„Bizony, bizony mondom nektek, ha mit kérendetek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23-30)

Nem kell-e, hogy a legnagyobb hálával teljék el kebelünk, a mi édes üdvözítő Mesterünk iránt? Lehet-e nem gyúlnunk forró szeretetre iránta, látván azt a kegyes lángszerelmet, mellyel irántunk viseltetik? Tudta az Úr Jézus, hogy sok, nagyon sok nehézségbe fogunk ütközni az élet útjain; tudta, hogy kemény napjaink is lesznek a földi küzdelmek pályáján; azért részvevő szívvel szeretetének teljével siet segélyünkre, s megtanít a nélkülözések, a háborúságok napjaiban ahhoz fordulni, akinek hatalma megmérhetetlen, kegyessége páratlan, jósága végnélküli. S e nagy Úr, az ő megmérhetetlen hatalmánál fogva segélyünkre lehet s páratlan kegyessége- és végtelen jóságánál fogva segélyünkre is lesz. De hogy azt megnyerhetjük, kinek kell köszönnünk, ha nem Jézusnak? Ő tanított meg a módra, mely szerint hozzá juthatunk; a teendőkre, melyek által azt megnyerhetjük. Ő mondotta meg a tanítványoknak és azok személyében mindnyájunknak, hogy ezt kérnünk kell.
     Ő tanította meg őket, ő tanított meg minket is a kérés módjára. Oh, tudtuk volna-e mi ezt, ha édes Üdvözítőnk meg nem tanít reá? Mit tennénk most a szükség napjaiban? Megtörődve állanánk a nyomor előtt, talán föl is emelnök szemeinket a csillagos égre, talán sóhajok is fakadoznának keblünk mélyéből; de ah! ajkunk, az néma maradna s nem tudnók kérelmünket kifejezni vagy legalább is helyesen szavakba önteni. Szívünket a gyötrő bizonytalanság, a sötét kétely dúlná, s nem volna mód megnyugtatására.
     De hála legyen az Isten egyszülött Fiának, hogy nyugalmunk megalapításának módjára megoktatni kegyeskedett! Ezáltal a legnagyobb jótéteményben részesültünk, a kétségbeesés karjaiból vétettünk ki. De csak azok, akik Jézus ezen utasítását használjuk s az előirt módot követjük. Ez utasítás érthető világosan van leírva a mai szent evangéliumban, melyet, hogy még jobban felfoghassatok és elmétekbe maradandóan véshessetek, ismételni és rövid magyarázattal kísérni fogok.

„Bizony, bizony mondom nektek, ha mit kérendetek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” – mondja édes Üdvözítőnk a mai szent evangéliumban. Mily vigaszteljes érzés fogja el szívünket e szavak hallatára! Mily édes megnyugvást találunk bennök! Tehát bizalommal tekinthetünk az égre, reménytelt kebellel emelhetjük fel összekulcsolt kezeinket, tudván hogy ott, a kék ivezet felett egy jóságos Atya lakik, ki nem zárja el kérelmünk előtt füleit, nem keményíti meg szívét, hanem a legkegyesebben hallgat könyörgésünkre.
     Maga az Isten örök-igaz Fia biztosit erről, ki nem csalhat meg minket. Ő maga mondja, hogy kérésünk meghallgatásra lel. Oh halljátok ezt ti, kik csüggeteg szívvel viselitek az élet terhét, kik kétségbeesve vérkönnyeket sírtok, kik reményvesztetten haladtok az örökkévalóság országa felé – kéréstek meghallgattatik! Kérjetek vigaszt a szívnek és megnyeritek azt; kérjetek erőt a kísértő lélek ostroma közben, és megnyeritek azt; kérjetek bizalmat kétségetekben, és megnyeritek azt; kérjetek reményt a veszteségek közt, és megnyeritek azt. Lám Judit buzgó szívvel kérte Istent, hogy szabadítsa meg Bethulia városát Holofernes táborától, vegye ki a rabló ellenség kezéből, terítse föléje védő pajzsát – és Isten meghallgatta őt, győzelmet adott a szorongatott lakosoknak.
     És valjon mi, kik az ártatlan Bárány vérén váltattunk meg, kiknek Jézus akarata szerint a teljes Szentháromságban eggyé kell lennünk (Jn 17,21), valjon mi elcsüggedjünk-e? Távol legyen tőlünk! Ha az Ószövetség emberei bízva fordulhattak az Úrhoz: mennyivel inkább mi, kiket az üdvözítő Isten bátorít! Ha az ő kérelmök meghallgatásra talált, sokkal inkább meghallgattatik a mienk, mert Krisztus biztosit minket erről. Elég érthetően kimondja a mai evangéliumban, hogy akármit kérünk az Atyától, megadja nekünk. Ugyan efelől szent Máté evangélistánál is megnyugtat, mondván: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek.” (Mt 7,7) Bizalommal fordulhatunk tehát Istenhez, a segélyről, az ókori példákból és Jézus ígéretéből meglévén győződve.

De habár Isten tudásának nincs határa, habár ő előtte nincs rejtett dolog, habár szükségeinket ismeri anélkül is, hogy eléje terjesztenök: mégis megkívánja azt, hogy szükségeinkben alázatosan esedezzünk, hozzá. Legfőbb tanítónk az Úr Jézus is csak akkor biztosit segedelemről, ha kérjük azt. Hisz érthetően mondja: Kérjetek, keressetek, zörgessetek. És csak ekkor adatik nekünk, csak ekkor találunk, csak így nyittatik fel előttünk.
     De hát mi szüksége van Istennek a mi kérésünkre? látván, ismervén szükségünket, miért nem segít esdeklés nélkül? Azért, hogy ezáltal Istentől való függésünket elismerjük és kinyilvánítsuk. Ha legfőbb Urunk, kérelmünket nem várva sietne segélyünkre: valjon a gőgös ember nem feledkeznék-e meg róla? Nem vonná-e létét is kétségbe? Nem a zsoltárnok esztelenjei képeznék-e a világ nagyobb részét, kik szívökben azt mondják: „Nincs Isten!?” (Zsolt 13,1) Azonban azáltal, hogy segélyét csak kérelmünkre adja, folytonosan nyilatkozik előttünk s a józan ész, ha mindjárt a legromlottabb is, kétségbe nem vonhatja, annál kevésbé tagadhatja meg.
     És hogy kérelmünk annál biztosabban meghallgattassék, édes Üdvözítőnk a kérés módjára is megtanít minket, értésünkre adván: miként kérjünk? „Amit kérendetek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” így szól ő.

Tehát Jézus nevében kell kérnünk. De hát mikor kérünk az ő nevében? Mi, keresztény hallgatók! bűnösségünknél fogva méltatlanok vagyunk Isten áldására. Annyi vétekkel bántjuk naponkint jó Atyánkat, hogy csak büntetését várhatjuk. Tehát segélyét semmivel sem érdemeltük meg. S ez érdemtelenségünket tekintve, nem is lehet reményünk, hogy kérelmünk meghallgatásra talál. De szerető Jézusunk kölcsönzi az ő végnélküli érdemeit; megengedi, hogy az ő szent nevében esedezhessünk, arra kérvén a menny Urát, hogy ne a mi érdemtelenségünket, hanem Megváltónk bőséges érdemkincseit tekintse, s ez érdemkincsekért kegyeskedjék kérelmünket meghallgatni. Azért Anyaszentegyházunk imáit mindig e szavakkal zárja be: a mi Urunk Jézus Krisztus által. Így, Jézus nevében kell minekünk is kérelmünket a mennyei Atya elé terjesztenünk.

„Eddig semmit sem kértetek az én nevemben,” – mondja tovább Jézus. Míg Üdvözítőnk a földön járt, addig a tanítás terhe egyedül az ő vállaira nehezedék. Ő maga fáradott, maga munkálkodott, maga buzgott az isteni tudomány terjesztésén. Ha mennyei Atyjától valamit kért, ő maga imádkozott érette. Tudjuk a szent evangéliumokból, hogy Jézus egész éjszakákat töltött imádságban. S valjon miért? Önmagáért nem kellett imádkoznia. Hisz Isten volt, Az ő dicsőséges helye mennyben várt reá. Hanem imádkozott az általa alapított anyaszentegyház felvirágzásáért; imádkozott apostolaiért, akik emberek, akik gyarló emberek voltak, s akikre szállott mennybemenetele után minden teher, minden munka. Olyan súlyt kellett viselniök, melyet magukra hagyatva el nem bírhattak volna. Nagyon is szükségök volt tehát az isteni támogatásra, hogy a reájok bízott feladatot sikeresen megoldhassák, apostoli tisztjöknek megfelelhessenek.
     Igaz ugyan, hogy jóságos Mesterök az égben sem feledkezett meg róluk, ott is kérte érettök az Atyát; de emellett az Apostolok is buzgón imádkoztak, sőt a híveket is kérték, hogy imádkozzanak érettök, esedezzék le fáradságukra Isten áldását. A nemzetek nagy apostola, szent Pál mily szívrehatóan kéri a római híveket: „Kérlek azért – úgymond – titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus által, és a Szentlélek szeretete által, segítsetek engem az Istenhez érettem való imádságtokban.” (Róm 15,30) Ugyanerre kéri az efezusiakat is hozzájuk írt levelében: „Minden imádsággal és könyörgéssel esedezzetek, mindenkor lélekben, ugyanazért virrasztván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért, érettem is, hogy ige adassék nekem az én szám megnyílásakor.” (Ef 6,18-19) Hasonlóan a kolosszaiakat is: „Az imádságban állhatatosak legyetek, imádkozván egyszersmind érettünk is, hogy az Isten megnyissa nekünk a beszéd ajtaját Krisztus titkának hirdetésére!” (Kol 4,23) A tesszalonikaiakhoz küldött második levelében így kéri a híveket: „Atyámfiai! imádkozzatok érettünk, hogy az Isten igéje terjedjen és dicsőíttessék.” (2 Tesz 3,1)
     Tehát Jézus mennybemenetele után már érezték az apostolok az ima szükségét; átlátták, hogy kérniök kell nélkülözéseikben az Istent. A szükség minket is gyakran felkeres, mi is rá vagyunk utalva az isteni segítségre, s azért kérnünk kell nekünk is ezt; mert hozzánk is vannak intézve Jézus szavai: Kérjetek és megnyeritek, hogy örömetek teljes legyen.

„Ezeket példabeszédekben mondottam nektek,. de eljön az óra, midőn már nem példabeszédekben szólok nektek, hanem nyilván beszélek nektek az Atyáról.” Így szól tovább Jézus. Itt e szó alatt „példabeszéd” titokteljes, rejtélyes beszéd értendő, melynek jelentését az apostolok még fel nem foghatták. Hogyan is értette volna teljesen a tudatlanság homályába merült gyarló elméjök azon mély tant, mely az égből származott? azon felséges isteni titkokat, melyeket Jézus közölt velök? Úgy tetszett nekik, mintha csak homályos példabeszédekben szólott volna hozzájok az Úr. De az ígéret szerint el kellett jönni azon időpontnak is, amidőn már nem fogják példabeszédeknek tartani a hallott tanítást. És ez időpont a Szentlélek kiömlésének ideje, a Szentlélek eljövetele, a pünkösd volt. Míg csak el nem jött a felvilágosító, a tanítványok tudatlanságban voltak, és egyáltalán nem sokat értettek Jézus tanításából, de mihelyt elküldé őt az Atya, azonnal világosság terjedt szét lelkökben, a legrejtettebb, leghomályosabb dolgok is teljes fényben álltak előttök, és Mesterök minden szavára híven emlékeztek, amint azt előre megmondotta volt. (Jn 14,26)
     Mint a virág sóvár kelyhe a nap sugarainak, úgy nyílt meg elméjök a bölcsesség, tudomány, értelem ajándékainak. És a Szentlélek e drága ajándékai ma sem távoztak az apostoloktól. Vagy tán azt mondjátok, hogy meghaltak ők? Igaz, hogy testök porrá vált, ámde szellemök él, él az egyház tanítói hivatalában, az Anyaszentegyház püspöki karában, kik nem csak a lángbuzgalmat örökölték tőlük hanem a Szentlélek ajándékait is. Azért, valamint a Szentlélek kiömlése után az apostolok értették Jézus tanítását, úgy érti azt manap az egyház hivatala is.

„Azon napon kértek majd az én nevemben, és nem mondom nektek, hogy én kérem az Atyát érettetek; mert maga az Atya szeret titeket, mivel hogy ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki.” Így folytatja beszédét Urunk a mai szent evangéliumban. Az a nap, amelyre Üdvözítőnk céloz, szintén a Szentlélek eljövetelének ideje, amidőn az apostolok e szent Vigasztaló bőséges isteni malasztjainak közlése által Jézusunknak, és az ő tanának teljes ismeretére jutván a szükségeseket Mesterök nevében fogják kérni az Atyától. Ekkor már felnyílnak szemeik; tudják: miképpen kell kérniök, hogy meghallgatást remélhessenek, és kérnek úgy, amint Jézus tanácsolja: az ő nevében.
     Éppen azért nem lesz szükség többé arra, hogy Krisztus imádkozzék érettök, hogy ő vigye az Atya elé kérelmöket; mert hisz ők is tudják már, miként járulhatunk az Úrhoz. Ha könyörög is érettök, nem azért teszi, mintha apostolai sikerrel nem könyöröghetnének, hanem hogy esedezésök annál előbb meghallgatásra leljen. Tehát csak sietteti a kért kegyelem elnyerését. Ha maguk a tanítványok kérnek Jézus nevében, kérelmök így is teljesül; mert mint Üdvözítőnk e mai szent evangéliumban mondja: szereti őket az Atya, mivelhogy Krisztust szerették. Mi, akik szintén szeretjük a Fiút, hasonlóképp részesülünk az Atyának e szeretetében; ő a mi óhajunkat is kész teljesíteni, ha Jézus nevében kérünk, úgy, mint hajdan az apostolok.

„Kijöttem az Atyától és e világra jöttem, ismét elhagyom a világot és az Atyához megyek.” Krisztus Urunk – tovább menve a mai evangéliumban – két, igen nevezetes tényre figyelmezteti apostolait. E földön való megjelenésére, midőn azt mondja: Kijöttem az Atyától; és távozására, midőn így szól: ismét elhagyom a világot. Az egyik tény bevégzett, a másik bevégzendő volt. Figyelmezteti őket, hogy az Atyától jött, az égből szállott alá, az égből, ahol öröktől fogva lakik, mint igaz Fia az Atyának, akivel egylényegű Isten. De értésökre adja egyszersmind, hogy nem marad a földön, hanem ismét elfoglalandja a dicsőség trónját, melyet az emberiség iránti szeretetből hagyott oda – és ismét felmegy az égbe uralkodni, miután földön szolgálatát befejezte.
     Mily örömmel töltötték el e szavak az apostolokat! Hisz tudták ők jól, hogy ha Jézus uralkodik, legjobb barátai is uralkodni fognak; ha ő bemegy a boldogság házába, kísérőit is magával viszi; ha a Mester örvend, örülnek a tanítványok is.

De oh! meg is értették ám e szavakat; nem példázatnak, hanem nyílt, világos beszédnek találták s felfogták helyes értelmét, anélkül hogy kérdezösködniök kellett volna. „Íme most nyíltan szólasz, és semmi példabeszédet nem mondasz” – mondának a tanítványok. „Ebből hisszük, hogy az Istentől jöttél ki.” Mintha csak azt mondták volna: A fény, melyet most hallatott világos szavaid által a lelkünkben gyújtottál, örök Isten gyanánt tüntet fel téged. Ebből látjuk, hogy mindenható vagy, ki puszta akaratod által a leghomályosabb elmét is fényre derítheted, a legmélyebb titkot is az ismeret világába helyezheted.

De ebből mi is ugyanazt láthatjuk, amit a tanítványok. Mi is mindenható Istennek ismerhetjük Jézust, ki uralkodik nemcsak a látható és érzéki világ, hanem a láthatatlan és érzék feletti erők felett is; kinek néma akarata elég, hogy a sötétség sűrű ködével ellepett elmét teljes fény, a tudás fénye ragyogja körül. Oh boruljunk le elménk és szívünk hódolatában isteni Üdvözítőnk Jézus Krisztus előtt, ismerjük el legfőbb Urunknak őt, kinek neve is varázserővel bír; mert amit e szent névben kérünk, megadatik nekünk. E nagy hatalmat, e varázserőt átgondolva, mondjuk mi is, amit az apostolok mondának: „Ebből hisszük, hogy az Istentől jöttél ki.” Amen.