilagosan és észszerűen mérlegeljenek, lassan vagy gyorsan, előbb vagy később, de elveszítik. Az ember meggyőződési képessége tehát egy finom, érzékeny mechanizmustól függ, amely – ha visszaélünk vele – igen könnyen megsérül.

Amikor az ifjú biológia-hallgató először hallja professzorától, hogy az élet és a sejt véletlen kémiai reakciók eredménye, nem pedig valamely anyagon túli tervből és elgondolásból származik, akkor elborzad. A szem, az orchidea vagy egy vírus szerkezetére gondol, és értelme fellázad az olyan tanítás ellen, amely szerint az élet, a szerkezet, az elgondolás, a kód, az információ és a terv mind-mind véletlen jelenségekből származik. Tudja, hogy a kísérletek ez ellen szólnak, és sok minden szól amellett, hogy minden biológiai gépezetet egy Teremtő alkotott.
     Ez a következtetés megmozdítja lelkiismeretét. Ezért cselekednie kell, és el kell mondania, hogy ezt az értelmetlenséget nem hiheti el, és nem is akarj a elhinni. Csakhogy vizsgáznia kell, és a professzor nyilván elbuktatja, ha megsejti, hogy a hallgató nem ért vele egyet. Így tehát a hallgató saját értelmének világos felismerése ellen cselekszik, ezzel azonban megsérti lelkiismeretét, amikor a többiekkel együtt elfogadja, hogy a biológiai sejtek gépezetét véletlen jelenségek teremtették. Természetesen azután még tovább megy, amikor azt állítja, hogy az ember és az emberi agy minden tervezés és elgondolás nélkül állott elő. Így amikor értelmetlenségben hisz, megtagadja saját Teremtőjét. Ekkor keletkezik egy görcs, majd legvégül már nem is érzi azt a tényt, hogy vétkes módon megtagadta tulajdon értelmét. Ily módon szenved károsodást az értelme és a lelkiismerete. Erről a témáról nem is lehet többé beszélni vele, mert azonnal méregbe gurul. Ezen a téren többé már nem tud elfogulatlanul és gyűlölet nélkül a másként gondolkodókra tekinteni. S csakhamar Pilátussal együtt kérdi: „Mi az igazság?” (Jn 18,38), még akkor is, ha ott van az igazság az orra előtt.

Az akarat és az értelem követelményeinek követésére irányuló fogyatékos készség által (vagyis a megfelelő cselekvés elmulasztásával) tehát súlyos sérülést lehet okozni mind a megismerésben, mind a lelkiismeretben. (Róm 1,18-32) Foglaljuk most össze mindezt egy kis allegóriával. Hasonlítsuk az emberi agyat egy kávédarálóhoz. Ha jó kávészemeket öntünk belé, akkor a darálóból jó kávé jön ki, amely felüdít és frissít. De ha a darálóba kicsiny kerek kavicsokat teszünk kávé helyett, akkor a daráló szétmegy, és nem jön ki belőle kávé. Az emberi agy olyan, mint a kávédaráló: szívesen megőrli a tényeket, tételeket, értekezéseket és eszméket – mint a daráló a kávészemeket. A kapott „kávé” (következtetések, tételek) által felüdül az ember. Ha azonban az ember a „kávédarálóját” képtelen „tényekkel”, eszmékkel, tételekkel és értekezésekkel, „anti-tényekkel” (azaz „kövekkel”) tölti meg, akkor az agy (a „kávédaráló”) tönkre megy, és az ember nem kapja meg belőle nélkülözhetetlen „kávéját”. Hiányoznak az élet értelmével és emberi létük céljával kapcsolatos értelmes és összefüggő tételek.

Hogy életünk elveszett értelmét visszanyerjük, hogy ki tudjunk lábalni jelenlegi csődünkből, ahhoz sürgősen szükségünk van bátorságra, hogy értelmünk vallási, tudományos és filozófiai következtetéseit érvényesítsük. Ha eszerint cselekszünk, akkor felébred a lelkiismeretünk és az értelmünk is. Saját szívünkben tapasztaljuk ezt meg az újonnan születés eredményeként. Ekképp áll helyre Isten és ember között a rég áhított közösség. Így lépésről lépésre visszanyerjük az elvesztett paradicsomot.

Az igazság meg- és felismerése tehát cselekvést, az igazság melletti, kinek-kinek állapotbeli helyzete és kötelessége szerinti határozott kiállást vár el mindenkitől. Ennek (sorozatos) elmulasztása esetén azonban beteljesülnek Jézus szavai:

„Beteljesedik rajtuk Izajás próféta jövendölése: hallani fogtok, de nem érttek, nézni fogtok, de nem láttok. Megkérgesedett e népnek a szíve: fülükre nagyot hallanak és behunyják szemüket, hogy szemükkel ne lássanak és ne halljanak fülükkel, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.” (Mt 13,14-15)