VI. Pál pápa 1967-ben kiadott, „A búcsúkról” kezdetű apostoli konstitúciójában a búcsúk használatának olyan megváltoztatását kezdte el, amely – bár sok tradicionalista vagy nem-tradicionalista hívőnek fel sem tűnik – komolyan lecsökkentette az Egyház által adott búcsúk számát és értékét.

A búcsú a bűn következményeként visszamaradó ideig tartó büntetés teljes vagy részleges elengedése. A szerzőnek nem áll szándékában, hogy teljes egészében felvázolja az Egyház által biztosított búcsúk teológiáját. Inkább néhány olyan szempontot szeretne feltüntetni, amely segít megérteni, mennyire szerencsétlenek azok a változtatások, amelyeket VI. Pál pápa az Egyház tagjaira előírt.

Amikor valaki elnyer egy búcsút, mindazt, ami az illető művéből hiányzik, az Egyház a maga lelki kincstárából pótolja ki. VI. Kelemen pápa így tanít erről: „Isten Egyszülött Fia … kincset szerzett a küzdő Egyháznak. … Ezt a kincset … örökségül hagyta a hívőknek, hogy Szent Péter, a mennyország kulcsainak birtokosa, valamint utódai, akik Krisztus helytartói a földön, kiosszák a hívek üdvösségére. … Ennek a kincsnek a gazdagságát, ahogyan azt mindenki elismeri, Isten Boldogságos Anyja saját érdemeivel tovább gyarapítja, valamint érdemeikkel gyarapítják azt a választottak is, az első igaz embertől az utolsóig.” (Denzinger 1025 kk.)
     Mindaz a tett és imádság, amelyet felajánlottak ugyan Istennek, de mégsem érte el azt a célt, amelyért fel lett ajánlva, az Egyház lelki kincstárába kerül. Így mi magunk is tudhatjuk, hogy mindaz az imádság, amelyet felajánlunk, de amelyre nem kapunk választ, nem hiábavaló, hiszen Isten felhasználja azokat lelki kincsként mások javára.
     Az Egyház lelki kincstáráról szóló tanítás gyönyörű, megmutatja Isten jóakaratát, amennyiben Ő Szent Péter apostolnak és utódainak megadta azt a lehetőséget, hogy Krisztus és a szentek érdemeit az Egyház tagjainak javára használják, alkalmazzák. Ez Szent Péter hivatalának különlegesen is erőteljes aspektusa, és Krisztus tanításából forrásozik: „Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.” (Mt 16,19) A lelki kincstár végtelen, mert Krisztus érdemei végtelenek. A lelki kincstáron keresztül Isten lehetővé tette az ember számára, hogy Krisztus érdemeihez folyamodjon, olyan módon, amely meghaladja az ember képességeit. A búcsúról szóló tanításnak ez a pontja nagyon fontos, ahogyan azt látni fogjuk.

Amikor valaki elnyer egy búcsút, valamilyen tettet visz végbe, de annak a tettnek önmagában rendesen nincs meg az az értéke, amellyel az Egyház a búcsúban felruházza. Ezen a ponton láthatjuk világosan a búcsúkra vonatkozó új normák súlyos következményeit. Mind a régi, mind az új gyakorlat szerint a teljes búcsú a bűn után megmaradó ideig tartó büntetés teljes elengedése. Amit teszünk – a vértanúságot leszámítva – általában elégtelen ahhoz, hogy ekkora érdemre tegyen szert Isten szemében. Ezért az Egyház lelki kincstárából kipótolja mindazt, ami az általunk végrehajtott tettből hiányzik. Ez az alapelv érvényes a régi és az új rendelkezésekre egyaránt.
     A VI. Pál pápa által kihirdetett normák értelmében egy személy egy nap csak egy teljes búcsút nyerhet. Ez drasztikus lépés, különösen, ha figyelembe vesszük az ezt megelőző rendelkezéseket. Ugyanis VI. Pál pápa előtt, egy személy, bizonyos körülmények között, naponta annyi teljes búcsút nyerhetett, ahányszor az előírt tetteket véghez tudta vinni. Bár régen is voltak olyan teljes búcsúk, amelyeket naponta csak egyszer lehetett elnyerni, és azt a búcsút elnyerő önmagára vagy a tisztítótűzben szenvedő lelkekre alkalmazhatta, de a búcsúk többségét egy személy napjában többször is elnyerhette. Ezek voltak a „toties quoties” búcsúk, amely latin elnevezés azt jelenti: „annyiszor, ahányszor” – vagyis napjában annyiszor lehetett őket elnyerni, ahányszor a személy eleget tudott tenni a feltételeknek. E búcsúkat a tisztítótűzben szenvedő lelkekre lehetett alkalmazni.

VI. Pál pápa ezen intézkedésével tehát drasztikusan lecsökkentette azoknak a teljes búcsúknak a számát, amelyeket a hívők elnyerhettek. Nehezen lehet megérteni, hogyan egyeztethető ez össze akár éppen VI. Pál pápa saját szavaival is: „Továbbá, a búcsúk megmutatják, mennyire egyesülünk egymással Krisztusban, és hogy mindegyikünk természetfeletti élete mennyire válhat a másik javára, hogy ezek is könnyebben és szorosabban egyesülhessenek az Atyával. Így a búcsúk használata hatással van bennünk a szeretetre, és kimagasló módon tesz tanúságot a szeretetről, amikor segítségként búcsúkat ajánlunk fel testvéreinkért, akik Krisztusban nyugodnak.”

Hogyan lehet a búcsúk drasztikus lecsökkentését komolyan felajánlani, mint segítséget „testvéreinknek, akik Krisztusban nyugodnak”? Igaz, hogy az Egyháznak őrködnie kell, hogy ne történjenek visszaélések, és így előírásokkal kell szabályoznia a búcsúkat is, de azt nehéz megokolni, miért kellett a búcsúk számát ilyen radikálisan lecsökkenteni! Hogyan érezhet együtt valaki a tisztítótűzben szenvedő lelkekkel, hogyan akarhatja, hogy megszabaduljanak szenvedéseiktől, ha egyúttal csökkenti a szenvedés helyéről kiszabadult lelkek számát a teljes búcsúk megokolhatatlan korlátozásával? Sőt, amikor valaki végignézi a Apostoli Penitenciária által 1968-ban kiadott Enchiridion Indulgentiarum-ot és ugyanennek 1952-es kiadását, azt láthatja, hogy azoknak a tetteknek a számát is drasztikus módon lecsökkentették, amelyekhez egy-egy teljes búcsú kötődik. Így a gyakorlatban az új normák szerint sokkal nehezebbé vált a teljes búcsút elnyerése.
     És még egy új normát hoztak be. Ennek értelmében annak a személynek, aki teljes búcsút akar nyerni, szabadnak kell lennie a bűnhöz (még a bocsánatos bűnhöz) való ragaszkodástól is. A teológusok különbözőképpen magyarázzák ezt a normát, kezdve a hagyományos, szigorú értelemben vett „a bűnhöz való legkisebb ragaszkodás sem” elvtől, egészen a „bűn szándékának hiánya” liberálisabb elvéig. Ha a szigorúbb értelmezés a helyes, csak a tökéletesek nyerhetnek teljes búcsút. Persze, ez nem kell, hogy visszatartsa az embereket attól, hogy a teljes búcsú elnyerésére törekedjenek, még ha nem is tökéletesek, de azért az ember elgondolkodik azon, vajon mivel okolhatta VI. Pál pápa ennek a normának a feltételként való bevezetését.

Abban pedig, hogy a részleges búcsúkat hogyan kezelik az új normák, ezek után nincs semmi meglepő. A régi normák a részleges búcsúkat a következő módon osztották fel: „Az Egyház által adott részleges búcsúk általában quadragena-k, azaz negyven nap; vagy esetleg száz nap, egy, öt vagy hét év, nagyon ritkán harminc vagy száz év. Ezek a számok nem azokat a napokat vagy éveket jelölik, amennyivel megrövidül a tisztítótűzben töltendő idő, hanem azt jelzik, hogy az ideig tartó büntetésből annyi törlődik el, amennyit eltörölne a megjelölt ideig tartó, annak idején a bűnbánókra kiszabott kánoni bűnbánattartás.” (Spirago, Francis: The Catechism Explained, Rockford, Illinois, 1993, p. 638.)
     Ez az idézet megmutatja, hogy téves az az általánosan elterjedt felfogás, hogy a részleges búcsúkhoz kapcsolt napok vagy évek száma a tisztítótűzben töltött napok vagy évek számával van kapcsolatban. Valójában az ősegyházban tartott bűnbánattartás napjaira, éveire utal, amely a böjt mellett egyéb gyakorlatokat is magában foglalt. Ez azt jelenti, hogy egy katolikus pl. a Sit nomen Domini benedictum (Áldott legyen az Úr Neve!) elmondásával (pl. amikor valaki káromkodást hallott – íme, milyen jó gyakorlat lenne ez mai világunkban) minden alkalommal ötvennapi búcsút nyert. Vagyis ahányszor egyszerűen elmondtad: Sit nomen Domini benedictum!, amikor káromolták Isten nevét, az ideig tartó büntetésedből, ami bűneid után maradt, annyit elengedtek, mint amennyit elengedtek volna ötven napi böjtölés és vezeklés után. A legtöbb ember ma egy napot sem bír ki böjtölve és vezekelve, nemhogy ötven napot vagy egy évet! Az ideig tartó büntetés elengedéséhez az Egyház saját kincstárából kipótolta azt, ami a végrehajtott tettből hiányzott. Amint látjuk, az Egyház mindig végtelenül bőkezű volt lelki kincseinek kiosztásában.

Mindez azonban már nem érvényes a mai rendelkezések értelmében. VI. Pál pápa apostoli konstitúciójának 5. pontjában a következőképpen változtat az eddigi gyakorlaton: „Az a hívő, aki legalább töredelmes szívvel elvégez egy jótettet, amelyhez részleges búcsú kapcsolódik, elnyeri az ideig tartó büntetésnek a végbevitt tett mértéke utáni eltörlése mellett a büntetésnek még egyszer ugyanannyi eltörlését az Egyház által.” Vagyis, ha valaki azt mondja: „Sit nomen Domini benedictum”, ezzel a bűnei miatti fennmaradó ideig tartó büntetésből csak annyi törlődik el, amennyit a végbevitt tett a személy aktuális ájtatossága, kegyelmi állapota alapján kiérdemel, illetve még egyszer ugyanennyi az Egyház hozzáadása alapján. A reform előtt az Egyház ezért a tettért ötven napi böjt és vezeklés által kiérdemelt mennyiséget engedett el a büntetésből! Ki tudná olyan ájtatossággal elmondani ezt az egy mondatot, hogy az felérjen huszonöt nap (hiszen igaz, az Egyház megduplázza) böjtöléssel és vezekléssel?

Az új előírásokkal az Egyház lelki kincstárát inkább elzárják, mint bőkezűen osztogatják azoknak, akik erre a leginkább rászorulnak. Ha valaki ezt cáfolni akarná, be kellene bizonyítani azt a butaságot, hogy a „Sit nomen Domini benedictum” elmondása önmagában felér huszonöt napi böjtöléssel és vezekléssel. VI. Pál pápa az új normák bevezetésével drasztikusan lecsökkentette azoknak a tetteknek kegyelmi értékét, amelyekhez részleges búcsú kapcsolódott. Mindez nem csak a még élő hívőkre van hatással, hanem a tisztítótűzben szenvedő lelkekre is. A pápa ezzel minden magyarázat nélkül meghosszabbította néhány léleknek a szenvedését.

A tisztítótűzben lévő lelkek érdekében imádkoznunk kell, hogy az Egyház változtassa meg a ma érvényben lévő új rendelkezéseket. Még ha szükség is volt arra, hogy a búcsúk szabályozását illetően a visszaélések elkerülése miatt néhány apró változtatást eszközöljenek, az ilyen rombolásra nincs magyarázat. Az Egyház mindig bőkezű volt lelki kincseinek kiosztásában, soha nem esett zsugoriságba. Hogyan tükrözheti ez a hozzáállás a szentekét? Az Egyháznak Isten és a tisztítótűzben szenvedő lelkek iránti szeretetből meg kell változtatnia a mostani rendelkezéseket – a lelki bőkezűség követeli ezt – a szeretet erénye követeli ezt. Mi, hívek is ezért követeljük ezt.

A cikk megtalálható a www.katolikus-traditio.hu internetes honlap „Dokumentumok” oldalán. A cikket a honlap készítőjének szíves engedélyével közlöm itt is.