„Íme atyád és én bánkódva kerestünk” (Luk 2,48)

Nincs toll, mely lefesthetné, sem ajak, mely elbeszélhetné a nagy aggodalmat, mely a leggyengédebb, legszeretőbb szívű anyának, Máriának kebelét betölté, midőn észrevette, hogy drága kincse, szíve szeretetének áldott tárgya, az isteni szülött hiányzik. Az ijedelmet csak ti fogjátok fel némileg, édes jó anyák, kik életeteket tettétek kockára, hogy gyermekeiteknek életet adjatok, csak ti tudtok, szerető szülők! ez aggodalomról magatoknak fogalmat, de csak halavány fogalmat alkotni, kik szerelmetek zálogát saját életeteknél is forróbban szeretitek. Nincs szív, mely annyi szeretetet zárna, mint Mária szíve: nincs szeretet, mely oly lángoló volna, mint az ő szeretete! Oh, te tisztelendő szent Szűz! te lelki tiszta edény! mit érezhetett a te jóságos anyai szíved, midőn észrevevéd, hogy isteni magzatod nincsen a zarándokok között? Minő aggály, mily remegés fogott el? Mily sietve fordultál vissza a szent város felé, úton-útfélen kérdezősködve szent Fiad után! És oh ég! Mit érezhetett anyai szíved, midőn meglelted őt, ülve a tanítók között, kiket hallgatott és kérdezgetett, s kik álmélkodtak mindnyájan okosságán és feleletein!?
     Nagy lehetett az öröm, mely a szűz Anya szívében elömlött a viszontlátás fölött; de még az öröm nagysága, sőt a határtalan különbség, mely a fiú és anya, mint Isten és ember között létezett, még az sem távolíthatá el Mária ajkairól a neheztelőleg kiejtett eme szavakat: „Fiam, miért cselekedted ezt velünk?” A boldogságos Szűz e feddő szózata nagy tanulság nekünk, hogy bármily forrón szeressük magzatainkat, azért mindent szó nélkül tűrnünk nem szabad. Dorgáljunk a dorgálandókért. – De fájdalom! vannak szülők, kik gyermekeiknek csupa szeretetből mindent elnéznek s e világért sem feddenék meg őket. Ez téves szeretet, mely rosszat szül.
     Hogy ti, keresztény szülők! magzataitokat ily téves szeretet által meg ne rontsátok, előadom: mire kell különösen figyelni a gyermeknevelésnél?

A szülők legnagyobb örömüket, dicsőségüket a jó gyermekekben találják. De ha a jó gyermek öröme, dicsősége a szülőknek, akkor a rossz csak fájdalmokat nagyobbítja, életüket keseríti. Mily súlyosan vannak látogatva az Úr által az ily elfajult gyermekek szülői! Mit mondtam? Az Úr által látogatva? Nem! hanem önmaguk által büntetve. Ők állanak a világban legközelebb gyermekeikhez; ők gyakorolnak azokra legtöbb befolyást. Nagyon jól tudom én, hogy minden, még a legrosszabb szülő is jónak akarja nevelni gyermekét, s hogy nincs oly elvetemült ördögi szívű szülő, ki örömét találná abban, ha gyermekét gonoszsága miatt büntetés vagy börtön éri. Mindazonáltal, ha minden apa és anya jóra is oktatja magzatát, még sem adatik mindegyiknek az az édes, szívbeli öröm, mely a jó gyermek szülőit boldogítja. Vajjon mi okozza ezt? Ennek oka a tapasztalás szerint, nem annyira a szülők rosszlelkűsége, mint inkább tudatlansága. A szülő előtt a gyermeknevelés ismeretlen mező, sűrű fátyol takarta titok. S vajmi kevesen törekszenek arra, hogy e titokról a fátyolt föllebbenthessék s azt az ismeret teljes fénye által körülragyogva szemlélhessék.

Midőn Isten megteremté a világot, az ember teremtéséhez fogott. A szent történelem lapjai szerint: „Alkotta az Úr Isten az embert a föld agyagából, és orcájára lehelé az élet leheletét, és így lőn az ember élő lénnyé. (1 Móz 27) E szerint az ember testből és lélekből áll. A test a földből vétetett, míg a lelket önmagából lehelte ki az Isten. A lélek tehát sokkal becsesebb a testnél. Azért gondozásunk fő tárgya inkább a lélek legyen, mint annak porhüvelye. Oda kell törekednünk, hogy annak épsége fönntartassék, fénye el ne homályosodnék. A lélek épsége, fénye az ártatlanság. Ez ártatlanság megóvása, védelme képezi a keresztény katolikus szülők fő kötelességét.
     Hogy e kötelességnek megfelelhessenek, hogy az ártatlanság szép köntöse szeplőtlen tisztaságának megőrzése végett a tőlük telhetőt megtegyék: neveljék gyermekeiket jó keresztény katolikusoknak. Ha a bölcsességnek és szülői szeretetnek csak legparányibb szikrája él is kebletekben, ezt megteszitek, ezt meg kell tennetek, keresztény szülők! Igen? a gyermekeitek iránti szeretet kényszerít erre titeket, tudván, hogy jámborságuktól, erkölcsi tökélyüktől függ mind földi boldogságuk, mind földöntúli üdvösségük.
     A jó katolikus soha el nem csügged. Érje szomorúság: megvigasztalódik; érje gyalázat: össze nem törik; érje szerencsétlenség: nem zúgolódik; érje betegség: nem türelmetlenkedik; közeledjék bár feléje a halál: kétségbe nem esik, mert minden szerencsétlenségben, minden bajban, minden nyomorgatásban bőségesen csurog lelkére a hitből eredt vigasztalás és remény gyógyító balzsama. Szent Pálnak, a nemzetek nagy apostolának szavaival fordulok hozzátok: „Ti atyák! neveljétek fiaitokat az Úr tanításában és fenyítékében.” (Ef 6,4) Neveljétek így mindjárt zsenge koruktól kezdve, mert „az ifjú az ő útja szerint, ha megvénül, sem tér el attó.” (Péld 22,6)
     Szóljatok hozzájok, mint Tóbiás az ő fiához halálos ágyán: „Halljad fiam az én szám igéit és azokat szívedbe alapul helyezd! Életednek teljes napjaiban elmédben legyen az Isten és óvd magadat, hogy valaha bűnbe ne egyezzél, és el ne hagyjad a mi Urunk, Istenünk parancsát.” (Tób 4,2/6) Arany szavak, bár minden apa, anya így beszélne magzatához! El lehetne mondani, a mit a szent könyv Zsuzsannáról mond: „Igen szép és istenfélő vala, mert szülői, mivel hogy igazak valának, oktatták lányukat Mózes törvénye szerint.” (Dán 13,2/3) De meg is látszott ez oktatás eredménye Zsuzsannán mindenkor. Tudjuk a bibliai történetből, hogy készebb lett volna meghalni, mintsem Isten ellen véteni. És ily jámborrá mi tette őt? A nevelés. Feddhetetlen volt, mert szülői, mivelhogy igazak valának, oktatták ötet. Hiszitek-e, hogy ily istenfélő lett volna akkor is, ha szülői nem fordítanak vala gondot nevelésére? Ez nem lehetséges. Valamint a magára hagyott védtelen csemetét a szélvészek dühe összetöri vagy elgörbíti: úgy Zsuzsannát is összetörték vagy meghajlították volna a szenvedélyek viharai, ha szülői az Isten iránti engedelmességet és hódoló tiszteletet mint erős támaszt nem ültetik vala lelkébe.

S ez mindnyájunk közsorsa. Leginkább szüleinket kell áldanunk, ha Isten szent törvényei szerint élni elég erősek vagyunk. Mert ez erő magvát ők ültették szívünkbe. Csak az Isten akaratát teljesítették ők ez által, amelyet nekünk is mindnyájunknak teljesítenünk kell. Inti erre a szülőket Aranyszájú szent János is, midőn így szól hozzájuk: „Ti apostolai vagytok gyermekeiteknek; házatok a ti templomotok, és ha mi, lelkészek tartozunk őrködni lelkeik fölött és számot adni azokról, mennyivel inkább tartoztok azzal ti szülők, kiknek gyermekeitek nevelése különösen parancsolva van, s akiknek Isten zsenge koruktól fogva átadta azokat, hogy annál könnyebben kormányozhassák őket.” (Hom. 9. in 1. ad Titum.)
     Azonban legszebb tanításaitok hiábavalók lesznek, minden fáradozástok dugába dől, ha jó példával nem világítatok gyermekeitek előtt. Nincs megragadóbb ékesszólás a cselekedetnél. „A szülők cselekedetei könyvek, melyekből a gyermekek tanulnak és okulnak.” (Chrysot. Adv. Vitup.)

Már most mit mondjunk azokról a szülőkről, akik gonosz cselekedeteik által gyermekeiket gonoszságra tanítják? Amily megmérhetetlen lesz a jó szülők jutalma, éppen oly megmérhetetlen a gonoszok büntetése. Rettegj, te káromkodó apa, ki rossz példád által fiadat is rászoktatod ez iszonyú bűnre! Rettegj, te rágalmazó anya! ki leányod füle hallatára rágódol felebarátod becsületén, és annak ártatlan lelkébe is átöntött bűneid mérgét; rettegjetek, ti gyámok és nevelők! kik a kisdedeket rossz példaadás által rontjátok. Szigorúan számoltok egykor a megromlott lélekről, és nem lesz egy szó, melyet mentségül felhozhatnátok. Ha az igaz Bíró már azt is a pokol lángjai közé veti, aki csak saját ártatlanságát játssza el: hogyan kerülhetné ki az örök tüzet az, aki más lelkeket is megfertőztetett!
     Ha az örök büntetés ez iszonyát ki akarod kerülni, keresztény szülő! vedd szívedre az apostol szavait: „Mindenre nézve légy magad jó cselekedetek példája, a tanításban, feddhetetlenségben, méltóságban!” (Tit 2,7) Különösen cselekedeteidre vigyázz gyermeked előtt, mert „nagy csoda, ha a fiú vagy leány nem követi a szülők rossz példáját!” (Chrysot. Hom. Serm. 121.)
     Eléggé bizonyítja ezt ez a történet: Szent Vencel a szentéletű Ludmilla okos és erkölcsös vezetése mellett szentté növekedett fel; ellenben fivére: Boroszló, az erkölcstelen Drahomira kezeire levén bízva, erkölcstelen és kegyetlen emberré vált. Az egyház egyik dicsősége, egyik legfényesebb csillaga, szent Ágoston, valamint atyjának, úgy saját magának megtérését, Isten segítő malasztja mellett édes anyja imáinak, könnyeinek, főleg pedig példájának tulajdonítja. Vagy tekintsünk az üldözések véres korszakára. Hány hitetlen tért meg és nyerte el a dicsőség pálmáját, látván a fényes példát, melyet őseink adtak! Ha a példa ereje ily nagy, úgyszólván ellenállhatatlan, nem kell-e a szülőknek azon lenniök, hogy jó példájukkal világítsanak gyermekeik előtt? tudván, hogy „amilyen az anya, olyan leánya is.” (Ezek 16,44)
     Oh, keresztény szülök! hordozzátok mindenkor szíveteken gyermekeitek sorsát, oktassátok. Buzdításaitok sikerét a rossz példa által tönkre ne tegyétek! A kis ártatlan magzat elméjében jobban megmarad az, amit lát, mint amit hall, s azért tönkre silányul a rossz példa mellett minden jó tanítás. A cselekedetek hangosabban beszélnek, mint az ajkak. A zsenge gyermekkor hasonló a tükörhöz, mely mindent visszasugároz, amit eléje tartanak; a gyermek mindent aszerint tesz, amint szülőitől látja. Tégy tehát jót gyermeked előtt, és biztos lehetsz, hogy fiad örömedre válik.

De ha minden vigyázatod, minden jó példád dacára is ragadt volna reá holmi kis gonoszságféle, parányi bűncsira, talán a szomszéd vásott fiáról: amint ezt észreveszed, kettőt ismerj kötelességednek: 1. a veszedelmes társakat eltávolítani; 2. gyermekedet megfenyíteni.
     Legfőbb gondotokat gyermekeitek környezetére fordítsátok. Távolítsátok el közelükből mindazokat, akik ártatlanságuk szeplőtelen ruháján foltot ejthetnének. A környezet angyallá is, ördöggé is alakíthatja a gyermeket. „A szenttel szentté leszesz, és az ártatlan férfiúval ártatlan leszesz. A választottal választott leszesz, és az elvetemülttel elvetemedel” (Zsolt 17,26-27), úgymond a Szentlélek. Keress tehát jó társakat gyermekednek, ha jóvá akarod tenni. A gonoszok társasága veszedelmes örvény, melybe nagyon nehéz bele nem szédülni.
     És mégis fájdalmasan kell tapasztalnunk: mily kevés gondot fordítanak a szülők gyermekeik barátaira. Alig van atya, ki tiltaná fiának a rosszhírűekkel való társalkodást. Alig van anya, ki leányára elegendő gondot fordítana; sőt sokan szánandó vakságukban büszkeségüket helyezik abba, ha leányukhoz rajzik a fiatalság. De vannak, kik még azt is elnézik, hogy feleségeikre ráunt ifjú házasok is átléphessék a ház küszöbét, enyeleghessenek az ifjú leánnyal, és nincs bennök annyi lélekerő, hogy ily csábító, erkölcsrontó ember talpára útifüvet kötnének és orruk előtt becsapnák az ajtót. Ezért szenved aztán sok hajadon ártatlansága hajótörést; ezért veszti el manap oly korán ifjú és leány az ártatlan gyermekség paradicsomát. Sok aggastyán deres fürtjeit nem borítaná ma szégyen, gyalázat, ha gyermekeit szigorúbb felügyelet alatt tartotta volna. És ez kötelessége minden atyának, amire már a bölcs Sirák figyelmezteti őket, mondván: „A leányzó az ő atyjának titkos örzendője, és a gond ő miatta elveszi az álmát.” (Sir 42,9) Boldog atya az, aki gyermeke ártatlanságáért annyira remeg, hogy álma is megszakad. Ez nyer majd örök nyugalmat, ennek fényeskedik majd az örök világosság. Azonban gyámoltalan, mi haszna az olyan szülő, aki több gondot fordít gyermeke ruhájára, mint lelkére, ártatlanságára. Oh, hogyan fogtok, ti könnyűvérű apák és anyák számot adni gyermekeitek lelkéről? Vajjon nem rettegitek-e a szörnyű büntetést, mely reátok várakozik? Nem féltek-e az örök Bíró szigorától, melytől nem menekülhettek? Oh teljesítsétek szülői kötelességteket lelkiismeretesebben, ügyeljetek gyermekeitek társaira, távoztassatok tőlük minden veszélyt, s ha a puszta szó nem használ, vegyétek elé a fenyítéket is.
     Némely szülő majomszeretetével sokat ront gyermekén. Szeretnie kell ugyan gyermekét, mert hisz csont az ő csontjából, vér az ő véréből, de csak okosan kell szeretnie. E szeretetnek nem szabad a megérdemlett fenyíték kiszolgáltatásánál akadályul szolgálnia. Nem abban áll az, hogy mindent elnézzünk, mindent megengedjünk és semmi büntetést ne használjunk. A Szentlélek szerint „aki szereti fiát, folyvást fenyíték alatt tartja, hogy végtére öröme legyen benne.” (Sir 30,1)

És valóban úgy van. Mennyire szeret minket az Isten! Egyszülött Fiát adta érettünk. Lehet-e szeretet oly forró, mint az övé? Hisz ő maga a szeretet. A mi szeretetünk, legyen bár a leglángolóbb, mégis csak sötét árnyéka az Isten irántunk való szeretetének. És ez égő szeretet mellett is nem csepegtet-e keserű cseppeket is poharunkba? nem fenyít-e minket számtalanszor?
     A rágalom, mely jó hírnevünket bemocskolja, isteni fenyíték. A betegség, mely iszonyúan gyötör, isteni fenyíték. Ha tehát maga a legforróbb Szeretet, legkegyesebb Atyánk, az Isten, fenyítéket alkalmaz ellenünk büneink miatt: szabad nekünk is, sőt kell gyermekeinket fenyítenünk, ha azt megérdemlik.
     „Aki a vesszőt kíméli, fiát gyűlöli, aki pedig szereti azt, szüntelen oktatja” mondja a Példabeszédek könyve. (13,24) Azért tehát „a gyermektől ne vond meg a fegyelmet, mert ha megvered őt vesszővel, nem hal meg” (Péld 23,13); sőt ezáltal új életre kelted, mert „lelkét megszabadítod a pokoltól.” (Péld 23,14) De ne gondold ám, hogy a szigorúság alatt durvaság is érthető; ne hidd ám, hogy úgy bánhatol gyermekeddel, mint a barommal vagy még kegyetlenebbül. A büntetést ne haragos, hanem szerető szív szabja ki és hajtsa végre. Akkor lesz csak annak üdvös eredménye, ha a szülő szomorkodik, hogy büntetnie kell; de azért büntet, hogy javitson. „Ha gyermekeiteket jól akarjátok nevelni – mondja szent Anzelm – a fegyelem szigorával az édesatyai szeretet hatalmát kell egyesítenetek.” Ugyanezt hangoztatja Nagy szent Gergely pápa is: „Keblünkön kell hordoznunk azokat, akiket megfenyítünk, és megfenyítenünk, akiket keblünkön hordozunk.” (Hom. 17. in evang.) Ha így atyai szeretetünk lángjaiból font ostorral fenyítjük magzatainkat, akkor örömünkre fognak válni, kedvességben és bölcsességben növekedni Isten és emberek előtt. Ne legyünk, talán rosszul értelmezett szeretetből, túlzólag engedékenyek. Lám a boldogságos Szűz még isteni Fiának is értésére adta, ami nehezére esett. Nekünk is így kell tennünk, ha örömet akarunk a kisdedekben találni, mint Mária Jézusban talált.

A szülők számot adnak egykor gyermekeikről. Jaj lesz nekik, ha ezt nem tudják tenni; jaj, ha gyermekeik az ő gondatlanságuk következtében kárhozatra jutnak! Oh, akkor ők sem menekednek meg attól! Az örök büntetés őket is fogja érni! Keresztény szülők, ez iszonyú lenne! Örökké kínlódni, örökké égni! Mentsen meg ettől mindnyájatokat az irgalmas Isten! Meg is fog menteni, ha szülői kötelességteket lelkiismeretesen teljesítitek, és mindent elkövettek, hogy gyermekeiteknek istenes nevelést adjatok.

Engedje a Mindenható, hogy egykoron mindnyájan, gyermekeitekkel és unokáitokkal együtt, a leggondosabb nevelő, Mária, és a legengedelmesebb növendék, Jézus mellé kerülhessetek. Amen.