„Egy ember nagy vacsorát szerze” (Luk 14,16)

A mai példabeszédet magasabb érteményben véve, a nagy vacsorát szerző ember alatt Istent kell értenünk. Ő szerzett nekünk nagy vacsorát, nagy lakomát az Oltáriszentségben. Mi az Oltáriszentség? Azon kenyér és bor, melyet a pap a szentmise alatt megszentel és Krisztus e meghagyása folytán: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” a Megváltó valóságos szent testévé és vérévé változtat. Az a fehér ostya tehát és a bor, melyet a pap az oltáron a mennyei Atyának áldozatul bemutat, az úrfelmutatás után már nem kenyér és bor, hanem Krisztus teste és vére, és pedig a kenyér épp úgy igazi teste, mint igazi teste volt az, melyet megkötöztek, megostoroztak, átlyuggattak, keresztre feszítettek. A kehelyben levő bor az átváltozás után épp úgy igazi vére, mint igazi vére volt az, mely szent testéből kiömlött, mely a keresztfát pirosra festé. Azért mondja szent Efrém: „Korántse hidd, hogy a kenyér, melyet itt látsz, és a bor, melyet itt szemlélsz, kenyér és bor többé: a pap imádsága és a Szentlélek leszállta által a kenyér testté és a bor vérré lett.” Szent Ágoston ugyanezt erősíti: „Az Isten igéje által megszentelt ama kenyér, melyet az oltáron láttok, az a Krisztus teste, és amit az Isten igéje által megszentelt ama kehely tartalmaz, az a Krisztus vére.”
     De ha a kenyér Krisztusnak valóságos teste és a bor valóságos vére, nem kell-e a legnagyobb tisztelettel, ájtatossággal viseltetnünk iránta? Hisz Krisztus van jelen az oltáron. Ha dicsősége fényköréből közénk szállana és ti látnátok testét és testén azon sebeket, melyeket Tamás megtapogatott, nem a legnagyobb tisztelet és imádás érzelmei öntenék-e el lelketeket? Nem tartanátok-e neveletlen embernek, durva fiúnak, ki így látva Jézust, tiszteletlenül viselné magát, nem borulna térdre, nem imádná őt? De neveletlen ember és durva fiú az is, ki az oltár szent kenyérének láttára illetlenül viselkedik. Oh mennyire sérti ezáltal az Üdvözítőt!
     Több tiszteletet mutassatok az Oltáriszentség előtt, mert minden illetlenség sérti Isten Fiát. S hogy e tisztelet helyes legyen, meg fogom magyarázni, hogy mily tisztelettel kell az Oltáriszentség iránt viseltetnünk.

Az Oltáriszentség iránti tisztelet, minthogy Jézus valóságos szent teste és vére az, legyen a legnagyobb, legmélyebb, legkiválóbb.
     Akit valóban tisztelünk, azzal szívesen találkozunk, örömmel társalgunk vele, boldogok vagyunk, ha vele lehetünk. Tiszteled-e te, Krisztust, az oltár Szentségében? Kérdezd magadat, szívedet, lelkiismeretedet. Kérdezd meg, ha vajon szívesen vagy-e vele? Szívesen töltöd-e társaságában az időt? szívesen jársz-e szent misére? A szent misében jelen van az Úr, ott láthatjuk őt. Aki tehát szereti Jézust, az a szent misében felkeresi, meglátogatja. Akinek alig jut eszébe évenkint egyszer-kétszer hallgatni szentmisét; akinek alig jut eszébe, hónaponkint egyszer-kétszer látogatni meg az oltáron; akinek alig jut eszébe, hódolatát neki bemutatni – vajon tiszteli-e az Jézust? Nem, te templomkerülő, te nem tiszteled őt az Oltáriszentségben!

A tiszteletreméltó de Ponte Lajos oly gyakran szokta meglátogatni Jézust az Oltáriszentségben, s ilyenkor oly sokáig időzött a szent helyen, hogy joggal „az oltár hű őrtállójának” nevezhető. Szinte rendes volt már nála, az egész éjszakát az oltár előtt tölteni. De napközben is annyiszor föl-, fölkereste az Oltáriszentséget, hogy szinte azt lehetett róla hinni, miszerint nem élhet anélkül. Sem meleg, sem hideg, sem gyengélkedés nem tartották vissza attól, s házbeliei meg nem foghatták, miként képes egy oly gyenge egészségű ember annyit fáradni, annyit virrasztani. Habár különben folytonos fájdalmai voltak s oly gyengeség vett rajta erőt, hogy néha alig-alig tudott lélegzetet venni, mégis, mikor szent misét kellett mondania, vagy az Oltáriszentséget akará meglátogatni, azonnal egészséges volt mindig. Mikor később gyengesége miatt nem volt képes letérdelni, fejének meghajtásával pótolta azt. Utóbb betegsége miatt még mankók segélyével sem levén képes a szobát elhagyni, szobájában végzé ájtatosságát az Oltáriszentséghez, mindig azon hely felé fordulva, ahol a Szentség őrizteték. Amíg azonban teheté, személyesen ellátogatott a Szentség imádására, s midőn egyszer igazgatója rábeszélni akará, hogy ne fárassza magát s végezze ájtatosságát otthon, szobájában, így felelt: „Örömest fáradok én idáig s fáradnék még tovább is, hogy bebizonyítsam, mily nagyrabecsülőm én azt a kegyelmet, hogy az én Uram előtt megjelenhetek s malasztjáért esdekelhetek, melyre majdan, mikor mint bíróm előtt kell előtte megjelennem, oly nagy szükségem lesz.” S mit bizonyított a Szentség e szorgalmas látogatása? Mi mást, mint tiszteletet és szeretetet Jézus Krisztus iránt! Oh szerelmes Megváltóm! Ha mi is így tisztelnők szent tested és véred Szentségét, ha mi is ily gyakorta látogatnók meg, ily gyakorta keresnők fel, hogy szívünket felnyissuk előtte!

Ha van egy barátod, kiről az állítod, hogy szereted igazán, vonzódol hozzá, de éveken át feléje se tekintesz, noha megtehetnéd azt, mert van időd, ráérsz; megtehetnéd azt, mert nem lakik távol tőled, közeledben van; megtehetnéd azt, mert ezáltal semmi kárt vagy veszteséget nem szenvednél; megtehetnéd azt, mert a legszívesebb fogadtatásra találnál; meg kellene azt tenned, mert nagy, örökös haszon háramlanék e látogatásokból reád – és te mégse látogatnád meg őt, kerülnéd, nem mondaná-e e barátod: Én nem hihetem, hogy hozzám való vonzalmad, szereteted igaz legyen. De Jézus se hiszi ám, hogy tisztelettel, szeretettel, vonzalommal viseltetel iránta, ha a szentmiseáldozatban soha vagy csak nagy ritkán látogatod meg.

Az Oltáriszentség iránti tiszteletünkről adunk bizonyságot annak gyakoribb vétele által is. Nézd a szenteket, mily gyakran járultak a szent áldozáshoz s mily boldogok voltak, ha az ostya alakjában, az Úr szent testével és vérével táplálhatták magukat. A szentek nagyon gyakran járultak a szent áldozáshoz. Borgiai szent Ferenc még mint Katalónia alkirálya is minden vasárnap az Úr asztalához járult, mivel, mint mondani szokta, sokkal könnyebben teljesítheti királyi tisztjét, hahogy a királyok királyát szívében hordja. Mantuai Anna Ilona, római császárné, II. Nándor neje is minden vasárnap szokott áldozni. Szent Matild minden nap az Úr asztalához járult. E szentek bizonyára nagy tiszteletet és vonzalmat tanúsítottak e buzgalmuk által e nagy Szentség iránt, mert amit valóban tisztelünk, becsülünk és szeretünk, azt bírni, azzal egyesülni óhajtunk. Íme, ők bírni, szívükben hordozni kívánták az Oltáriszentséget, azért nagyon gyakran vették magukhoz, jámbor érzülettel viseltettek iránta.
     Ne mondja nekem soha a hanyag áldozó, hogy tiszteli a nagy Szentséget. Lehetetlen ez. Ha tisztelné, vágyakoznék utána s rajta volna, hogy minél gyakrabban fogadja szívébe. Szent Ágoston a naponkinti áldozásra buzdít bennünket. „Ha naponkint vétkezel, naponkint vedd magadhoz.” Halld meg, oh ember! naponkint kellene áldoznod, mert nincs nap, melyen bűnt ne követnél el. Így kimutatnád, hogy szereted, tiszteled az oltár e Szentségét, s hogy e szeretet nem ajkadon honol, de ott gyökeredzik mélyen a szíved fenekén.

Továbbá az Oltáriszentség igaz tisztelője, jámbor érzelmeket kelt lelkében, valahányszor tekintete e nagy Szentségre irányul. Elgondolja, hogy maga az Úr Jézus az; az a Jézus, ki életét áldozá az ő örök életéért, s ezt iparkodik megköszönni, meghálálni. Imádja a kenyér színében rejlő Jézust, felsóhajt keble egész melegségével: Szeretett Üdvözítőm! ki jelen vagy a kenyér és bor színe alatt, hogy lelkem táplálására lennél, imádlak téged. Köszönöm sokszoros jótéteményeidet. Köszönöm, hogy érettem a földre szálltál, sanyarúságokat viseltél, önmagadat föláldozád, sőt hogy égő szerelmednek örök zálogát nyújtod, a kenyér színe alatt velem lakozol, szívembe ereszkedel. Oh, köszönöm neked mindezt! Így áradoz az a lélek, ki tisztelettel viseltetik az Oltáriszentség iránt.
     De vajon tiszteli-e az e nagy Szentséget, kinek szíve hideg marad, ki nem tud felmelegedni, midőn előtte a pap felemeli? Oh! mily tisztelettel viselteték e nagy Szentség iránt Néri szent Fülöp. Midőn halálos ágyán feküdvék, s mint végső úti eledelt hozták neki, a Szentség láttára fölemelkedék és testi gyengesége dacára is így kiálta fel: „Íme, az én szerelmem, az én szerelmem! Jézusom, az én Istenem, jő hozzám!” S e szavak alatt szemei fénylettek, arca mennyei boldogságtól sugárzott, mert érzé, hogy az ég legfőbb ajándékát, magát Istenét fogadja szívébe. Szent Fülöp valóban tisztelte e nagy Szentséget. Épp ily ájtatos érzelmekre olvadt de Ponte Lajos is, valahányszor csak gondolt az Oltáriszentségre. Sokszor órákig eltérdelt a Szentség előtt, elmélkedvén Jézus szeretete és kegyességének nagysága felett. Ilyenkor aztán nem talált szavakat hálája és dicséretének kifejezésére, s egyre a próféta dicséretét hangoztatá: „Lelkem sóvárog üdvöd után, s az én csendes várakozásom dicsének terólad. Mert bármit mondanék dicséretedre, mintha mitsem mondtam volna!” Oh! ha mi is így tudnók tisztelni az oltár e nagy Szentségét, ha mi is így áradoznánk, valahányszor a pap kezeiben megpillantjuk az angyalok e drágalátos étkét, ha mi is dicsénekeket zengedeznénk róla, akkor tiszteletünk igaz, szent volna.

Az Oltáriszentség ájtatos tisztelője végül térdre borul, valahányszor e nagy Szentséget a pap felmutatja, vagy áldást ád azzal. Miért csenget az oltárnál szolgáló fiú úrfelmutatás alatt? Hogy figyelmeztesse a jelenlevőket, miszerint átváltozott már a kenyér és bor Krisztus szent teste és vérévé, megjelent már az Üdvözítő, leszállott az oltár kövére. S miért figyelmeztetnek erre a hivők? Hogy a megjelent Krisztusnak, mint az ég és föld Urának, mint igaz Istennek megadják az imádást; hogy térdre boruljanak az Üdvözítő szent teste és vére előtt és imádják e testet és vért. Igen, térdre kell esnünk, valahányszor a szent ostyát megpillantjuk, valahányszor a kenyér és bor már átváltozott Krisztus Jézus testévé és vérévé.

Miért kell térdre esnünk? Mert imádnunk kell Istenünket. Az imádás jele pedig a térdre borulás. Mily sokszor esnek térdre az alattvalók az uralkodó előtt, midőn kegyességét kérik, irgalmáért esdenek. A halálra ítélt nem borul-e porba, midőn életéért könyörög? Ha már egy ember előtt sokszor térdre hull az ember; ha már egy teremtményt porba esve kér igen gyakran a teremtmény, nem illő-e térdre borulni Isten jelenlétében? nem illő-e porba roskadni, midőn az ég és föld Királya előtt állunk? Ha megnyílnék az ég íve és a Megváltó megmutatná magát dicsősége trónján, a világ kormánypálcájával kezében és fején a szentség koronájával, vajon nem esnétek-e porba előtte? nem imádnátok-e őt? De miért nem borultok hát térdre akkor is, midőn a kenyér színe alá rejtőzötten jelenik meg előttetek? Hisz az oltáron, a szentségtartóban ugyanazon Krisztus van, ki az égben, és ti még sem adjátok meg a szent ostyának azt a tiszteletet, mely Krisztust jogosan megilleti? Hányan vannak köztetek, kiknek hiába csenget az oltárnál szolgáló gyermek? hányan nem borulnak térdre, kik restellik meggörbíteni térdüket, kik legfelebb, ha büszke derekukat hajtják meg egy kevéssé, kik nem tudnak annyira alázatosak lenni, hogy elismernék semmiségüket, a mennyei királlyal szemben?
     Oh, ti büszke lelkek! kik mozdulatlan álltok, mint a földbe ásott oszlop, midőn e nagy Szentség felmutattatik, vagy áldás osztatik azzal, mily szívesen alázódnátok meg majd és borulnátok porba előtte egykor, ha majd mint ítélő bírátok kel fel előttetek; de ekkor a megalázódás nem sokat segít már. Gondoljátok meg, hogy megszégyenít benneteket még az az állat is, mely szinte térdre esett az Oltáriszentség előtt Páduai szent Antalnak, midőn Toulouse tájékán prédikált: nyilvános vitatkozása volt az Oltáriszentség felett egy ravasz eretnekkel, ki tagadta Krisztus jelenlétét a Szentségben. Szent Antal úgy a sarokba szorítá az eretneket, hogy utóvégre sehogysem tudott a hínárból menekülni. Hogy mégis kisegítse magát a zavarból, azt mondá szent Antalnak: „Ej, ne disputáljunk, hanem tegyünk egy próbát. Ha te engem a jelenlevők előtt egy csoda által meggyőzesz, hogy Krisztus jelen van a Szentségben, lemondok felekezetem tévelyéről és meghajlok a hit előtt.” Miután pedig a szent biztosította volt, hogy ő kész erre vállalkozni, amaz így folytatá: „Van egy öszvérem. Hát én ezt majd bezárom az ólba, három napig nem adok neki enni, akkor pedig kivezetem mindazok szemeláttára, kik most itt jelen vannak és szénát tartok eléje; te pedig majd ideállasz Krisztus állítólagos testével. Ha a kiéhezett állat, anélkül, hogy a takarmányhoz nyúlna, a te Istenedhez siet, akit – miképp mondod – minden teremtmény imádni tartozik, akkor valóban hinni fogom azt, amit az egyház hisz e titok felöl. Szent Antal minden tétovázás nélkül elfogadá az indítványt. A kijelölt napon nagy néptömeg csődült össze egy nyilvános téren. Az eretnek egész sereg tévelygő társa kíséretében elővezeté a kiéheztetett öszvért, másik kezével szénát tartva eléje. Antal, miután szentmiséjét egy kápolnában elvégezte volt, szintén megjelent a piacon, kezében tartván a szent ostyát. Csöndet parancsol, az öszvérhez lép és ünnepies hangon így szól: „Öszvér, Teremtőd nevében, akit én, méltatlan, valósággal kezeimben tartok, parancsolom neked, hogy tüstént alázatosan jöjj idébb és mutass iránta kellő tiszteletet, hogy az eretnek gonoszság elismerje, hogy minden teremtmény engedelmeskedni tartozik a Teremtőnek, kit a pap folyvást föláldoz az oltáron.” Az éhes állat, mely elé eközben szénát tartanak, Isten szolgájának szavára érintetlenül hagyja azt, térdeire omlik a Szentség előtt és fejét a földig lehajtja. E csodás látvány nagyon megörvendezteté a katolikusokat, az eretnekek pedig megszégyenülve húzódtak vissza, míg az, ki megátalkodása és ravaszsága által előidézte e jelenetet, beváltá ígéretét és engedelmes fiává lett a katolikus egyháznak.

Nem szégyenültök-e meg és nem pirultok-e el, hallván e csodás eseményt, látván, hogy egy oktalan állat térdre omlik a Teremtő előtt s az ésszel megáldott ember kihívólag viseli magát e Teremtővel szemben? Nézzétek ez öszvért, térdeire rogyva, mint alázódik meg, és nézzétek a büszke embert, úgy áll Istene előtt, mintha nem is ő volna a szolga, a nyomorult féreg, mintha nem is az ő élete függne Isten akaratától. Oh gőgös ember! miért ily esztelenül? Tehát megengeded, hogy az oktalan barom túltegyen rajtad? Vesd ki a kevélységet szívedből, légy alázatos, imádd az Oltáriszentségben rejtező Istenedet, borulj előtte a porba, hajtsd meg térdeidet, tiszteld szívedből.

Amíg e szent Testet az oltáron látod, addig ne kelj fel térdeidről. Jelen van pedig minden szentmisében, úrfelmutatástól egész áldozásig, míg csak magához nem veszi a miséző pap. Azért a szent mise ezen részét mindig térdeiden hallgasd végig. Jelen van minden Szentséggel tartott szentmisében, ki van téve imádás végett a mise kezdetétől annak befejeztéig, s azért a Szentséggel tartott szentmise alatt térdeidről fel ne kelj, egész mise alatt alázatos szívvel, a földre borultan imádkozzál. Ne kövesd azokat a büszke lelkeket, kik röstelnek vagy szégyenlenek Isten előtt térdre borulni. Vajon várhatja-e Isten áldását az, ki az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztust nem tiszteli, nem imádja?

Tiszteljük valamennyien az oltár nagy Szentségét! Iparkodjunk minél gyakrabban felkeresni a szentmisében, a szentáldozásban; gerjesszünk ájtatos érzelmeket szívünkben valahányszor megpillantjuk a szent ostya fehér színét; boruljunk előtte térdre és úgy imádjuk Jézust, kinek valóságos teste és vére a felmutatott kenyér. E mély tisztelet hasznunkra leend, az édes jó Jézus jutalmát adja ennek, mert ha tiszteljük itt e földön, megadja hogy tisztelhessük az egekben is. Amen.