„Ti megszomorodtok, de a ti szomorúságtok örömre fordul”
Prédikáció Húsvét utáni harmadik vasárnapra
Lepsényi Miklós,
ferences áldozópap, pozsonyi hitszónok prédikációja 1888-ból

„Ti megszomorodtok, de a ti szomorúságtok örömre fordul” (Jn 16,20)

Szóról szóra teljesedett mindaz, amit édes Üdvözítőnk a mai evangéliumban jövendölt. Sírtak a tanítványok, midőn a világ örömittasan tombolt. S mikor élte a világ ez örömperceket? Midőn a legégbekiáltóbb bűnt követte el. Midőn magát az ég és föld örök Istenét halálra vitte, megmezitelenítette, a keresztfára szegezte s viszonzásul jótéteményeiért meggyilkolta. Ekkor örvendezett a világ és sírtak a tanítványok (Márk 16,10) Könnyeik összefolytak a fájdalmas Szűznek, Máriának könnyeivel; szívök ugyanazon mély keservet érezte, melyet érzett az anyák e legjobbja. S hogyan? Hisz Jézus barátjok, jótevőjök, atyjok, Istenök volt.
     Hogyne keseregtetek, hogyne sírtatok volna tehát ti, kedves tanítványok?! Hisz Krisztusban oly sokat, mindent vesztettetek! Midőn feltekintettek a gyalázat fájára és látták ott függni annak szétmarcangolt, agyonsebzett, kék foltok s daganatokkal borított s már élettelen szent testét, ki őket oktatta, tanította, táplálta, jótéteményeivel, szíve irgalmával elhalmozta, befödte, körülragyogta, s elgondolták, hogy az árvaság könnyekkel ázott kemény kenyerére jutottak, hogy pásztort veszített nyáj lettek, hogy azon repkény sorsa jutott nekik osztályrészül, mely mellől az erős tölgy a hitvány férgek őrlő munkája alatt kidőlt: bizony volt okuk keseregni, volt okuk szomorkodni.

De bár e szomorúság jó szívök gyengéd vonásának, Mesterök iránti mély részvétöknek jele: még sem tarthat igényt elismerésünkre; mert jele egyszersmind a csüggeteg reménynek is, jele a gyenge hitnek is, mely Krisztus szavában szikla-alapot meg nem bírt, mely a küllátszat s az események viharában oly könnyen megingott; Krisztus önmagára mutatva mondá: „Bontsátok el e templomot, s harmadnapra felállítom azt” (Jn 2,19), és e templom sorsa felett mégis kétségbe estek. Tehát nem hittek szavában rendületlenül.
     Az Emmausba menő két tanítvány is elmondta útközben a hozzájok csatlakozott idegennek a Jeruzsálemben történteket, hogy a próféta férfiút, a beszédben és cselekedetben hatalmas názáreti Jézust, a főpapok és fejedelmek halálos ítéletre adták és megfeszítették. De Jézusnak kilátásba helyezett feltámadásáról mélyen hallgattak, miből önként következik, hogy ők maguk is, vagy éppen nem, vagy csak félig-meddig hitték, sőt annak első hírére, mint maguk bevallják, megrémülének és félelem szállta meg szívöket. (Luk 24,19-32)

Tehát első fele a jövendölésnek: ti szomorkodtok, valóban beteljesült. Szomorkodtak a tanítványok szívök mélyéből, mert Mesteröket nem ideiglenesen, hanem örökre elveszettnek hitték. De teljesedett a jövendölés második része is; szomorúságtok örömre fordul. Oh igen, örömre fordult, midőn a kenyérszegésnél felismertétek, midőn a zárt ajtókon át megjelenvén, megálla köztetek, midőn feltámadásáról meggyőződtetek. Oh, mint örült akkor szívetek, Krisztus tanítványai!

Urunknak a mai evangéliumban foglalt jövendölése azonban nemcsak az apostolokra vonatkozik, hanem reánk is. Sokszor kesergünk, szomorkodunk, sírunk mi is; de e szomorúságunk mindenkor örömre fordul. Nincs tehát okunk csüggedni, ismervén az Úr jövendölését s tudván, hogy fájdalmunkra öröm következik.

Az ember földi élete nyomorúsággal teljes. Alig van egy rövid napunk, mely egész végig derült maradna. Sok mindenféle fájdalom keresztje nehezül vállainkra, hogy csak úgy roskadozunk alatta. Nagyon találóan nevezi a szent ének a földet siralom völgyének, szomorúság hazájának, nyomor mezejének; oh, mert alig tekinthetünk evilágban körül anélkül, hogy szemeink könnyekbe ne lábadjanak, szívünkre a fájdalom sötét árnya ne boruljon, lelkünk el ne facsarodjék; alig tehetünk egy lépést, hogy lábainkat a sok tövis ne vérezze. Igaza van a szent éneknek: siralom völgyében nyomorgunk mindnyájan küzdve az ínséggel. Igen mindnyájan, a jók éppen úgy, mint a rosszak, az erény hősei éppen úgy, mint a bűnbe merültek. A nemzetek évkönyvei elég bizonyítékot szolgáltatnak erre.
     Sőt sokszor úgy látszik, mintha éppen a jók, az erényesek volnának azok, akikre Isten keze leginkább nehezül, akiknek legtöbb okuk van a szomorkodásra, a sírás- és kesergésre. Hiszen már a királyi dalnok így kiáltott fel keservében: „Sok az igazak szorongása.” (Zsolt 33,20) Ámde megvigasztalja őket Urunk szava, melyet az apostolokhoz és mihozzánk is, édes mindnyájunkhoz intézett: „A ti szomorúságtok örömre fordul.”
     Tehát bánatunk eloszlik, egünk kiderül, fájdalmunk megenyhül! Oh alkotó és mindent rendező Úr! ki ott fönn, a betekinthetlen magasság végtelenében tartod világtrónusodat s onnét intézed szegény teremtményeid sorsát, segítvén, gyámolítván, szent malasztoddal támogatván minket; kire gondolunk, midőn ég felé röpítjük buzgó imádságunk szavait, hálaadó lelkünk hő köszönetét, irántad szeretetre lobbant szívünk melegét s magasztalásodtól áradozó kebelünk virágainak illatát: hol volna a te igazságod a fájdalom eloszlatása, a boldogság megadása nélkül? Hol volna a te jóságod, ha a szenvedőt nem segítenéd? Hol volna a te határtalan szereteted, ha hideg közönnyel néznéd gyermekeid vért izzadó vergődését? Hol volna a te páratlan bölcsességed, ha előbb megváltván minket drága véred árán s kiszabadítván – mint hajdan Izrael népét Egyiptom sanyarúságaiból – az ördögi hatalom nyomasztó igájából, a sátán rabszolgaságából, aztán engednéd, hogy a gonoszság diadalmi tort üssön megejtett ártatlanságunk felett? Nem szörnyű káromlás volna-e ezt állítani? Nem az Isten legjelesebb tökéletességeinek megtagadása volna-e ez? Bizonyára. Ezt pedig józan elme nem teheti.

Ki merné kétségbe vonni igazságát annak, aki maga az igazság? (Jn 14,6) Ki merné kétségbe vonni jóságát annak, ki tiszta jóság? (Zsolt 117,1) Ki merné kétségbe vonni Istenünk szeretetét? Hisz ő maga a szeretet. (1 Jn 4,16) Ki merné kétségbe vonni Istenünk bölcsességét? Hisz ő mindeneket bölcsességgel cselekedett. (Zsolt 103,24) Oh, e jeles tulajdonai biztosítékot képeznek a szenvedőnek, hogy az öröm nem maradhat el. A keserűségnek meg kell édesülnie, az éjszakának el kell távoznia. Tudták ezt az Istent szeretők, azért tűrtek békén minden látogatást. Mily kemény próbára tette Isten Jób pátriárkát! Nem veszített-e el mindent? barmait, vagyonát, gyermekeit, felesége szeretetét, barátait, végül egészségét? Oh igen, mindent, a szó teljes értelmében! Barmait elhajtották a tolvajok, vagyonát megemésztette a tűz, gyermekeitől a halál fosztá meg, hitestársa gúnyolta, barátai rágalmazták, egész testét undok fekélyek lepték el. Tehát fölötte sok keserűséget kellett ízlelnie, sok látogatást elviselnie, kemény próbát kellett kiállania. És kiállotta hősiesen, zúgolódás nélkül. Ha panaszszó jött is ajkára, de föl nem lázadt Isten ellen. Az isteni akaratban megnyugodva, szelíd szívvel mondá: „Ha a jókat elvettük az Isten kezéből; a rosszakat miért ne vegyük el?” (Jób 2,10) Alázatos, Isten akaratában megnyugvó szívvel fogadta tehát a látogatást is. Hanem örömre is fordult szomorúsága. Sokkal több jóval áldá meg Isten azután, mint amennyit azelőtt bírt. Visszakapta bőven elvesztett marháit, elégett vagyonát, egészségét. Így áldja meg az Úr azt, aki zúgolódás nélkül állja ki a próbát, szívesen fogadja a látogatást. Így változtatja örömmé szomorúságát.
     Nem változott-e örömre Tóbiás szomorúsága is? Oh, mily fájdalmasan eshetett szívének, midőn a kifürkészhetlen isteni bölcsesség jámborságát, Istenben való bizalmát próbára téve, vaksággal sújtotta! De miként Jób, úgy ő is, győzelmesen kiállta a próbát, anélkül, hogy hitében megtántorodott volna. Sőt, még gúnyolódó atyafiait is mily szépen feddé, midőn csúfolák: „Hol van a te reményed, melyért alamizsnálkodtál és temettél?”, azaz, hol van a földi jutalom, melyet cselekedeteidért vártál? Ő pedig Isten akaratán megnyugodva inté őket: „Ne szóljatok úgy, mert szentek fiai vagyunk és azt az életet várjuk, melyet Isten azoknak ad, kik iránta hitöket soka nem változtatják.” (Tób 2,16-18) De el is nyerte megnyugvásának, béketűrésének jutalmát; de örömre is fordult szomorúsága még e földön, mert Isten csodálatos módon visszaadta szemeinek a látást, megmutatván ezáltal, hogy kedvet talált előtte. Mennyire örvendhetett Tóbiás e kijelentésnek! Oh, bizonyára szívesen tűrte a vakságot, s mindenkor boldogan gondolt vissza e napokra; mert ez volt az út, mely által megtudá, hogy Isten nem vetette meg, sőt irgalmas tekintetét reája is irányozza.

Feleljetek már most, keresztény hallgatók! nem változott-e szomorúsága örömmé? Épp így fordul örömre a mi szomorúságunk is. Ha sanyargat is sokszor fájdalom: csakhamar megszakad az. Oh, ti már sok szenvedőt láttatok, de láttátok örömre gyulladni is őket. Hiszen Krisztus is szenvedett, szenvedtek az apostolok, a szentek mindannyian, és pedig sokkal többet nálunknál. Hogyne szenvedhetnénk tehát mi is? Vagy talán Jézus jobban megérdemelte, az apostolok, a szent vértanúk, hitvallók, szűzek és özvegyek méltóbbak voltak-e rá, mint mi? Piruljunk, hogy mi minden keresztet oly végnélkül nehéznek tartunk. Pedig nem nehezebb ám az, mint aminőt Isten szent kegyelmével megbírunk. Oh, ismeri erőnket az Úr; tudja mit és mennyit bocsáthat reánk, hogy össze ne roskadjunk. Csakhogy mihelyt szenvedésről van szó, minden csekélységet végtelen nagynak látunk, képzelünk és még saját lelki ügyünk előnyére sem vagyunk hajlandók tűrni, szenvedni. Rossz keresztény az, aki szenvedni nem akar! Az vonakodik Krisztust kísérni, nem akarja hűségesen követni. Már pedig, ha a jókat elvesszük Isten kezéből, vegyük el a rosszakat is. Vegyünk szívesen mindent, akár tetszik, akár nem; mert nem tudjuk: mi válik lelkünk üdvére.
     Ne gondoljuk ám, hogy amit mi jónak tartunk, mert tán érzékeinknek, testünknek hízeleg, valóban az az erkölcsi jó, s ami tán egy kis fájdalmat hoz reánk, az már mindjárt rossz. Oh, ami ítélő tehetségünket nagyon megrontotta, az a tiltott gyümölcs. Mióta őseink, nagyravágyóan, megszegvén a parancsot, ettek belőle, azóta önerőnkből képtelenek vagyunk meghatározni; mi szolgál üdvösségünkre, s igen sokszor nem fogadjuk el azt, vagy zúgolódunk amiatt, ami örök boldogságunk legjelentősebb eszköze! Úgy vagyunk gyakran az Isten parancsaival, mint a kisded az orvossággal, ki keserű íze miatt nem akarja azt bevenni, föl nem fogván, hogy éppen e keserűsége adja vissza egészségét. Krisztus nem magáért, hanem miérettünk, hálátlan teremtményeiért szenvedett, ontotta ki szentséges vérét, áldozta fel isteni életét, és mi még saját magunkért sem akarunk tűrni. Pedig a mindennapi élet is bizonyít Urunk szava mellett, hogy a szomorúság örömre fordul.

Vagy talán azt mondod, atyámfia! láttam én már könnyezőket, kiket csak a halál vigasztalt meg; láttam már szenvedőket, kik csak a sír rideg ölében lelték fel nyugalmok nyoszolyáját, enyhülésöket, hát hol teljesedett ezeken az írás szava? mikor változott örömre szomorúságuk? Én is veled együtt kérdeném ezt, ha a sír nem csak a testnek, hanem az életnek is örvénye volna; hogyha a temetői sírkereszt, az élet végső határkövét jelentené; ha a halál mindennek véget vetne. De ah, nincs így! Istennek hála, nincs így. A sir az örökkévalóságnak kinyitott kapuja; a földi élet csak előjátéka az egész életnek, mely csak a halál által kezdődik igazán. A nemesebb lélek soha sem hal meg. De még a test is, bár halandó és visszatér a földbe, melyből alkottatott, élni fog, élni örökké; mert eljövend a nagy óra, amidőn minden sír kiadja áldozatait, a föld pora és a folyamok homokja megelevenül, emberi testté változik át, és ekkor fog a szomorkodók örvendetes élete megkezdődni, ekkor fog beteljesedni a mi Urunk ígérete: „A ti szomorúságtok örömre fordul.”
     Ne csüggedjetek tehát ti, kik az Üdvözítővel a fájdalmak tövis koronáját viselitek, a szenvedések nehéz keresztjét hordozzátok, a Kálvária rögös útján jártok! ne csüggedjek; mert a ti szomorúságtok örömre fordul; örömre, ha nem is ez életben, de a síron túl, amidőn feltámaszt titeket az, aki maga is dicsőségesen kikelt sírjának sötétségéből. Oh Édeseim! az apostolok és a dicsőült szentek is a síron túl várták jutalmukat. Az ő szomorúságuk sem e földön változott örömmé; mert a világon ők is csak fájdalmakat arattak. Éltöket is szenvedéssel fejezték be. Oh, de a más világon, ott boldogságérzet lett e szenvedések gyötrelmeiből. És oh édes Istenem! mennyivel kellemesebb annak egyetlen cseppje, ennek összegénél! Míg ez gyorsan tűnő, addig amaz örök, végnélküli. Hol van tehát a balgatag szívű, aki örömest nem szomorkodnék itt, hogy örvendhessen amott? aki nem hordozná szívesen a fájdalmat, tudván, hogy gyönyörré, édes gyönyörré, örökös gyönyörré fog az változni?
     Nem sóhajt-e fel önkénytelenül a legfőbb boldogság után epedő lélek: Csak büntess itt, Uram, bocsáss reám fájdalmakat, hogy amott jutalmat remélhessek!? Nem tűri-e a bölcs békén, kifakadás nélkül az Isten látogatását? Oh bizonyára – tudván, hogy boldogságának eszköze az.

Legyünk mi is bölcsek. Tűrjük békén, szelíd megadással a különféle szomorúságot; mert a tűrőké – a szent könyv szerint – a mennynek országa. Bízzunk rendületlenül az irgalom nagy Istenében, az igaz Istenben, ki örömet ígért a mai evangélium szavaival minden szomorkodó szívnek, ki annyi szeretettel, oly édes szelídséggel, annyi jósággal hívogat minket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megnyugtatlak titeket.” (Mt 11,28) Úgy van, ő megkönnyít minket, megvigasztalja elkeseredett szíveinket, végét szakítja fájdalmainknak, eloszlatja szomorúságunkat, ha nem is e földi életben, de bizonyosan abban a másikban, mely azután kezdődik – ami még nagyobb áldás; mert az örök, végnélküli boldogságával együtt. Amen.


VISSZA


a KÖNYVTÁR oldalra                              a HÍREK oldalra                              a KEZDŐLAPRA