„Megmutatá nekik kezeit és oldalát” (Jn 20,20)

Nem jött még el az erősítő Szentlélek, gyengék is még a hitben az apostolok! Jóllehet Jézus csodatettein számtalanszor állott el szemök-szájok; jóllehet ittak a borrá vált vízből a kánai menyegzőn; ettek a csodálatosan megszaporított kenyérből a pusztában; láttak megdicsőülését a Tábor hegyén; hallották gyönyörű tanításait a városok és falvak zsinagógáiban, az utakon, a hajón; jóllehet érezték a föld megrendülését talpuk alatt, midőn Mesterök lehajtván tövissel koronázott fejét, szent lelkét kilehelte; jóllehet tanúi voltak a sziklák megrepedésének, a nap elsötétedésének, a holtak feltámadásának; jóllehet tudták a katonák egyikének térdreomlását és mellverések közötti felkiáltását: „Valóban, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54); sőt tudták már föltámadását is a szent asszonyoktól, kik vasárnap kora hajnalban sietve lépdeltek a sírhoz, hogy drága kenetekkel öntözzék a szent testet; tudták a két tanítványtól, kiket Emmausba kísért s magát kinyilatkoztatta előttök a kenyérszegéskor: de mindemellett féltek, remegtek ellenségeiktől, s amint a mai evangélium tanúsítja: elzárkózának, nehogy megtámadtassanak s bántalom érje őket. Oh ti kedves tanítványok! midőn így a zárt ajtók mögött a félelemtől halványan reszkettetek, gondoltátok-e: mily bátorság fog egykor szívetekben szétömleni? Midőn az emberek elől bújtatok, hittétek-e: hogy legnépesebb gyülekezetökben keresitek föl egykor őket, hogy szemökre vessétek gonoszságukat, kegyetlenségöket, képmutatásukat, és csak örvendeni fogtok a kíneszközök láttára? Te Péter, ki erős fogadásod dacára is háromszor tagadtad meg Uradat, gondoltad-e, hogy egykor neked is lesz elegendő erőd elviselni az iszonyú kínokat a Montorion, melyeket Mestered a Kálvárián elviselt? Te János, ki szeretett Barátod kebléről egy kis fegyverzörgésre oly ijedve szakadtál le, hitted-e, hogy az olajbafőzetés gyötrelmeit is kiállhatod majdan? Te Tamás, ki apostoltársaid szava után is kétkedél a feltámadás megtörténtében, gondoltad-e, hogy ez igazság megpecsételésére egykor véredet ontandod?
     Oh hogy mertétek volna remélni ezt, midőn még a feltámadás után is rejtett helyeket kerestetek s félelmetek oly nagy volt, hogy minden kis neszre, minden hangra összerezzentetek?
     De megszólalt egy hang, egy szelíd, lágy, enyhe hang, mint a tavasz balzsamos fuvalma, mely bármily váratlanul jött is, nem rettenté meg a tanítványokat, sőt kimondhatlan édes érzettel tölté el szívöket. Azt a kellemes csengést hallották ismét, melyet három év alatt oly igen megszoktak. De nemcsak hangját hallották a szeretett Mesternek, hanem látták őt magát is; mert megjelent nekik a zárt ajtókon át, megjelent elkínzott, fölfeszített, meghalt, de dicsőségesen új életre kelt testében, kezein és lábain a piros sebhelyek kinyílt rózsáival.

Oh mennyire örülhettetek, ti jó tanítványok a váratlan viszontlátás felett! Mily örömmel csókolgathattátok a szent sebeket, melyen át az Atya szeretetének drága ára csurgott ki! Csókoljátok, oh csókoljátok csak; hisz ezek boldogságunk drága forrásai, a mennyország arany ajtai. Kibontakozhattunk volna-e a bűn kötelékéből, ha Jézusunkat meg nem kötözik? Kibékülhettünk volna-e az Atyával, ha a Fiút a cselszövő irigy harag halálra nem adja? Feltaláltuk volna-e a helyes utat, ha Üdvözítőnk elfolyt vérének piros cseppjeivel ki nem jelöli? Tudtuk volna-e: merre az ég, ha a hóhérok kalapácsütéseinek tompa zajára annak előtornácát, a szent keresztet meg nem találjuk? s bejuthattunk volna-e oda, ha irgalmas Jézusunk saját szent testén mintegy kapukat nyitni nem enged?
     Bár mi is osztozhatnánk a boldog apostolok szerencséjében; bár mi is érinthettük volna ajkainkkal a szent sebeket; bár illethettük volna azokat tiszteletünk és imádatunk forró csókjával, és lelkünkbe szívhattuk volna a kimeríthetlen szeretetnek onnan özönlő enyhe sugarait!

De ha mi, e késő kor unokái, e nagy szerencsében nem részesülhettünk is; tiszteletünket ne vonjuk meg tőlük; mert erre teljesen méltók.

Krisztus Urunk szent sebei, melyeket a mai evangélium szerint feltámadása után tanítványainak megmutatott, tiszteletünkre teljesen méltók. Ismerjük a szent könyvekből nemünk történetét, a teremtés első hajnalától. Ádám és Éva ártatlanságban, tisztaságban alkottattak, felruházva a szentség ékes köntösével. És e szentségben, ez ártatlanságban, e tisztaságban éltek a paradicsom ölén, megelégedve boldogan, mint a jó angyalok az égben, anélkül hogy óhaj vagy vágy feszítette volna keblöket, azon kívül, melyben az emberi léleknek Istenhez való vonzalma nyilvánul. Azt mondám: boldogan éltek. Aki a boldogság fogalmának tiszta eszményét bírja, annak lényegét felfogni képes: ha elhallgattam volna is ezt, tudná; mert vágynélküli, elégedett életnek jelzém őseink életét az édenben, amelynek édes zamatú gyümölcse a boldogság.
     De a pokol irigy szelleme nem nézhette az ember boldogságát, s azért eltökélte megejteni, saját átokterhes sorsának részesévé tenni. Kiveté tehát hálóját. A jóbarát álcája alá rejtezve közelíte ősszüleinkhez, s mintha jó tanácsaival segélyökre akart volna sietni, mintha javokat szívén viselné, mintha boldogságukat ismeretkörük tágítása által óhajtaná előmozdítani: az isteni parancs áthágására csábitá őket, oly színben tüntetvén fel azt, mintha reájuk nézve minden súlyosabb következmény nélküli, mélyreható előny volna. A csel sikerült. Őseink bementek a csapdába. Engedték magukat megfogni. A tilalmat megszegék. Az ég a szomorúság felhőibe borult, a pokol lakóinak arcán pedig az aljas káröröm rémes fénye villant keresztül. Őseink mindent elvesztettek egy pillanat alatt: a szentséget, az ártatlanságot, Isten szeretetét, a szív békéjét, a lélek nyugalmát, a boldogságot; el a paradicsomot, a halhatatlanságot, a mennyország reményét! Isten helyett azonban melléjök állott a gonosz lélek s adott nekik a nagy veszteségért, gúnyos kárpótlásul Isten megbántására örömest hajló akaratot, bűnös vágyakat, az isteni törvény iránti közönyt, sőt megvetést és utálatot, szívgyötrelmet, boldogtalanságot; a paradicsom helyett poklot, a halhatatlanság helyett halált, a menny öröme helyett a gyehenna gyötrelmeit, égető lángjait.
     Oh mit érezhetett az első emberpár, midőn a veszteség tudatára ébredt! A mi legnagyobb keservünk is nagyon enyhe ősszüleink keservéhez képest. Nagy fájdalom dúl a te kebledben is, szerencsétlen embertársam, midőn az Úr türelmedet próbakőre téve, szép reménnyel biztató, aranykalászú földedet egy jégesővel letarolja s téged családoddal együtt az emberi irgalom éles kövekkel rakott országútjára késztet ülni; de mennyivel nagyobb volt a fájdalom, mely Ádám és Éva kebelét gyötré! Nagy fájdalom dúl a te kebledben is, szerencsétlen embertársam, midőn az Úr türelmedet próbaköre téve, szeretteid közöl egyet a halál által elszakít tőled; de mennyivel nagyobb fájdalom volt, mely Ádám és Éva kebelét gyötré! Nagy fájdalom dúl a te kebledben is, szerencsétlen atyámfia! midőn az Úr türelmedet próbaköre téve, nehéz nyavalyával látogat; de mennyivel nagyobb volt a fájdalom, mely Ádám és Éva kebelét gyötré! Megbánták ők azonnal az engedetlenséget, de már kés ö volt!

Hanem imádjuk Isten nagy kegyelmét, melyben kegyes volt minket részesíteni. Gondoljátok csak! nem igazsága, hanem irgalma szerint bánt Ő velünk. Alig suhogtatá meg felettünk, hálátlan teremtményei felett, az átok lesújtó szavainak tépő, maró, szaggató ostorát, már is a vigasz gyógyerejű balzsamát csepegteté sebeinkre. Megváltót ígért (1 Móz 3,15), ki ismét visszaszerzendi a könnyelműen elvesztegetett lelki kincseket.
     Az isteni ígéret szerint meg is jelent a Megváltó e földön. Vissza is adta, ami elveszett, megszerezvén azt saját szent vérének cseppjein. Engedte e drága szent vért kifolyni az utolsó cseppig; engedte kezeit és lábait vasszegekkel átlyuggattatni, csakhogy minket megmentsen. Oh, e szent sebek, megmentésünk eszközei! Mi szörnyű sors várakozik reánk e sebek nélkül! Volna-e szívünknek nyugalma, emelné-e remény keblünket, nem kiáltoznánk-e iszonyúan a félelem miatt, midőn ágyunk szalmáján kínosan vergődve a halált látnók tárt karokkal felénk közeledni, ha e sebek nem volnának?
     Bizonyára aggasztó remegés kínozna végperceinkben, sőt teljes életünkben. De így, hála neked, Jézus! mennyivel könnyebb, mennyivel reményteljesebb életünk!
     Ha kísértés környez, Jézus sebeihez fordulunk: védpajzsaink azok; ha szegénység súlyos igája nehezül vállainkra, Jézus sebeihez fordulunk: gazdag kincstár azok; ha szomorúság borul szívünk fölé, Jézus sebeihez fordulunk: a vigasztalás csatornái azok. Ha a rágalom koromfeketére mázol, Jézus sebeihez fordulunk: tisztító fürdök azok.

Szeretteim! nincs oly pillanat, midőn az ő sebeibe nem zárkózhatnánk; nincsenek olyan körülmények, melyekben e szent sebek enyhítő, gyógyító, vigasztaló hatását nem éreznők! Paradicsom helyett paradicsom adatott. Az elsőt elvesztették őseink; de Jézusunk irgalma adott helyette mást, szentséges sebeiben. E második paradicsomban nem négy, hanem öt forrás van; és oh, mennyivel drágább, mennyivel szentebb, mennyivel enyhítőbb, mennyivel dúsabb ez az öt forrás ama négynél!

El tudnám-e beszélni e szent források jótékony hatását? Lehetne-e festenem a nagy és sok áldást, melyekben e szent sebek által részünk van?

Legelőször is kiszabadítottak azok az ördög hatalma alól. Hogy mily nagy hatalma volt a pokol fejedelmének abban a gyászos korban, amidőn az isteni kegyes Megváltó csak remény tárgya volt, s midőn az ősatyák epedő lélekkel ostromolták az eget, hogy harmatozza és hozza elő az Igazat (Iz 45,8): kitetszik a szent könyvekből. Jézus idejében sokan voltak ördögtől megszállva, kínozva, gyötörve. Sőt hatalma tudatában annyira vetemedett a gonosz szellem, hogy elég vakmerő volt magát Jézust is megkísérteni, undok hálóját a legszentebbre is kivetni. (Mt 4,1) Az ördög e nagy hatalma sodorta Izraelt az örvény szélére, tette erkölcstelenné, bálványozóvá. E hatalom miatt nyílt keserű panaszra a próféta ajka: „Megsokasodtak a mi gonoszságaink előtted és bűneink ellenünk szólnak.” (Iz 59,12) E hatalom vitte oda a dolgok állását, hogy a zsidó nép tekintete, ha fordult is fölfelé, csak a csillagokig hatott, de az azok felett székelő személyesített igazságot és irgalmat, hatalmat és erőt, jutalmat és büntetést már nem láthatá. Ezért fakadt fájdalmas sóhajra az Úr: „Az én népem elfeledkezett rólam!” (Jer 18,15)
     Oh, de a szent sebek megnyíltával, mi más képet öltött a világ! A remény csillagának fényét, mely e sebek mélyéből tör elő, beragyogván a földet, a gonosz lélek szemei ki nem állhatták. Kényszerült azért a pokol sötét odújába vonulni a fény elől. A szegekkel, melyek Urunk kezeit és lábait a kereszt fájához erősíték, a pokol ajtaja is beszegeztetett, hogy annak irigy ura ne intézhessen minden pillanatban támadást ellenünk, ne veszélyeztethesse örök üdvünket.
     De mindez, mondom, csak a szent sebek megnyíltával, tehát csak ezek által történt. Nem méltók-e tehát legnagyobb tiszteletünkre?

Másodszor felnyitották előttünk a szent sebek a mennyország ajtaját. Ősszüleink elkövetvén a vétket, kiestek Isten kegyelméből, s kiesvén annak kegyelméből, kiűzettek a paradicsomból, melynek bejáratához, mint Mózes írja, kerubokat állított az Úr, kétélű tüzes karddal. (1 Móz 3,24) De nemcsak a paradicsomból, hanem a mennyországból is kiesett az ember. Az isteni igazság változhatlan szigora azon igéket hangoztatá a mennyország ajtajára vonatkozólag, melyeket hangoztatott Ezekiel előtt az új templom napkeletre néző kapujáról: „Ez a kapu zárva leszen és nem nyittatik fel, és azon senki se megyen át.” (Ezek 44,2)
     Megfosztva így a mennyországnak még a reményétől is, zokogva tördelhette ősünk a fájó panasz szavait, melyekben Jeruzsálem önté ki szíve keservét: „Nagy siralmat hozott rám az Isten.” (Baruk 4,9) Mert valóban nagy siralom elveszíteni mindazt, ami a keblet az öröm és boldogság édes érzetével tölti el. Nyomorogni e földön, kínosan, küzdve, fáradva, vergődve itt, reménytelenül, sőt végtelen kínoktól, elbeszélhetlen gyötrelmektől való félelemben reszketni, mint a viharrázta lomb: valóban siralmas helyzet.
     De mily előnyösen változott meg e helyzet! Hála nektek, szent sebek, boldogságunk forrásai! tinektek kell köszönnünk ez előnyös változást. Általatok ismét mienk az ég, minden gyönyörével, minden boldogságával egyetemben. Amint ti kinyíltatok, kinyíltak a menny ajtai is, és most már bemehetünk rajtok, részt venni az Atya dicsőségében. Ti tettetek eleget érettünk; ti távolítottátok el az Atya haragját; a belőletek kifolyt piros vérrel íratott a kiengesztelés oklevele, mely békét szerzett Isten és hálátlan teremtményei között.

Képes lett volna-e ez áldott helyzetet az emberiség önerejéből megteremteni? Soha! Voltak az őskornak jámbor, szent férfiai, kikben Isten lelke lakozott; kik a bűnnek még árnyával sem igen szennyezék magukat; kik tiszta ártatlanságban éltek, mint az ég angyalai; kiket maga az Isten is kitüntetett a többiek felett; de hát felnyithatták-e jámborságukkal, életszentségökkel az eget? Oh nem, még önmaguk számára sem, annál kevésbé a nagyvilágnak. Hénok elvitetett e földről, mert tetszett Istennek (1 Móz 5,24; Sirák 44,16; Zsid 11,5); de azért a menny nem nyílt meg előtte. (Az átvitel helyére vonatkozólag különféle véleményen vannak a szentatyák.) Csak midőn isteni Üdvözítőnk kezei és lábai átverettek, midőn a kínok sokasága alatt szent lelke testétől megvált: tárult fel a menny ajtaja a pátriárkák, próféták legszentebbjei előtt is. De e halál, e sebek nélkül soha nem történik ez! Nem méltók-e tehát azok legnagyobb tiszteletünkre?

Oh bizonyára teljesen méltók. Ne vonjuk meg azért tiszteletünket soha e szent sebektől; mert üdvünk eszközei, boldogságunk forrásai azok. E szent sebeknek köszönhetjük, hogy az ördög hatalma megrövidült, hálója gyengült, s ő maga e földről elűzetvén, a pokol sötétségébe szorult. Habár nem részesültünk is azon szerencsében, amelyben az apostolok, hogy testi szemeinkkel láthattuk volna e szent sebeket, hogy csókjainkkal boríthattuk volna azokat: azért irántok való tiszteletünk ne legyen csekélyebb az apostolokénál; mert hisz nekünk is ugyanazon áldások eszközei azok, mint őnekik voltak.
     Legyetek tehát üdvözölve és áldva, Megváltónk szent sebei! Mi tisztelünk, mi szeretünk, mi imádunk titeket s általatok Istent, és akit ő küldött: Jézus Krisztust – óhajtván, hogy e tiszteletünk, szeretetünk és imádatunk jutalmául mi is részesülhetünk majdan az apostolok örömében: színről színre láthatván és csókolhatván titeket mindörökké. Amen.