„Íme a csillag előttük méne” (Mt 2,9)

Augusztus római császár uralkodása alatt, Júdeában csodásnál csodásabb események váltakoznak egymással. Majd az ég hasad meg és vakító fény ömlik alá Betlehem legrongyosabb istállójára, majd angyalok szállnak a földre és beszédbe ereszkednek – talán a dúsgazdagokkal? nem; talán a bölcsekkel? nem; talán a hatalmasokkal? nem; talán a papsággal? nem; talán magával a fejedelemmel? nem, nem és nem! hanem elkerülve a gazdagokat, a bölcseket, a hatalmasokat és papokat, el magát a fejedelmet: beszédbe ereszkednek a szegény együgyű és gyarló pásztorokkal, és ezeknek hirdetik legelőször a nagy örömet, a végtelen boldogságot, melynél nagyobb nem érheté a föld szomorú lakóját.
     A mai evangélium meg egy szokatlan csillag megjelenéséről tanúskodik. A csillag keleten támadt, feltűnést keltve mindenütt és komoly méltósággal úszott kék útján Júdea felé. A csillag alatt három utast látunk haladni. Míg tevéik járatlan utakat gázolnak, addig epedő tekintetük a fényes égi testre tapad, figyelemmel kísérve annak minden irányát és tüneteit. Kicsoda e három vándor, kik a feltűnő csillag által vezettetik magukat? Ruháik ékes, arannyal díszlő, tevéik drága kincsek súlya alatt roskadozó, homlokaikon sugárzó korona, arcaikon a nemesség élénk kinyomata. Napkelet három fejedelme, három jámbor bölcs, kik már régóta várták e csillag megjelenését, s meglátva azt, az Isten szent kegyelme által arra indíttatának, hogy kövessék a fénylő csillagsugárral kijelölt utat. És ez az út hová vezette őket? Jeruzsálembe. Itt Heródes királytól az új király után tudakozódtak.
     Lelkem elé varázslom e jelenetet és látom Heródes arcán az ijesztő meglepetés kinyomatát. Ijedtség és reszkető félelem tölti el szívét a gondolatra, hogy a zsidóknak királyuk született. Király! így töpreng magában – király született! Tehát ki vagyok én? Lehet-e a zsidóknak kívülem más királyuk? Nem! nem! Tehát miért remegek? miért reszketsz te hitvány szív? Talán félsz egy gyenge csecsemőtől, egy tehetetlen kisdedtől, ki tegnap látott napvilágot? De e kisded felett el fognak röppenni az évek, a csecsemő naggyá nő, a gyenge erőssé leszen – és akkor, és akkor. Őt szeretettel fogja környezni a nép, míg én gyűlölet tárgya maradok, ő érette vérét fogja adni, míg nekem véremet szomjúhozza. Ő ellenem fog törni és vele az ország, míg én elhagyattatom, és magamra maradok; ő diadalt arat. Meg kell ölnöm őt!
     De Heródes jó színész. A tettetés nagy mestere. Lelke nincs szemében, sem szíve nem ül arcán. Bensejét a külsőből megítélni lehetetlen. Amit szíve érez, nem szokta elárulni. Sőt miután a papi fejedelmek és írástudóktól megtudta, hogy Krisztusnak Betlehemben kellett születnie, örömet színlelve mondá nekik: Ha megtaláljátok, üzenjétek meg nekem, hogy én is elmenvén imádjam őt. Ezzel a jámbor bölcsek ismét útnak indultak Betlehem felé. És íme a csillag, melyet láttak vala napkeleten, előttük méne, mígnem oda eljutván, megállapodék a hely fölött, hol a gyermek vala. Tehát egészen a jászolhoz vezette őket.
     Oh, ti jámbor fejedelmek, mily nagy lehetett szívetek öröme, midőn felleltétek azt, kit oly szorgalommal, oly fáradhatatlanul kerestetek! Örömetekben leborulván imádtátok őt.

Krisztusban áldott keresztények! Amint hajdan napkelet bölcseit vándorlásuk alatt csillag vezérelte, úgy minket is fényes, ragyogó csillag vezet földi pályánkon. A jámbor bölcsek készséges szívvel indultak útnak, hogy követhessék a csillag irányát. Ne vonakodjunk mi sem a mi csillagunk után járni, azt követni. Kövessük azt, mert ettől függ üdvünk.

A ragyogó csillag, mely egykor vezetőül szolgált a három napkeleti bölcsnek, nem hunyt el örökre, nem tűnt le az ég ívéről, sőt még fényéből sem veszített, mert amily dúsan öntötte sugarait, amily tündöklő világossággal terjesztette hajdan, épp úgy világít ma is. Ott ragyog erkölcsiségünk egén, ott ég szívünk mélyén, fényt hintve az útra, melyen haladnunk kell, kijelelve a célt, mely felé törekedni tartozunk. Boldogok, akik e fényben tündöklő úton törnek előre, akik örömtelt kebellel követik a csillag menetét, mert amint hajdan napkelet bölcsei, úgy ők is elérik céljukat az ég Betlehemében.

De hát miféle csillag az, mely előttünk ragyog? mely a mi útjainkra hint szelíd fényt? mely vezetőnk, kalauzunk e vándoréletben? Miféle csillag az, melynek menetét követve érhetjük csak el az örök célt, melynek vágyával van telve a kebel? E csillag a hit csillaga, ama kedves hité, melyet Jézus tanított, az apostolok buzgón hirdettek, az Anyaszentegyház tanító testülete előád és elő fog adni a világ végezetéig, mert ez ki nem hal soha, el nem enyészik akkor sem, midőn a pusztulás utálatossága, melyet már Dániel próféta megjövendölt, mindenre ki fog terjedni, és a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullnak az égből és az egek erei megindulnak, midőn az emberek elszáradnak azok félelme és várása miatt, mik az egész világra következnek. A hit még ekkor is ragyogni fog, és ennek fényén erőt nem vehet a haldoklás homálya, ragyogó arcát fátyolba nem rejthetik a milliónyi évezredek sem. Az ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak, így szólott Üdvözítőnk azon igékről, melyek az általa terjesztett hitnek kifejezői. Ez által tehát bizonyságot tesz a hit múlhatatlanságáról is.
     Értésünkre adja, hogy nem leend vége a hitnek, mely az ő igéi, az ő tanítása által nyert kifejezést és terjed a négy világtáj felé. Úgy van, úgy, te kedves hit, te nem érsz véget; te erkölcsi életünk égboltozatán égő fényes csillag, te soha sem fogsz kialudni! És nem kell-e ezért imádnunk a megoszolhatlan szent Háromságot, ki mindeneket bölcsességgel cselekedett? nem kell-e áldani és hálatelt kebellel borulnunk le a Gondviselés előtt, akitől minden jó adomány és tökéletes ajándék vagyon? Oh bizonyára! ha a hálának érzete ki nem veszett keblünkből, mi mindenkor térdre esve emeljük föl szemeinket az Istenséghez és szívünk igaz köszönetét, melynek kifejezést adni a szegény nyelv képtelen, könnyeinkben sírjuk ki. Mi sírva köszönjük meg a hit megbecsülhetetlen drága ajándékait. Oh kedves hit! mi drága, mi nagyértékű is vagy te! Mivel hasonlítsalak össze? Tán az arannyal? Hisz ez még a földön sem adhat boldogságot, míg te a mennyország üdvét is megszerezheted. Te szívünk legfőbb kincse, de egyedüli világosság vagy, melyet maga a minden fény és világosság forrása, Jézus Krisztus gyújtott meg, te vagy azon drága kő, melyért mindent elveszthetőnek, mindent: fájdalmat, látogatást, szomorúságot, bajt, szenvedést, betegséget, csalásokat elszenvedhetőnek kell tartanunk.

Sőt a hit több. A szellemi élettest szíve az. A szív a test legfontosabb része. Az életelem közvetítője, az élet fenntartója. Szív nélkül egyáltalán lehetetlen élni. Amily fontos szerepe van már most a szívnek a test életében, épp oly fontos szerep jutott a szellemi életben a hitnek. E nélkül a szellem holt. Fölemelkedhetünk ugyan hit nélkül is az ég csillagai közé, leszállhatunk a föld gyomrába, kikutathatjuk a tenger mélységének titkait, szolgálatunkba kényszeríthetjük a természet erőit, tehetünk csodás haladásokat a tudomány mezején, szóval szellemi sikereinkkel bámulatba ejthetjük, elismerő tapsokra ragadtathatjuk a fél világot, sőt tán úgy érezzük, hogy szívünk a kicsordulásig telt megelégedéssel és nincs abban egy parány kis üres sarok, hogy legmerészebb vágyaink szédítő ormára léptünk, és boldogságunk teljes! De midőn dolgozó szobánk csendje ismét körülvesz, midőn egyedül maradunk akkor az alvó kételyek felébrednek, és elénk állnak küzdelemre híva fel bennünket. Ezer kérdés áll elénk és nem tudunk egyet megfejteni. Ekkor érezzük csak, hogy bizony nagy a mi gyengeségünk, s igen jól esnék egy segítő. De hol találjuk azt fel? Az evangéliumban, Krisztus hitében.

Hát a boldogság mily viszonyban áll a hittel? A legszorosabb viszonyban. E kettő elválaszthatatlan. A boldogság gyermeke a hitnek. E nélkül nem létezik amaz. A hitetlenek közt hiába keresünk boldogokat. A szívet csak a hit töltheti be. E nélkül sivár és üres az. Szent Ágoston szerint: Az Isten önmagáért alkotta az emberi szívet, s azért nem is lel sehol nyugtot, míg csak teremtő Urában nem nyugszik meg. Az Istenben pedig csakis a hit által nyugodhatunk meg. Avagy hogyan nyugodjék meg az Istenben az, aki nem hisz Istent? Azért nem is lehet a hitetlenek táborában boldogokra találni.
     Vagy hát hozzátok fordulok ti tagadás emberei! kik elvettek minden szellemit, kik kétségbe vonjátok az Istent, a lelket, az örök létet, a végtelen jutalmat és büntetést, kik elfojtjátok magatokban a lélek szavát, mert érzitek, hogy különben önmagatokat cáfolnátok meg; kik eltagadjatok, hogy ti éreznétek a bűn elkövetésekor egy benső szózatot felhangzani a kebel mélyén, a lelkiismeret vádló, kárhoztató szózatát, kik azt mondjátok: nem tapasztaltátok, hogy a jótett tudata már jutalom volna – tihozzátok szólok: Mutassatok soraitokban csak egyet, kinek keblét kételyek fergetege nem dúlná, ki nyugodt és nyugalmában boldog volna. Ti sokan vagytok, számotok ezreket tesz, de az ezrek között egy boldog hitetlent nem fogtok találni. Igen, mert a nyugalom, a boldogság a hitben van, ti pedig hittel nem birtok.

Mi marad tehát a hitetlenek számára? Kétségbeesés! kétségbeesés! Oh szörnyű végzet! oh szomorú osztályrész!! Úgy van, a hitetlen számára nincs semmi más fenntartva. Egy ideig hányatik a földön a fájdalom hulláma, hol balra, hol jobbra löki sajkáját, tűr, szenved a jobb jövő reménye nélkül, míg végre a fájdalmak földre terítik, lesújtják, összetörik, s ő kétségbe esve végzi életét.
     Mondjátok meg, milyen élet ez? Jób pátriárkának nagy, egekig érő hite volt, mégis így sóhajtott fel szíve keserűségében: „Vesszen el a nap, melyen születtem, és az éj, melyen mondották: Ember fogantatott. Miért nem haltam meg a méhben? kijővén a méhből, miért nem vesztem el mindjárt?” Hit nélkül bizonyára elviselhetetlen teher lett volna neki az élet s ő maga szakítja meg élete folyását. De a hit adott neki elegendő erőt, a megpróbáltatás nehéz napjainak szerencsés elviselésére.

S íme, mi ne szeressük-e a hitet? ne ragaszkodjunk-e hozzá? De igen! ragaszkodjunk a hithez minden erőnkből, azon hithez, mely nem az emberi bölcsesség hitető igéiben, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában áll. A mai evangélium csillaga kelet bölcseit céljukhoz kalauzolta; a hit csillaga minket is elvezet az örök célhoz, ha híven követjük fényes irányát. És mikor fogjuk követni azt? Ha az Úr szent törvényeit teljes erőnkből megtartani igyekszünk, hogy mindnyájan elmondhassuk a szent evangélium szavaival: „Az én étkem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött, hogy bevégezzem az ő művét.” Ki küldött vagy ki hívott minket a világra? A felséges Teremtő, a mindenható Isten. És mi végre? Az örök boldogság elnyerésére. De ezt csak úgy nyerjük el, ha elnyerni teljes erőnkből törekedünk. Tehát, mintegy nekünk kell befejeznünk a művet, melyet a Teremtő akkor kezdett meg, midőn életre keltett bennünket.

A hit szende csillagát annál örömestebb követhetjük, mivel már e földön is boldogokká tesz bennünket, mert az élet terheit megkönnyíti, keserűségét megédesíti, a szomorúságban vigaszt önt belénk és a kísértésekben erősít. De sokkal nagyobb jótéteménye az, hogy az örök boldogságot is megszerzi és minket is elvezet Jézus Krisztushoz, ki most már a dicsőség hazájában isteni Atyja jobbja felöl székel.
     Ragaszkodjunk azért hitünkhöz minden erőnkből, teljesítsük mindazon kötelmeket, melyeket a hit kíván, a hitetleneket bélpoklosok gyanánt kerüljük, tudván, hogy igazán mondja szent Dávid: Az elvetemülttel elvetemedel. Amen.