„Végre az Úr Jézus, miután szólott volna nekik, fölvéteték az égbe, és az Isten jobbja felöl ül” (Mk 16,19)

Elérkezett tehát a megválás fájdalmas pillanata. Jézus Krisztus, az égből lebocsátkozott fényes sugár, visszaröppent az égbe. Befejezte küldetését, elvégezte munkáját. A megdicsőítés percei következtek, melyeknek végük nem leend soha. Isten bölcsessége úgy akarta, hogy ugyanazon hely, az Olajfák hegye, mely látta elfogatását, meggyalázását, lássa dicsőségét is. Kivezette tehát tanítványait az Olajfák hegyére, ott szívrehatóan elbúcsúzott tőlük és szemök láttára fölemelkedék, és a felhő befogadá őt szemeik elöl, vagy mint szent Pál mondja: fölment minden egek fölé, hogy betöltsön mindeneket. (Ef 4,10) E szavakat „minden egek fölé”, így értelmezi szent Jeromos: minden angyali lények fölé, a legfelsőbb egekbe, magához az Istenhez. Ezt állítja szent Márk evangélista is, midőn szól: ül az Istennek jobbja felöl. Hogy betöltsön mindeneket, azaz minden jövendölést, mely róla a jövő titkában olvasó próféták által már századokkal előbb megíratott.
     Mennybemenetelével, melyet az Ószövetségben már Hénok (1 Móz 5,24) és Illés (2 Kir 2,11) elragadtatása előképezett, s melyről a próféta így emlékezik: „Fölmégy a magasba, fogva viszed a fogságot” (Zsolt 67,19), az utolsó jövendölés is teljesült. E fogság az Aranyszájú szerint a bűn, a halál, a gonoszlélek, a pokol, melyeket Krisztus fogságba ejtett; szent Jeromos szerint pedig a foglyok, az Ószövetségben elhunyt jámborok lelkei, kiket az ellentől visszaváltott és a pokol tornácából magával diadalmasan vitt fel az egekbe.

A szent könyv szerint a tanítványok epedve néztek az Úr Jézus után az égre. S hogy is ne? Nem nézünk-e mi is sokáig távozó kedvesünk után, még akkor is, midőn a távol kék köde már eltakarta szemeink elől, s csak a fölkavart porfelleg jelzi, alig észrevehetőleg nyomát? Nem tekintünk-e a távozás irányában, s gondolatainkkal nem kísérjük-e a távozó lépteit? Igen, mert a szívnek még ez is jól esik. Jól esett az apostoloknak is mennybe emelkedett Mesterük után tekinteni. Néztek is utána, nemcsak addig, míg láthatták, hanem azután is sokáig, hogy a leereszkedett felhő ezüst gőz körével eltakarta szemeik elől. Mély szomorúságukat bizonyítja az is, hogy két angyalt küldött hozzájuk Jézus, megvigasztalni őket. Csak azután tértek vissza Jeruzsálembe, a Szentlelket várandók.

Ájtatos Keresztények! édes Üdvözítőnk fölment ugyan az égbe testével, lelkével, istensége s megdicsőült emberségével együtt, hogy részt vegyen az uralkodásban; de azért nem távozott ő e földről sem. Ott volt az apostolok mellett, és itt van mimellettünk, láthatatlanul.
     Ennek bizonyítása képezi mai beszédem tárgyát

Az élő Istennek egyszülött fia, maga is igaz Isten levén, ugyanazon tökélyekkel bír, melyekkel az Atya. Szent, jó, irgalmas, mindentudó, mindenütt jelenlevő stb. Igen, mindenütt jelenlevő. Jelen van ő az égben, a levegőben, a tenger hullámai alatt; jelen van a templomban, házunkban, a mezőn, az utcán, szóval mindenütt jelen van, és nincs oly hely, legyen bár nyílt vagy titkolt, legyen világos vagy sötét, ismert vagy ismeretlen, hol Jézus Krisztus nem volna jelen. Ott áll most mellettetek és látja, hogy ki, miként ügyel az ő igéire, és itt áll én mellettem e szószéken, figyelemmel kisérvén minden szót, minden állítást, mely ajkaimról elröppen és ha hamis tant hirdetnék, ő maga zárná be ajkaimat. Igenis Jézus Krisztus mindenütt jelen van. Ne szomorkodjatok tehát ti kedves apostolok, kik árván maradtatok az Olajfák csúcsán és bánatos arccal, könnytele szemekkel tekintetek arra a fehér felhőre, mely isteni Mestereket finom fátyolába rejté. Oh! ne szomorkodjatok, hisz nem hagyott el benneteket. Igaz, ugyan, hogy fölment az ég fényességé be; igaz ugyan, hogy ti nem látjátok többé e földön, édes társalgásba nem ereszkedhettek vele, ha éltetek sajkáját a szenvedélyek hullámai idestova hányják, mintha rólatok elfeledkezett és rátok nézve elaludt volna – nem kelthetitek fel álmaiból, hogy parancsoljon a dühöngő viharnak és az élet háborgó tengerét csendesítse le; hanem azért mégis mellettetek áll, veletek van, isteni tekintete rajtatok nyugszik. Oh, vigasztalódjatok, vigasztalódjatok tehát!

Az Úr Jézus jelenlétét tapasztalták is az apostolok egész életük folyamán. Bár az égbe emelkedés után nem láthatták többé már, azért mégis tudták, hogy velük van és nem távozik tőlük. Tudták ezt magától Jézus Krisztustól. Föltámadása után ugyanis minden hatalmat tanítványai keze közé helyezvén, a többi közt ezeket mondá: „Íme én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Vajon mit bizonyítanak e szavak? Ha csak annyit mond a Felséges: „én veletek vagyok minden nap,” azt hihetnők, hogy csak halála vagy mennybemenetele napjáig vonatkozólag nyilatkozott; de midőn így szól: „veletek vagyok minden nap a világ végezetéig,” meg kell értenünk, hogy azt akarja tudtunkra adni, miszerint a mennybemenetel után sem maradtak árván, mert habár láthatóképpen nem is, de mellettük van láthatatlanul, oly igazán, amily igazán mellettük állott akkor, midőn ez igéket hallották tőle. Az apostolok sohasem kételkedtek Mesterük szavában, kész igazság gyanánt fogadták azt mindenkor, meg levén győződve, hogy ő maga a hűség, ki nem csalhat és nem hazudhatik. Nem kételkedtek azon ígéretében sem, hogy oldaluk mellett marad; hitték feltétlenül és habozás nélkül mindazt, amit hallottak tőle.
     Hogy szomorúság fogta el mégis szívöket, midőn az isteni tanító végszavait intézte hozzájuk, ennek oka nem abban rejlett, mintha azon véleményben voltak volna, hogy most elszakadva tőle, soha vagy legfeljebb csak hosszú idő után láthatják ismét, hanem fájdalom ült arcukra, mivel nem mehettek vele, nem kísérhették a mennyei diadalúton, mint hajdan a jeruzsálemin is; mivel a test kötelékei által még a föld porához levének fűzve, maradniok kellett. Ezért szomorkodtak a kedves apostolok, ezért tekintének könnyes szemekkel az ég felé. Midőn azonban a megjelent angyalok vigasztaló szavai lelkükbe hatottak, fájdalmukra az enyhület önté gyógyító olaját, visszatértek Jeruzsálembe, megnyugodva Isten bölcs határozatán. De mért is szomorkodtak volna továbbra is? Hisz isteni mesterük nem hagyta el őket, minden léptükkor velük volt s biztosítást vőnek tőle, hogy nem sokára fel fognak hozzá vétetni.

Hogy az apostolok csakugyan meg voltak győződve az Úr jelenlétéről, kiviláglik az első csodatételből. Mesterük életében tettek kísérletet az apostolok egyes csodákkal, de nem mindenkor sikerült az nekik. Így, midőn Jézus ötezer férfit öt kenyérrel megvendégelt, a tanítványoknak meghagyta, hogy hajóba szállván, evezzenek át Betszaidába, ő pedig elbocsátván a sereget, a hegyre ment imádkozni. A tanítványoknak nagy küzdelmük volt a hullámokkal, mert ellenkező szél fútt. Látván ezt Jézus, az éjszakának negyedik őrváltásakor, vagyis reggeli három órakor, hozzájuk méne. Péternek tetszett, hogy Jézus lábbal jár a vízen, kiszállott a hajóból és Jézushoz akart menni. De csakhamar süllyedni kezdett. Ijedten kiálta fel: Uram! Ments meg engem. Jézus pedig kinyújtván kezét, megfogá őt. Ezen esemény meggyőzte Pétert, hogy csodákat nem mivelhet, mert hiányzik nála a hatalom és erő.
     És most, midőn az Úr elhagyta őket és láthatóképpen nem volt mellettük, midőn már nem fordulhatott hozzá a sikertelenség esetén, most mégis csodához fogott, és pedig a legnagyobb biztosság érzetével. Midőn t.i. János apostollal a zsinagógába méne, a templom ékes kapujánál, mely érccel volt bevonva s tömör arany és ezüst lapokkal kiverve, egy született sánta kér tőle alamizsnát. Rája tekintvén Péter, mondá: Nézz ránk. Amaz pedig rájok néze, remélvén, hogy valamit nyer tőlük. Péter pedig mondá: Ezüstöm, aranyom nincsen, de amim vagyon, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj föl és járj. És megfogván jobb kezét felemelé őt és azonnal megerősödének az ő lábai és tagjai. És felugorván, megálla és jára és beméne velök a templomba, járván és ugrálván és dicsérvén az Istent. (ApCsel 3,8) Ha e csoda nem sikerül, vajon nem nevetik-e ki Pétert? Sőt, talán még bántalmazták volna is, mint valami világcsalót. De Péter nem tartott ettől. Kitűnik azon nyugodtságból, mellyel a csoda véghezviteléhez fogott. És mi biztosította szent Pétert a siker felől? Az Úr Jézus jelenlétének tudata. Tudta ő azt jól, hogy az Üdvözítő mellette áll és nem fogja elhagyni. Sőt, azt mondhatjuk, hogy e csodát nem is Péter vitte véghez, hanem az isteni Mester s Péter csak közeg volt és semmi más, csak eszköz az Úr kezében. Az ő ajka által beszélt, az ő keze által cselekedett a láthatatlan Jézus. Péter nyelve mozgott, Péter hangja hallatszott, de a hatás Jézusé volt.

S a Mester közellétét érezték a tanítványok egész életükön át. Azért nyugodtak valának, félelem és kétség soha nem volt az ő szívükben. Nézzétek Pétert és Jánost, amint fogságba hurcolják őket. A léleknek azon mennyei békéje tükröződik szemükben, mely az ártatlanság csalhatatlan jellege. Mesterük halálos ellenségei között állanak, kiknek kezén és lelkén isteni vércseppek piroslanak; gyilkosok veszik őket körül, gyilkosok, kik az ég és föld láthatatlan királyát kivégzék, és ők még sem félnek. Úgy van, nem félnek, mert tudják, hogy velük az Úr, velük van Jézus, noha az Olajfák helyéről az égbe emelkedett is. És e tudat oly bátorrá tette az egykor félénk Pétert, hogy ott, ellenségeitől környezve Jézust kezdte hirdetni, kit megfeszítettek, de kit az Úr Isten feltámasztott halottaiból és habozás nélkül kimondta az igazságot, hogy csak e megfeszített Jézusban van üdvösség, és aki megveti őt, az nem üdvözül. Az írástudók félvén a néptől; nem merték az apostolokat bántalmazni, hanem meghagyták nekik, hogy teljességgel ne szóljanak, és ne tanítsanak Jézus nevében. És azt hiszitek, hogy a foglyok talán megígérték azt? Oh nem! „Nem lehet, hogy amiket láttunk és hallottunk, ne beszéljük!” ((ApCsel 4,20) Így feleltek a nép véneinek intésére. És nem is hallgattak, hanem „nagy hatalommal tönek bizonyságot a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásáról.” (ApCsel 16,14)
     De hát tehették volna-e ezt, ha az Úr nem áll mellettük, ha az nem erősíti őket. Oh! csakis azon tudat adhatott nekik oly bátorságot, mely meglepte a gonosz főpapok és sadduceusok seregét és szinte félelemmel töltötte el szívöket.
     Te szent Péter, ott állt melletted Jézus, midőn a Montorion keresztre szegeztettél; te szent Pál, ott volt oldaladnál Jézus, midőn a vérpadra felléptél s nagybölcsességű fejedet a hóhér bárdja alá hajtottad; te szent János, nem hagyott el, midőn olajba főzettél és Patmos szigetén a száműzetés keserű kenyerét etted; te szent Bertalan, nem távozott mellőled Jézus, midőn a legkínosabb halált szenvedted. Ti szent apostolok, mellettetek volt az isteni tanító a gyötrelmek pillanatában. És szóljatok ti vértanúk, kik oly borzalmas kínokat szenvedtetek, oh szóljatok, elhagyott-e benneteket az Úr Jézus? Vajon nem az erősített-e, hogy az iszonyú szenvedések össze ne morzsoljanak? Nem az enyhítette-e a fájdalmakat, melyeket ki kellett állnotok? nem az öntött-e gyógyerejű balzsamot sebeitekre? nem ő lehelt-e reátok, midőn már-már csüggedni kezdetek? Oh szent vértanúk, ha ti felkelhetnétek hamvaitokból; ha kiszállhatnátok az oltárok kövei alól: ti magatok mondanátok el, hogy az Úr Jézus, soha, egy pillanatra nem távozott tőletek, oldalatok mellett állt, midőn az ördög szolgái gyötörtek benneteket. És így kiáltanátok fel: Az Úr volt az, ki megerősített minket, mert ,,ő erősségünk és szilárdságunk és oltalmunk a háborúság napján” (2 Tim 1,7); „ő nem adta nekünk a félelemnek, hanem az erőnek és józanságnak lelkét.” Legyen azért áldott az ő szent neve! Így szólanának a szent vértanúk, ha megjelenhetnének köztünk, meggyőzvén bennünket arról, hogy az Úr, ki már fölment a mennyország dicsőségébe, nem hagyta el őket, hanem mellettük volt mindenkor, de akkor leginkább, midőn iszonyú kínokkal gyötörtetének.

Az Úr Jézus jelenlétét mi sem tagadhatjuk. Ha csak egy futó pillantást vetünk is a külvilágra, lehetetlen föl nem ismernünk a mindenütt jelenlevő Krisztus nyomait. Valamint a napsugár nyomot hagy a fűszálon, a rózsabimbón, anélkül, hogy érintené, mert növeli, fejleszti és illatozó kelyhét feltárja: épp úgy az Úr Jézus nyomait is felfedezhetjük magunk körül. Tekintsük a bűneseteket. Száz közül alig, ha egy marad titok alatt. Pedig mind a legnagyobb titokban viteték véghez. Mily elővigyázattal él a gyilkos, a rabló, midőn a gonosz tettet elköveti. Mindenről gondoskodik, minden eshetőség készen találja. Gonosz ügyességgel választja meg a helyet, az időt, az alkalmat. A hatóságot óvintézkedéseivel gyakorta félrevezeti és nem ritka eset, hogy egyik-másik bűnt éppen nem lehet felfedezni. És aztán mégis ritka eset, hogy egyik-másik bűn föl ne derüljön. Idők multával a legtitkosabb gonoszság leple is kezd szakadozni, szétmálik, mintha csak molyok rágnák és lassan-lassan előtűnik az alatta lappangó bűntény. Minő erő az, mely a titok fátyolát megroncsolja s a gonoszságot a világ előtt leleplezi? Talán emberi? Ah nem! Hisz az ember befáradt a kutatásba és mi sikert sem ért el, befejezetlenül kényszerült a bűntény iratait félretenni. Tehát milyen erő volna az? Isteni kedves keresztények! isteni. Az Úr Jézus az, ki megvilágítja a legnagyobb rejtélyt. E földön jártában sok szemről levette a vakság fátyolát; úgy, sok titokról lebbenti félre a fátyolt ma is.

Vagy talán ti ezt nem fogadjátok el? talán mindent a véletlennek akartok betudni? Jó, tegyétek hát, de én egy kérdést intézek hozzátok. Volt már arra is eset, és még lesz is, hogy a bűnöst éppen nem lehetett fölfedezni; sőt még csak gyanú sem hárult senkire. De egyszerre csak évek multával, egy általában becsületesnek tartott ember állít be a bíróhoz és töredelmesen bevallja, hogy ő a bűnös. Már ti, kik mindent az emberi tudomány, műveltség, ügyesség vagy észnek akarnátok betudni, ahol pedig mindez hajótörést szenved, ott előveszitek a véletlent, csakhogy a láthatatlan kezet eltagadhassátok: mondjátok meg nekem, mi vitte a bűnöst arra, hogy töredelmes vallomást tegyen? Hisz a fölfedezéstől nem kellett tartania, mert rajta kívül senki sem tudott semmiről. Vagyonában, becsületében semmi kárt nem szenvedett. Mindenki úgy becsülte, mint azelőtt. Mi vezette hát a bíró elé? Ti hallgattok, de mi tudjuk, mi látjuk, igenis a hit világánál látjuk a te szent kezedet, oh Jézus, mely naponkint új csodákat mivel.

De tapasztalhatjuk ezt mi magunk is. Vajon nem érezünk-e fájdalmat, midőn az Isten kegyelmével visszaélünk ? Oh, a te kezed az, Jézus, mely ekkor szívünket összeszorítja. Nem hallunk-e egy benső szózatot, mely szemrehányást tesz hűtlenségünk miatt? A te szavad az, édes Jézus, mely „összetöri a cédrusokat” (Zsolt 28,5), melytől „megrendül a föld”. (Zsolt 45,7)
     Nem zendül-e föl egy másik szózat is, mely int, kér, hogy bűneinket megbánva visszatérjünk az Atyához, kibéküljünk vele és megjavuljunk? A te szavad ez is, édes Jézus, melyet juhaid már annyira ismernek. Igen, a te szavad ez, mely annyi kőszívet megindít, annyi szemet könnyekre fakaszt és oly sok jót eszközöl. Azért tehát „zengjen szózatod füleimben, mert a te szavad édes”. (Én 2,14) Tinektek pedig szívetekre kötöm: „Ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket.” (Zsolt 94,8)

De hogy édes Üdvözítőnk szavát mindenütt halljuk és látjuk kezeit, melyekkel a jót adja, a gonoszt bünteti, a bűnbánót magához emeli és a megátalkodottat eltaszítja, mit bizonyít ez, ha nem azt, hogy a szeretett Megváltó csakugyan nem hagyott el bennünket? Mit bizonyít, ha nem azt, hogy velünk van épp úgy, mint hajdan a tanítványokkal? És oh Istenem! mi boldogító e tudat! Mennyire megvilágítja a legsötétebb felhőt is! Miért szomorkodnánk tehát? Hisz Jézus velünk van. Miért félnénk a jövő fátyolos arcától? Hisz Jézus velünk van. Miért esnénk kétségbe az élet sanyarúságai miatt? Hisz Jézus velünk van. Miért hullatnánk könnyeket? Hisz Jézus velünk van. Velünk van késő és kora, nappal és éjjel, mindenkor velünk van. Oh Istenem! mily boldogító e tudat!

Rá kell-e mutatnom még az oltári szentségre is, hogy erről meggyőzzelek titeket? Ki az, aki naponkint megjelenik a szent mise-áldozatban? láthatatlan fenségével betölti e templomot? ki az, aki a pap kezébe száll, akinek teste az oltár kövén pihen, szent vére a kehelyben van? Ő ez, az Úr Jézus! Tehát eltávozott-e közülünk? nem jelenik-e meg naponkint a pap hívó szavaira? nem lakik-e velünk Jézus! szerelmes Megváltónk! Te velünk vagy mindig, soha egy pillanatra nem távozol oldalunk mellől, sőt bennünk, szíveinkben fogadsz lakást, ha méltók vagyunk erre.

Az apostolok szomorúan függeszték szemeiket arra tiszta felhőre, mely szeretett Mesterüket elrejté tőlük; de nem azért, mintha azt hitték volna, hogy most elszakadának tőle, hanem mivel nem követhették a szent úton s kénytelenek voltak még maradni. Oh! arról meg voltak győződve, hogy Jézus nem hagyta el őket, hogy velük maradt, vezette, gyámolította minden munkájában. E gyámolítást érezték is az apostolok. De sőt érezték a vértanúk is mindnyájan, érezték a szentek és mi is érezzük. Jézus jelenlétéről tanúskodik a napi történet, melyen a szent kéz árnyéka aranyszálként vonul át, erről tanúskodik lelkiismeretünk is. De legjobban igazolja ezt az oltári szentség, mely magának Jézus Krisztusnak valóságos teste és vére.
     A bizalmatlanság hidege ne járja tehát át keblünket, sőt teljes bizalommal forduljunk mindenkor Üdvözítőnkhöz, ki mellettünk áll, velünk van és soha nem távozik tőlünk – hacsak mi el nem űzzük. Oh! ne tegyük ezt, sőt vonjuk magunkhoz, az erkölcsös élet karjai által öleljük át. Amen.