(a témával kapcsolatban lásd: XII. Pius pápa Mediator Dei kezdetű enciklikáját)

„Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért” (Zsid 5,1)

A következő cikk különösen azoknak a – magukat ugyan katolikusnak valló – híveknek szól, akik szeretik a hagyományos – erkölcsi – tanítást, az erről szóló szentbeszédeket, csak a régi (Szent V. Pius-féle, ú. n. latin, tridenti) misével nem tudnak mit kezdeni, azt nem akarják újra látogatni, annak esetleges újra-bevezetését nem akarják megérteni, elfogadni.

Ennek oka valószínűleg abban rejlik, hogy mára még a vallásukat gyakorló katolikusok is elfelejtették, mi is a szentmise valójában. Mi is történik a misében tulajdonképpen?
     Annak a (eredetileg protestáns, mára már a katolikus Egyházban is szinte egyeduralkodó) felfogásnak estek áldozatul, amely szerint a szentmise jobbára csak egy, a hívők közösségének rendezett tanító jellegű összejövetel. E felfogás hívei mára már semmit nem értenek abból, hogy a szentmise elsősorban nem nekik szól, hanem az Istennek bemutatott kultikus áldozat. Olyan liturgikus cselekmény, amellyel az ember Teremtőjének, Istennek teremtmény létéből fakadóan TARTOZIK. A Trienti Zsinat ezt írja: „Áldozat és papság Isten rendelése alapján olyannyira elválaszthatatlanok egymástól, hogy ezek minden törvényben léteztek.” (DZ 957)

Ha valaki már látta a Feszty körképet a magyarok bejöveteléről, könnyebben képet alkothat magának az áldozati cselekményről: A képen a pap egy fehér lovat áldoz fel istennek, hogy őt a hódító magyarok pártjára állítsa, hogy kegyét elnyerje, jóindulatát a magyaroknak megszerezze, azaz az elkövetkező harcban segítségét a maguk számára megszerezze, biztosítsa. A képen a mai „felvilágosult” ember számára az a legfeltűnőbb, hogy a papot eközben a harcosok nem állják körül, ők a kép többi részén vannak ábrázolva. Vagyis bár az ő érdekükben, de nem nekik szól a kultikus cselekedet, jelenlétük nem döntő e vallási rítus végrehajtásához.
     Így van ez a szentmisében is: a katolikus miseáldozatot a pap egyedül is bemutathatja, ami világosan megmutatja: a hívek jelenléte – bár hasznos, sőt saját üdvösségük számára elengedhetetlen, de – nem lényeges eleme a rítus végrehajtásának! Vagyis a szentmise elsősorban nem miattuk van, nem nekik szól, hanem Istennek! A szentmisében az ember a pap kezei által azt teszi, amivel teremtett létéből fakadóan Teremtőjének, Istennek feltétlenül tartozik: elsősorban is: Őt imádja, Előtte hódol, Őt dicsőíti, Neki hálát ad, majd bűneiért Őt engeszteli és kegyelmi ajándékaiért Hozzá könyörög. A szentmise annak kimutatása, bevallása, elismerése, hogy „semmik vagyunk” Isten előtt, hogy bevalljuk, az Ő kegyelmétől függünk. Más szóval, megvalljuk Isten létét, hiszen Istennek, lényéből fakadóan mindez alapvetően kijár. És ugyanez megfordítva: aki tagadja a szentmise áldozati jellegét, az ezzel alapjában véve – mégha eleinte nem is tud róla – a mindenható Isten létét vonja kétségbe.

Az e témát tárgyaló mostani cikk első fejezete az 1911-ben íródott – és minden katolikus számára könnyen felismerhető keresztény-ellenes – Révai Nagy Lexikonából való. Ezen enciklopédia szerzői – hasonlóan a „felvilágosodás” korában élt francia társaikhoz – az áldozat leírásakor nem veszik tekintetbe a zsidó és keresztény vallást, a Bibliát, és következetesen azt az elvet vallják, hogy minden, amit az ember csinál idővel egyre fejlettebb és jobb lesz. Az áldozatról szóló definíciójuk semmit nem vesz figyelembe a kinyilatkoztatásról, Isten lényéről, a kiválasztott népről stb. És arról sem, hogy a keresztény vallást nem az ember találta ki, hogy azt olyan valaki alapította, aki „felülről jött”, aki azt állította magáról, hogy Ő Isten, Ő az igazság.

Hogy mindenezek ellenére itt áll meghatározásuk, annak oka abban rejlik, hogy megállapításaikból még így is kiderül, mennyire az ember természetéhez, az emberi lét lényegéhez tartozik az áldozat fogalma. Az emberben lényéből fakadóan benne van az áldozat egy felsőbb lény számára való bemutatásának kényszerítő érzése. Mindez azért van, mert az ember Teremtője, az emberi természet megalkotója ezt az érzetet kiirthatatlanul beleültette az ember lelkébe. Az enciklopédisták arról nem vesznek tudomást, hogy az ember vallása, a természetfelettihez való kapcsolata nem valami fejlődőképes folyamat, hanem egy adott emberi közösség vallásának „fejlettségét” az határozza meg, mennyire hűen követi még Teremtőjének parancsait, elvárásait, azaz Isten törvényeit, illetve mennyire torzult el istentudata az idők folyamán.
     Káin és Ábel, mikor – az általunk ismert első – áldozatot bemutatta, még pontosan tudta, kinek és miért áldoz. A történelem folyamán – a kiválasztott népen kívül – az emberek mindinkább elszakadtak Istentől, vallásaik egyre kevésbé követték Isten törvényeit, de a lelkükbe vésődött áldozati szellem kitörölhetetlenül megmaradt bennük, ami éppen azt bizonyítja, hogy ezt a Teremtő ültette beléjük. Vagyis nem csak a zsidó és a keresztény, de bármely más vallás is, bármennyire is eltorzultak benne az igaz Istenről alkotott képzetek, annak tudatát, hogy az ember egy felsőbb lénynek van kiszolgáltatva, és hogy emiatt ennek a felsőbb lénynek hódolattal és elégtétellel tartozik, egészen az új korig megőrizte.

A lexikon szövege azért is érdekes, mert fényt ad arra a lelkületre, arra a vallási eltorzulásra, ami a reformáció óta a világban, az emberek agyában végbement – és ami a II. Vatikáni Zsinat óta a katolikus emberek gondolkodásában is egyre tágabb teret nyer: az áldozati lelkület az ember alacsony fejlettségi fokához tartozik, és a fejlett, érett, felvilágosult, „nagykorú” embertől és vallásától idegen, sőt káros, s ezért elvetendő szemlélet, érzület.
     Ebből a szempontból különösen érdekes a lexikon utolsó passzusa: „Számtalanszor ismétlődő visszaeséseket tapasztalunk, melyek már nem állanak az illető kor és hely uralkodó vallási felfogásának színvonalán, hanem rég elmúlt idők más életkörülményeiben gyökereznek.” Nyilván ez a véleményük a Szent V. Pius-féle miserítus visszahozatalának mai elszánt ellenzői is, akik ezzel arról tesznek tanúbizonyságot, hogy meggyőződésük szerint, az embernek nincs oka többé Teremtője, Isten előtt megalázkodni, Őt imádni, Előtte hódolni, Őt dicsőíteni, Neki hálát adni, Őt engesztelni és Hozzá könyörögni – ami viszont csak úgy és akkor lehetséges (éppen a lelkünkben kitörölhetetlenül benne rejlő áldozati lelkület miatt), ha már azt gondoljuk, hogy vagy nincs semmilyen felsőbb lény, akinek bármivel is tartoznánk; vagy ha mégis van ilyen, mi csaknem egyenrangúak vagyunk vele, de legalábbis nincsenek megbánni való bűneink, azaz semmivel nem sértettük meg ezt a lényt, tehát az előtte való hódolásra és megváltásra, azaz e felsőbb lény kiengesztelésére sincs többé szükségünk.

A 2. rész az 1933-ban kiadott misszále magyarázata, amiből kitűnik, hogy a katolikusok és a katolikus tankönyvek nemcsak történelmük első 1500 évében, de még a nem is olyan régi időkig pontosan tudták, mi is a szentmise valójában. A 3. fejezet Mattias Gaudron atya 2006-ban megjelent „Die Messe aller Zeiten” (Minden idők miséje) című könyvéből közöl részleteket, amely elsősorban korunk modernista elméleteinek jobb megismerése és ezáltal könnyebb elvetése céljából íródott.

Az áldozás az istenségnek oly célból felajánlott adomány, hogy az áldozó magának vele az ekként megengesztelt felsőbb lény kegyét, segítségét megnyerje, vagy legalább haragját, büntetését magától elhárítsa.
     Az áldozat bemutatása, illetőleg felajánlása és az isteneknek áldozatokkal való tisztelése tehát azon a hiten alapszik, hogy az istenül tisztelt lény az emberhez hasonló természetű s mint ilyen ajándékokkal, neki különösen kedves tárgyak felajánlásával és átengedésével jóindulatra hangolható, kiengesztelhető.

Az áldozat sokféleképp változó alakban és a hozzá fűződő felfogások fokozatos tisztulásával ugyan, de lényegében mégis mindig és mindenütt ott található az istentisztelet középpontjában, mint a felsőbb lénytől való függés érzetének s az ő akaratára való hatás lehetősége tudatának cselekvő kifejezése.

Az áldozat őskori legnyersebb formáitól felfelé haladva a legmagasabb fejlődési fokon álló vallásrendszerekig, nem is igen mutat másban jelentékenyebb módosulást, mint az istenségnek felajánlott tárgyak két oldal felé viszonyított értékében, melynek magasságát elsősorban a gazdasági viszonyok szabják meg, mert az áldozatnak egyfelől az istenséghez, másfelől a felajánlóhoz viszonyított értéke a feláldozott tárgy megszerzésére fordított munka, illetőleg szenvedés mennyiségétől függ, s megint csak relatív maximumát az ember életének önkéntes feláldozásában éri el. Innen az emberáldozat kivétel nélkül minden vallás régibb fejlődési fokán s még ma is teljes nyersességében egyes vad népek vallásrendszereiben, egy vagy más alakban megmaradt nyomai pedig a műveltebb népek kultuszában, és helyettesítés örve alatt még a legtisztultabb vallási tanok keretében is.

Az áldozat tárgyai és felajánlásának módjai, fentérintett kiindulási pontjából, az antropomorfisztikus (ember képére alkotott) istenképzetből következőleg, mindig olyanok, aminők az illető nép műveltségi fokával és gazdasági fejlődésével legjobban egyeznek.
     Az őskor embereinek áldozatai teljes anyagi mivoltukban voltak az istenek szintén egészen anyagi természetű élvezetére, tehát tulajdonképpen mintegy az istenektől leendő megemésztésre szánva. Utóbb az áldozati tárgynak már a lengébb anyagúvá finomult „isteni test”, az ú. n. „szellem” sűrűségével egyező, tehát égetés által a felszálló füstben elpárolgó részeit s ezért kivált legkönnyebben égő elemeit (pl. zsír- és hájrészek az állatáldozatnál) tekintették az isteneknek leginkább tetszőknek. E felfogás csak a tűz használatával együtt honosodhatott meg és jelentékeny fejlődési fokot képvisel az áldozat történetében.

A tűztől, mint az istenség követétől és képviselőjétől megemésztett áldozat, az isteneszme mindinkább haladó finomodásával karöltve, mindegyre jobban közeledik a már csak jelképes áldozat felfogásához, amelyből a megváltás eszméjének kellett kifejlődnie a legmagasabb fokig emelkedett vallásrendszerek keretében. E fejlődés során azonban számtalanszor ismétlődő visszaeséseket tapasztalunk, melyek már nem állanak az illető kor és hely uralkodó vallási felfogásának színvonalán, hanem rég elmúlt idők más életkörülményeiben gyökereznek.

Hogy teljesen megérthessük, mit jelent a szentmise mint áldozat, három kérdésre kell megfelelnünk: 1. mi az áldozat általában? 2. mi volt az Úr Jézus kereszthalála? 3. mi a kapcsolat a szentmise és a keresztáldozat között?

a) Az áldozat bemutatása a legfölségesebb és legnagyszerűbb istentiszteleti tény. Ezért minden kultusznak legfőbb része az áldozat bemutatása. Az áldozattal hódol az ember Istenének, mint teremtőjének és egyetlen urának és megvallja, hogy egész életével Isten rendelkezik, mert Isten adta, tehát Istené. Vagyis tulajdonképpen az embernek önmagát kell mindig áldozatul adnia Istennek. Ezt értették félre azok a szegény pogányok, akik valóságos emberáldozatokat mutattak be.

A Szentírásból tudjuk, hogy Isten a lelket nézi, és ha megvan az áldozatos lelkület, amint megvolt Ábrahámban, akkor a tényleges áldozatot helyettesíteni lehet mással. Az ember önfeláldozásának kifejezésére azonban jelképet (szimbólumot) használtak. A jelkép tehát az embert helyettesítette. Káin maga helyett gabonát, Ábel bárányt, Melkizedek kenyeret és bort stb. adott. De ha tudjuk, hogy az áldozatnak mindig az ember önfeláldozásának kell lennie, akkor világos az is, hogy nem a magunk helyett vitt ajándék a fő, hanem amit az jelképez, vagyis az embernek önátadása Urának.

b) Az áldozatnak első eleme tehát, hogy magunk helyett valamit adunk Istennek. De minden adásban két elem van: az egyik, hogy magunkat megfosztjuk attól a tárgytól, amit adunk, a másik, hogy azt másnak átadjuk. A közhasználat, különösen az utóbbi időkben, csak az előbbit: a lemondást, a megfosztást, elszakadást nevezi áldozatnak. Ez a szóhasználat sok zavart okoz most is a hivők között a szentmiseáldozatra vonatkozóan. Az Egyház ugyanis az áldozatban a második elemet, az adománynak Istennek való átadását emeli ki. Mert mentől jobban szeretek valakit, annál kevésbé fogom érezni az adással járó lemondást és megfosztást, és annál jobban örülök, hogy adhatok. Istennek boldogan, örömmel kell mindent odaadni, mert ő a Szépség és a Jóság.

c) Az áldozatnak második eleme, hogy az Istennek adott tárggyal még történik valami. Enélkül ugyanis minden, amit Istennek adunk: az imádság, a jócselekedet stb. szintén áldozat volna. Csak ha az adományokkal valami történik, ha azok valami olyan cselekedet tárgyai lesznek, amelyből kitűnik a mi Istennek való teljes önátadásunk és ennek Isten részéről való elfogadása, akkor lesz az áldozat.

A kérdés tehát: mi történik a magunk helyett Istennek adott tárggyal?

d) Ha valamit Istennek áldozatul adunk, azzal ettől fogva egyedül Isten rendelkezhetik. Ezért elkülönítjük a többi hasonló tárgytól, melyek továbbra is az ember célját szolgálják. Ezt fejezi ki az áldozat latin neve is: sacrificium. Ez a szó ugyanis ebből származik: sacra facere; de itt, a „sacer” szó nem szentet jelent, hanem eredeti értelmében kell venni. A sacer szó ugyanis a secerno igéből származik és azt jelenti: elkülöníteni, elválasztani. Sacra facere tehát annyit jelent, mint elkülönítetté tenni.
     Ezt az elkülönítést (vagyis azt a tényt, hogy a magunk helyett felajánlott és a minket helyettesítő tárggyal csak Isten rendelkezhetik, minden mástól elkülönítve egyedül neki van szentelve) több módon ki lehet fejezni. Az egyik módja, hogy elpusztítják az áldozati tárgyat. A gabonát, tömjént elégetik, a bárányt levágják stb. Ez a lerontás: destructio. A másik módja az, hogy valamilyen liturgikus szertartással megszentelik és ezzel a régebbi természetes állapotánál magasabb rendbe helyezik, átváltoztatják. Ez a megszentelés: consecratio.
     A hittudósok egy része azt állította, hogy a szentmisében az áldozati tárgyat lerontjuk és a lerontásban keresték az áldozat lényegét. Egyes újabb tudósok azt mondják, hogy a szentmisében az áldozati cselekmény a minket helyettesítő kenyér- és bornak a megszentelésében, illetve átváltoztatásában áll.

Igazában sem a lerontás (destructio), sem a megszentelés (consecratio) nem alkotja egymagában az áldozat lényegét, ez csak szükséges, kiegészítő rész. Áldozat az összes eddig említett elemek egyesítéséből áll. Áldozatot bemutatni tehát annyit tesz, mint önátadásunk kifejezéseként valami látható adományt Istennek átadni és valamilyen liturgikus ténykedéssel egyedül az Ő rendelkezésére bocsátani, hogy ezzel elismerjük Őt életünk és halálunk urának.

Az ószövetségi áldozatok – melyek jórészben az Úr Jézus áldozatának előképei is voltak – sok áldást esdettek le az égből. De a végtelen felségű Isten megbántásáért, Ádámnak a bűnéért nem tudtak eleget tenni. Ezért kellett az Isten Fiának emberi alakot öltenie és mint második Ádámnak, az emberiség új képviselőjének és a természetfeletti rendben új ősatyjának a megváltás nagy áldozatát bemutatnia. Ez az Atyának örök végzéséből önként elvállalt keresztáldozattal történt. Az Isten Fiának teljes és maradéknélküli önátadásának kellett ugyanis kiengesztelnie az első emberpár bűnét: az engedetlenséget és önmaguknak felmagasztalását.
     Az Úr Jézusban teljesen megvolt ez az áldozatos lelkület. Megmondotta, hogy ő azért jött, hogy az Atya akaratát teljesítse. „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tied.” (Mt 26,39) Ezenkívül az Úr Jézus a maga áldozatos készségébe belefoglalta övéit, az egész Egyházat is. „Krisztus meghalt a mi bűneinkért, hogy minket áldozatul adjon az Atyának.” (1 Pét 3,18)

Az áldozatos lelkületnek megfelelően megvolt a külső cselekedet is. Az Úr Jézus teljesen a maga akaratából adta át magát a halálra. Így nemcsak jelképesen, hanem valósággal is „éltét adta sokakért váltságdíj gyanánt”. (Mt 20,28) Ezért mondja Szent Pál: „A mi húsvéti bárányunk (pascha nostrum), Krisztus feláldoztatott.” (1 Kor 5,7) Az ő tökéletes önátadását kifejezik utolsó szavai: „Beteljesedett” (Jn 19,30) és utána: „Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,46)

Végül a Megváltó halála istentiszteleti tény, kultusz is volt. Elsősorban azért,
     a) mert az Úr Jézus az újszövetség egyetlen főpapja is, tehát az ő áldozata népéért bemutatott istentisztelet. A pap Istentől rendelt közbenjáró Isten és ember között. A Megváltóról pedig már az ószövetségi jövendölés megmondotta: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.” (Zsolt 109,4) (V. ö. Szent Pálnak a zsidókhoz írt levelét, 5,10)
     b) Azután bizonyítja azt is, hogy az Úr áldozatának ószövetségi előképei is szintén istentiszteleti tények és valódi áldozatok voltak, következésképen a valóság annál inkább istentisztelet és igazi áldozat.

Eredmény: az újszövetség egyetlen áldozata az Úr Jézus keresztáldozata a Golgotán. Általa Jézus Krisztus megváltott minket és az emberiség személyét magára véve, helyettünk soha felül nem múlható és kiegészítésre egyáltalán nem szoruló módon eleget tett Istennek. Más és több áldozatra tehát tárgyilag és önmagában véve nincs szükség.

De szükség van alanyi szempontból, vagyis a hívők, és az Egyház szempontjából. Mégpedig két okból:
     a) Először is, mit érne Krisztus keresztáldozata, ha nem volna valami mód, hogy annak kegyelmében a késő századok hívői részesülhessenek. Hiába fakad a kegyelmek forrása a keresztfa tövében, ha nincs csatorna, mely hozzánk elvezesse azt. Ilyen csatorna a szentmise.
     b) Szükséges másodszor, hogy minden ember a maga részéről is áldozatot mutasson be. De szinte semmi értéke se lenne a mi áldozatunknak, ha nem volna mód, hogy a mi önfeláldozásunkat egyesíthessük Krisztus Urunk áldozatával, hogy annak érdemeiben részesülhessünk. Ez a mód a szentmise.

A szentmise tehát az újszövetség áldozata, melyben kettő történik: először Jézus Krisztus a maga véres keresztáldozatát vérontás nélkül megjeleníti olyképpen, hogy a kenyér és bor külső „színe” alatt önmagát feláldozza a mennyei Atyának; másodszor a hivők önmagukat a kenyér és bor „jelképe” alatt az oltárra helyezik és ott önmaguk átadását egyesítik Jézus Krisztus áldozatával, hogy így annak érdemeiben részesülhessenek.

Íme, így egyesül csodás harmóniában a szentmisében a keresztáldozat vérontás nélküli objektív megjelenítése és a mi önátadásunk szubjektív áldozata. Az első: a keresztáldozat megjelenítése a legfölségesebb istentiszteletté teszi a misét; a másik: a mi átadásunk pedig a legkegyelmesebb és legáldottabb áhítatgyakorlattá.

Hitünk tanítása, hogy a szentmise és a keresztáldozat egy és ugyanazon áldozat. Kettő között csak a külső megjelenésben van különbség, de a belső lényegben teljes azonosság van. Vagyis más szóval csak az különbözik, amit az ember érzéke tapasztal, de amit Isten lélekbelátó és lényeget megismerő szeme lát, az teljesen ugyanaz.

A külső különbség nyilvánvaló; csak gondoljunk a Kálváriára és az oltárra, mennyire más, amit testi szemünk lát e két helyen.
     De nézzük meg, mi a belső és lényeges azonosság? Ha megfontoljuk, hogy áldozatot bemutatni annyit tesz, mint a) magunktól valamit elvonni és b) az Isten egyedüli rendelkezésére átadni; továbbá, hogy c) ebben a kettős cselekedetben a legfontosabb és igazán döntő az áldozatos lelkület, akkor könnyű megtalálnunk ezt a belső lényeget.
     Tehát a szentmisében és a keresztáldozatban azonosság van, mert
     a) mind a kettőt ugyanaz a főpap mutatja be : az Úr Jézus Krisztus;
     b) mind a kettőben ugyanaz az áldozati tárgy: az Úr Jézus Krisztus;
     c) mind a kettőben ugyanaz a lélek nyilvánul: az Úr Jézus áldozatos lelke.

Ha tehát az Atya az égből letekint az oltárra a szentmise alatt, akkor lényegében ugyanazt látja, mint a Golgotán: látja szent Fiát, aki az emberiség iránti szeretetből egyforma áldozatos lélekkel mind a kettőben önmagát adja át az Atya rendelkezésére. Így az Atya is ugyanúgy fogadja mind a kettőt.

Mikor az Úr a keresztfán bemutatta áldozatát, magára vette az emberiség személyét, tehát már akkor is vele együtt ott voltunk. A szentmisében nem a „reális” Krisztus áldozza fel magát, aki testet öltve magára, a földön járt, szenvedett és meghalt, hanem a „misztikus” Krisztus, az Egyházban a földön örökké tovább élő és megszentelő Krisztus. De akkor ebbe a „corpus Christi mysticum”-ba beletartozunk mi is, most élő hivők és mi is áldozati tárgyak vagyunk.
     És valóban az adományok a szentmisében egyúttal szimbólumok is, az áldozatot bemutató egyénnek és közösségnek személyét jelző szent jelek. Ez az oka, hogy az áldozati adományok más áldozatban is olyan tárgyak, melyek az ember táplálására, az életerő fenntartására (kenyér), vagy az életkedv fokozására (bor) szolgálnak és ezzel nagyon jó jelei lehetnek az egyes személyeknek, A szentmiséről már Malachiás próféta is, azt jövendölte, hogy az „tiszta áldozat” lesz; és maga az Úr Jézus is így ígérte meg és így alapította meg, amikor adományul a kenyeret és bort választotta és ezeknek színe alatt akarta magát, szent testét és vérét az Atyának átadni.

Nagyon fontos tehát a szentmiseáldozat fogalmának teljes megértéséhez és igazi bemutatásához az az igazság: hogy magunkat is át kell adnunk a mi Urunknak, Istenünknek az adományokkal együtt. A kenyér és bor átadásának csak úgy van értelme, ha azok minket is jelentenek. És a mi Urunk Jézus Krisztus testévé és vérévé átváltoztatott adományoknak is az a teljes értelme, hogy édes Üdvözítőnk így akart minket magával egybekapcsolni, hogy értékes adományok lehessünk. Éppen ezért vett be minket is misztikus testének kegyelmi közösségébe, hogy azután magát, mint ezt a misztikus testet, mint Isten gyermekeinek nagy közösségét, amelynek ő a feje, az Atyának felajánlja és átadja.

A hivők feladata tehát a szentmisében való részvétel alkalmával az, hogy magukat, mint áldozati adományt, Isten előtt elfogadhatóvá tegyék. Ebből a célból egész lélekkel azon kell lennünk, hogy Krisztussal egyre bensőbben egyesülhessünk és így méltóbbak legyünk az Atyának való átadásra és alkalmasabbak az elfogadásra. Hogy mint a kis ostyák a paténán ott vannak a nagy ostya mellett, úgy legyünk mi is együtt Krisztussal, hogy vele együtt el is fogadjon az Atya.

A szentmise ünneplésekor Istennek mutatunk be igazi áldozatot. E hitigazság jobb megértéséhez elsőnek azt kell általánosságban megvizsgálnunk, miben is áll az áldozat lényege.

Hogy világosságot gyújtsunk ebben a kérdésben, feltétlenül szükséges, hogy különbséget tegyünk a kultikus, valóságos és a tágabb értelemben vett áldozat között. Tágabb értelemben véve minden jó tett, amelyet Isten dicsőítésére végzünk, áldozat. E szerint tehát az imát, az engedelmességet, a lemondást, az alamizsnát stb., mind áldozatnak tekinthetjük, mely tényt az alábbi szentírási idézetek támasztanak alá: „Aki alamizsnát ad, az hálaáldozatot mutat be.” (Sir 35,2) „Kitárt kezem legyen esti áldozat.” (Zsolt 140,2) „Áldozatom a bűnbánó lélek.” (Zsolt 50,19) – Ilyen áldozatot minden kereszténynek hoznia kell, és ebben az értelemben 1 Pét 2,5 szerint valóban minden hívő pap: „Épüljetek fölé lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által.”

A protestánsok a valóságos és a tágabb értelemben vett áldozatról illetve a papságról szóló tant azonban összezavarták, mert miközben egyfelől minden hívő számára elismerték az igazi pap-létet, másfelől a tényleges áldozatot fölöslegesnek kiáltották ki, és eközben a fenti szentírási idézetekre hivatkoztak.

A tulajdonképpeni áldozatot, azaz kultikus áldozatot Aquinói Szent Tamás alapján a következőképpen lehet definiálni: „Egy kizárólag (soli Deo facta) Istennek szóló kézzelfogható (res sensibilis) adomány bemutatása (oblatio), amivel az Ő legmagasabb főhatalmát és a mi alája való rendeltségünket tanúsítjuk. Ez a felajánlás a neki hozott adomány megváltoztatása által (per quandam immutationem circa rem oblatam) megy végbe, melyet Isten legitim szolgája (et facta a legitimo ministro), aki tényleges értelemben pap, hajt végre.”

Vizsgáljuk meg a fenti definíció egyes elemeit:

a) oblatio – ez a kifejezés általánosabb, mint az áldozat szó. Oblatio alatt mind valamely belső, mind valamely külső dolog Istennek való bemutatását értjük. Ezért az áldozat ugyan mindig oblatio, de nem minden oblatio áldozat.

b) res sensibilis – kézzelfogható dolog – a tulajdonképpeni, vagyis kultikus áldozatnál mindig szükség van egy kézzelfogható adományra. Ez felel meg az ember testi-lelki természetének, hiszen mivel az ember nem tisztán szellemi lény, az a sajátságossága, hogy benső érzületét kézzelfogható, látható aktusokkal fejezi ki. Az áldozati adományt annak kifejezéséül adja az ember Istennek, hogy egészen Istennek akarja magát adni. Ha tehát például az Ószövetségben valaki állatai közül a legszebbet áldozta fel Istennek, ezt annak jeléül tette, hogy valójában saját magát akarta Istennek átadni.
     Az áldozat tehát a szimbólumok közé tartozik, mivel a külső ténykedés a belső áldozati lelkület jele. Szent Ágoston szerint: „Minden látható áldozat egy láthatatlan áldozat szentsége, vagyis jele.” Ezért nincs semmi értéke egy olyan külső áldozatnak, mely nem egy belső áldozatkészségből ered. Egy pusztán külső áldozat farizeusi áldozat lenne.

c) soli deo facta – az áldozat az imádat egyik aktusa, és ezért csak Istennek, és soha nem egy teremtménynek szabad bemutatni. Aquinói Szent Tamás írja: „Az áldozat, melyet külsőleg bemutatunk, a belső áldozatot képviseli, amellyel a lélek magát Istennek ajánlja. A lélek az áldozatban úgy mutatja be magát Istennek, mint teremtése eredetének és üdvözülése céljának.” Mivel egyedül Isten a teremtőnk és egyedül benne van lelkünk üdve, csak neki szabad mind a belső, mind a külső áldozatot bemutatni.

d) per quandam immutationem circa rem oblatam – csak azok az adományok lesznek valóságos áldozatok, amelyekkel a bemutatáskor történik valami, vagyis amelyeken valamilyen áldozati cselekvés játszódik le. Ennek a cselekedetnek úgy kell lezajlania, hogy az áldozathozó belső lelkületét kifejezésre juttassa.
     Aquinói Szent Tamás mondja: „Áldozatról ténylegesen csak akkor van szó, ha a bemutatott dologgal történik valami (aliquid fit), például ahogy az áldozati állatot megölik vagy a bemutatott kenyeret megtörik és megeszik.” Ez a kifejezés: aliquid fit – valami történik – azonban túlságosan általános. Tamás tehát nem követeli feltétlenül az áldozati adomány destrukcióját, megsemmisítését, hanem csak valamilyen rajta elvégzett cselekedetet. Szerinte már a kenyér puszta megáldása is elegendő ilyen cselekedet. Ugyanakkor ez túlságosan is meghatározatlan követelmény, és az Ószövetségben sem találunk az áldozatra olyan esetet, amikor az adomány puszta megáldása elegendő lett volna az áldozat létrejöttéhez. Tamás kijelentését tehát annyiban ki kell egészítenünk, hogy ennek a „valami történik”-nek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a bemutatott áldozat Istennek való tökéletes, maradéktalan átadását kifejezésre juttassa.

Tehát nem az áldozati adomány megsemmisítése a fő aktus. Az ószövetségi áldozatoknál az állatok leölése nem is tartozott ténylegesen az áldozat bemutatásához, hanem csak annak előkészülete volt, melyet gyakran nem is pap, hanem egy alacsonyabb rangú templomszolga végzett el. A vér kiöntését az oltárra és az állat elégetését azonban már szigorúan a papnak kellett végeznie. Scheeben joggal helyez hangsúlyt arra a tényre, hogy a tűznek nem pusztán megsemmisítő funkciója volt, hanem sokkal inkább a nehézkes húst változtatta át füstté, ami – Istennek tetsző jó illatul – a mennybe szállt. Az elégetés volt tehát a tényleges áldozat, amely az Istennek való átadást kifejezésre juttatta. Ugyanígy Krisztus áldozatánál sem a katonák általi halál a tényleges áldozati cselekmény – hiszen különben ők mutatták volna be az áldozatot –, hanem az élet önkéntes átadása: Krisztus „az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul Istennek”. (Zsid 9,14) A szenvedés és a halál önkéntes elviselése volt tehát az áldozati cselekvés, ami Krisztus belső áldozati lelkületét láthatóvá tette.
     Mindazonáltal az állatok megölésének az Ószövetség véres áldozataiban megvolt a maga mély értelme is, hiszen ezzel szimbolizálták, hogy az ember bűnei miatt valójában halált érdemelne, és az állatot azért áldozzák fel helyette, hogy ezzel engeszteljenek. Ezen kívül Aquinói Szent Tamás szerint az állat leölésével az áldozat élelemmé vált, abban, hogy az ember a felajánlott adomány egy részét elfogyasztás céljára visszakapta, az embernek az áldozat bemutatásakor Istennel történt egyesülése mutatkozott meg. Az Ószövetségben ez bizonyos fokig a communio előképe volt. Az állatok leölése még a bűnök megsemmisítését és Krisztus későbbi megölését is jelképezte. Egy másik fejezetben Tamás az „egészen elégő áldozat” fogalmához ezt mondja: miként az állatot teljesen elégetik és füstként száll fel, kell az embernek magát és minden tulajdonát egészen Istennek átadnia.

e) a legitimo ministro – a kultikus áldozat a vallásnak mindig nyilvános aktusa. Ezért szükséges hozzá egy jog szerinti hivatalviselő, aki az összes hívő nevében cselekedhet. Ezek eleinte a pátriárkák voltak, vagyis a családfők. Abban az időben tehát még nem létezett hivatalos papság. Ez a Mózes által közölt kultusszal kezdődik, amikortól kezdve már kizárólag az Áron rendjébe tartozók gyakorolhatták jogszerűen a papi hivatást. Az Újszövetségben a katolikus pap az áldozat egyetlen felhatalmazott bemutatója.

Szögezzük tehát még egyszer le: Az áldozat lényegi magja a belső áldozati lelkület: ez az áldozat lelke. A külső áldozati adomány és a rajta végbemenő áldozati cselekmény ugyanakkor elválaszthatatlanul hozzátartozik a kultikus áldozathoz, csakúgy, mint a test a lélekhez. Ugyanakkor az áldozati adomány külső értéke sem teljesen érdektelen. Krisztus áldozatában mind e kettő: külső érték és belső lelkület a legtökéletesebben mutatkozik meg: Krisztus emberi életét mint a világ legértékesebb adományát áldozta fel, ugyanakkor belsőleg is a legtökéletesebb áldozati lelkülettel bírt.

Az áldozat minden vallás legmagasabb és legtökéletesebb aktusa, amelyet a pap négy célból mutat be:
     Elsőként ez szolgálja: 1) Isten főhatalmának elismerését. Ez minden áldozat legfőbb célja, és ebben az értelemben az áldozatot dicsőítő áldozatnak nevezik. Az áldozat kell, hogy 2) az isteni haragot lecsillapítsa, ebben az értelemben engesztelő áldozat. A bűnbeesés óta az áldozat bemutatásánál ez a cél valahogyan mindig jelen van. Mivel az ember az Istentől kapott jótéteményekért köszönettel tartozik, az áldozatnak megvan a 3) hálaáldozat aspektusa is. Végezetül az áldozattal további jótéteményeket akar az ember Istentől kieszközölni, és ezért az áldozat 4) könyörgő áldozat.

A (tridenti) szentmisében benne van az áldozat mindeme négy célja, miként ez valószínűleg minden áldozatnál így van. Ugyanakkor az ószövetségi áldozatoknál e célok közül mindig csak egy állt az előtérben, anélkül azonban, hogy a többit kizárta volna.

A Trienti Zsinat a reformátorok állításai ellenében végleges módon rögzítette a szentmiseáldozatról szóló katolikus tanítást: „Aki azt állítja, hogy a misében Istennek nem igazi és tényleges áldozatot mutatnak be … legyen kiközösítve.” (DH 1751) Utána azt is definiálja, hogy a mise nem csupán dicsőítő- és hálaáldozat – ezt a reformátorok még elfogadták volna –, sem nem csupán a keresztáldozatról való megemlékezés, hanem igazi engesztelő áldozat, amely mind az élők, mind az elhunytak bűneiért való elégtételt szolgálja. (DH 1753)
     A mise áldozati jellege ezek szerint katolikus dogma. Ugyanakkor a lakoma-jellegről sehol sincs szó! Ellenkezőleg, határozottan elítéli azt a vélekedést, amely szerint az áldozat bemutatása nem más, „mint hogy Krisztus magát nekünk eledelül adja”. (DH 1751)
     A 20. század első felében elindult liturgikus irányzat tévtanaival szemben XII Pius pápa a Mediator Dei kezdetű enciklikájában határozottan megvédelmezte a szentmiséről szóló katolikus tanítást. A pápa élesen elítélte azt a tanítást, miszerint a szentmise egyúttal áldozat és lakoma, vagyis azt a vélekedést, ami a II. Vatikáni Zsinat óta megszámlálhatatlan sokszor elhangzik, hogy a liturgiareformot védelmezzék: a tridenti mise inkább a mise áldozati jellegét, míg az új miserítus a mise lakoma jellegét emeli ki; mindkettő fontos, mert a mise egyszerre áldozat és lakoma. Valójában a tradícióban sehol sincs szó a mise lakoma jellegéről! Amikor az Eucharisztiát lakomának vagy áldozati lakomának nevezték, ez a szentáldozásra vonatkozott. Ez azonban csak az áldozat gyümölcse és a legjobb eszköz, hogy az áldozat gyümölcseit az ember fogadni tudja. Enciklikájának 112. pontjában XII. Pius pápa ezt írja: „Tévednek tehát azok, akik nem akarnak szentmisét bemutatni, csak akkor, ha azon a nép is a szentáldozáshoz járul; és még inkább tévednek azok, akik azt hiszik, hogy feltétlenül szükséges a híveknek a pappal együtt megáldozniuk, és akik fondorlatosan azt állítják, hogy a szentmise nemcsak áldozat, hanem egyszerre áldozat és a közösség testvéri lakomája, és ezért a közös szentáldozást úgy tekintik, mint az egész cselekmény csúcspontját.”

Bár az Egyház a vasárnapi szentmisén való részvételt kötelezővé tette, de a vasárnapi szentáldozást soha! Ha a szentmise lényegét tekintve lakoma lenne, akkor a jelenlevő híveknek feltétlenül áldozniuk kellene, hiszen aki egy lakomán semmit sem eszik, az azon nem vett részt! Ezzel szemben már a Trienti Zsinat kijelentette: „Aki azt állítja, hogy azok a misék, amelyeken egyedül a pap áldozik nem-megengedettek, és ezért el kell őket törölni, legyen kiközösítve.” (DH 1758) Ha tehát az új egyházjog a híveknek a tradíció minden eddigi szabályát semmibe véve megengedi, hogy olyankor, ha egy nap két misén vesznek részt, mind a kettőn áldozzanak, akkor ez minden bizonnyal a mise állítólagos lakoma jellegével függ össze.

Miután Isten tiszteletének az áldozat a legfontosabb és legjobb eszköze, furcsa lenne, ha az Újszövetség tökéletes vallásának nem lenne valóságos áldozata. Arra az ellenvetésre, hogy a keresztáldozat után minden további áldozat fölösleges, mivel Krisztus már minden bűnért elégtételt adott, ezt kell felelni:
     a) Az áldozat legfőbb célja nem az engesztelés, hanem Isten dicsőítése. Ahhoz, hogy az emberek tökéletes módon eleget tegyenek kötelességüknek Isten dicsőítését illetően, egy állandó, folytatólagos áldozatra van szükség. Bár a szentmiseáldozat nem a keresztáldozattól független másik áldozat, azért mégis valódi, tényleges áldozat. Az Egyház naponta bemutatja Istennek Fia áldozatát. Ezzel tudja az ember Istennek megadni azt a tiszteletet, ami neki kijár, mivel az Istenember áldozata által Isten megdicsőítése végtelen értékű lett.
     b) Az ószövetségi áldozatok sem lettek volna akkor valódi áldozatok, hiszen azok csak a tényleges áldozat előképei voltak. Ugyan igaz, hogy ezek az áldozatok értéküket csak a keresztáldozattal összefüggésben nyerték el, amire előre utaltak, de azért valódi áldozatok voltak.

A szentmise minden feltételnek megfelel, amit a definíció szerint egy igazi, tényleges áldozattal szemben támasztanak, mivel a szentmise a) egy kézzelfogható adomány bemutatása, mert Krisztus teste és vére látható színek alatt áldoztatik fel. Ez a bemutatás b) egy meghatalmazott pap által megy végbe, nevezetesen Krisztus és az őt képviselő emberi papok által. c) Az áldozatot egyedül Istennek mutatják be, mégpedig abszolút mindenhatóságának elismeréseképpen. d) Az áldozati adományon a pap áldozati cselekvést hajt végre, mégpedig a szakramentális vágást (erről lásd később).

A Trienti Zsinat tanítása szerint a szentmiseáldozat és a keresztáldozat az áldozati adományt és a fő áldozó papot illetően azonos. A bemutatás módját tekintve azonban különböző.

Az áldozati adomány mind a kereszten, mind a szentmisében az Istenember. Bár az átváltoztatás szavainak erejéből csak Krisztus teste és vére jelenik meg az oltáron, de a természetes összefüggés erejéből az egész Krisztus van jelen és lesz feláldozva. A kenyér és a bor az áldozat kézzelfoghatóságának felelnek meg, és azt fejezik ki, miként válik a szentmiseáldozat az Egyház és a hívek áldozatává, hiszen Krisztus teste az átváltoztatás által a mi adományunkból válik jelenlevővé. Azonban az áldozati cselekmény által a kenyér és a bor megszűnik létezni, és ezért ők mint másodlagos áldozati adományok nem is jönnek többé számításba.
     A szentmise főpapja Krisztus. Ahogy a kereszten, úgy a szentmiseáldozatban is Krisztus az áldozati adomány és az áldozatot bemutató pap, mivel az emberi pap csak az ő nevében és az ő eszközeként tevékenykedik. Az áldozati lelkület is ugyanaz, mint amivel magát Krisztus a kereszten feláldozta és most az oltárokon feláldozza.

Az áldozás módja azonban különböző. A fő különbség abban áll, hogy a keresztáldozat véres, míg a szentmiseáldozat vértelen áldozat. A kereszten Krisztus természetes létező alakjában áldozta fel magát: szenvedésre képes, halandó és látható teste volt; ezzel szemben a misében szakramentális létezési formájában van jelen: halhatatlan, szenvedésre képtelen és láthatatlan. Ezen kívül Krisztus a keresztáldozatban egyedül áldozta fel magát, míg a szentmiseáldozatban egy látható pap által. További különbségek: a keresztáldozat abszolút, ezzel szemben a szentmise relatív áldozat. A keresztáldozat egyszeri áldozat volt, míg a misét gyakran ünneplik.

A keresztáldozat az egyetlen abszolút áldozat, mivel a keresztáldozat az egyetlen minden más áldozattól független és minden más igaz áldozat és kegyelmi eszköz belső erőforrása. Minden más áldozat kapcsolatban és függőségben áll vele. Eszerint az ószövetségi áldozatok az előképei voltak és rá utaltak. A szentmiseáldozat viszont a keresztáldozat megjelenítése és megemlékezése.

A szentmise- és a keresztáldozat pontos viszonyát a Trienti Zsinat a következő szavakkal határozza meg: repraesentatio (megjelenítés), memoria (megemlékezés) és applicatio (alkalmazás). A római katekizmus ehhez még hozzáteszi: instauratio (megújítás).
     A mise repraesentatio, vagyis a keresztáldozat élő, objektív megjelenítése, a keresztáldozat szakramentális megjelenítése. Ugyanakkor egy objektív megemlékezéshez van kötve: „Tegyétek ezt az én emlékezetemre.” És a mise által jutnak el a hívekhez a kereszten Krisztus által kiérdemelt kegyelmek. Itt megy végbe a szubjektív megváltás.
     Bár Trient a szentmisét megemlékezésnek nevezi, ez nem jelenti azt, hogy a szentmise a keresztáldozatra való puszta megemlékező ünnepség. A memoria alatt kevésbé értendő a keresztáldozatra való szubjektív gondolat (bár mind a klérus, mind a nép erre is fel van szólítva), mint sokkal inkább egy objektív megemlékezés, amely azáltal fejeződik ki, hogy Krisztus megbízása szerint áldozata, halála szakramentális módon lesz megjelenítve.

Az eddig elmondottak alapján már világosan ki kellett derülnie, hogy az átváltoztatáson kívül egyetlen rész sem képezheti a szentmise tényleges áldozati cselekményét. Egyedül az átváltoztatás felel meg mindazon feltételnek, amelyek a tényleges áldozat szükséges velejárói: ez az a cselekedet, amelyről Krisztus nekünk beszél, a pap in persona Christi, vagyis Krisztus személyében mutatja be, és Krisztus testének és vérének szakramentális szétválasztásában a keresztáldozatot jeleníti meg. Pontosabban a kettős átváltoztatás a szentmiseáldozat szükséges követelménye, mert csak ez alkalmas arra, hogy a véres keresztáldozatot megjelenítse. Aquinói Szent Tamás mondja: „Ez (m. m. a kettős átváltoztatás) arra szolgál, hogy Krisztus szenvedését reprezentálja, azáltal hogy a vér el lesz választva a testtől.” Ezért tiltja meg szigorúan az Egyház a két szín közül az egyiknek a másik nélküli átváltoztatását. Mind a régi, mind az új egyházjog egy ilyen cselekményt „nefas – vétkes” tettnek minősít.

A Trienti Zsinat a protestánsok tanításával szemben ugyan világosan definiálta, hogy a mise valóságos áldozat és a keresztáldozat megjelenítése, de azt nem magyarázta meg pontosan, hogy miként tesz minden olyan követelménynek eleget, melyeknek a valóságos áldozatnak meg kell felelnie, és milyen módon megy végbe a keresztáldozat megjelenítése. Ezekkel a kérdésekkel a teológusok csak a zsinat után kezdtek el részletesen foglalkozni. Az eretnekek támadása volt tehát – mint oly sokszor – az indíték, hogy ezt a kérdést pontosabban megvizsgálják.

Azon kísérletek között, melyek a Trienti Zsinat után megpróbálták a fennmaradt „hogyan” kérdésekre a helyes választ megtalálni, Billot bíboros magyarázata tűnik a legjobbnak, mivel ez felel meg leginkább a szentatyák és a Trienti Zsinat előtt élt teológusok tanításának. E teóriába Aquinói Szent Tamás (akinek szintén nincs pontosan kidolgozott szentmise-tana) magyarázatai is problémamentesen beilleszthetők. Billot bíboros teóriája valójában nem is új elmélet, hanem régi, korábban élt teológusoknak tovább fejlesztett tanítása. A bíboros a De sacramentis Ecclesiae című művében közölte elméletét: Az áldozat formális lényege Krisztus misztikus leöléséből áll, azaz a vérnek a testtől való szakramentális elválasztásában, mert ezáltal van Krisztus az oltáron a szakramentális színek alatt a halál és a megsemmisülés külső állapotában jelen (in quodam externo habitu mortis et destructionis). Ez a misztikus leölés csakúgy, mint a kereszten való igazi halál a belső áldozati lelkület jelképes megjelenítése, mely minden áldozat valódi lényege.
     Így szólnak Krisztus alapító szavai a test odaadásáról és a vér kiöntéséről. Ez nem jelent mást, mint hogy Istennek Krisztus teste és vére szakramentálisan elválasztott formában lesz bemutatva és feláldozva. Ha az áldozati adományt a színek és a kimondott szavak szerint vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy a kenyér törékeny színe alatt csak a test és a folyékony vér színe alatt egyedül a kiöntés állapotában levő vér van jelen. Krisztus testének többi része bár reálisan, de nem szakramentálisan van csak jelen, vagyis ezek szakramentális színek alatt nincsenek jelezve.

Ennek a magyarázatnak tökéletesen megfelelnek azok a kijelentések, melyeket az Egyház hagyományában találunk. Például Nazianzi Szent Gergely szép szavai: „Ne habozzál érettünk imádkozni és könyörögni, amikor szavaiddal a Logost hívod le, amikor vértelen módon az Úr testét és vérét választod el, amikor a szót (vagyis az átváltoztatás szavait) kardként használod.” Ennél világosabban nem lehet Krisztus vértelen leölését leírni. Hasonló módon nyilatkozik Nisszai Szent Gergely: „A leölt áldozat húsa nem fogyasztható, ha lelke még benne van. Következésképpen abban a pillanatban, amikor Krisztus testét evésre és vérét ívásra tanítványainak átnyújtotta, teste kifejezhetetlen és láthatatlan módon már leölt állapotban volt.”
     Több mint 200 évvel Billot előtt már Bossuet (†1704) bíboros, meauxi püspök is nagyszerűen írja le ezt a titkot: „A keresztény áldozat micsoda egyszerűsége! Az oltáron csak egy darab kenyeret és a kehelyben egy kis bort látok; a többi, amely oly nagy, hogy maga a menny is csodálkozik rajta, néhány szó által megy végbe. Azt mondja: ‘Ez az én testem’, és az ostya már nem kenyér, hanem az, amit mondott. Azután ezt mondja: ‘Ez az én vérem’, és már nem bor van a kehelyben, hanem az, amit az Úr mondott. Az ő vére és az ő teste! És külön vannak választva: a test az egyik oldalon, a vér a másikon. A szó volt a kard, a kés, mely ezt a misztikus szétválasztást előidézte. Hogy Jézusra, aki nem hal meg többé, a halál karakterét, melyet valóban elszenvedett, rányomja, hangzik el a szó, mely a testet az egyik, a vért a másik oldalra helyezi, és mindegyiket más jel alatt. Nézzétek őt ott, a halál karakterében, ezt a Jézust, aki vére kiöntésével egykor az áldozatunk volt, és más módon, vérének a testétől való misztikus elválasztása által még ma is az áldozatunk.”

Billot szavait még annyiban kell kiegészíteni, hogy elmélete szerint az áldozati adománnyal valóban „történik valami”. Tamás szerint ugyanis ez is egyik feltétele a valódi áldozatnak: az áldozati adományon valamilyen áldozati cselekményt kell végrehajtani, amely alkalmas arra, hogy az áldozó belső áldozati lelkületét kifejezze. Egy áldozat puszta képi megjelenítése önmagában nem áldozat. De Krisztus testén történik valami, hiszen az igazi test, mely természetes állapotában csak a mennyben van jelen, az átváltoztatással az oltáron egy új szakramentális létformát nyer, mely nem létezett azelőtt, és ebben a szakramentális életformában feláldozott állapotában jelenik meg.

Odo Casel (†1947) misztérium-teóriája

Joseph Ratzinger bíboros Odo Casel, Maria Laach bencés szerzetesének tanát „évszázadunk talán leggyümölcsözőbb teológiai ideájának” tartotta. „Túlzás nélkül lehet állítani, hogy a szentatyák kora óta a szentségek teológiája nem élt meg olyan virágzást, mint amilyent ebben az évszázadban (m. m. 20. század) Casel ideájával kapcsolatban ajándékba kapott.”
     Valóban Casel gondolatai a mai napig számos modern teológust befolyásolnak. Casel számára a keresztény kultusz lényegét tekintve misztérium-emlékezés, vagyis „objektív emlékezés tett által”, mely a múltnak „objektív és reális, mégha szimbólumok alatt elrejtett, jelent kölcsönöz”. Mindenekelőtt a halál, a feltámadás és a mennybemenetel, melyek „a szent hármas szám egymásbafolyó karaktere által aktusként jelennek meg”. A misében tehát a szenvedés és a halál, de a feltámadás és a mennybemenetel is reálisan jelen van, ugyan nem történelmileg reálisan, de misztikus valóságban.
     Casel szerint a szentségek kevésbé instrumentális okok a kegyelem számára, mint inkább misztériumok, melyek az ábrázolt eseményeket jelenítik meg. A misztérium Casel számára „nem a kegyelmek részleges átadása, melyek Krisztus üdvtevékenységéből erednek és onnan áradnak, hanem szakramentális módon az üdvmű valóságát tüntetik fel; és ebből a valóságból sugárzik ki a hatás”. A híveknek tehát a liturgia által lehetőségük van arra, hogy a hitben tapasztalatot szerezzenek, élő kontaktusba lépjenek az istenséggel. Ezért „a keresztények (papok és hívek) egy liturgikus esemény ünneplésekor bizonyos élményt szereznek a liturgia által hirdetett és ünnepelt hitigazságokból. Ez a legkiválóbb megismerési út: tapasztalat, illetve részvétel által.” Akkor is, ha mindez nem teljesen hamis, már látszik a modernizmus közelsége: nem a tan a fontos, hanem a vallási élmény. „A misztérium-ünnep ezáltal egy művészien rendezett istentisztelet, mely az istenség eksztázisos látásában éri el csúcspontját.”

Casel teóriájának kritikája

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy elmúlt esemény reális megelevenedését elfogadjuk. Az oltáron nem a Golgotán lezajlott egész esemény jelenik meg, hanem Krisztus a maga tökéletes áldozati lelkületében. A keresztáldozat megjelenítése a kettős átváltoztatásban megy végbe, nem pedig azáltal, hogy egy a múltban lezajlott eseményt a jelenbe helyezünk, ami egyébként sem lehetséges. Tökéletesen lehetetlen az is, hogy a halál a feltámadással együtt egy aktusban elevenedjen meg.
     (Érdekességképpen álljon itt a legújabb vatikáni dokumentum, a SACRAMENTUM CARITATIS egyik mondata a 10. pontból: „Mialatt az Eucharisztia szentségét megalapítja, Jézus a keresztáldozatot és a feltámadás győzelmét előlegezi meg, és mindkettőt e szentségbe foglalja be.”)

XII. Pius pápa a Mediator Dei kezdetű enciklikájában elítélte Casel teóriáját, amikor a liturgikus évvel kapcsolatban ezt írja: „Ezek a hitigazságok jelen vannak és elevenen hatnak az Egyházban, tehát nemcsak valamilyen elvont, bizonytalan módon léteznek, mint ahogy egyes újabb írók képzelik.” (Az e ponthoz tartozó lábjegyzet így szól: „E szavakkal a misztérium-teológia bizonyos elképzeléseire történik utalás.”

Casel teóriái, úgy tűnik, hatással voltak a liturgia reformra. A misét itt mindenek előtt az Úr üdvtetteire való megemlékezésként fogják fel, de egy „tett általi objektív megemlékezésként”. Ezzel a körülírással akarják kivédeni a Trienti Zsinat elítélő határozatát, mely szerint a mise nem „nuda commemoratio” (puszta emlékezés). A misét a zsidó pászkalakomához hasonlóan lakomának tekintik, melynél Krisztus üdvtettei elevenednek meg, miként a zsidók a pászka-lakomán Isten Egyiptomban véghezvitt üdvtetteire emlékeztek. A mise tehát nem valódi áldozat, hanem csak megemlékezés egy áldozatról, mely a misztérium fátyla alatt valamiképpen jelen van.
     A valóságban a mise igazi, sőt bizonyos értelemben új áldozat, mert benne Krisztusnak új feláldozása megy végbe. Krisztus ezen új feláldozásának aktusa, a kettős átváltoztatás, mindazonáltal a keresztáldozatra való objektív megemlékezést jelent. Krisztus ezen új feláldozását a misében ma már gyakran nem látják, sőt olykor még kifejezetten tagadják is. Míg a hagyományos mise struktúrája a következőből áll: oblatio (felajánlás) – immolatio (szakramentális leölés) – consummatio (áldozás), addig az új mise felépítése inkább így néz ki: az ételek megáldása – emlékező hálaadás – kenyértörés és evés.

A szentmise nem csupán Krisztus önfeláldozása, hanem egyúttal az Egyház és a hívek áldozata is. Ez az aspektus már a keresztáldozatnál megtalálható, ahol Krisztus Mária által, aki az egész emberiséget képviselte, az Atyának lett feláldozva, ha nem is papi módon.
     A szentmise áldozata nem minden vonatkozásában azonos a keresztáldozattal, hiszen a szentmise a feláldozott Krisztus Egyház által történő új bemutatása. Ez azáltal jön létre, hogy az Egyház kenyeret és bort mutat be, melyek Krisztus áldozati testévé lesznek átváltoztatva. Így lesz a szentmisében lehetséges számunkra, hogy Istennek egy számára végtelenül tetsző áldozatot saját áldozatunkként mutassunk be. Az emberi papnak és a híveknek ehhez saját magukat, valamint személyes áldozatukat és szenvedésüket az isteni áldozati Báránnyal, vagyis Krisztus áldozatával kell egyesíteniük. A szentmise gyümölcsöző megünnepléséhez ezért szükséges mind a pap, mind a hívek számára, hogy Krisztus áldozati lelkületét a sajátjukká tegyék. Ez a mise felajánlásának értelme.

A szentmiseáldozatról szóló tanítást manapság már sok katolikus sem fogadja el többé. De mivel a mise áldozati jellege a katolikus teológiába olyan mélyen belevésődött, hogy azt egyetlen magát csak félig komolynak tartó teológus sem tagadhatja, az utolsó évtizedekben azon próbálkoztak, hogy ezt a tanítást úgy magyarázzák át, hogy az a protestánsokat ne zavarhassa többé.
     A szentmise áldozati jellegéről szóló katolikus tanítás átinterpretálására szóló egyik ilyen kísérlet az 1976 és 1982 között lezajlott Ökumenikus Munkakör záródokumentuma. Ez az ökumenikus találkozó Dr. Hermann Kunst protestáns püspök és Hermann Volk bíboros vezetésével ülésezett, és rajta olyan katolikus egyházi személyiségek vettek részt, mint Karl Lehmann bíboros, Walter Kasper bíboros, Josef Pieper, Paul-Werner Scheele püspök és Joseph Ratzinger bíboros (ő ugyan csak mint levelező tag). A dokumentumban Krisztus „misztikus levágását” „csak a fantáziában levő konstrukció”-nak és a „vértelen megújítás” kifejezést „téves” és „hamis” megfogalmazásnak jelentik ki. A szentmiseáldozatról szóló teóriák „mára elégtelennek és elavultnak számítanak”. Casel teóriái lehetőséget jelentenek „a szentség és az áldozat közötti vészterhes középkori szétválasztást (a megreformáltét és a tridentiét) áthidalni”. Az Eucharisztia áldozati jellegét a szerzők abban találják, hogy Krisztus étekként adja magát nekünk: „Jézus Krisztus áldozati odaadásának és a mi ezen önátadásba való bevonásunknak látható jele az Eucharisztia ünnepben nem valami kitalált vagy konstruált bemutató-rítus, hanem a lakoma, tehát egyfelől saját magának étekként való felkínálása és szétosztása, másfelől az ő eme értünk és számunkra való odaadásának részünkről történő hálás el- és befogadása.” Ez azt jelenti, „hogy a lezajlott lakomában elevenedik meg és realizálódik Jézus Krisztus odaadásának áldozata”.
     A szerzők szerint tehát a szentmise lényegét tekintve lakoma, de ebben a lakomában – mondják – egy áldozat található. Csakhogy ezzel a kijelentéssel a feje tetejére állítják a rendet. Miközben a szentmise az ember áldozata Istennek, teóriájukkal ők az embert teszik meg az áldozat-bemutatás címzettjének. Az Eucharisztia Luther szerint ugyanis Isten adománya az embernek. Luther azt vetette a római Egyház szemére, hogy ők csináltak a miséből az ember által Istennek felajánlott adományt. Luthert a katolikus tanításban az zavarta, hogy az ember ad valamit Istennek, és ezáltal tesz valamit saját lelki üdvéért; hiszen az ő meggyőződése szerint az ember a megigazulását pusztán passzívan fogadja. Az ökumenikus munkakör kijelentései vétenek a tridenti dogma ellen, mely világosan elítélte azt az állítást, mely szerint a mise áldozata abban áll, „hogy Krisztus nekünk étekként adatik”. (DH 1751)

Összegzés: Számos katolikus teológus tagadja többé vagy kevésbé explicit a még XII. Pius pápától bevésődött tanítást, miszerint a mise valóságosan áldozat, és az áldozás csak a gyümölcse ezen áldozatnak. E teológusok számára a mise lényegét tekintve lakoma, amelynél egy áldozatra emlékeznek, és amelynél Krisztus halálának hatásai a hívek javára válik. A szentmisében tehát nincs tényleges áldozati cselekmény és nem történik meg Krisztus szakramentális feláldozása, leölése. Ezzel a kettős átváltoztatás értelme is eltűnik.

Sajnos már a 20. század elejétől fogva mindig akadtak olyan katolikus teológusok, akik e téziseket tanították. Például Franz Renz breslaui professzor már 1902-ben így fogalmazott: „Nem szabad azt mondani, hogy az eucharisztikus istentisztelet Krisztus áldozata, ami lakomával zárul. Sokkal inkább igaz, hogy az eucharisztikus istentisztelet lényegét tekintve lakoma, melynek áldozati jellege van.”

Miként fentebb már láttuk a szentmisének négy célja van: imádat, hála, engesztelés és könyörgés. Ezért ezeknek meg kell jelenniük a misében, mert a szentmise minden ószövetségi áldozat beteljesülése, melyeknél mindeme célok – olykor külön-külön – megtalálhatóak voltak. Valóban, a Trienti Zsinat így definiálta a misét: „Aki azt állítja, hogy a szentmise csupán dicsőítő- és hálaáldozat vagy a keresztáldozatra való puszta emlékezés, nem pedig engesztelő áldozat is; vagy azt, hogy a szentmise egyedül annak válik javára, aki áldozik; vagy hogy a szentmisét nem szabad élőknek és holtaknak, a bűnökért, büntetésekért és más bajokért engesztelésül bemutatni: az legyen kizárva.” E szerint tehát katolikus dogma, hogy a szentmise nem csak az imádat és a hálaadás, hanem az engesztelés és a könyörgés áldozata is.

Imádó, magasztaló áldozat

Hogy a mise imádó, magasztaló, dicsőítő áldozat, Malakiás 1,11-ben jut kifejezésre: „Jóillatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevemnek. Mert nagy az én nevem a népek között – mondja a Seregek Ura.” Minden áldozat Isten felségének elismerését szolgálja, de csak az Istenember áldozata tölti be ezt a rendeltetést tökéletesen, mert egyedül őáltala adhatjuk meg Istennek a végtelen értékű tiszteletet.
     Éppen ezért lehet egyedül Istennek áldozatot bemutatni. A szentmisének a szentek tiszteletére való bemutatása mindössze annyit jelent, hogy – miként a Trienti Zsinat mondja – Istennek hálát adunk az ő győzelmükért és a közbenjárásukat kérjük, „hogy érettünk közbenjárjanak mennyekben azok, akiknek emlékét üljük a földön” (kézmosás utáni könyörgés a misében). Ez a szokás már ősrégi.
     A liturgia reformjánál pont az imádat aspektusa tűnt el legjobban. Miként ezt minden elfogulatlan megfigyelő megállapíthatja, a hagyományos mise az imádat liturgiája, melynél Isten áll a középpontban, míg az új rítus túlságosan is az emberek körül forog.

Hálaadó áldozat

Krisztus az evangéliumok beszámolója szerint a szentmise megalapítása előtt hálát adott Istennek. A hálaadás fontos része az imádatnak, hódolatnak, amivel Istennek tartozunk. Ezért lesz már az atyák idejében e titoknak Eucharisztia (annyi mint: hálaadás) a neve. A szentmise ugyanis képessé tesz bennünket az Istennek járó méltó hálaadásra. A mise rítusában különösen a prefáció szolgálja ezt a célt.

Engesztelő áldozat

Pontosan ennek meglétét tagadták a protestánsok. Luther még hajlandó lett volna a misét dicsőítő- és hálaáldozatként elfogadni, de engesztelő áldozatnak semmiképpen.
     A Szentírás a mise engesztelő karakterét akkor emeli ki, amikor Jézus a kelyhet a következő szavakkal nyújtja át tanítványainak: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,28) A pap Zsid 5,1 szerint is éppen arra rendeltetett Istentől, hogy adományokat és áldozatot mutasson be a bűnökért. És mivel a szentmiseáldozat valóságos áldozat és a celebráns valóságos pap, a szentmisének engesztelő ereje is van.
     Az Egyház tradíciója egységesen tanúsítja a mise engesztelő karakterét, ami nem csak az atyák kijelentéseiben, de minden liturgiában kifejezésre jut. Szent Jeromos azt mondja a püspökről, hogy az „a szeplőtelen vágóáldozatot naponta bemutatja Istennek saját és a nép bűneiért”. Szent Ágoston a leviták áldozatát a szentmisével összehasonlítva ezt írja: „Ama áldozat erre az egy áldozatra utalt, melyben valóságosan a bűnök megbocsátása megy végbe.” A régi Jakab-liturgiában nagyon szépen jut ez kifejezésre: „Irgalmadért könyörgünk, hogy ez az áldozat ne váljék népednek ítéletére, mely a mi segítségünkre, a bűnök megbocsátására, az esztelenségek elengedésére és neked hálaadásul lett megalapítva.”

Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy a szentmiseáldozatnak természetesen nincs a keresztáldozattól független engesztelő értéke. És engesztelő ereje csak azok javára nyilvánul meg, akiknek erre szükségük van (nem a szenteknek), és akikért még engesztelni lehet (nem az elkárhozottaknak), vagyis az élő embereknek és a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek.

Könyörgő áldozat

Trient úgy definiálta, hogy a szentmiseáldozatot „más bajokért” is be lehet mutatni. Az Egyház ezt mindig megtette. Jézus Krisztus túláradó érdemeire támaszkodva a misében minden olyanért könyöröghetünk, amire szükségünk van. A liturgiák ezért tartalmaznak ősidők óta könyörgéseket, és már a régi római misszáléban találunk miséket például az utazók, a jegyesek javára, esőért, szép időért stb.

A szentmise értéke alatt a benne rejlő erőt és méltóságot értjük. Ezek magukban véve végtelenek, vagyis a szentmise mind intenzív, mind extenzív (mélységben, kiterjedésben) végtelen értékkel bír. Intenzív azt jelenti, hogy az áldozati adomány és a főáldozó végtelen méltósága miatt. Extenzív pedig, hogy elegendő ereje van minden bűnért engesztelni és minden szellemi és időbeli javat megkapni. A szentmiseáldozat ugyanis quoad substantiam azonos a keresztáldozattal, vagyis az áldozati adomány, az áldozó pap és az áldozati lelkület tekintetében.

A kérő és engesztelő karakterét tekintve a szentmise hatása csak véges. Ennek oka az emberi korlátozottságban rejlik, ami csak véges hatást tud felvenni. A szentmise két első célját tekintve azonban a hatás végtelen. Vagyis a szentmise az imádat és hálaadás végtelen aktusa. Ugyanakkor mindig csak végleges javakat szerez, és a büntetéseket csak a lelkek diszpozíciója alapján törli el. Ez felel meg az Isteni Gondviselés elrendelésének, mely alapján csak lassan haladunk előre és a kegyelem csak lassan, fokozatosan növekszik bennünk. Vagyis minden mise által új kegyelmet kapunk, hogy legközelebb valamivel jobban legyünk diszponáltak.

Ezen a Krisztus önfeláldozásából eredő végtelen értékekhez még lényegen-kívüli értékek is járulnak, melyek csak végesek, amennyiben a pap kezei által az Egyház magát mint Krisztus szeretett menyasszonyát Istennek felajánlja, és amennyiben a pap és a hívek saját személyüket is egyesítik Krisztus áldozatával.

Amennyiben a szentmise Krisztus önfeláldozása, ex opere operato, vagyis magában, a benne rejlő isteni erő által a pap vagy a hívek érdemességétől függetlenül hat. E módon a mise
     a) közvetlenül és csalatkozhatatlanul az engesztelő imádat és hálaadás végtelen értékű aktusa. Ennek az imádatnak reparáló karaktere van, vagyis objektív teszi jóvá azokat a sértéseket, melyeket az emberek Istennek bűneik által okoztak. Ez nem ugyanaz, mint a bűnök bocsánata, melynek eléréséhez Krisztus érdemeit a bűnöshöz még el kell juttatni;
     b) a halálos és bocsánatos bűnök ugyan ex opere operato nyernek bocsánatot, vagyis Krisztus és nem a bűnös érdemei által, de csak közvetve (amikor a mise a megbánás és vezeklés kegyelméért könyörög) és nem csalhatatlanul, hiszen a bűnös ezt a kegyelmet vissza is utasíthatja. A mise tehát könyörög a bűnbánatért a bűnös számára, mely által a bűn megbocsáttatik, mint ahogy például a Kálvárián a keresztáldozat a jobb latorban a bűnbánat kegyelmét kiharcolta;
     c) az ideigtartó büntetések a már megbocsátott bűnökért közvetlenül lesznek eltörölve, mivel Trient azt mondja, hogy a misét a büntetésekért és elégtételül mutatják be (DH 1753), és általa a tisztítótűzben szenvedő lelkek segítségben részesülnek (DH 1820). Az elengedés mértéke azonban a misén résztvevők személyes diszpozíciójától függ. A tisztítótűzben szenvedő lelkeknél pedig valószínűleg ama diszpozíciótól függ, amilyenben az illető személy halála pillanatában volt;
     d) lelki és földi javak csak közbenjáró és nem csalhatatlanul módon, de mégis ex opere operato, vagyis Krisztus érdemei által adatnak. Krisztus érdemeinek, amelyek a szentmiseáldozatban hatnak, ugyanis megvan az erejük, hogy nekünk a kegyelmek és a jótettek minden fajtáját megszerezzék. Ha mi mindezek ellenére nem mindig kapjuk meg azon javakat, amelyekért a misében könyörgünk, akkor ez azért történik, mert ehhez még bizonyos feltételek szükségesek, például a kért dolognak jónak kell lennie, meg kell felelnie az Isteni Gondviselésnek stb. De mindenekelőtt a mi oldalunkon nem szabad akadálynak lennie. Mindenesetre az a személy, aki jó szándékkal vesz részt a misén, mindig részesül valamilyen lelki és anyagi jóban, ha nem is mindig abban, amiért kifejezetten imádkozott.

Amennyiben a misének azt a tulajdonságát szemléljük, hogy az az Egyház, a pap és a hívek áldozata is, hatása ex opere operantis, vagyis ez esetben a bemutatók szubjektív állapota, érdeme is szerepet játszik. a) Az Egyház minden misében elsősorban Krisztust áldozza fel. Ez az áldozat Istennek csak tetsző lehet, akkor is, ha a celebráns maga méltatlan pap, mert a pap az Egyház áldozatát hivatalos személyként mutatja be. Ezért kell ezt a hatásmódot ex opere operantis Ecclesiae-nak nevezni.
     Ezért mondja Aquinói Szent Tamás, hogy az Egyház egységéből kizárt pap papi karaktere okán ugyan érvényesen celebrál, de azon imáinak, amelyeket az Egyház képviselőjeként kell elmondani, már nincs ereje, mert az Egyháznak nem tagja.
     b) Minden bizonnyal különös helyet foglal el a celebráns személye, aki által Krisztus és az Egyház az áldozatot bemutatja. Amennyiben magát is belefoglalja az áldozatba, még emberi érdem is keletkezik, melynek nagysága személyes szent voltától függ. Az ebből eredő gyümölcs szempontjából nem közömbös, hogy egy szent vagy egy langyos érzületű pap mutatja-e be a misét.
     c) A mise résztvevői annál több gyümölcsben részesülnek, minél méltóbban és áldozatkészebben mutatták be az eucharisztikus áldozati Bárányt és önmagukat Istennek. A legbensőségesebb részvétel akkor adott, ha a hívő a szakramentális áldozásban is részt vesz, azaz áldozáshoz járul. De a lelki áldozás és az a szokás, hogy valaki más misébe belefoglalja magát, szintén gyümölcsöző hatású.

A szentmise gyümölcse alatt ex opere operato azon hatást értjük, melyek a szentmiséből mint kérő- és engesztelőáldozat származnak. Általában a misének hármas gyümölcsét különböztetjük meg:

Az általános misegyümölcs az Egyház és minden egyes hívő számára kiömlik, hiszen a pap minden misében az összes jelenlevőért, a pápáért, a püspökökért és a papokért, minden élő és megholt keresztényért és az egész világ javáért mutatja be az áldozatot. Vagyis magán-mise ennyiben nem is létezik! A pap a mise eme gyümölcse felett nem is rendelkezhet másképpen. Ez abban az értelemben végtelen, hogy hatása senki számára nem lesz kevesebb akkor sem, ha a hívek száma növekszik.

A mise személyes gyümölcse az a haszon, amiben a celebráló pap és a misén résztvevők ex opere operato részesülnek.

Végül a mise különleges gyümölcse a celebráns személyes intenciójából fakad, amiért a misét bemutatja, általában stipendium elfogadásával. A pap szabadon rendelkezik eme gyümölccsel, vagyis annak javára szolgál, akiért a misét bemutatja. VI. Pius pápa elítélte a Pistoia-i szinódus azon állítását, hogy a pap nem applikálhat, ahogy akar. (DH 2630)
     E gyümölcs extenzív értékéről a teológusoknak eltérő véleményük van. Bár ezt a kérdést a tanítóhivatal még nem döntötte el, a gyakorlat számára ennek nincs jelentősége: a pap azok számára mutatja be az áldozatot, akiknek az igazságosság okán erre kötelezve van, és ezután még mindazokat is bevonhatja, akikért imádkozni és áldozni akar.

„A démon az eretnekek által mindig megpróbálta a szentmise világát megrabolni, azáltal, hogy őket az Antikrisztus előfutáraivá tette. Ez (m. m. az Antikrisztus) mindenekelőtt azt fogja megkísérelni, hogy az oltár szent áldozatát eltörölje; igen, valóban el fogja törölni Dániel jövendölése (Dán 8,11-14) szerint: ‘Megszüntette a mindennapi áldozatot, és elpusztította szentélye helyét és seregét. A mindennapi áldozatot gonosztettel váltotta fel, az igazságot földre tiporta, és vállalkozása sikerrel járt.’ Ez a hatalom az örök áldozat ellen a bűnök miatt adatott neki.” (Liguori Szent Alfonz egyháztanító)