Amint mondtuk, Krisztus halála, amint más embereké is, a test és a lélek szétválásában állt. De az Istenség oly szétválaszthatatlanul össze volt kötve az ember-Krisztussal, hogy jóllehet a lélek és a test szétváltak egymástól, maga az Istenség mégis, mind a lélekben, mind pedig a testben mindig a legtökéletesebben jelen volt; ezért a sírban a testtel volt ott az Isten Fia, a pokolra pedig a lélekkel szállt le.

Annak pedig négy oka van, hogy miért szállt le Krisztus a lélekkel a pokolba.
     Az első, hogy magára vegye a bűn egész büntetését, hogy így a bűnt teljesen kiengesztelje. Az ember bűnének a büntetése ugyanis nemcsak a test halála volt, hanem a lélek is részesült a büntetésben, mivel a bűn a lelket is érintette, ezért maga a lélek is bűnhődött Isten látásának a hiánya által: amelynek az elengedéséért eleddig nem történt meg az elégtétel. Ezért a halál után mindenki, a szent atyák is a pokolra kerültek Krisztus eljövetele előtt. Hogy tehát Krisztus a bűnösöknek kijáró egész büntetést magára vegye, nemcsak meghalni akart, hanem lélek szerint a pokolra szállni is. Ezért mondja a zsoltár: „Azok közé sorolnak, akik sírba szállnak, olyan ember lettem, akinek a számára nincs segítség, a holtak közt szabad.” (Zsolt 87,4) Mások ugyanis úgy voltak ott, mint szolgák, de Krisztus, mint szabad.
     A második ok az, hogy minden barátjának tökéletes segítségére legyen. Nemcsak a világban voltak ugyanis barátai, hanem a pokolban is. Annyiban voltak egyesek Krisztus barátai, amennyiben szeretetük volt; ám a pokolban sokan voltak olyanok, akik az Eljövendő szeretetével és hitével kerültek oda, mint Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Dávid és más igaz és tökéletes férfiak. És mivel Krisztus meglátogatta övéit a világban, és segített rajtuk halálával, meg akarta látogatni azon övéit is, akik a pokolban voltak, és segíteni akart rajtuk leszállván hozzájuk. „Eljutok a föld minden lenti részére, és meglátogatok minden elhunytat, és megvilágosítok mindenkit, aki remél az Úrban.” (Sir 24,45)
     A harmadik ok pedig az, hogy az ördög fölött tökéletesen diadalmaskodjék. Akkor diadalmaskodik pedig valaki tökéletesen valaki fölött, amikor nemcsak legyőzi őt a csatamezőn, hanem üldözi őt a saját házáig, elragadja tőle az ország székhelyét és házát. Ám Krisztus diadalmaskodott az ördög fölött és a kereszten legyőzte őt. Ezért mondja János: „Most van ítélet a világ fölött, most fog kivettetni a világ fejedelme (ti. az ördög)” (12,31), és ezért, hogy tökéletesen diadalmaskodjék, el akarta venni tőle országa székhelyét, és meg akarta őt kötözni a saját házában, amely a pokol. Ezért szállt le oda és kifosztotta mindenéből, megkötözte és elragadta tőle zsákmányát. „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket és diadalmaskodott rajtuk őbenne.” (Kol 2,15)
     Hasonlóképpen, mivel megkapta Krisztus az ég és a föld fölötti hatalmat és birtoklási jogot, meg akarta kapni a pokol birtoklását is, hogy így, az Apostol szerint: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, az égieké, a földieké és az alvilágiaké” (Fil 2,10); „Az én nevemben ördögöket űznek ki.” (Mk 16,17)
     A negyedik és utolsó ok az, hogy kiszabadítsa a szenteket, akik a pokolban voltak. Krisztus ugyanis, amint azért akarta elszenvedni a halált, hogy megszabadítsa az élőket a haláltól, úgy le akart szállni a pokolba is, hogy kiszabadítsa azokat, akik ott voltak. „Ami téged illet: szövetséged véréért kiengedem foglyaidat a gödörből, amelyben víz sem volt.” (Zak 9,11) „A halálod leszek, ó halál. Fullánkod leszek, alvilág.” (Oz 13,14)
     Jóllehet Krisztus teljesen legyőzte a halált, a poklot mégsem számolta fel teljesen, csak megrendítette. Mivel nem mindenkit szabadított ki a pokolból, hanem csak azokat, akik halálos bűn nélkül éltek, és hasonlóképpen, akik eredeti bűn nélkül voltak; amelytől, ami a személyt illeti, a körülmetélés által megszabadultak; vagy a körülmetélés előtt, akik a jámbor szülők hite révén üdvözültek, ami azokat érintette, akik nem jutottak el eszük használatára; vagy a felnőttek vonatkozásában az áldozatok és az eljövendő Krisztusba vetett hit révén. De voltak ott Ádám áteredő bűne miatt, amelytől, ami a természetet illeti, nem szabadulhattak meg, csak Krisztus által. Ezért hagyta ott azokat, akik halálos bűnnel kerültek oda és a körülmetéletlen gyerekeket. Ezért mondja: „Fullánkod leszek, alvilág.”

Így tehát nyilvánvaló, hogy Krisztus leszállt a poklokra és az is, hogy miért.
     Ezekből az útbaigazításunkra is kapunk négy szempontot.
     Először, az Istenbe vetett erős reményt. Bármekkora bajban legyen is az ember, mindig remélnie kell Isten segítségében, és bíznia kell benne. Semmi sem olyan súlyos ugyanis, mint a pokolba kényszerülni. Ha tehát Krisztus azokat, akik a pokolban voltak, megszabadította, sokkal jobban kell bízni mindenkinek, aki Isten barátja, hogy megszabadul általa minden szorongattatásból. „Nem hagyta cserben (ti. a bölcsesség) az igazat, akit eladtak, lement vele a börtönbe, és nem hagyta el a bilincsekben sem.” (Bölcs 10,13-14) És mivel Isten különleges módon segíti szolgáit, nagyon nyugodtnak kell lennie annak, aki Istent szolgálja. „Aki az Urat féli, nem veszti el reményét, nem reszket, mert ő a reménysége.” (Sir 34,16)
     Másodszor, táplálnunk kell a félelmet, és el kell hárítanunk az elbizakodottságot. Jóllehet ugyanis Krisztus szenvedett a bűnösökért és leszállt a pokolba, de nem szabadított meg mindenkit, hanem csak azokat, akik halálos bűn nélkül voltak, mint mondtuk. Azokat pedig, akik halálos bűnben haltak meg, otthagyta. Ezért senki se reméljen bocsánatot, aki halálos bűnnel kerül oda. Mert addig lesz a pokolban, ameddig a szent atyák a paradicsomban, azaz örökre. „Ezek örök büntetésbe mennek az igazak pedig örök életbe.” (Mt 25,46)
     Harmadszor, legyünk nyugtalanok. Krisztus ugyanis a mi üdvösségünk miatt szállt a pokolra, nekünk pedig gyakran kell aggódnunk amiatt, hogy oda kerülünk, megfontolva az ottani büntetéseket, ahogy Ezékiás tette, mondván. „Így szóltam: életem napjainak a közepén kell alászállnom az alvilág kapuihoz.” (Iz 38,10) Aki gondolatban gyakran leszáll oda az életben, nem könnyen jut oda a halálban, mivel az ilyenféle megfontolás visszatart a bűntől. Azt látjuk, hogy az e világ emberei tartózkodnak a bűncselekményektől az időleges büntetés miatt: mennyivel inkább kell tehát magunkat visszatartanunk a pokol büntetése miatt, amely nagyobb mind a tartósságát, mind a szigorúságát, mind változatosságát tekintve. „Gondolj a halálodra, akkor sohasem fogsz bűnt elkövetni.” (Sir 7,40)
     Negyedszer, ebből kifolyólag javunkra szolgál a szeretet példája. Krisztus ugyanis azért szállt le a pokolba, hogy az övéit megszabadítsa; és azért kell oda leszállnunk, hogy segítségére legyünk a mieinknek. Ők ugyanis semmit sem tehetnek, ezért kell segítenünk azoknak, akik a tisztítóhelyen vannak. Senki sem lenne olyan érzéketlen, hogy ne segítene kedvesének, ha földi nélkülözésben élne, de sokkal érzéketlenebb az, aki nem segít barátjának, aki a tisztítóhelyen van, mivel össze sem lehet hasonlítani a világ büntetéseit azokkal. „Könyörüljetek rajtam, könyörüljetek rajtam, legalább ti, barátaim, mert utolért az Istennek keze.” (Jób 19,21) „Szent és üdvös gondolat a holtakért imádkozni, hogy a bűnöktől megszabaduljanak.” (2 Makk 12,46)

Különösen háromféleképpen segíthetünk nekik, ahogy Szent Ágoston mondja: misékkel, imákkal és alamizsnálkodással. Nagy Szent Gergely ehhez egy negyediket is hozzáad, nevezetesen a böjtöt. Ez nem csoda: hiszen az ember ezen a világon is nyújthat elégtételt a barátjáért. Ezt mégis azokra kell értenünk, akik a tisztítóhelyen vannak.
     Két dolgot kell az embernek megfontolni: Isten dicsőségét és a pokol büntetését. Az említett dicsőség és a riasztóbüntetés miatt őrizkednek az emberek a bűntől és kerülik azt. De ezek nagyon nehezek az ember megismerése számára. Ezért mondja a dicsőségről a Bölcsesség könyve: „Az égi dolgokat ki tudná kifürkészni?” (9,16) Ez ugyan nehéz a földieknek, mivel, ahogy János mondja: „Aki a földről való, a földről beszél” (3,31), de nem nehéz a szellemi lényeknek, mivel „aki a mennyből jön, fellebb való mindenkinél”, ahogy ugyanott olvassuk. És Isten azért szállt le a mennyből és testesült meg, hogy az égiekre tanítson bennünket.
     Nehéz volt a pokol büntetéseit is felfogni. „Nem ismerünk senkit, aki visszatért az alvilágból” (Bölcs 2,1), és ezt a gonoszokról mondja. De ezt most már nem lehet mondani, mert amint lejött az égből, hogy az égiekről tanítson, úgy feljött a pokolból, hogy kioktasson bennünket a pokolról. Ezért kell hinnünk, hogy nemcsak emberré lett és meghalt, hanem hogy feltámadt halottaiból. Ezért mondjuk: „Harmadnapon halottaiból feltámadt.”

Azt találjuk, hogy sokan támadtak fel a halottak közül, mint Lázár, az özvegyasszony fia és a zsinagógafőnök lánya. De Krisztus feltámadása négy dologban különbözik ezeknek és másoknak a feltámadásától.
     Először a feltámadás okát illetően, mivel mások, akik feltámadtak, nem a saját erejükből támadtak fel, hanem vagy Krisztusnak, vagy valamely szentnek az imájára. Krisztus pedig a saját erejéből támadt föl, mert nemcsak ember volt, hanem Isten is, és az Ige Istensége soha nem vált el sem a lélektől, sem a testtől; és ezért a test a lelket és a lélek a testet, amikor akarta, újra fölvette.
     „Hatalmam van odaadni a lelkemet és hatalmam van újra fölvenni azt.” (Jn 10,18) És jóllehet meghalt, ez nem betegségből, nem is szükségszerűen, hanem a saját erejéből, önként történt, és ez nyilvánvaló, mivel mikor kiadta a lelkét, nagy hangon kiáltott, amire más haldoklók nem képesek, mert betegségből kifolyólag halnak meg. Ezért mondta a százados: „Ez valóban Isten Fia volt!” (Mt 27,54) Ahogy saját erejéből tette le lelkét, úgy saját erejéből újra felvette azt: ezért mondjuk, hogy „feltámadott”, és nem azt, hogy feltámasztotta valaki. „Nyugalomra tértem és elaludtam, de fölkeltem ismét.” (Zsolt 3,6) Nem áll ezzel ellentétben, amit az Apostolok Cselekedetei mond: „Ezt a Jézust az Isten feltámasztotta.” (2,32), ugyanis mindegy, hogy az Atya vagy a Fiú támasztotta fel őt, mivel ugyanaz az Atyának és a Fiúnak ereje.
     Másodszor, különbözik az életet illetően, amelyre támadt, mivel Krisztus a dicsőséges és romolhatatlan életre támadt fel, amint az Apostol mondja: „Az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból” (Róm 6,4); mások pedig ugyanarra az életre támadtak fel, amelyet korábban bírtak, amint nyilvánvaló ez Lázárról és másokról.
     Harmadszor, különbözik gyümölcsét és hatékonyságát illetően: mivel Krisztus feltámadásának az erejéből támad fel mindenki. „Sok elhunyt szentnek a teste föltámadott.” (Mt 27,52) Az Apostol pedig: „Krisztus feltámadt halottaiból, az elszenderültek zsengéje.” (1 Kor 15,20)

De lásd, hogy Krisztus a szenvedésén keresztül jutott el a dicsőségre. „Nemde ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24,26), hogy megtanítson bennünket, mi módon juthatunk el a dicsőségre. „Sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába.” (ApCsel 14,21)
     Negyedszer, különbözik az idő tekintetében: mivel mások feltámadása eltolódik egészen a világ végéig, hacsak valakinek kiváltságként nem adatik meg korábban, mint a Boldogságos Szűznek és a jámbor vélekedés szerint Szent János evangélistának. Ám Krisztus a harmadik napon támadt fel. Aminek a magyarázata az, hogy Krisztus feltámadása, halála és születése az üdvösségünkért történt, ezért akkor akart feltámadni, amikor megváltásunk végbement. Ha azonnal feltámadt volna, nem tartották volna igaznak, hogy halott volt. Ugyanígy, ha sokáig halasztotta volna, a tanítványok nem maradtak volna meg a hitben, és így semmi haszon sem származott volna a szenvedéséből. „Mi haszon származna véremből, hogyha sírba szállnék?” (Zsolt 29,10) Ezért a harmadik napon támadt föl, hogy elhiggyék, hogy halott volt, és hogy a tanítványok el ne veszítsék a hitet.

Ezekből négy dolgot tudunk tanulságunkra fordítani.
     Először, hogy törekedjünk lelkileg feltámadni a lélek halálából, amelybe a bűn által esünk, az igaz életre, amely a bűnbánat által lesz osztályrészünk. Az Apostol mondja: „Kelj fel alvó és támadj fel halottaidból, és Krisztus meg fog világítani.” (Ef 5,14) – és ez volt az első feltámadás. „Boldog az, akinek része van az első feltámadásban.” (Jel 20,6)
     Másodszor, hogy ne odázzuk el a feltámadást a halálig, hanem azonnal keljünk fel: mivel Krisztus harmadnapra támadt fel. „Halogatás nélkül térj az Úrhoz, ne halogasd napról napra” (Sirák 5,8), mivel betegségtől sújtottan nem tudod átlátni, mi szolgál üdvösségedre, és mivel elveszted mindazon javakból való részesedést is, amelyek az Egyházban jönnek létre, és sok rosszat vonsz magadra a bűnben való kitartással. Minél tovább tart birtokában az ördög, annál nehezebben enged el, ahogy Beda mondja.
     Harmadszor, hogy támadjunk fel a romolhatatlan életre, hogy ti. ne haljunk meg még egyszer, vagyis legyen meg a szándékunk, hogy többé nem vétkezünk. „Krisztus, miután feltámadt halottaiból, már nem hal meg; a halál többé nem uralkodik rajta.” (Róm 6,9) És alább: „Ti is úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban. Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak; de ne is adjátok oda tagjaitokat a bűnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem, mint akik a halálból életre keltek, adjátok magatokat az Istennek.” (Róm 11,13)
     Negyedszer, hogy támadjunk fel az új és dicsőséges életre; hogy ti. kerüljünk mindent, amelyek korábban a halál és bűn alkalmai és okai voltak. „Amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is éljünk új életet.” (Róm 6,4) És ez az új élet az igaz élet, amely megújítja a lelket és elvezet a dicsőséges életre.
     Úgy legyen.