„Mit féltek kicsinyhitűek” (Mt 8,26)

E szavakat nemcsak tanítványaihoz intézte az Úr, hanem hozzánk is. A tanítványok a hullámzó tenger örvényei felett hányódtak, dobáltattak ide s tova, mi pedig az élet tengerének hullámai által hányatunk, vettetünk. De valamint azoknak nem volt okuk a félelemre, az aggodalomra, épp úgy nincs nekünk se. Közelükbe volt az Úr, az elemek Ura és kormányzója, közelünkbe van nekünk is. Mért féljünk tehát? Ha ö áll mellettünk, ha az ö segítségét kérjük, nincs okunk a félelemre, mert valamint kimentette tanítványait a veszélyből, épp úgy kiment minket is.
     Nagyon különösnek teszik azonban a kishitűek előtt, hogy éppen azok szenvednek közönségesen legtöbbet, kik híven szolgálnak az Úrnak, míg ellenségei, a gonoszok sokkal több örömet élveznek. Oh! mily soknak hite inog meg e csalékony látszat miatt; mily sokakat vezet félre e külső szín. Azt hiszik, hogy Isten végképp elhagyta őket; elhagyta az ő híveit, az ő hűséges szolgáit, szolgálóit. Zúgolódnak emiatt Isten ellen, s a szent könyv szavait kiáltozzák: „Látám az ártatlanok könnyhullatásait és vigasztalót senkit” (Préd 4,1), s nem akarják hinni, hogy ez megegyez szent bölcsességével. Pedig mi csodálatos sincs ebben. Krisztus különösen így szokott eljárni. Avagy nem látjuk-e, hogy ma is, nem ellenségeit viszi a hullámzó tengerre, de jó barátait. Azokra ijeszt, azokat ejti aggodalomba, félelembe, azokat teszi ki veszedelemnek, kiket legjobban szeretett s kik őt legjobban szerették. Ez az Isten eljárása ma is. Igen sokszor áldja a gonoszokat s a jókat sújtja, látogatja, próbálja.

Különös előszeretettel szoktam szent beszédeim folyamán foglalkozni a szomorkodók vigasztalásával, vissza-visszatérek a szenvedőkhöz, hogy gyámolítsam őket, erősítsem e világ harcában, megnyugvásra bírjam és a panasz keserű, a zúgolódás lázongó szavait elfojtsam ajkaikon. Ugyanezen cél vezérel ma is, midőn azt akarom fejtegetni, hogy miért tanúsít Isten oly kíméletet a gonoszok iránt? miért pazarol reájuk annyi kegyelemkincset?
     E beszéd a gonoszok felvilágosítására és a jámborok vigasztalására fog szolgálni. Figyeljetek tehát tehetségtek szerint.

Mindennapi tapasztalat igazolta valóság, hogy Isten a gonoszokat igen gyakran nagyobb kegyelemben látszik részesíteni, több jóval látszik körülvenni, mint hűséges szolgáit, mert míg ezeket gond, baj, nyomorúság, fájdalom, szűkölködés, ruhátlanság, betegség gyötri, addig amazoknak minden sikerül. Jó egészségben élnek, bőségben bírják a föld kincseit és élveit, nemcsak minden szükségessel el vannak látva, de talán még feleslegessel is. Terveik, szándékaik, óhajtásaik, vágyaik mind teljesedésbe mennek. Kérkedve kiáltanak fel: „Lelkem eltelt rosszakkal, és életem közelget a pokolhoz” (Zsolt 87,4.), s íme, mi szerencsétlenségem sem történt. Megelégedetten élek, mindennel bővelkedem, a szükség és szegénység messze elkerült. Miért van tehát ez? Miért segíti Isten a gonoszokat látszólag jobban a jámboroknál?
     1. Isten, e kegyes jó atya, e szelíd uralkodó, ily kegyesség, ily szeretet, ily jóság által akarja elromlott gyermekeit, alattvalóit, szolgáit uralma alá hódítani, örvényeire visszavezetni, szeretetébe édesíteni. Kegyes mennyei Atyánk minden eszközt meg akar ragadni, hogy fiait megmentse a legnagyobb veszedelemtől, az örök halál veszedelmétől. Szeretetteljesen hívogatja őket: „Térjetek meg bűnösök, és cselekedjetek igazságot.” (Tób 13,8) A szülők, a nevelők, a tanítók jutalommal kecsegtetik gyermekeiket, növendékeiket, ha jók, ha jámborok, szófogadók, engedelmesek lesznek. Isten meg is adja, nem egyszer előre az ígért jutalmat, megadja a jó szerencsében, terveitek sikerében, az egészség és képességekben, melyekkel fölékesített benneteket. Miért? hogy e szeretetteljes eljárása, e kegyessége szívetekhez szóljon, megindítsa azt és felkeltvén benne a legnemesebb érzetet, a hála érzetét, mintegy észre térítsen, önmagához vezessen, kössön, láncoljon benneteket. Mondjátok meg énnékem, ha valaki titeket nagy kegyességgel elhalmoz, ha egy hatalmas úr, herceg, fejedelem, király, anélkül, hogy erre különös érdemet szereztetek volna, sok-sok jót tenne veletek, gondoskodnék rólatok, nem engedné, hogy bármiféle szükséget lássatok, valjon csupa hálából is nem igyekeznétek-e kedvét kinyerni, szeretetét megérdemelni, óhaját teljesíteni, parancsait híven megőrizni? A fejedelmek a nagy bűnösöket, a pártütőket, a lázongók fejeit sokszor kegyelmekkel halmozzák el, kitüntetik. Miért? Hogy megnyerjék, lekötelezzék őket. Ily eljárást követ az Isten is a bűnösökkel szemben. Kegyeivel halmozza el őket, gazdag ajándékokat nyújt nekik – miért? hogy ezáltal megnyerje őket, nem annyira önmagának, mert az Istennek ugyan egy nyomorult emberre szüksége nincsen, hisz egyetlen pillanat alatt, egyetlen szavával, akaratával millió angyalt teremthet, ha éppen teremtményt akar valahol alkalmazni, hanem igenis, meg akarja nyerni őket, önmaguknak, örök üdvüknek.
     Izaiás prófétánál így szól az egek Királya: „Világosságot hozok elő és sötétséget teremtek, békességet szerzek és rosszat idézek elő; én, az Úr cselekszem mindezeket!” (Iz 45,7) E szavak által, úgy tetszik nekem, a gonoszok irányában tanúsított jóságát igazolja, kijelentvén, hogy előbb ad világosságot, és sötétséget csak ezután teremt, békét hoz előbb és a rosszat csak azután küldi, miután a béke nem becsültetett. A dúsgazdag gonosz ember volt és Isten mennyei jóságot tanúsított mégis iránta! Bőségben volt mindene, naponkint lakmározott, az igaz Lázár pedig minden igazsága mellett is szenvedett. Miért volt ily kegyes az Isten a gonosz dúsgazdag iránt? Világosságot hozott neki, békességet teremtett számára, hogy megindítsa szívét ez áldások, e jótétemények által s megindítván hálára keltse, azaz üdvének becsülésére vezérelje.

De más is tűnik ki az idézett szavakból. Világosságot hozok elő és sötétséget teremtek, békességet szerzek és rosszat idézek elő. A világosság után sötétség, a béke után a rossz következik tehát, ha az előbbiek haszon nélkül múlnak el. A jámbor Jób mondja: „Az istentelenek hajléka nem lesz állandó.” (Job 8,23) Úgy van; nem lesz állandó, összeroppanik az, mint a hegyek, melyeknek alapjait megrázza az Úr, összedűl, mint az épület, mely alól a bolthajtást tartó oszlopok kirántatnak, nem lesz állandó, ha Isten édesgetéseit megvetik, a jótéteményeket hálátlansággal viszonozzák.

Gondoljátok meg ezt ti jámborok és gyulladjon fel lelketek Isten e nagy kegyességén. Íme, ellenségeit áldja; jókkal halmozza el, úgy látszik, mintha több áldásban részeltetné őket hű barátainál is. Isten e nagy szeretete vigasztalástokra szolgál, ti jámborok! mert nagy remény táplál benneteket a reátok várakozó jutalom bősége iránt.
     Ha ugyanis ily kegyességet mutat Isten ellenségei iránt, ha így szereti és áldja azokat is, kik róla megfeledkeztek, mily szeretetteljesen bánik akkor mivelünk, kik szolgáltunk neki, kedvét kerestük, parancsai szerint éltünk? E gondolat nagy vigasztalás a szenvedőkre. Ti pedig, gonoszok, ismerjétek fel Isten szeretetteljes eljárásában kegyességét s ismerjétek el eddigi hálátlanságtokat. Mily sok jóval halmozott el benneteket dacára megátalkodott, gonosz életmódotoknak, dacára, hogy azt a bűnös viszonyt mindeddig nem szakítottátok félbe, dacára, hogy a káromlással mindeddig nem hagytatok fel, dacára, hogy most is rágalmaztok, uzsoráskodtok, visszatartjátok azt az idegen jószágot s a készakarva okozott kárt meg nem terítettétek, dacára mindennek Isten kegyesen bánik veletek. Oh, mily hálátlanság, e kegyességet újabb vétkekkel viszonozni! Emberek! hát van nektek szívetek! Mért nem hagytok fel a bűnnel? mért nem tértek Istenhez? Várjatok csak, majd eljön a bosszú órája!

2. Isten több jóban részesíti gyakorta a földön a gonoszt, mint híveit, mert minden ember, legyen bármily rossz és elvetemült, néha-néha jót is tesz, talán hiúságból; talán hír- és dicsvágyból, s Isten minden jót megjutalmaz. Az a káromkodó bíró, talán felette igazságos ítéletű, megvesztegethetetlen. Az a játékos ügyvéd, talán az igazság szószólója. Az a pazarló úr talán sokat ad a szegényeknek. Az a fukar férfiú, talán nagyon jól ügyel cselédeire s van gondja rá, hogy vallási kötelmüket pontosan teljesítsék. Az a hiú asszony talán nagyon sokat tart háza jóhírnevére s a mezítelen képeket, szemtelen szobrokat eltávolította termeiből.
     Úgy van Édeseim! néha-néha még a leggonoszabbak is mivelnek valami jót. Isten pedig, amint mondottam, minden jóért jutalmat ád. „Ha jól cselekszel, tudjad kivel cselekszed, és igen kedvesek lesznek jótéteményeid.” (Sir 12,1) A legcsekélyebb jótett nem marad jutalmazatlanul. Egy pohár hideg vízért is megfizet ő, a bőkezű. „Ha valaki italul egynek e legkisebbek közül egy pohár hideg vizet ad, bizony mondom nektek, nem veszti el jutalmát.” (Mt 10,42)

Igen, felelitek ti, de Isten jámborai sokkal több jót tesznek a gonoszoknál; tehát azokat inkább megilleti az isteni áldás. Ők méltóbbak reá. Mily sok érdemet szerez az a szűkölködő, ki panasz nélkül szenvedi a nélkülözést. Mily sok érdemet szerez az az önmegtagadó, ki böjttel soványítja testét! Mily sok érdemet szerez az a szegény beteg, ki köszönetet mond az isteni látogatásért! Mily sok érdemet szerez az a szegény üldözött, ki bántalmait felajánlja a megfeszített Jézusnak s megbántóiért imádkozik! Mily sok érdemet szerez az a nyomorgó napszámos, ki nappal nehéz munkával terheli testét, midőn pedig beköszönt az éj, meglopja teste nyugalmát s imádkozik! Mily sok érdemet szerez az az özvegy, ki sír ugyan, de zúgolódásra nem nyitja ajkait! Mily sok érdemet szerez az a szegény asszony, ki férjének durvaságát szelídséggel viszonozza! Miért nem ezeken látszik az Isten áldása inkább? Hisz úgy tetszik, mintha ezekről Isten végképp megfeledkezett volna. Ha tehát egy pohár víz sem veszti el jutalmát, hogyan van, hogy ezek elvesztik?
     Szeretteim! figyeljetek, mondok valamit. Hiszitek-e, hogy a boldogságos Szűz a mennyben uralkodik? – „Hogy ne hinnők?” Hiszitek-e hogy Krisztusnak dühös ellenségei, a gonosz főpapok, farizeusok és írástudók, föltéve, hogy gonosz életüket töredelmetlenül fejezték be, pokolra jutának? – „Hogy ne hinnők? A megátalkodott gonosz csak nem juthat a mennybe!” Igazatok van. De hát mondjátok meg nekem azt is, kik boldogabbak: Mária-e az égben, vagy pedig Krisztus ellenségei a pokolban? – „Ugyan kérem, miként lehet ilyet kérdezni? Nagyon természetes, hogy Mária, az Isten Anyja boldog, míg amazok nagyon is boldogtalanok.” Azonban tekintsétek életüket. A farizeusok, főpapok milyen boldogok voltak földi életükben. Ki sem bántalmazta őket. A nép tisztelettel viseltetett irántuk állásuk miatt. Szóval, mi bajuk sem volt, éppen úgy, mint a mostani gonoszoknak. De lássátok, jó dolguk volt a földön és mégis magatok bevalljátok, miszerint nagyon boldogtalanok. Tehát ha valakinek jó dolga van e földön, abból még éppen nem következik, miszerint valóban boldog. Példa rá Krisztus ellenségeinek csoportja. És ezt jól jegyezzétek meg, ezt véssétek szívetekbe kitörülhetlen betűkkel, ezt soha, soha ne feledjétek: ha valakinek jó dolga van e földön, abból még nem következik, miszerint valóban boldog.
     A boldogságos Szűzről elismeritek, hogy valóban boldog. Pedig mennyit szenvedett, mennyit sírt, mennyi könnyet elfolyatott, mily sok keserűséget kellett nyelnie! Tehát ha valaki nélkülöz, szenved, kesereg e földön, abból még éppen nem következik, miszerint valóban boldogtalan. Példa rá Mária. S kérlek titeket, ezt is jól jegyezzétek meg, ezt is véssétek szívetekbe kitörölbetlen betűkkel, ezt se feledjétek soha, soha: ha valaki nélkülöz, szenved, kesereg e földön, abból még nem következik, miszerint valóban boldogtalan.
     Már most ti magatok láthatjátok a titkot. A gonoszok, valami jót csak tettek; tehát Isten jutalmazni kívánja őket. Jutalmazhat pedig két helyen, vagy itt, vagy a más világon. A gonoszokat azonban a más világon nem jutalmazhatja, mert ott csak egy jutalom van, a mennyország. E nagy jutalmat pedig nem érdemelték ki, tehát jutalmazza őket e földön, ideiglenes jutalmakkal, minő a hatalom, a szerencse, a pénz, az egészség stb. Az igazak pedig, legyenek még oly igazak, nincsenek minden bűn nélkül. Az igaz is hétszer botlik napjában, a szent könyv szerint. Az ily botlásért pedig bűnhődni kell. Az isteni igazságosság kívánja ezt. Bűnhődhetik pedig az ember két helyen, vagy e földön, vagy a más világon. E földön az isteni büntető eszköz a betegség, a szegénység, az éhezés, a nyomorúság, az üldözés stb. Ha már most figyelembe vesszük, hogy e földi büntetés eszközei, nem is említhetők azon büntetés mellett, mellyel a más világon sújtatunk, valóban örvendenünk kell, ha különféle csapások érnek bennünket, ha Isten itt sújt, mert úgy lehet legalább reménylenünk, hogy a másik életben örvendezünk.

Megértettetek-e, miért segélyezi néha Isten a gonoszokat inkább a jóknál? Mert 1) így akarja magához édesgetni őket, kik távol vannak tőle. A jámboroknál azonban, Istenéi levén ők, nincs szükség erre. 2) a gonoszokat a más világon nem áldhatja, mert a mennyországra érdemetlenek, tehát, az általok véghezvitt jótetteket e földön jutalmazza s bűneikért amott bűnhődnek. A jámborok épp ellenkezőleg, e földön bűnhődnek hibáikért s nagy érdemeik nagy jutalmát amott veszik, hogy minél bővebben vehessék.

Ez igazság édes vigasztalással töltsön el titeket, választottai az Úrnak; titeket pedig gonoszok, rettegtessen meg szívetek mélyéig! Eljön az óra, amidőn ez a jómód megszakad és jajgatni fogtok akkor. Akkor így kiáltoztok majd: jobb lett volna a földön szenvedni és most örvendenénk. De az angyal így fog felelni: „Fiam! jusson eszedbe, hogy elvetted a jókat életedben.” (Luk 16,25) Mily iszonyú lesz ez a gonoszokra! De hát mért is nem hagyjátok ti is el a vétkes életet? Ám, ha elment eszetek, ha el akartok erővel veszni, csak éljetek bűnökben, de aki fél a kárhozattól, az ne engedje magát a csalfa látszattól félrevezettetni; a bűnösök jó módja által, mely csak repülő árnyék, megcsalatni, hanem siessen megmenteni lelkét. Amen.