Kérdés: Ratzinger bíboros nemrég adott egy interjút, amelyben a X. Pius Papi Közösségről is beszélt. Nem óhajt mint a Papi Közösség főtitkára, Ratzinger bíborosnak spezifikus választ adni?
Tissier: Ratzinger bíboros azzal kezdi, hogy megállapítja, hogy a Papi Közösség fejlődése és terjedése egy olyan „fenomén, melynek jelentőségét nem lehet tagadni”. Hozzáteszi még, hogy a Papi Közösségnél sok fiatal ember található, sok fiatalkorú. És ez valóban így van. Ez az idő jele – ahogy a zsinat mondaná –, és ha a felelősök Rómában az idő jelét el tudnák olvasni, megérthetnék, hol működik Isten ujja. Isten ujja ugyanis azt mutatja, hogy a Szent X. Pius Papi Közösség Isten műve, Isten korunknak megfelelő műve. Sajnos azonban Rómában ezt nem látják. Senki nem akarja a jó fát jó gyümölcseiről, melyeket terem, felismerni.
     Továbbá egy másik probléma: Ratzinger bíboros szemünkre hányja, hogy az új katekizmust szigorú kritikával illettük. Ez valóban így van. Bár az új katekizmus helyes aspektusait nem vonjuk kétségbe, továbbra is elutasítjuk benne azokat a tévtanokat, amelyeket a zsinat vetett fel, különösen az ökumenizmust, a vallásszabadságot, a nem-keresztény vallásokhoz fűződő kapcsolatokat, egy bizonyos fajta humanizmust (azaz naturalizmust) és a pontos, precíz meghatározások hiányát, melyek a hagyományos katekizmusokban megtalálhatók. Vagyis számtalan hibát a Szentírásból, a patrisztikából és a tanítóhivatalból való nagyfokú gazdagság – s az ezekből való sok idézet – mellett. De emellett még az is nagy gyengesége a katekizmusnak, hogy hiányoznak belőle a világos, pontos, skolasztikus meghatározások, melyek értékesek, melyeknek bele kellene vésődniük a gyerekek agyába, s melyeket nekik kívülről meg kellene tanulniuk. Ez tehát az, ami az új katekizmusból hiányzik. De olyan tévtanok is szerepelnek benne, olyan elferdítések, melyek a zsinatból származnak: vagyis a nem-keresztény vallások isteni eredetének elismerése, továbbá a vallásszabadság, a humanizmus, mely az embert Isten helyére helyezi, és a transzcendentális perszonalizmus. Ez az oka tehát annak, hogy bíráljuk az új katekizmust.

Kérdés: Nem látja Ön a Szent X. Pius féle katekézis hagyományainak felújításában Rómának azt a világos szándékát, hogy a zsinat utáni Egyház bizonyos fejlődését jobban kontroll alá vonja?
Tissier: De, bizonyára, Róma a „holland katekizmus” és a francia „Pierres vivantes” katasztrófája után egységesíteni akarja a katekizmust. Róma egységességet akar előírni a katekizmusban. Ez helyes. De az egység nem érhető el az igazságon kívül. Ha ebben az új katekizmusban tévtanok vannak, lehetetlen, hogy Róma e tévtanok alapján egységet érhessen el. Egész egyszerűen vissza kell térni Szent X. Pius katekizmusához, annak kérdéseihez és válaszaihoz, vagy még inkább a Trienti Zsinat katekizmusához, melyet ez a zsinat a plébánosok számára készíttetett. Ezen kívül létezik egy katekizmus Gasparri bíborostól is, aki a patrisztika és a tanítóhivatal kincseiből merített a katekizmus válaszainak alátámasztására. Gasparri bíboros katekizmusa, ha úgy akarja, már az új katekizmus előfutára volt. Idézetei miatt én nagyra becsülöm azt a katekizmust, amely valóban katolikus katekizmus, miközben az új katekizmus nem katolikus már. Tehát a katekizmus egységesítésére való törekvés önmagában nagyon helyes, de ennek az egységesített katekizmusnak katolikusnak kellene lennie.

Kérdés: Ratzinger bíboros azt a benyomást kelti, hogy a Papi Közösséggel szimpatizáló laikusok konfliktus helyzetben vannak az Önök liturgiája, amelyre szükségük van, és a felelősök szkizmatikus viselkedése között. Hogyan vélekedik Ön erről?
Tissier: Azok a hívek, akik követnek bennünket, tökéletesen meg vannak arról győződve, hogy mi nem követtünk el szkizmát. Azok a hívek, akik követnek bennünket, katolikusok, és egyáltalán nem áll szándékukban, hogy szkizmát kövessenek el, csakúgy ahogy nekünk sem.
     Nem értem azt a megkülönböztetést, melyet Ratzinger bíboros az ún. felelősök (vagyis a Papi Közösség papjai és püspökei), akiket ő „meglepő és aggasztó keménységgel” – ezek az ő szavai – vádol, és a laikusok közé tesz, akik a miséinkre, a mi liturgiánkra jönnek, mert, ahogy Ratzinger bíboros gondolja, egy kis nosztalgiára vágynak, de egy szkizmától félnek. Semmi esetre sem! Azok közül a hívők közül, akik követnek bennünket, senki nem fél attól, hogy e követéssel szkizmát követ el. Minden hívő, aki hozzánk jön, meg van arról győződve, hogy az Egyház tagja marad akkor is, ha bennünket követ. Ez a Ratzinger-i különbség-tétel tipikusan dialektikus, ahogy Ön is láthatja. Ratzinger bíboros dialektikusan gondolkozik, Hegelt követve és általa kiképezve, és mindig mindenhol ellentétet keres. Például itt is, egy ellentétet a Papi Közösség vezetői és a hagyomány hívei között. A valóságban e kettő között nincsen semmiféle ellentét, éppen ellenkezőleg, tökéletes véleményegység uralkodik közöttük. Mi egész egyszerűen katolikusok vagyunk. A hívek azért jönnek hozzánk, mert ők is katolikusok akarnak maradni, és nem kérnek abból a neo-protestantizmusból és neo-modernizmusból, amit a hivatalos Egyházban találnak. Ez az igazi probléma.

Kérdés: Nem lát Ön Ratzinger bíborosnak a Papi Közösségről és az Önök lelkipásztori aktivitásáról szóló elismerésében valamiféle kísérletet a párbeszéd újrafelvételére azzal a céllal, hogy a Papi Közösség a római közösséggel ténylegesen egységesüljön?
Tissier: Ratzinger bíboros ezzel a dicsérettel – ez valóban dicséret volt –, amellyel a Papi Közösségnek adózik, azon rejtett szándékát nyilvánítja ki, hogy újra felvegyük a párbeszédet, és arra ösztönöz bennünket, hogy „az Egyházzal újra teljes közösségre” lépjünk, ahogy ezt ők kifejezik. Csakhogy mi soha nem hagytuk el az Egyházat. Számunkra nem létezik olyan kérdés, hogy visszatérjünk az Egyházba vagy sem. Nem rajtunk múlik, hogy „az Egyház közösségébe” visszatérjünk, hiszen mi az Egyházban maradtunk. Számunkra az a probléma, hogy Róma ismét Róma legyen. Arra lenne szükség, hogy Rómában térjenek meg a szellemek és szívek. A krízis és az ezt előidéző okok teljes felismerésére és ezzel a mi viselkedésünk okainak megértésére lenne végre szükség. Nem rajtunk múlik tehát a visszatérés, hanem Rómától függ, hogy végre ismét Róma lesz-e vagy sem.

Kérdés: A bíboros beszélt azokról a pozitív tapasztalatokról, amelyeket az „Ecclesia Dei” bizottságtól függő közösségekkel szereztek, mint például Le Barroux-val. Nem képezhetne az, amit Róma ezekkel a közösségekkel tesz, jó kiindulópontot az Önökkel való párbeszéd újrafelvételére is?
Tissier: Nem hiszem. A jelenlegi Rómával „újraegyesült” közösségeknek, mint például Le Barroux kolostorának vagy Pater de Bligniéres dominikánus közösségének stb., kényszerűségből el kell ismerni a zsinati tévtanokat. Ők elismerték például a vallásszabadságot. Le Barroux, csakúgy, mint Pater de Bligniéres elfogadják a vallásszabadságot, amelyet mi, Lefebvre érseket követve, továbbra is, mint egy nagyon súlyos tévtant visszautasítunk. Tehát mi nem járhatjuk Le Barroux útját. Ez mind doktrinális, mind praktikus okokból lehetetlen. Le Barroux-nak a gyakorlatban el kell ismernie a zsinat utáni reformokat. Le Barroux apátjának például minden nagycsütörtöki misét együtt kell celebrálnia a püspökkel, vagyis részt kell vennie az új misén. Mi mindig visszautasítottuk az új misén való aktív részvételt, az új mise celebrálását. Papjaink doktrinális és nem érzelmi okokból nem akarják az új misét celebrálni. Nézeteltéréseink tehát továbbra is megmaradnak. Nekünk az a meglátásunk, hogy Le Barroux és a többi „újra-csatlakozó” közösség kompromisszumot kötött. Ezzel szemben mi nem akarunk a zsinati és zsinat utáni tévtanokkal kapcsolatban semmiféle kompromisszumba belemenni.
     Sőt, inkább azt mondanám, hogy ezek a Rómához újra csatlakozó közösségek veszélyben forognak, mivel e kontaktus lassanként megmérgezi őket.

Kérdés: A kompromisszum kötésének lehetetlensége egy kérdéstől függ, amely, ahogy én látom, a Papi Közösség számára az alapvető kérdést jelenti, nevezetesen a katolikus identitás kérdése. Valóban ez az a pont, amely a Papi Közösséget Rómától elválasztja?
Tissier: Igen, valóban a papok identitásáról, sőt a keresztények identitásáról van szó, ezek a zsinattal és a zsinat utáni reformok által lassan eltűnnek.

Kérdés: Az Ön véleménye szerint milyen mértékben kapcsolódik össze a papok illetve a keresztények identitásának krízise? És ha ezek szorosan összefüggnek, akkor miért?
Tissier: Az identitásnak ezt a krízisét laicizmusnak vagy naturalizmusnak is nevezhetjük. A pap olyan lesz, mint bármely más ember, s ezáltal a papi hivatás egy lesz a többi hivatás között, karizmája egy az Egyház többi karizmája között. A papot többé már nem a hierarchikus funkciójában ítélik meg. Ez a papság krízise. És a keresztények, az egyszerű keresztények krízise abból áll, hogy már nem igazán látható a különbség keresztény és pogány, megkeresztelt és meg-nem-keresztelt között. Egyszerűen azt mondják, hogy az az ember keresztény, aki az Egyház által az igazság bőségét birtokolja, de ennek az igazságnak a részecskéi mindenütt fellelhetők, tehát csak mennyiségi különbség létezik. Már nem látják azt a mérhetetlenül nagy távolságot, ami egy katolikus keresztényt és egy pogányt, aki nincs megkeresztelve, és aki nincs a kegyelem állapotában, egymástól elválaszt.
     Az első krízis a papi jelleg tagadásából következik. A „Pastores dabo vobis”-ban már nem beszélnek többé a papi jellegről, azaz arról a szétzúzhatatlan jegyről, amely a pap lelkébe pappá szentelésének napján kitörölhetetlenül belevésődik. Ebből egyenesen következik a pap elvilágiasodása. A papok nem viselnek már reverendát. Ön azt fogja erre mondani, hogy ezek nem központi kérdések, pedig ezek nagyon fontos dolgok. Lefebvre érsek mindig azt akarta, hogy mi, a Papi Közösség tagjai egyházi ruhát hordjunk, nem csak inget vagy gallért. Az egyházi ruhának fel kell hívni a figyelmet az Istennek szentelt személyre, a városban, a polgári társadalomban a szent, a vallási jelenlétet kell mutatnia. Ez az oka annak, amiért mi reverendát hordunk.
     A második krízis a keresztények, az egyszerű keresztények krízise. Ez a megszentelő kegyelem, a természetfeletti élet tagadásából áll. Ezt a szót: „természetfeletti” az egész új teológia elutasítja. A „Veritatis splendor”-ban egyetlen egyszer sem található meg a „természetfeletti” kifejezés. Tehát nincs többé különbség egy pogány, ki tisztán természetes szinten él, és egy keresztény között, kinek természete a megszentelő kegyelem által természetfeletti állapotba került. Erről a különbségről már nem akarnak tudni semmit. A keresztséget sem akarják többé. II. János Pál első enciklikájában, a „Redemptor hominis” kezdetű enciklikában egyetlen egy szó sem esik a keresztségről. (Ez az enciklika az ember méltóságáról és jogairól szól.) A pápa úgy beszél „az ember” és Krisztus kapcsolatáról, hogy közben egyetlen egyszer sem említi a keresztséget! Ez rettenetes, ez rendkívül komoly dolog.
     Assisi felszínre hozta a keresztények identitásának ezt a krízisét. Ott már nem volt látható semmilyen különbség a katolikus keresztények és a szerencsétlen pogányok között, akik tévedésben, hamis vallásokban élnek. Ellenkezőleg, azt állítják, hogy minden pogány vallás isteni eredetű. Azt mondják, hogy minden pogány vallásban van valami isteni szikra, valami isteni dolog. Castro Mayer püspök mondta: „Assisi a pogányság isteni voltának proklamációja, ünnepélyes kinyilvánítása.” Assisi tehát egy visszataszító eretnekség volt.

Kérdés: Nem a tanítóhivatal azon fáradozása – hogy üzenetét, amely Krisztus üzenete e kor kultúrájának fogalmai segítségével hirdesse – az oka annak, amit Ön az imént a pápa üzenetében megbélyegzett? Nincs itt valami félreértés? Ön szerint a jelenkori kultúrának a keresztény üzenettel való radikális összeférhetetlenségéről van szó vagy a tanítóhivatalnak egy félresikerült próbálkozásáról?
Tissier: Amikor Szent Péter, Szent Pál vagy Szent János a pünkösdi események után a pogányoknak prédikált, a platoni vagy arisztoteleszi antik filozófia fogalmait használta. Ezt a filozófiát az Egyház asszimilálta: ez lett az Egyház filozófiája, melyet „philosophia perennis”-nek is neveznek, legfőképp Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás hatására. Sőt, ez a filozófia eszközül is szolgált az Egyháznak a dogmák megmagyarázásához és a hagyomány megőrzéséhez.
     Ma ugyanezt akarják tenni a modern filozófiával is, vagyis a mai filozófia nyelvén akarnak a mai kor emberéhez szólni. Csakhogy a modern és az antik filozófia között jelentős különbség van, mégpedig az, hogy a modern filozófia szubjektivista. És ezért alkalmatlan arra, hogy a dogmát kifejezze, a létet, ami objektív, a szellemen kívül létező valami. A kinyilatkoztatás olyan valami, amit az értelem kívülről kap, nem pedig olyasvalami, ami a tudat mélyéből tör elő. És ha a kinyilatkoztatást a modern filozófia segítségével akarjuk magyarázni, akkor a modernizmushoz érkezünk: ebből áll, röviden összefoglalva a modernista krízis.

Kérdés: Mivel magyarázza Ön azt a tényt, hogy számos értelmiségi, azaz a jelenkori kultúra képviselője a katolikus tradicionalizmus üzenetében próbálja az identitás krízisére a megoldást megkeresni?
Tissier: Vonzza őket a hagyomány, melyet mi megőriztünk, különösen a hagyományos liturgia. De intellektuális szemszögből, mely az ő saját területük, általunk ismét felfedezik a tomizmust, a lét filozófiáját. A tradíció megmelengeti a szívüket és végül megvilágosítja az értelmüket: a szív és az értelem is megtér.

Kérdés: A „philosophia perennis” alkalmazása a pap hagyományos azonosság-tudatának jelentős alkotórésze volt. E filozófia vagy kultúra befogadásának ellehetetlenülése nem egyik oka az identitás elvesztésének?
Tissier: Suenens bíboros azt mondta a szeminaristáinak: „Menjetek Löwenbe az egyetemre. Hagyjátok itt a szemináriumot!” És milyen „korunkbeli kultúrát” találtak ott, miután az aszkézist és Szent Tamást feladták? Ha az, amit ott találtak a liberalizmus, ami nem más, mint az igazság helyére tett szabadosság, az igazság és racionalizmus értékelésének elvesztése, akkor ezek a fiatalok végül képtelenek lesznek felfogni és megérteni, hogy csak egyetlen igazság létezik. Rómában Ratzinger bíboros nem ismeri be, hogy csak egyetlen igazság létezik, mert számára mindig adódhatnak „új szintézisek”. A pápa maga nem hisz a saját tévedhetetlenségében. A modern szellem képtelen arra, hogy az igazságot, mint az egyetlen létező igazságot ismerje el. Mindenütt szabadosság uralkodik és ez mindennek a legfőbb mércéje. Ez a modern kultúra összeegyeztethetetlen a mi Urunk Jézus Krisztus papságával, és e szabadosságban a pap elveszíti identitását.

Kérdés: Mi lenne ezek szerint végülis az a megoldás, melyet a Papi Közösség javasol, mellyel a papság identitás-krízisére megfelelő módon válaszolni tud?
Tissier: A Papi Közösség egész egyszerűen az Egyház megoldását javasolja: azt a megoldást, amit az elöző és mostani évszázad nagy pápái és tanítómesterei ajánlottak: IX. Pius, XIII. Leó, XI. Pius a politikai és szociális tanról szóló nagy enciklikáikkal, ahogy IX. Pius „ Syllabus”- a és „Quanta cura”-ja, XIII. Leótól az „Immortale Dei” és „Libertas” és XI. Pius-tól a családról és a házasságról szóló nagy szociális enciklikák. Ez a mi válaszunk: e nagy pápák tanításának újbóli bevezetése, alkalmazása és ezek következtében azoknak a tévtanoknak az elítélése, melyeket ezek a pápák elítéltek: a naturalizmust, a liberalizmust, a szocializmust, a modernizmust. A mi megoldásunk mindezeknek a tévtanoknak az elítélése, a szabadkőművesség elítélése, amely mindezeknek a tévtanoknak a hordozója, és a jelenlegi nagy tévtanok elítélése: azaz az igazságtól független, tőle elválasztott emberi méltóság tévtanának az elítélése. Azonkívül az „emberi személy” tévtanának az elítélése, mely szerint az embert az igazsághoz vagy jósághoz, az igazhoz vagy hamishoz, a jóhoz vagy rosszhoz való viszonyától függetlenül szemlélik és ítélik meg. Ezért elsőként a kanti szubjektivista transzcendentális filozófia elítélését javasoljuk. Továbbá szükség van sok, a természetfeletti rendről, a keresztény méltóságról, a keresztény misztériumról, a keresztényeknek a mi Urunk Jézus Krisztussal és a természetfeletti renddel való egyesüléséről szóló prédikációra.
     Ami a papot illeti, újból le kell szögezni, hogy ő a felszentelése napján kapott kitörölhetetlen jegy által, papságában a mi Urunk Jézus Krisztushoz válik hasonlóvá, hogy megkapja a hatalmat, hogy az átváltoztatást végrehajtsa, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus testét és vérét konszekrálja, a kálvária áldozatát vértelen módon újra bemutassa. Csak a papnak van ilyen hatalma. Ezért kell a pap hivatását erre az áldozatra vonatkoztatva meghatározni, hiszen ez a bemutatás a pap léte. – Ezek azok a megoldások, melyeket mi javasolunk: és ezek az Egyház saját megoldásai. Szent X. Pius pápa „Haerent animo” kezdetű, a katolikus értelmiséghez intézett prédikációjában például nem tett egyebet, mint a pap és a hívők életét a szentmisére irányította. Ahogy Pater Schmidberger mondja: a keresztény élet nem más, mint megélt mise, a misének a mindennapi életben való folytatása. Ezért kell az áldozat szellemét újra tanítani, ami valójában a pap és a keresztények szellemisége.
     A szemináriumokban szükség lenne a hit átformálására Aquinói Szent Tamás iskolája szerint. A laikusok között létre kell hozni egy keresztény elitet, különösen sokgyermekes családok részvételével. A hívők körében fel kell kelteni a lelkesedést a sokgyermekes keresztény család ideálja iránt, mert ez teszi ki az Egyház gazdagságát. Ezért kell elméletben és gyakorlatban is minden olyan jelenkori tévút ellen harcolni, mint a magzatelhajtás, a fogamzásgátlás és a szabad szerelem is, mely a családokat veszélyezteti, vagyis ezeket szétrombolni segít.
     De szükséges még ezenfelül valóban katolikus iskolák alapítása is. És az ily módon megreformált keresztény elitet meg kell tanítani az Egyház szociális és politikai tanaira. A nagy pápáknak az előbb felsorolt tanításai, vagyis a mi Urunk Jézus Krisztus szociális királyságának tanítása szerint kell őket átformálni. A Szent X. Pius Papi Közösségnek ez a válasza a krízisre: a mi Urunk Jézus Krisztus uralma a társadalom felett.

Kérdés: Nem gondolja, hogy a „Pastores dabo vobis” választ ad a papok identitásának kérdésére, egy olyan választ, amely az eucharisztikus dimenziókban gyökeredzik?
Tissier: II. János Pál pápa ebben a pápai dokumentumban a papot Krisztusra és az Egyházra hivatkozva definiálja. A pap fogalmát a mi Urunk Jézus Krisztusra hivatkozva definiálja, miközben azt mondja: „A papnak kiváltságos kapcsolata van Krisztushoz, a főhöz és pásztorhoz, caput es pastor.” Én ebben nem találom a trienti zsinatnak a papról szóló határozott definícióját, nevezetesen azt, hogy a pap lényege az, hogy a szentmise áldozatot bemutassa. Nagyon sajnálom, de II. János Pál pápa definíciója téves, eltér a lényegtől, hiszen ebben a meghatározásban nincs kimondva az, ami a pap leglényegesebb funkciója. Ez a legfőbb funkció sem a lelkipásztorkodásból, sem a vezetésből nem áll – ez inkább a püspökre illik. A pap mindenekelőtt az, aki az áldozatot bemutatja: ő az egyetlen, aki pappá szentelése alkalmával megkapja azt a hatalmat, hogy szavaival szakrális módon az oltáron a keresztáldozatot valóra váltsa. A pap hivatása a szentmisén keresztül határozható meg. A pápa tehát a leglényegesebbet felejtette el. Így a „Pastores dabo vobis” dokumentumnak azon kísérlete, hogy a pap fogalmát meghatározza halva szülés, és eleve csődre ítéltetett, hiszen általa a papnak nem a valódi identitása lett kihirdetve.

Kérdés: A pap a mise papja, miért ragaszkodnak akkor a latin miséhez? A latin nyelv használata valóban integrált része ennek a misztériumnak?
Tissier: Amikor VI. Pál pápa az új misét bevezette, Lefebvre érsek a következőt jelentette ki: „Kétséges esetben inkább hajlandó lennék a régi misét franciául celebrálni, minthogy az új misét latinul olvassam.” Ez azt jelenti, hogy a nyelv kérdését nem tekintette a leglényegesebb kérdésnek. A liturgia reformja lényegét tekintve nem a liturgikus nyelv kérdése, hanem ez a reform a mise áldozat jellegét érinti. Áldozat-e a mise, engesztelő áldozat-e, azaz egy olyan áldozat, mely a bűnökért vezekel, mely a bűnös embereket Istennel kibékíti, igen vagy sem?
     Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a liturgikus nyelv kérdése másodrangú probléma lenne. Nekem az a véleményem, hogy ez alapvető kérdés. A liturgiát csakis egy szakrális nyelven szabad celebrálni. Ez nagyon lényeges. – Keleti testvéreink számára lényeges kérdés ez. Ők soha nem egyeznének bele, hogy a liturgiát a mindennapok nyelvén celebrálják. Állandóan az ökumenizmusról beszélnek: éppen ezen a ponton anti-ökumenista az új liturgia.
     Hogy miért fontos egy szakrális nyelv használata? Mert a liturgia misztérium, és csak egy szakrális nyelv alkalmas arra, hogy ezt a misztériumot egyszerre kifejezze, de ugyanakkor el is fátyolozza. Ez egy olyan nyelv, melyet nem értenek, de ez nem akadályozza meg a hívőket abban, hogy magát a liturgiát megértsék, hiszen a fordítást mindenki maga előtt látja a misekönyvében, de mindenekelőtt a liturgikus imákat mindenki gyermekkora óta kívülről megtanulta és ezért ismeri: a Credo-t, a Gloria-t, a Paternoster-t. A hívőknek , annak ellenére, hogy maguk nem beszélnek latinul, valóban sikerül tökéletesen megérteni a liturgikus szövegeket. – Mindenesetre itt egyáltalán nem a megértésről van szó, hanem a misztérium megéléséről, a misztériumba való behatolásról. A latin halott nyelv, és ezért csodálatosan alkalmas arra, hogy ezt a misztériumot kifejezze, különösen a gregorián ének által.

Kérdés: Miként szándékozik a Papi Közösség e kétrészes megoldási javaslatával, úgy mint „Krisztus uralma a társadalom fölött” és „keresztény elit létrehozása”, a jelenlegi politikai és ideológiai válságra válaszolni?
Tissier: A jó példa a fontos. Az elitnek példát kell mutatnia és a hívők tömegeit magával kell húznia. Ezért van szükség egy vezető csoportra, egy intellektuális és spirituális elitre. Ennek megvalósítását alapfokú és továbbképző iskoláinkban már elkezdtük, csakúgy, mint az egyetemi szintű intézeteinkben. Van egy ilyenünk Franciaországban és az Egyesült Államokban. Hasonló módon kerülnek ezek magvalósításra, mint azok, melyeket Franciaországban és Belgiumban a „katolikus tradíció körének” nevezünk, melyek valódi tanuló-körök, azzal a céllal, hogy a hívők az egyszerű katekizmus és az Egyház társadalmi és politikai tanításában is elmélyedjenek. E tanok alapján kiképzett elitek létrehozására törekszünk. Ez azt hozná magával, hogy a polgári társadalmat a spirituális dolgok formálják, hogy a polgári társadalom átitatódik a mi Urunk Jézus Krisztussal és az Ő papságával, vagyis a két társadalom, a polgári és a lelki, végre bensőségesen összefonódik, létrejön az Egyház és a polgári társadalom közti bensőséges viszony. Éppen ezt jelenti Jézus Krisztusnak a társadalmak feletti feltétlen uralma!

Kérdés: Egy keresztény elit létrehozása a mi kultúránk keretein belül még mindig lehetséges. De mi történik ott, ahol a keresztényeknek egy olyan társadalomban kell politikai feladatot vállalniuk, mely visszavonhatatlanul pluralisztikus, ahol a kompromisszumok abszolút szükségesek ahhoz, hogy politikai síkon bármi eredmény elérhető legyen?
Tissier: Először is egyetlen társadalom sem gyógyíthatatlanul pluralisztikus. A pluralizmus nem magától keletkezett, a forradalommal jött, amellyel a II. Vatikáni Zsinat összedolgozott. De nem gyógyíthatatlan. Harcolnunk kell: a gyógymód abból áll, hogy a katolikusok a nyilvánosság előtt megmutatják katolikus identitásukat, zászlójukat nem rejtik zsebre, hogy keresztény politikusokká válnak, hogy nyíltan kiállnak, mint katolikusok, különösen közösségi szinten. Tehát katolikus polgármesterek kellenek. Azután regionális szinten is szükségesek a katolikus küldöttek és végül képviselői szinten. Nyilvánvalóan ahhoz, hogy valakit képviselőnek válasszanak, be kell lépni egy pártba, egy olyanba, mely az Egyház politikai doktrínájától a legkevésbé áll távol. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennek a pártnak minden programpontját vállalja, vagy hogy ennek a pártnak minden tévtanát elfogadja. Mivel azonban a politika a lehetőségek művészete, azt kell tenni, ami lehetséges. Ugyanis az nagyon fontos, hogy a politikában legyen végre keresztény vezetőréteg. Ez nem lehetetlen feladat. Ez az, amit mi Franciaországban megpróbálunk megvalósítani. Így kerültek a híveink közül egyesek a regionális tanácsokba. Még nem képviselők ugyan, de ez már az első lépcsőfok ahhoz, hogy keresztény személyiségek fontosabb politikai felelősséget átvegyenek.

Kérdés: A jugoszláviai konfliktus, azaz a katolikusok és az ortodoxok közötti polgárháború nem elég komoly ellenvetés ama teória ellen, hogy katolikusok jelen legyenek a politikában?
Tissier: Biztosan nem, sőt, ellenkezőleg! Ellenlábasaink ereje, legyenek ezek ortodoxok, mohamedánok vagy liberálisok, nem más, mint a katolikusok gyengesége. Azon a napon, mikor az iszlám a mi országainkban, Franciaországban, Németországban vagy bárhol máshol, elég erős lesz, képviselői is lesznek. És ezek a képviselők hivatalosan is mohamedánok lesznek. Miközben nálunk katolikusoknál a képviselők, akik pedig meg vannak keresztelve és katolikus vallásúak, képviselői státuszukban hivatalosan nem katolikusok: és ez nagy szerencsétlenség. Nem látom be, miért kellene nekünk attól félnünk, hogy olyan képviselőink legyenek, akik katolikusnak vallják magukat, miközben a mohamedánok nem félnek attól, hogy a nemzetgyűlésben nyilvánosan mint mohamedán képviselők lépjenek fel.

Kérdés: A fundamentalizmus terjedésével Európában is megnőtt a veszélye egy a mohamedánok és keresztények közötti konfliktusnak, Afrikához hasonlóan, ahol ez a konfliktus már nagyon előrehaladott. Nem gondolja, hogy dialógussal, a különböző vallások közötti találkozókkal könnyebben biztosítani lehetne a világ békéjét?
Tissier: A megoldás politikai feladat. Itt nem vallási megoldásról van szó. A vallások összeegyeztethetetlenek egymással, kivéve a megtérés esetét, azaz, ha a mohamedánok katolikusokká lennének. Vallási értelemben az a valódi megoldás, ha a mohamedánok katolikusokká válnak. Ez a megoldás azonban a még keresztény országaink liberális gyengesége miatt is utópisztikus. Ezért a megoldás csak politikai lehet, amely a különböző vallású népek együttélésének megvalósítására irányul, például Jugoszláviában.
     Arról van ebben szó, hogy ezeket a népeket megint rá kell szoktatni a közös életre, mint ahogy ezt az osztrák-magyar monarchiában évszázadokon keresztül tették, amikor is katolikusok, ortodoxok, mohamedánok képesek voltak többé-kevésbé békében élni egymással, mert létezett egy erős és katolikus hatalom, mely az ehhez szükséges kölcsönös toleranciát képes volt fenntartani. A megoldást nem a vallások közötti dialógusban, mely a vallásokból egy kotyvalékot akar kreálni, hanem a politikában kell keresni. Ez a megoldás abból áll, hogy ezeket az embereket ismét rászoktatják arra, hogy egymással békében éljenek, mivel olyan szituáció áll fenn, melyet lehetetlen megváltoztatni.

Kérdés: Ebben a világban, mely egyre jobban kozmopolitává válik, a pápa az Egyház szociális tanát a béke és a fejlődés doktrínájába ágyazta bele. Hogyan tud akkor Ön még különbséget tenni politikai megoldás, különböző vallások békés együttélése és ennek az egymás mellett való létezésnek a vallási motívuma között?
Tissier: Az Egyháznak nem az a feladata, hogy csak a békéről prédikáljon. Az Egyház feladata abból áll, hogy Krisztushoz térítse meg az embereket. Az Egyháznak nincs más válasza, mint a mi Urunk Jézus Krisztus és a mi Urunk Jézus Krisztus mint Megfeszített válasza. Nagyon sajnálom, de mint katolikus püspöknek nem lehet más válaszom, mint ez: a béke maga Krisztus, Krisztus az, aki a békét elhozza s Vele az Egyház és a misszionáriusok. Az Egyház vezet a fordulathoz, és ezért nem prédikálhat akármilyen békét, egy mindenáron való békét. Ez nem az ő feladata. A béke Krisztus békéje. A megoldás a misszionáriusi lelkületben van, a többiek megtérésében. Nem szabad minden áron békét prédikálni, hanem csak a Krisztus királysága általi békét. Az, hogy a társadalmak egyre inkább pluralisztikusok lesznek, nem ok arra, hogy az Egyház lemondjon a mi Urunk Jézus Krisztus uralmának hirdetéséről. Alkalmas vagy sem, mi Krisztus társadalmak feletti uralmát hirdetjük, mert ez a mi Urunk Jézus Krisztus tanítása. Mi a többiek megtérését prédikáljuk, a mohamedánok, az ortodoxok katolikus hitre való megtérését. Ez az Egyház feladata. Az Egyháznak nem lehet más válasza.
     És végezetül hiszünk a csodákban. A Boldogságos Szűz a fatimai üzenetben és Lucia nővér által azt követelte, hogy a pápa ajánlja fel Oroszországot Mária Szeplőtelen Szívének, amire Oroszország megtér. Ez azt jelentené, hogy a kommunizmust eltörlik és az ortodoxok katolikusok lesznek. Így az orosz ortodox Egyház megszűnik létezni. Ez a megoldás minden bizonnyal csoda lenne, de én hiszek a csodákban. Ha a Boldogságos Szűz Mária ezt a megtérést azzal a feltétellel ígérte meg, hogy ha a pápa ezt a kis gesztust végrehajtja, azaz Oroszországot felajánlja az ő szívének, akkor ő ezt a csodát végre is hajtatja. Ezért reális ma Krisztus uralmát prédikálni. Nem vagyunk fantaszták, ha napjainkban ezt tesszük.

Kérdés: Hisz abban, hogy Krisztus uralma a társadalmak felett még létrehozható egy olyan társadalmi modell által, mely hierarchikus felépítésű és vallási beállítottságú?
Tissier: Minden hatalom Istentől származik, mondja Szent Pál. Teljesen világos, hogy egy társadalomnak hierarchikusnak kell lennie. A természetes közösségi rend ugyanazt mondja, mint a keresztény társadalmi rend. Hierarchikusan berendezett társadalmakra lenne szükség. Mi harcolunk a demokrácia tana ellen, amennyiben az minden szociális aktivitást megakadályoz. Már csak az egyén létezik az állam-szörnyeteggel szemben. Ezt az Egyház társadalmi tanának értelmében a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Teljes hierarchiát kell követelni a közvetítő közbülső fokozatokkal és a segítő-elv respektálásával, melyet XI. Pius pápa a „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikájában hirdetett meg, melyet II. János Pál pápa a „Centesimus annus”-ban, úgy tűnik, újra felvet, és amelyet Monsignore Delors Európáról szóló Maastricht-i előadásában is újra lefesteni látszik. Alapjában véve, ha valóban a segítő-elvről van szó, ez nagyon helyes. Például Európában az európai kormánynak a különböző országok belügyeibe csak olyan mértékben szabadna beleavatkoznia, amilyen mértékben ez csakugyan szükséges. Ha valóban a segítség elvéről van szó, akkor a segítő-elv hivatalos elismerése nyilvánvalóan a mai politika egyik nagyon pozitív megnyilvánulása lehetne.

Kérdés: A II. János Pál pápa által ismét felvetett subsidiarius-(segítő, támogató)-elv bizonyos autonómiát érvényesít az egyes személynek, egy „a személynek kijáró autonóm teret a társadalmon belül”. Nincs ez ellentétben azzal a hierarchikus modellel, amit Ön javasol?
Tissier: A személynek járó autonóm tér fogalma teljesen többértelmű. Először abban kell megegyezni, hogy mit jelent az autonómia. A helyesen értelmezett autonómia alatt az igazság keretein belüli szabadság helyes gyakorlását kell érteni: minden egyes embernek az igazság határain belüli szabad cselekvését, minden családnak a természetes családi-rend határain belüli szabad cselekvését, a munkáltatóknak és a dolgozóknak a társadalmi-rend és az igazság keretein belüli szabad cselekvését. Ha tehát autonómia alatt az igazságon belüli szabad mozgást értjük, akkor mi ezzel tökéletesen egyetértünk.
     Nyilvánvaló azonban, hogy II. János Pál pápának nem ez a felfogása az autonómiáról. Számára az autonómia az igazsággal szembeni függetlenséget jelenti. Számára mindegy, hogy a kérdéses személy, család vagy vállalkozó a társadalmi renden, az igazságon belül mozog-e vagy sem, szerinte egész egyszerűen mindenki magánterületét respektálni kell. Ez az egész. A pápánál nem játszik semmilyen szerepet, hogy ez vagy az a család, ez vagy az a vállalkozás a társadalmi rend keretein kívül tevékenykedik, saját autonómiájának felségterületét akkor is respektálni kell. Az autonómiának ezt az értelmezését mi visszautasítjuk, mert ez nem katolikus, hanem liberális szemléletű.

Kérdés: Éppen a szabadságnak az igazsághoz való viszonya II. János Pál pápa „Veritatis splendor” kezdetű enciklikájának a témája. Hogyan vélekedik Ön erről?
Tissier: A „Veritatis splendor” kezdetű enciklika kétértelmű. Egy tomista és egy kanti enciklikáról van itt szó, melyek egymásba vannak fonódva. Az egyik oldalon a nemzetközi teológiai bizottság 32 teológusa, a másik oldalon II. János Pál pápa és Ratzinger bíboros volt az, aki ezen dolgozott, s ezért egy keverék keletkezett. A tomista teológusok egy tomista enciklikát fogalmaztak meg és a szabadságot XIII. Leó pápával együtt úgy definiálták, mint a jóban és az igazságban való mozgás képességét. A szabadság a jóban és az igazban való mozgás. Emellett áll a kanti enciklika, egy második enciklika, mely transzcendens, és ahol a szabadság alatt az autonómiához való képességet értik a személynek az igazsághoz való kapcsolatától függetlenül. Ez a szabadság, úgy mondhatjuk, az igazságot keresi, transzcendentális kapcsolatban van az igazsággal és a jóval. És ez a transzcendentális kapcsolat elegendő, mondja II. János Pál. Ez elégséges az egyes személy autonómiájának megindoklásához. Ez a kanti enciklika.

Kérdés: De a helytelen morálteológia, különösen a szituációetika elítélése II. János Pál pápa enciklikájában nem ad választ erre a dualizmusra?
Tissier: Az enciklika tekintélye a hagyományhoz való hűségen alapszik. A pápa maga mondja ezt. Azaz egészen konkrétan, Aquinói Szent Tamás tanításának alkalmazásához való hűségben. Az enciklika tekintélye a szituáció-etika elítélésében nem tagadható. Mi akceptáljuk a szituáció-etika elítélését. Ennek ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szituáció-etika elítélése az enciklika tomista részében található. Négy olyan pont van, melyet mi teljes mértékben elfogadunk:
     1. A lelkiismeret alávetése egy objektív normának.
     2. A morális tárgy, mint az erkölcsiség alapvető forrása és nem a szituáció-etika szándéka vagy alapvető előjoga.
     3. Az alapjaiban rossz cselekedetek léte.
     4. Változatlan és univerzális erkölcsi normák léte.
     Ez a négy pont teszi ki az egész enciklika súlyát, erejét. E pontokkal mi tökéletesen egyetértünk. De ezek sem képesek az enciklika súlyos gyengeségét, ami a kanti transzcendentális filozófia újbóli elfogadásából áll, megszűntetni. Szent Tamás filozófiájának a transzcendentális filozófiával való összekeverése az enciklika súlyos hibája.

Kérdés: Melyek azok a tevékenységek, melyeket a Papi Közösség folytat, hogy a keresztény identitásnak a különböző országokban és a különböző kultúrák területein meglevő általános válságára választ adjon?
Tissier: Azon az általános válaszon kívül, mely a mi Urunk Krisztusnak a társadalmak feletti uralmából áll, válaszunk a szituáció függvényében változik. Néhány példát elmondok Önnek.
     Franciaországban tevékenységünk egy katolikus elit intellektuális kiképzésére koncentrálódik számos iskolánk, a párizsi Szent X, Pius egyetemi intézetünk és a „Katolikus Hagyomány Köre” révén, melyről már beszéltem Önnek.
     Németországban a hangsúlyt a hívők jámborságára helyezzük. A német hívek hajlanak a belső katolikus jámborság felé. Ezt kell nekünk megőriznünk és erősítenünk egészséges tanítás által. Ez a mély jámborság az imában való őrködéssel, imában töltött éjszakákkal felel meg a germán temperamentumnak. De nekünk ezt a jámborságot ésszerűen meg kell alapoznunk, és a magán-kinyilatkoztatásokat, jelenéseket vagy a karizmatizmust, melyek a keresztény jámborságot tönkreteszik, ki kell küszöbölnünk.
     Az Egyesült Államokban a liberalizmus ellen kell harcot folytatnunk, ami az amerikanizmus formájában a tipikus amerikai terhet jelenti. Ezért tartunk a Loyolai Szent Ignác „megtérő napokon” intenzív prédikációkat, hogy az értelmet, a szívet és az erkölcsöket egyszerre térítsük meg, és a családokat sok gyermek vállalására ösztönözzük. Ebben az országban a jó Isten számos nagycsaláddal áldott meg bennünket. Amerikában nagy a lelkesedés a sokgyermekes családok iránt. Ezenkívül felvettük a harcot minden olyan jelenség, tárgy ellen, mely a lelkeket megrontja, elsősorban is a televízió ellen. Arra tanítjuk a családokat, hogy mondjanak le a televízióról és a készülék előtti tartózkodást a kis családi oratóriumok előtti imákkal helyettesítsék. Ugyancsak tanítjuk a női szerénységet és a nőiességgel szembeni tiszteletet. A nőknek nem szabad nadrágot hordaniuk, és a templomokban gyakorolniuk kell a női szerénységet: harcolunk a nők munkába-menése ellen, és a férjezett nők házi tűzhelynél való maradásáért és a gyermekek nevelésében való szolgálatáért küzdünk. Ez mind hozzátartozik egy valóban katolikus társadalom reformjához. – E célok eléréséhez az Egyesült Államokban két lelkigyakorlatos házon kívül, melyek egész évben működnek, priorátusaink vannak, melyek számát azonban nem akarjuk jelentősen növelni, mert a papok közösségi életéhez ragaszkodunk. Ami azonban nagy mértékben növekszik, az a templomok, a kápolnák, imaközpontok és missziós helyek száma. A Szent X. Pius Papi Közösségnek az Egyesült Államokban van a legtöbb kult-helye. Számos alap- és középfokú iskolát is megnyitottunk. Lefebvre érseknek az volt a véleménye, hogy gyökeresen katolikus iskolákra van szükség ahhoz, hogy papi hivatások szülessenek és újra keresztény közösségek alakuljanak, hiszen ha a családok gyermekeiket világi vagy állítólagos katolikus iskolákba küldik, ez csak pusztulásba vezet. Ezek a gyermekek elzüllenek vagy elvesztik a hitüket. Ezért kell valóban katolikus iskolákat alapítani, hogy család és iskola kéz a kézben együtt dolgozhasson. Ezért vannak az Egyesült Államokban alap- és középfokú iskoláink a priorátusok közelében.

Kérdés: Milyen erős a jelenlétük Latin-Amerikában?
Tissier: Van egy distriktünk Mexikóban és egy második Dél-Amerikában. Mexikóban van egy priorátusunk és egy kápolnánk Mexikó-városban és egy másik priorátus Guadalajara-ban és egy harmadik a Mexikó északi részében fekvő Torreon közelében több kápolnával és számos szétszórt missziós-hellyel, melyeket többé-kevésbé rendszeresen látogatunk.
     Dél-Amerikában Buenos Aires-ben van a központunk a priorátussal, a distrikttel és a fővárostól körülbelül 30 km-re fekvő La Reja-ban levő szemináriummal. További priorátusaink vannak Argentínában Cordobaban és Mendozaban, és egy priorátus Chilében és egy másik Kolumbiában egy iskolával és számos szétszórt misszióval, például Paraguay-ban.
     Ezenkívül Brazíliában a Campos-i megyében mellettünk állnak és dolgoznak azok az egyházmegyei-papok, akiket a három évvel ezelőtt meghalt de Castro Mayer püspök képzett ki (szerk. megj.: ez az együttműködés 2000-ben megszünt). Az ő halála után, ahogy azt Lefebvre érsek úr akarta, odamentünk és Licinio Rangel püspök urat, mint de Castro Mayer püspök utódát püspökké szenteltük. Ezáltal, azt mondhatjuk, Licinio Rangel püspök úr egy másod-egyházmegyét vezet. Párhuzamosan a hivatalos egyházmegyével Campos-ban létezik egy másik egyházmegye 23 pappal és többezer hívővel, fojtogatóan sok munkával és papokkal, akik tönkreteszik magukat ebben a munkában, akik azon templomok mellett, melyekből elűzték őket, teljesen új templomokat építenek. És ezek a maguk részéről szintén párhuzamosan a hivatalos plébániákkal hagyományhű új plébániákat rendeznek be plébánia-központtal, iskolákkal, sőt, még kisebb kongregációkkal is nővérek számára.

Kérdés: Milyen a hívők részvétele ezekben a törekvésekben a Campos-i egyházmegyében?
Tissier: A hívők nagy része, sőt talán a fele azoknak, akik az egyházmegye plébániáit látogatták, követték papjaikat, mikor ezeket elűzték, és elhatározták, hogy új plébániákat építenek fel. A hívek követték papjaikat. A mostani hivatalos püspök elvesztette összes egyházmegyés papját. Már csak olyan papok állnak a rendelkezésére, akik szerzetesrendekből jönnek. Az összes korábbi, de legalábbis a legtöbb egyházmegyés pap követte de Castro Mayer püspököt és hű maradt a hagyományhoz.

Kérdés: Le tudja írni azoknak a személyeknek a körét, amelyből a Papi Közösség tagjai kikerülnek?
Tissier: A Papi Közösség papokból áll, hiszen ez egy papokból álló közösség, de ezenkívül élnek közöttünk barátok, akik rendi emberek, úgyszintén női oblátusok (akik nem tesznek fogadalmat, csak egyszerű felajánlást). A Papi Közösség mellett létezik, mint független kongregáció a Szent X. Pius Közösség Nővér Kommunitás, melyet Lefebvre érsek és nővére alapított. A nővér-kommunitás jelenleg (1994 áprilisi adat) több mint 100 rendtagot számlál. A nővérek a priorátusok papjainak tevékenységében, az iskolák vagy a lelkigyakorlatos-házak materiális feladatainak elvégzésében vagy a katekizmus-tanításban segédkeznek.

Kérdés: Melyek a Papi Közösséggel baráti viszonyban levő közösségek?
Tissier: Ezek között vannak aktív és szemlélődő közösségek. Az aktívak között elsősorban a Brignoles-i és Fanjeaux-i dominikánus iskolanővéreket említhetem, akik körülbelül tíz szekundar-iskolát vezetnek lányok részére, ebből egyet az Egyesült Államokban. Ők a Papi Közösséggel együtt dolgoznak, mivel mi adjuk nekik a legtöbb házi papot. Egy másik aktív szerzet Merigny-i Krisztus Színeváltozása Közösség, amelynek tagjai Franciaország északi részén végeznek papi apostolkodást.
     A tisztán kontemplatív közösségek közül hozzánk tartozik egy karmelita kolostor, melyet Lefebvre érsek másik nővére Marie-Christiane anya alapított. Hét Kármel létezik, egy Belgiumban, kettő Franciaországban, és egy-egy Németországban, Svájcban és az Egyesült Államokban. Ezenkívül még hozzánk kötődik egy bencés zárda Franciaország délkeleti részén, egy kontemplatív dominikánus zárda és két bencés közösség, egy zárda Brazíliában, akik, amikor Le Barroux kiegyezett Rómával, a Szent X. Pius Papi Közösséghez hűek maradtak. Azonkívül egy új alapítás az Egyesült Államokban. Továbbá van még egy félig-kontemplatív rend, mégpedig Morgon kapucinusai Franciaországban és az Avrillé-i dominikánusok, akikkel nagyon jóban vagyunk; ők adják ki a „Le sel de la terre” (A világ sója) című füzetet, amely már mindenütt elterjedt és ismert, még Rómában is. Továbbá még itt vannak a hagyományhű redemptoristák is, akiknek egy kolostoruk és egy noviciátusuk van Angliában.

Kérdés: Milyen a jelenlétük a médiában, újságoknál és kiadóknál?
Tissier: Általában minden distriktnek és minden országnak megvan a maga újságja. Ez Németországban a „Mitteilungsblatt”, Franciaországban a „Fideliter”, egy kéthavonta megjelenő revü, Olaszországban a „Tradizione cattolica”, az Egyesült Államokban az „Angelus” és így tovább. A priorátusok egyházközségi lapokat adnak ki. Vannak újságjaink gyermekek részére, különösen a „Le Croisé” (A keresztes vitéz), amelyik több nyelven megjelenik az „Eucharisztikus gyermek-keresztes-hadjárat” részére, melyet a hagyomány jegyében újra szerveztünk.
     Ami a kiadókat illeti, Németországban a velünk barátságban levő kiadóknál jelentetjük meg kiadványainkat, Franciaországban a mienk a „Fideliter” kiadó, amelyik különösen Lefebvre érsek munkáit adja ki. Az Egyesült Államokban pedig miénk az „Angelus” kiadó. De léteznek körülöttünk más velünk szimpatizáló kiadóvállalatok, melyek a hagyományos hitet terjesztik.

Kérdés: A Papi Közösség legfontosabb része mindig a szemináriumok voltak, nemde? Milyen jelenleg jelenlétük a szemináriumokban?
Tissier: Összesen hat szemináriumunk van a világon. Ezekből háromban mind a hat szemeszter megtalálható, úgymint Zaitzkofen-ben (Németország), Winona-ban (Egyesült Államok) és La Reja-ban (Argentína). Míg a többiekben csak három-három szemeszter tanul. Ausztráliában Holy Cross-ban egy év spiritualitás és két év filozófia után a szeminaristákat a Közösség más szemináriumaiba küldik. Flavigny és Econe együtt dolgozik. Flavigny látja el az első három szemesztert és Econe a másik hármat, azaz a három év teológiát. Ebben a hat szemináriumban körülbelül 200 szeminarista tanul. A professzorok legnagyobb részben a Papi Közösség papjaiból kerülnek ki. Az elején természetesen inkább olyan papok voltak, akik kívülről jöttek hozzánk. Nekem például Econe-ban két dominikánus professzorom volt, az egyik a dogmatikát, a másik a Szentírást tanította. Ők két évig jártak Econe-ba előadásokat tartani. Jelenleg azonban a professzoraink már olyan papok, akik a mi szemináriumainkban kapták a kiképzést, és akik munkájuk és tanulmányaik által fokonként szerezték meg elvitathatatlan szaktudásukat.
     Lefebvre érsek azt akarta, hogy Aquinói Szent Tamás szövegeihez ragaszkodjunk; tehát a teológiában a „Summa theologica”-hoz. Econe-ban például amennyire csak lehet direkt Szent Tamás Summa-jából dolgozunk. Filozófiában is Szent Tamás szövegeihez tartjuk magunkat. De ez nem zárja ki a klasszikus kézikönyveket, vagyis dogmatikus teológiában Zubizarreta-t vagy Hervé-t és Larnicol-t, aki latinul írt. Vagy német nyelvterületen Diekamp-t, erkölcsteológiában Prümmer-t, filozófiában Gredt kézikönyvét. Ezek a legklasszikusabb tankönyvek, amelyek a II. Vatikáni Zsinat előestéjéig használatban voltak. Exegézisben gyanakvóak voltunk a tankönyvekkel szemben, mert az exegézis az a szakterület, amit leginkább áthatott a modernizmus. Ezért megpróbáltuk a zsinat előtti Pápai Biblia komisszió utasításait követni. A leghasználatosabb és legjobb tankönyv ezen a területen egy francia könyv, Lusseau és Colomb kézikönyve. Minden bizonnyal ez az a terület, ahol a legéberebbek vagyunk. Visszautasítjuk a múlt masszív Biblia-kritikáját és a jelenlegi transzcendentális kritikát, és megpróbálunk ezzel szemben a Szentírás hagyományos szó értelmezését és lelki értelmezését tanítani; elkerüljük azt a veszélyt, hogy a kritika és a hermeneutika kérdéseiben elvesszünk.

Kérdés: Milyenek a szeminaristák és azok a fiatal emberek, akik be szeretnének lépni az Önök szemináriumaiba?
Tissier: Az elején mindenünnen jöttek, legtöbben diákok voltak, néhányan közülük már egyetemi évekkel vagy pár év munkával a hátuk mögött. Mára azonban megritkult az ilyeneknek a száma. Szeminaristáinknak többsége olyan fiatal ember, akik a mi családjainkból jönnek, katolikus családokból, akik priorátusaink közelében telepedtek meg. Azt mondhatjuk, hogy szemináriumainknak utánpótlása a tradícióból kerül ki, saját iskoláinkból és olyan családokból, akik követtek bennünket. Néhányan például az érettségi után egy vagy két évet a Szent X. Pius Egyetemi Intézetben töltenek, hogy egy kicsit tovább képezzék magukat, és csak ezután lépnek be a szemináriumunkba. De ez nem változtat azon, hogy mindig vannak olyan kandidátusok, akik valahonnan máshonnan jönnek, például a Kelet-Európából érkezők.

Kérdés: Lesznek a jövőben a Papi Közösség ténykedéseiben olyan területek, melyek elsőbbséget élveznek? Melyek azok a prioritást élvező projektek, amelyeket mindenáron meg akarnak valósítani?
Tissier: A körülmények kényszerítő hatása alatt iskoláink azok, amik a legtöbb financiális gondot okozzák, és amelyek a legeslegnagyobb gondoskodást követelik meg, mert ezek jelentik mindennek az alapját. Egyszer megkérdezték Szent X. Piust, mi a legfontosabb egy katolikus társadalom számára, és ő azt válaszolta, hogy a katolikus iskolák alapítása.
     Ugyancsak nagy hangsúlyt helyezünk az apostolságra a laikusok körében, a laikusok doktrinális képzésére, amelyből a közvetlen apostolkodás kiindul. Ezek alapján fogjuk a Legio Mariae-t visszaállítani. de a hagyomány jegyében. Ezek a csoportok Francia- és Németországban, az Egyesült Államokban, Kanadában és Svájcban működnek. Ez közvetlen apostolkodás a laikusokon keresztül, amelynek célja, hogy területeket szerezzünk vissza.

Kérdés: Mi módon törekednek arra, hogy a hivatalos Egyházzal személyes vagy intézményi szinten kapcsolatot tartsanak fenn?
Tissier: Először is: mi semmi esetre sem akarunk az „Örök Rómával” szakítani. Másodszor a jelenlegi szakadás nem tőlünk indul ki, hanem a mostani, az új Rómából, aki szakított a hagyománnyal. Továbbá azért kívánjuk a személyes kapcsolatokat ezzel vagy azzal a velünk szimpatizáló személyiséggel Rómában vagy másutt fenntartani, hogy ezzel is megmutassuk, hogy a Rómával való közösséget mindenképpen meg akarjuk őrizni. Mindazonáltal egy teológiai párbeszéd jelenleg nagyon nehezen elképzelhető, mert a pozíciók egyre határozottabbak lettek és egyre inkább eltávolodnak egymástól, mivel az Egyházba egy hamis filozófia nyomul be! De a kapcsolatokat meg akarjuk őrizni, mert mi az Egyháznak része maradunk, mert Róma az Egyház centruma, a katolicizmus központja, mert a mai neo-modernista Róma mögött ott van az Örök Róma, amelyet mára külső struktúrájára redukáltak ugyan, de ami holnap győzedelmeskedni fog. Mi rómaiak vagyunk.