„Kicsoda az az ember közületek, kinek száz juha vagyon; és ha elveszt egyet azok közül, nem hagyja-e a kilencvenkilencet a pusztában és az után megyen, mely elveszet vala, míg nem megtalálja azt?” (Luk 15,4)

Az Isten szeretetét festi e példa. Valamint a pásztor elhagyva nyáját, az elveszett juh után fut, hogy visszaterelje azt, épp úgy a jó Isten is mindent megtesz, hogy a bűnbe esett embert észre térítse. A körülmények hányszor intik a bűnöst a megtérésre, hányszor szól szívéhez Isten a lelkiismeret szava által, hányszor a természet és napi tapasztalás által, hányszor a büntetések, látogatások által! Az Isten nem akarja, hogy a gonosz elkárhozzék, mindent megtesz annak megmentésére, de az ember esztelen s a feléje nyújtott isteni kezet sokszor ellöki magától. A megátalkodott gonosz nem akarja megérteni az intést a napi események előtt, melyek hivatva volnának a jó útra terelni, behunyja szemeit, a lelkiismeret intő szózatát elnémítja, a látogatások még inkább eltávolítják a jó pásztortól, mert ahelyett, hogy a gonosz élet elhagyására bírnák, ahelyett csak azt eredményezik, hogy a vétekben megrögzötté leend, zúgolódásokra fakad.
     Nem esztelen cselekedet ez? Miért szegülsz ellen, oh szerencsétlen, Isten hívó szózatának? Miért rohansz önként veszedelembe? Miért nem ragadod meg örvendve az alkalmat, hogy megszabadulhass? Ha elkárhozol, magad leszesz ennek oka. Jól fontold meg e szörnyű igazságot: Ha elkárhozol, magad leszesz ennek oka. Rázzon meg téged ez igazság és térítsen jó útra.

Az elkárhozott lélek kitsem okozhat kárhozatja miatt, mert csak önmaga oka szerencsétlenségének. Avagy kit merészelnél kárhoztatni, szerencsétlen? Kire mernéd fogni, hogy kárhozatodat okozta?

1. „Az Isten az, ki kárhozatra lökött!” – így kiált fel a kétségbeesés rekedt hangján az elkárhozott. „Igen, Isten az, ki felgyújtotta a pokol tüzét, Isten az, ki megtömte e sötét barlangot elképzelhetetlen kínokkal, Isten az, ki engem is ide űzött, ide zárt, hogy itt égjek vég nélkül. Nem ő oka-e tehát, hogy elkárhoztam? Valóban ő, s azért megátkozlak téged, te kegyetlen.” – De oh! némulj el ajak, ne utánozd, azon szörnyű káromlást, mellyel az elkárhozott lélek Istent, az ő Urát és Királyát sértegeti, még pedig jogtalanul sértegeti. Igaz ugyan; hogy Isten gyújtotta fel a poklot, de nem a te, hanem a gonoszok számára. Hogy te is beleestél, ennek oka abban rejlik, hogy élted gonosz volt. Nézd az üdvözülteket! Midőn azokat ítélte Isten – akkor is volt pokol, és mégse kárhoztak el. Miért? Mert nem voltak gonoszok. Mért szegted tehát meg az Úr törvényeit? Mért nem engedelmeskedtél az ő egyházának? Mért nem hallgattál az ő sugallatára? Ha a gonoszságok helyett jó tetteket viszesz véghez; ha törvényszegés helyett megtartod a törvényeket; ha az egyház kicsúfolása helyett engedelmeskedel neki; ha megátalkodottság helyett megbánod vétkeidet, vajon elkárhozol-e?
     Nem! Cortonai Margit nagy bűnös volt, de megjavult és nem esett a pokol örvényébe. Szent Ágoston nagy bűnös volt, de megjavult és nem esett a pokol örvényébe. Mért nem követted ezeket? Te se estél volna ez örvénybe. Mért nem tértél meg legalább halálod pillanatában? Dizmás, a jobb lator, az utolsó órában fordult Jézushoz és bemehetett a paradicsomba.
     Nem kegyes-e tehát Isten, ha egyszer kész megbocsátani annak is, ki egész életében sértegette, de halála pillanatában hozzá fordul? Mért nem tetted te is ezt, oh elkárhozott? Lásd, most nem kínlódnál.

„Igen, szívesen megtértem volna, ha nem követi el rajtam Isten azon kegyetlen igaztalanságot, hogy hirtelen ragad el a földről; de míg másokat, ezreket és ezreket betegség által int, addig engem hirtelen szólított magához, nem engedvén időt a bűnbánatra s e kegyetlenség miatt most égek.” – Miként? hirtelen, váratlanul lepett meg a halál ?Nem jelentette be látogatását egy betegség által? Nem voltál elkészülve fogadására? De hát biztosított-e téged Isten, hogy mielőtt meghalnál, előbb betegség fog meggyötörni? Mért nem beszéltél úgy, mint Jób patriárka: „Nem tudom, meddig leszek, és egy kis vártatva nem vesz-e el engem az én Teremtöm.” (Jób 32,22) Mért nem fontoltad meg azon igazságot, hogy „egyszerre elfogy minden test”. Tehát nem lassankint, hanem egyszerre. Mért nem vetted figyelembe a Szentlélek mondását: „Az ember nem tudja végét.” (Préd 9,12) „A király is ma vagyon és holnap meghal.” (Sir 10,12) Nem mondatott-e neked: „Emlékezzél meg, hogy a halál nem késik?” Nem hallottad-e, hogy „az istentelenek esztendei megrövidíttetnek?” (Péld 10,27) Ha nem hallottad, te vagy az oka, mert eleget hangzott a szószéken, miért nem hallgattad tehát a tanítást? Ha pedig hallottad és mi súlyt se fektettél rá, okolhatsz-e mást? nem te magad vagy-e oka, ha a kárhozat örvényébe estél? Elég intés hangzott feléd, miért nem hallgattál rá? Ha nem neveted ki azokat, kik hajdan üdvödért remegtek, téged jóra kértek; ha nem veszed tréfára lelked ügyét, most nem kellene kínlódnod. Önmagadat okozd tehát, hogy elkárhoztál!

2. „Önmagamat okoljam? Tehát azt hiszed, hogy jó kedvemből, önként ugortam e lángok közé? Ah, nem én vagyok az oka, hogy a törvényeket meg nem tarthatám. Szívesen megtartom az utolsóig, ha nem oly erős a kísértés. De tehetek-e róla, hogy oly kevés erőt kaptam és oly hevesen támadott reám az ördög? Nem volnék én itt, ha az alvilág gonosz ura el nem csábit!” – Így beszél a kárhozott. Tehát az ördögöt, a kísértést okolod? Tagadhatatlan, hogy az ördög kísértése, gonosz incselkedése már sokakat megejtett, de senkit nem ejthet meg, ha bűnbe bele nem egyezik. Assisi szent Ferenc atyám ellen nem incselkedett-e?
     S még se bukott el. Miért? Mert nem engedett a csábításnak. Tüskék közé vetette magát, testét vérig sérté, hogy égő ingereit elolthassa. Szent Jeromosnak nem voltak-e kísértései? S még se bukott el. Miért? Mert nem engedett a csábításnak. Szigorú böjtöket tartott, egész éjeken át térdein imádkozott, szünet nélkül tanult, testét úgyszólván kimeríté, hogy égő szenvedélyeit elolthassa. Azt hiszed, hogy egyedül csak rád, vagy elkárhozott társaidra bocsátott kísértést az Úr? Mondj egyetlen szentet, kinek a kísértés próbáján nem kellett keresztül esni. Millió és millió dicsőült lélek lakik az égben, de mindnyájan megkísértettek. Hogyan? Hát küzdelem nélkül arattak volna diadalt és nyertek volna koronát? Mindenik elmondhatja a zsoltárossal: „Tűzön és vízen mentünk át.” (Zsolt 65,12)
     Krisztus Isten Fia volt, mégis ki volt téve kísértésnek. S te kevesebbet akarsz munkálni saját üdvödön, mint ő munkált a teremtményén? Ő kiállotta a kísértést teérted s te nem akarod kiállani önmagadért? Szent Jakab apostol így beszél hozzánk: „Nagy örömnek tartsátok, atyámfiai! mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hitetek próbálása béketűrést szerez, a béketűrés pedig tökéletességre viszi a cselekedetet.” (Jak 1,2-4) A szent apostol szerint tehát örömnek kell tartanunk a kísértést, s te pedig zúgolódol miatta s azt tartod veszedelmed okozójának? Tehát a gyógyszer ölt meg téged? Ah, lehet ez is. Talán nem a kellő módon használtad? Nem ölhet-e meg az orvosság, melyet sebedre cseppentve kellene használnod, ha te az orvos utasításával ellenkezőleg beveszed azt? Megölhetett a kísértés, mert nem úgy viselted magadat irányában, mint kell vala. Harcolnod, küzdened kellett volna a kísértés ellen, s te meghajoltál előtte, karjaiba vetetted magadat, engedtél a csábításnak. Mért nem követted Mesteredet: Jézust? Mért nem kiáltottad vele együtt: Ne kísérts engem!? Szent Péter azt írja: „Tudja az Úr az istenfélőket megszabadítani a kísértésből.” (2 Pét 2,9)
     Hallod ezt? Az Úr megszabadítja az istenfélőket. Téged nem szabadított meg? Akkor hát nem voltál istenfélő, mert „tudja az Úr az istenfélőket megszabadítani a kísértésből”. Téged engedett elesni? Akkor hát nem voltál istenfélő, mert tudja az Úr az istenfélőket megszabadítani a kísértésből. Téged nem mentett ki a tőrökből? Akkor hát nem voltál istenfélő, mert „tudja az Úr az istenfélőket megszabadítani a kísértésből”. Neked nem sietett segélyedre? Akkor hát nem voltál istenfélő, mert „tudja az Úr az istenfélőket megszabadítani a kísértésből”.
     Mért nem voltál istenfélő, akkor a kísértések javadra lettek volna! De gonosz életed miatt Isten nem segített, te pedig nem küzdöttél s azért vettek rajtad erőt az ördög kísértései. Mondd tehát, nem magad vagy-e oka kárhozatodnak?

3. „A világ ölt meg engemet, a világ tett örökre szerencsétlenné, melyet követtem, melynek divatját, szokásait majmoltam” – mondja egy más kárhozott. Tehát a világ embere voltál, azon világé, mely Krisztust és az ő tanítványait gyűlöli (Jn 15,18), mely örvend, midőn Krisztus fiai sírnak (Jn 16,20), mely nem ismeri meg őt, ki által a világ lett? (Jn 1,10). Ez elég nagy szerencsétlenség! De hát miért vetetted magadat a világ szolgálatába? miért vetted nyakadba annak jármát? miért lettél rabszolgája? Talán kényszerített valaki? Sőt inkább nem hallottad-e az óvás, az intés, a figyelmeztetés igéit? Nem halottad-e szent Pál apostolt: „Ne szabjátok magatokat a világhoz.” (Róm 12,2) Nem hallottad-e szent Jakab apostolt: „Nem tudjátok-e, hogy e világ barátsága ellensége az Istennek? Aki tehát e világ barátja akar lenni, az Istennek ellenségévé leszen?” (Jak 4,4) Nem hallottátok-e szent Jánostól: „Ne szeressétek e világot, sem azokat, mik a világban vannak. Ha ki e világot szereti, nincs abban az Atyának szeretete?” (1 Jn 2,15)
     És miért törekesznek az apostolok oly összhangzón arra, hogy e világtól elszakítsanak bennünket, megutáltassák velünk? Azért, „mert az egész világ gonoszban fetreng” (1 Jn 5,19); azért, „mert mind, ami e világon vagyon, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége” (1 Jn 2,16); azért, „mert e világ elmúlik és az ő kívánsága” (1 Jn 2,17); azért, „mert elmúlik a világ alakja” (1 Kor 7,31) „azért, „mert e világ fejedelme kivettetik.” (Jn 12,31)
     És te mindennek dacára mégis a világhoz ragaszkodtál? Oh! esztelen cselekedet volt ez tőled. Íme, hova juttatott a világ ez esztelen szeretete! Nem halottad-e Jézust fájdalmasan így sóhajtani fel: „Igazságos Atyám! E világ téged nem ismert meg!” (Jn 17,25)
     Lásd, te neked ez igék mind hasztalan hangzottak, nem vetted azokat figyelembe, hiába intettek az apostolok, mégis a világgal tartottál, s ez vesztedet okozta. Te magad vagy kárhozatodnak okozója. Önként rohantál a pokol lángjai közé. Az anyaszentegyház vissza akart tartani és te kitépted magadat kezei közül; az anyaszentegyház el akart vonni a világtól, de te nem mentél hívó szava után. Kit okolhatsz tehát, hogy elkárhoztál? Önmagad vagy az oka! „Ki a veszedelmet szereti, elvesz abban” – mondja a szent könyv. Te szeretted a veszedelmet, az intésre nem hallgattál, jobban vonzódtál a világhoz, mint Istenedhez, ne csodálkozzál tehát, hogy elvesztél.

Íme, nincs-e tehát igazam, amidőn azt mondom, hogy a kárhozott önmaga oka kárhozatjának? Hiába okolják Istent, az ördögöt, a világot. Lehet, hogy a világ miatt vesztek el; lehet, hogy az ördög incselkedései ejtették tőrbe, s való igaz, hogy Isten mondta ki felettük a kárhoztató ítéletet, ő nyitotta meg lábaik alatt az örvényt, ő vetette a külső sötétségre, hol sírás van és fogak csikorgatása, ő adta át az ördögöknek – és mégis ők maguk okozták kárhozatjukat, mert nem engedelmeskedtek Istennek, nem vették szavait figyelembe, nem kerülték a csábítás alkalmait, nem szegültek ellene a gonosz lélek incselkedéseinek, nem kerülték tőreit, nem szakadtak el a világtól. Talán nem égnének most az örök kárhozat helyén, ha komolyan meg akartak volna menekülni és megteszik azt, amit evégből tenniök kell.

Mi tegyük, édes hallgatóim! ne ragaszkodjuk a világhoz, ne majmoljuk annak félszeg szokásait, bűnös divatját, álljunk tehetségünk szerint ellen minden kísértésnek, az ördög minden csábításának, tartsuk meg Istenünk szent törvényeit, s akkor nem fogunk a pokolban átkozódni, hanem örvendezni az égben. Amen.