„Ezeket szólottam nektek, hogy meg ne botránkozzatok” (Jn 1,16)

Mily sorsot várhattak az apostolok azon események után, melyek Jézust érték? Bizony nem valami édes-kívánatosat. Ha a Mestert, ki soha senkinek még gondolatban sem vétett; ki irgalmas szívének áldását oly jótékonyan árasztá a népre, mely között járt-kelt, tanított, fáradott, az emberi érző kebel gyalázatára keresztre feszítették és meggyilkolták, a tanítványok is csak üldöztetésre számíthattak. Jól tudták ők azt, hogy ajkaik szózatát a reájok bocsátandó vadállatok bősz ordítása fogja felváltani; hogy tanításukat kiontott vérökbe próbálják fojtani; de azért nem rettentek meg, nem remegtek; mert a feltámadás reménysugaránál fölismerték Jézusban Isten egyszülött Fiát, tanításában a menny ragyogó igazságát, életében a tökély és szentség legmagasabb fokát, s azért szeretettől lángoló szívök legforróbb vágya a vértanú-koszorú volt.
     Az Úr Jézus azonban, mintha nem bíznék lelki erejökben föltárja előttük: minő és mennyi üldözést kell majd kiállaniok; hogy majd „kizárják őket a zsinagógákból, sőt eljön az óra, midőn mindaz, aki megöli őket, szolgálatot vél tenni az Istennek”. Mindezt pedig azért adja előre tudtukra, hogy az üldözések meg ne lepjék őket, s hogy megemlékezvén a jövendölésről, benne meg ne botránkozzanak. A hű tanítványok egész élete bizonyság, hogy nem is botránkoztak meg. Semmi sem bírta keresztjét szívökből kiszakítani, a kereszt tanítmányát ajkaikon elhallgattatni. Ércszavuk keresztül harsogott a bőszült zsarnok fenyegetésein, szidalmain, a vesztegetés aranyának csengésén, a máglyatűz pattogásán, a vérszomjas tömeg vad lármáján, keresztül még a halál végzetes pallosának suhanásán is. S mikor már a nyugalom medrébe tértek a felindult kedélyek, mikor már minden elhallgatott s a máglya és rajta az áldozat szent teste is elhamvadott: ő, a vértanú, a megölt szent még akkor is hangosan beszélt s csodálatos erővel hirdette az igazságot, melynek forrását fönn az égben az Istenség védi a megfertőztetéstől. Igen, a meghidegült ajkak némaságában sokszor az ékesszólásnak oly rendkívüli ereje nyilvánult, hogy az ujjongó pogányok közül számtalanok szívökben megrendülve, az isteni kegyelem világától áthatva, mellüket verve, bűnbánólag a földre borultak s a keresztények soraiba álltak, hogy velök együtt vegyék el a vértanúság dicső koszorúját.

A szavak, melyeket Jézus a mai evangéliumban tanítványaihoz intézett, minket is illetnek. Minket is figyelmeztet ő, hogy szenvedések sokasága szakad reánk s üldözések hosszú láncolata teszi keserűvé a falatot, mely ajkunkhoz ér, és int mindnyájunkat, hogy ezen meg ne botránkozzunk.
     Oh, nem botránkozunk meg, édes Jézus! sőt szilárdulunk hitünkben ezáltal is; mert tudjuk, hogy ez üldözések is bizonyítékai istenségednek. Csak jövendölésed teljesül, midőn bántalmaztatunk, csak tanításod igazsága nyilvánul, mikor üldöztetünk. S lehet-e e jövendölés teljesülése, e tanítás igazsága előtt nem hódolnunk, midőn arra húsz század bizonyságtétele teszi fel a dicsőség koronáját? Oh! mi hódolunk, mi megalázódunk e jövendölés előtt; megszilárdulunk hitünkben annak teljesülése által, s nem remegünk, nem ingadozunk a megtámadtatásokban, hanem erősen, rendületlenül állunk, mint a kőszirt a zúgó tenger hullámai között. Híveid, hálás jó gyermekeid leszünk neked, Isten Fia! ki születésed által békét és örömet hoztál a földre, mely négy évezreden át csak harcot és fájdalmat ismert; ki halálod által megnyitottad előttünk a mennyország bezárult kapuját: ki föltámadásod által megtörted a halál hatalmát, és mennybemeneteled által reményt csepegtettél szíveinkbe, hogy mi is hozzád emeltetünk, ha példád szerint élünk. És mi akarunk is a példa szerint élni, akarunk tántoríthatatlan hűséggel követni. Add szent malasztodat, Urunk Jézus! hogy ez akaratunk meg is valósulhasson. És meg fog valósulni, ha az üldözésekben nem botránkozunk meg, ha felismerjük azokban Isten ujját. E mindenható ujj feltalálása pedig nem lesz nehéz, ha az igazság részrehajlatlan ítélőszéke elé állítjuk az eszményeket. Tegyük ezt, ájtatos keresztények!

Tudjuk az anyaszentegyház történelméből: mennyi vér- és életbe került annak megalapítása. A parányi mustármagot vérrel kellett öntözni, hogy fává növekedjék. És nem is hiányzott a vérharmat soha! Különösen bőven ömlött ez a három első században. Mert a római császárok hosszú 300 éven át üldözték a keresztényeket, a leggyötrelmesebb kíneszközöket alkalmazták ellenök, hogy ajkaikon az igazság, a hit, a meggyőződés bátor szavát elfojtsák. De az izzó vasszékek, a máglyák, a vad állatok nem bírták megingatni a hit hőseit; mert szerették Krisztust, aki pedig szereti őt, az – mint önmaga mondja – annak tanítását megtartja. (Jn 14,23) És e tanítás megtartása még csak keserűséget sem okozott nekik; mert örvendezve, vigadozva, Jézusnak dicséneket zengedezve mentek a halál elé, s ha ezren és ezren lefejeztettek, kerékbe törettek, keresztre feszíttettek, olajba főzettek, szétfűrészeltettek, szurokkal bekenve fáklya gyanánt égettettek, vasrostélyon megsüttettek is: mégis, Istennek hála! igen kevesen találtattak, kik a kínok iszonya által legyőzetve, tömjént hintettek a bálványok oltárára.
     És oh csoda! e vérfagylaló kegyetlenségeknek dacára az egyház meg nem ingott; a kőszál, melyre az Istenember építé, ellene állt a pokol hatalmának; a római birodalom hatalmas bárdja, mely előtt remegett a világ, mely százezreket sújtott porba, e rettenetes bárd éle kicsorbult az egyház gyenge csemetéjén, anélkül, hogy annak csak növését is akadályozta volna.

Háromszáz év elhunytával felemelkedett ugyan Jézus vallása a trón bársonyára, s a római sas kiterjesztett szárnyai védpajzsot képeztek felette, de azért a teljes nyugalom most sem következett be. Az üldözések megszakadása után a római császároknál nem kevésbé veszélyes ellenségek támadtak az egyház ellen – a tévtanítókban. Áriussal egy egész sora nyílott meg a hamis prófétáknak, kik Jézus tanítmányának tisztaságát megfertőzték és a hívek közül sokakat letántorítottak az üdvösség útjáról. Keleten sok lelket megfosztott a menny dicsőségétől Mohamed, az iszlám megalapítója. Minthogy követőinek legszentebb kötelességévé tette az új vallást fegyverhatalommal is terjeszteni: azok sok dühvel rohantak a keresztényekre, öldösték őket, templomaikat földúlták, lakaikat lerombolták s az egyház virágos kertjének az apostoli korból származó ékességeit, a legidősebb hitközségeket széttaposták, elfoglalván Palesztinát, Szíriát, Perzsiát, Egyiptomot, sőt még Spanyolországnak egy nagy részét is.
     A későbbi kornak is megvoltak mindenkor eretnek felekezetei, melyek az egyház és országok nyugalmát feldúlták, a béke angyalát elűzték s a viszály konkolyát hintették el a népek között, melyek azelőtt, az anyaszentegyház kebelében, boldog nyugalomban, békés megelégedésben éltek. A felbőszített, nyugalmától megrablott nép számtalanszor önvérében gázolt, mialatt a konkolyhintők a csinált egyenetlenséget saját céljaikra aknázták ki.

A legújabb időben a veszélyességre az üldözéseket és tévtanokat messze fölülmúló hitetlenség kapott lábra. Ez már nem csak az egyház, hanem az állam ellen is fegyvert ragadott, mivel sötét, önző terveinek mindkettő útjában áll törvényeivel. Kitűzött zászlajára a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, mint megvalósítandó eszméket írta. Voltaképp azonban úgy áll a dolog, hogy követői e szép eszméket csak saját tulajdonokul tekintik s a jogot, melyet szüntelen sürgetnek, mással megosztani nem akarják. Ezek az úgynevezett szájhősök, kik folyton ajkukon hordozzák a haza nevét, de szívüktől távol van az: kik a nép nevében a nép megrontására törnek. Mert nem lehet az minden gyanútól ment, akinek teher a törvény. Már pedig, a hitetlennek teher az. Példa rá a francia forradalom. Mit tettek ott a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében? Az egyház minden vagyonát elrabolták, az egyházhoz hű papokat, kik Jézus Krisztus helyettesét, a pápát megtagadni nem akarták, megfosztották oltáraiktól. Így ezer meg ezer pap űzetett el. A rend emberei, kik kárhoztatták a béke feldúlását, meggyilkoltattak. A meggyilkolt áldozatok száma mintegy 10-12 ezer, közöttük körülbelül 400 pap, és maga a király is. Sárba tapostatván az apostol intelme: „Az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek” (1 Pét 2,17), még iszonyúbb alakban lépett fel a rémuralom. Nemcsak a királyt, de még Istent is megfosztották trónjától. Felszentelt templomaiból a feszületeket, képeket kiszórták s a szent képekkel együtt megégették, a szent edényeket megfertőztették, a szent ostyákat az állatok elé szórták, lábbal taposták; végre, hogy az őrület teljes legyen: megkoronázták a bűnt, egy szemtelen kéjhölgy személyében, kit a főoltárra emeltek s dicsénekekkel tiszteltek.

Az üldözések megszakadtak, az eretnek tanok mint a felhő eloszoltak vagy meggyengültek s átváltoztak; de a hitetlenség, az ördög e legrettenetesebb szörnyszülöttje, még folyton uralkodik a világon. Ha néha tán nem mutatkozik is, ne higgyük, hogy meghalt; mert csak alszik, hogy annál dühösebben támadhassa meg Isten városát.
     Krisztus egyházának, az igazság és szentség letéteményesének kiengesztelhetetlen gyűlölője lévén, fő törekvését ennek megdöntésére irányozza. Szünet nélkül ostromolja a sziklát, melyen az épült. De hasztalan. A fegyverek éle kicsorbul e sziklán, a zajló hullámok megtörnek a szikla lábánál. Hiába rohanja meg e sziklának legfőbb őrét, Jézus Krisztus helyettesét; az annak őrizetére bízott Siont nem veszi be soha. „Íme én veletek vagyok a világ végzetéig.” Jézus ez ígérete elegendő biztosíték nekünk. Az Úr, aki elég hatalmas vihart küldeni ellenünk, elég hatalmas lesz e viharnak parancsolni is. Azért, habár „a mi napjaink gonoszak” is, meg ne botránkozzunk, hanem tekintsük minden látogatásban az Isten ujját.

Az első századokban, midőn keresztény vér patakzott Róma hírhedt fórumán, midőn a vad állatok keresztény hússal hizlaltattak, az Úr a vértanú-halál némaságának oly megragadó ékesszólást, oly varázserőt adott, mely ellenállhatatlanul vonzotta és kötötte a szívek ezreit a keresztfához. És Isten ujja oda vitte a dolgok állását, hogy a gyilkolások dacára a keresztény egyház egyre terjedt, a hívek száma folyton növekedett. Még csodálatosabban nyilatkozott Isten ujja ama tényben, hogy a világhatalmú római császárok összeroskadt trónja fölött emelkedett föl az üldözött és megölt halászapostol utódjának fejedelmi széke, és a szent kereszt éppen onnan ragyogtatja kedves, enyhe sugarait, ahonnan a római hatalom rettegett villáma cikázott rombolva, idegen népek felé.

Megengedte az ég Ura, hogy a véres üldözések megszűntével hamis próféták támadjanak szeplőtelen jegyese ellen. Meglátszott Isten ujja ez üldözésekben is. Az észbeli támadások a hit védelmét, a hittudomány kifejtését, az egyes hitigazságok érthetőbb, határozottabb, szorosabb körülírását, meghatározását tették szükségessé, és így a hittudományt nagyban előmozdították. Vajon látott volna-e napvilágot szent Jusztin híres védirata a kereszténység rágalmazása nélkül? Ha Gabellius nem támad, ír-e szent Dénes püspök oly jelesen a Szentháromság Isten védelmére? Ha Arius nincs, szerzett volna-e szent Athanázunk elévülhetetlen érdemeket Jézus istenségének védelmében? A pelagián tévtan nélkül szent Ágoston sok jeles munkáját nélkülöznők. És így minden támadás védelmet szült, a támadókat védelmezők váltották föl. Az Úr Isten mindig támasztott egyházunkban lángelméjű férfiakat, kik bátran álltak a küzdőtér porondjára, és volt elég erejök a szellemi harcban a győzelem lobogóját magukhoz ragadni. Soha nem volt tévtan, mely meg nem cáfoltatott! És ez az oka, hogy nem tudott egy is gyökeret verni, megerősödni. Pár évtized, és eloszoltak nyomtalanul, mint a köd a fényes napsugár előtt.
     Hol van az eretnekek legnagyobb része, kik elszakadtak Krisztus egyházától? hol oltáruk, templomuk? hol vannak papjaik? Sehol! Ki hirdeti ma a megsemmisített tant.? Senki! Az Isten ujja, mely megengedte a tévelyeket, hogy megmutassa az egyház győzhetetlenségét a szellemi üldözések között is: miután megfeleltek rendeltetésöknek, eltörölte azokat a föld színéről.

Vagy talán odamutattok a protestantizmusra, mondván: Íme ez most is áll, még pedig szilárdan, mert hatalmas nemzetek élnek kebelében. Ájtatos keresztények! igen tévedtek, kik ezt állítjátok. Tévedtek; mert a protestantizmus kebelében nem él egy nemzet is, hanem a protestantizmus él a nemzetek karjai közt. A katolikus országokban a vallás a törvényhozás szabályozója, zsinórmértéke ; a protestánsokban pedig a polgári törvény szab korlátot a vallásnak. A katolikus vallás vezetője a politikának, míg a protestánsoknál a politika zsarnoka a vallásnak. A protestánsoknál a vallás nem bírván azt a világosságot, amelyet a mi vallásunk áraszt, nem tündökölhet elöl vezércsillag gyanánt, hanem kénytelen egy másik hatalom kezébe fogódzni, nyomdokában lépkedni, nehogy eltévedés által is rövidítse életét. Szóval, egészen az államok védelme alá kényszerült menekülni, s így nem ő karol át népeket, államokat, hanem a népek, államok karolják át őt. Még többet mondok. Azt állítom, hogy a protestantizmus már régen elenyészett s ma már nem létezik. Csodálkozva fordultok felém? Pedig nem mondottam valótlanságot. Igen, a protestantizmus, úgy amint azt a reformátorok felállították, rég enyészetbe süllyedt. Mert amit manap protestantizmusnak mondanak, arra Luther vagy Kálvin bajosan ismerne. S éppen ebben nyilatkozik meg a gyarló emberi alkotás; mert amely mű következményében kárhoztatja előzményeit: az Isten műve nem lehet.

Sőt az egyház legifjabb ellensége, a hitetlenség is kényszerült már Isten ujját érezni. A helyzet rettenetessége, melyet istentelen tanítmánya teremtett, magukat a tanítmány apostolait ámulásba ejté. Azt kellett látniok, hogy a hitetlenség kivetkezteti az embert ama méltóságából, amelybe Isten kegyelme helyezte és lealacsonyítja az oktalan állatig. A hitetlenség csak saját céljait és magán érdekeit tekinti, s kész azoknak mindent föláldozni. És ebben találja megfejtését az a tény, hogy a francia forradalom kormányai egymást váltották, és egyik sem bírt megerősödni. A diadalmas fél a gyengébbet nemcsak letiporta, hanem vérpadra, bitófára is hurcolta, hogy önző céljainak megvalósításában ne akadályozza.
     De Isten ujja is nyilvánult ebben. Ő ellene keltek föl, tehát bűnhődniük kellett. A mozgalom vezetői, nagyobbrészt erőszakos halállal múltak ki. Akik ezreket meggyilkoltak, végre maguk is meggyilkoltattak. A ledöntött királyi szék helyén császári trón emelkedett föl. Azonban ez sem volt állandó, mivel ura szintén az Istent üldözők sorába tartozott. Így nyilatkozott az Isten ujja, a hitetlenség életében.

E mindenható ujj nyilatkozata keltsen bennünk bizalmat az üldözések alatt. Legyünk meggyőződve, hogy most is él Isten a felhők felett, hogy hatalma most is képes mindenre, képes az üldözéseket megakadályozni, és ha fölérhetetlen bölcsessége jónak látja, meg is fogja akadályozni. Meg ne botránkozzatok tehát benne; bizalmatok teljes legyen. Amen.