Nyugodtan mondhatjuk, hogy csak nemrég tértem meg a tridenti szentmiséhez. Öt éve szenteltek, és a régi misével a szentelésemig gyakorlatilag semmi kapcsolatom sem volt. Egy alkalommal a szentelés után Brewer püspök megkért, hogy mondjak el egy régi rítusú szentmisét az „Angol vértanúk” templomban, és be kell vallanom, eléggé vonakodtam, ui. semmit sem tudtam a régi miséről.
     Amikor először kellett bemutatnom a régi rítusú szentmisét, vagy hogy pontosabb legyek: az egész megelőző hét egy rémálom volt. Az egész furcsának, idegennek tűnt, távolinak a szentmisével kapcsolatban szerzett élményeimtől, tapasztalataimtól. A rengeteg rubrika és a számtalan pontosító magyarázat, irányelv, amit mind-mind meg kellett jegyezni – túl bonyolultnak és fölöslegesnek tűnt. Észreveszi valaki, ha elfelejtek valamit? Nem lehetne egy kicsit leegyszerűsíteni ezt az egészet?

Amint megszólalt a csengő, és hallottam, hogy a hívek felállnak, a rémálom folytatódott. Teljesen tudatában voltam azoknak a félelmetes pillanatoknak, amelyek rám vártak. Nem fogok semmit elfelejteni? Minden eszembe jut? Imádkoztam, hogy ne felejtsem el egy pillanatra sem: minden aggodalmam közepette is – mikor mit kell tenni, hogyan kell mozogni, mikor kell keresztet vetni, stb. – szentmisét mutatok be.
     Mikor végre a birétum a ministráns kezében volt, a kehely a korporálén, a Misekönyv pedig nyitva, térdet hajtottam, és elkezdődött… Attól a pillanattól minden a helyére került – és bár még mindig ideges voltam, ez az idegesség már nem terhelt le, nem irányított. Úgy tűnik, a régitől való félelmet éppolyan nehéz legyőzni, mint az újtól való félelmet.

Amikor a szentmisének vége lett (nem követtem el túl sok hibát), a templomot bezárták, és a szokásosnál egy kicsivel több gin és tonik került a pohárba, elérkezett az idő, hogy átgondoljam mindazt, ami történt. Ami rémálomnak indult, olyan lelki élménnyé vált, amilyenben előtte soha nem volt részem. De mitől volt annyira más ez a lelki élmény? Először is: Isten jelenlétének erős tudata, megérzése. Abban a szentmisében éreztem az Atya fönségét, a Szentlélek vigasztalását és melegségét, és a mi Urunk megbocsátását és gyengéd vezetését. Talán azért, mert egyszerűen egy új élményről volt szó? Vagy valami több történt?

Hirtelen eszembe jutott valami, amit a lelkiségi teológia előadáson hallottam egyszer. Jordan Aumann atya a liturgiáról beszélt, mint a lelkiélet legmélyebb forrásáról. Gyorsan utánanéztem a szavainak, és megdöbbentett az, amit olvastam: „A tradíció és a liturgia közötti kapocs olyan kijelentésekben válik kézzelfoghatóvá, mint pl. lex orandi est lex credendi – az imádság törvénye a hit törvénye. A liturgia így az Egyháznak a kinyilatkoztatott igazságokkal kapcsolatos kijelentései élő egységének és folytonosságának a kifejeződése, minden századok minden népéhez. Ami a Tanítóhivatalt illeti, XI. Pius pápa szerint a liturgia «az Egyház Tanítóhivatalának legfőbb szerve».” (Aumann, Jordan OP: Spiritual Theology, Sheed and Ward, London, 1986, p. 29)
     A tradíció a hitletétemény átörökítése egyik nemzedékről a másikra, az Egyház tanító vezetése alatt. Ez a tradíció kijelenti, magyarázza és alkalmazza a kinyilatkoztatott igazságokat Isten népének az évszázadok folyamán. Míg az emberi hagyományok gyakran ki vannak téve a tévedésnek, az Egyház élő tradíciója tévedhetetlen a hit lényegi mozzanatait tekintve.
     A liturgia az Egyház nyilvános istentisztelete. A „pietas”-nak az a formája, amelyet az Egyház hivatalosan gyakorol, és amely által teljesíti küldetését: dicséri és dicsőíti a Szentháromságot, és megszenteli a lelkeket. A nyilvános istentiszteleten keresztül kifejezzük hitünk igazságaiba vetett hitünket, megmutatjuk másoknak Krisztus misztériumát, és Egyházának igazi természetét. Más szavakkal kifejezve, a liturgia nemcsak az elengedhetetlen adó lerovása, hanem hitünknek és a Szentháromság életében való részesedésünknek élő kifejezése. Ez annak az „élő folytonosságnak” a része, amelyről Aumann atya beszélt – ugyanaz a hit, amit minden idők minden hívője vall(ott). Ennek a tradíciónak a garantált folytonossága az, ami életet ad Krisztus misztikus Testének, az Egyháznak. A testet nem lehet részekre vágni, ezért mondja Aumann atya: „örök egység” – azoknak a híveknek az egysége, akik ugyanazt a hitet vallották, és amelyet minden nemzedék megőrzött és átadott a következőnek. II. János Pál pápa is kiemeli a tradíciót és az egységet Ecclesia Dei motu propriójában: „Lehetetlen hűségesnek maradni a tradícióhoz, miközben széttörik az egyházi köteléket azzal, akire Péter apostol személyében maga Krisztus bízta rá Egyháza egységének szolgálatát” (ED 4, amely az I. Vatikáni Zsinat Pastor Aeternus dokumentumát idézi).
     A tradíció, a liturgia és az Egyház egysége, egyetlensége a kulcsa annak, hogy megértsük, milyen helyet is foglal el a mai Egyházban a régi rítusú szentmise. Azon a rendkívüli alkalmon, az első régi szentmisémen, egyesültünk a régi rítuson keresztül az Egyház élő tradíciójával. Nem valami attól különbözőek voltunk, hanem éppen, hogy annak a tradíciónak élő részei.

Közben pedig a liberális liturgikus szakemberek csak megvetést tanúsítanak a tradicionális formák és a józan ész iránt. (…) Ugyanezek a liturgikus szakemberek ódákat zengnek az ősi rítusok fönségéről, az ötödik századi szíriai keresztelési rítusokról, stb. De ha a régi rítust említed, olyan, mintha azt kérted volna tőlük, hogy tagadják Isten létezését. Valami miatt félnek a régi misétől. A változást keresik, és „följelentenek” mindenkit, aki nem ért velük egyet. Miközben elítélik a régi rítusú szentmisét, és azokat, akik erre a régi rítusra vágynak, elnézik azokat a személyes változtatgatásokat, amelyeket a „törvényes liturgikus tapasztalat” álruhája alatt végeznek egyes papok.

A liturgikus szakemberek kitartanak amellett, hogy a liturgiának könnyen érthetőnek és mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie. Emiatt az Egyház istentiszteletének színvonalát lehúzták a lehető legalacsonyabb szintre. Fogták a szentség, a szent, az áldozat minden elemét, és lenyomták azt a „Hogyan érzem magam?”, „Mit is csinálunk éppen?” szintjére. Pedig a liturgia nem erről szól. A liturgia célja Isten dicsőítése és a lelkek megszentelése, nem pedig az, hogy boldog és elégedett érzések kerítsenek hatalmukba. A liturgia azt szolgálja, hogy saját magamat is az Üdvözítővel együtt áldozatként ajánljam fel az Atyának. Ez a „legkisebb közös nevező” keresése oda vezetett, hogy leereszkedő módon azt gondolják a szakemberek, hogy a laikusok nem képesek felfogni a tradicionális liturgia szépségeit. Az új liturgia ezért nem áll másból, mint magyarázatokból, illetve olyannyira leegyszerűsítették, hogy már nem jelent semmit.

Ezért különösen is boldog voltam, amikor Ratzinger bíborosnak a Rómában szinódusra összegyűlt libanoni püspökökhöz írt üzenetét olvastam. A püspökök a liturgiáról gyűltek össze tárgyalni, és a bíboros az alapdokumentumból idézve intézte hozzájuk szavait: „«(…) sokan az imádságok, szövegek, könyvek mélyebb reformját és igazi megújulását várják. Azt kérik, hogy ezeket alkalmazzuk jobban a nép nyelvéhez és mentalitásához.» Azon tűnődöm, mi a nép mentalitása? A felületes mentalitásra gondolunk, amit a tömegkommunikációs eszközök alkottak és homogenizáltak? Vagy az egyszerű szívűekre gondolunk, akik hitükön keresztül meglátják azt, ami rejtve marad a bölcsek értelme előtt (vö. Mt 11,25)? Ha az elsőt követjük, akkor elég gyorsan egy banális liturgiánál kötünk ki. Sajnos, erre nyugaton van néhány szomorú példánk. A keletnek nem szabadna ezt a téves utat követnie.” (L’Osservatore Romano, 1996. jan. 10)
     Erős szavak és megfelelő intés kelet számára. Imádkozzunk, hogy meg is fogadják a bíboros szavait! Ratzinger bíboros aztán tovább folytatta: nagy tisztelettel és szeretettel meg lehet változtatni néha a szövegeket, de az igazi reformot az emberek szívében és az imádságos liturgikus nevelésben kell megvalósítani. Majd végül ezt írja: „Az Úrnak meg kell előznie cselekedeteinket. A tanítványokkal együtt oda kell mennünk az Úrhoz, és kérnünk kell Őt: «Uram, taníts minket imádkozni!». Ha az Úr vezet minket, biztosan megtaláljuk az utat.”

Azok a változások, amelyek a szentmisét voltak hivatva modernizálni és könnyebben hozzáférhetővé, ill. könnyebben érthetővé tenni, nem hozták meg azokat az eredményeket, amelyeket a liturgikus szakemberek megjövendöltek. Ratzinger bíboros intése, miszerint az igazi és mély reform csak az imádságon keresztül valósulhat meg, egész biztosan az első lépés a helyes úton. Milyen gyakran hallottuk: változtassuk meg ezt meg azt, mi vagyunk a közösség, ez így jobb lesz a közösségnek, ez majd segít „megosztani” mindezt a többiekkel. És ez így megy tovább, még csak meg sem említve Istent és az imádságot. És milyen gyakran kérnek meg minket, hogy imádkozzunk az Egyház javáért, hogy imádkozzunk a püspökökért és papokért, hogy imádkozzunk az Evangélium terjedéséért?

Sokszor hangzik el érvként, hogy az ősegyház ezt meg ezt csinálta, így meg így, és hogy ezért bizonyára ez a helyes módja, így kell visszaállítani. De a liturgikus archeologizmus nem része az élő tradíciónak. A liturgikus szakemberek mindig elmagyarázzák nekünk, hogy a tridenti zsinat idején a tudósoknak nem voltak meg az eszközeik ahhoz, hogy felfedezzék, milyen csodálatos volt a keresztelés szertartása az ötödik századi Szíriában. Na és? A tridenti zsinat liturgikus szakembereinek nem az volt a céljuk, hogy megváltoztassák a rítust. Az ő céljuk az volt, hogy egységet kovácsoljanak, és így harcoljanak a reformáció ellen. Azt akarták, hogy a katolikusok mindenhol ugyanazt a hitet vallják – azt, amit nemzedékek egymás után őriztek meg és adtak át. Nem akarták megváltoztatni a szentmisét, hogy az emberek a világon mindenhol kényelmesen érezzék magukat. Nem, ők az ellenséggel harcoltak, amely szét akarta rombolni az apostoloktól változatlanul örökölt hitletéteményt.

Én úgy látom, hogy a mai katolikus Egyházban a régi rítusú szentmisének alapvető fontosságú helye van. Ennek a rítusnak a középpontjában Isten, nem pedig az ember áll. Nem állítják egymással szembe a papot és a híveket, és ezért a pap nem is érzi úgy, hogy szórakoztatnia kellene őket. Nehéz nem figyelembe venni az embereket, ha őket nézed. Ez a papokat arra kényszeríti, hogy szórakoztassanak, és így elvonják figyelmüket arról, amit tenniük kellene. Korunk szekularizmusa sok pappal elhitette, hogy az ember az első. A régi rítusú szentmise, viszont éppen ennek az ellenkezőjét hirdeti fennhangon.

Így mindaz a félelem, amiről az elején beszéltem – ti. a rubrikák hatalmas száma és pontossága, stb. – nem nyom le, ahogy azt először gondoltam. Inkább lehetővé tesznek egy olyan szabadságot, ami hiányzik a mai miséből. A rubrikák és a kánonjog alapvető dolgok, mert biztosítják a szabadságunkat. Biztosítják azt a szabadságot, hogy azokra teljesen az igazságokra figyeljünk, amiket ünneplünk. A szabályok hiánya nem szabadság, hanem káosz – és pontosan ide juttatott minket az új mise, a teljes káoszba. A liturgikus szabályok lehetővé teszik, hogy a pap és a hívek teljesen elmerüljenek azokban a misztériumokban, amelyeket ünnepelnek. (Egyik sem szenved a másik „kreativitásától”.) Ez az igazi részvétel, ez a hozzáférhető és érthető istentisztelet. Hogyan mondhatjuk komolyan a padokban való ringást és az integetéseket, kézlóbálásokat aktív részvételnek? Ez esetleg kielégíti pillanatnyilag az „ego”-t, de semmit sem képes mondani az örökkévalóságról. A lelkeket a jelenhez köti.
     A régi rítusú szentmise időfeletti, ahogyan az újnak is annak kéne lennie. Minden idő egy pontba sűrűsödik, amikor Krisztus Misztikus Teste az Üdvözítő szenvedését, halálát és feltámadását ünnepli. Itt nincs helye a hisztéria határait súroló valaminek. A liturgia a mindenható Isten imádásáról szól, és a világ megszenteléséről. Semmi köze a pap által végzett szórakoztatáshoz, aki szemtől szembe bámulja a közösséget másodrangú komédiásként.

Heteken, hónapokon keresztül folynak a tanácskozások, megbeszélések, és soha nincs végük, mindig szóba kerül a „missziós nyilatkozat”. Egyszer felálltam egy ilyen gyűlésen, és az egészet egy abszurdumnak nevezve, ezt mondtam: „A mi Urunk már megadta a mi missziós nyilatkozatunkat: «Menjetek, és tanítsatok minden nemzetet, és kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében». Ez minden keresztény missziós nyilatkozata.” Mindnyájunknak magunkévá kell tennünk Urunk missziós „nyilatkozatát.” Az Egyház komolyan veszi azt, hiszen a lelkek megszenteléséért létezik. Ezért végződik így a szentmise: Ite missa est – Deo gratias. Íme, az Egyház élő tradíciója. Elküldenek minket a „Menjetek, küldetéstek van” szavakkal, és erre az egyetlen lehetséges válasz az: „Istennek legyen hála”. Felkészülünk arra, hogy kilépjünk a világba, és végezzük az Egyház misszióját: tanítani minden nemzetet. Nekünk megadatott a szentmise kegyelme. Vigyük el másoknak is az Evangélium üzenetét, hogy bekapcsolódhassanak ebbe a szent misztériumba. De hogyan hozzuk be őket a templomba, ha mindaz, amit kapnak, egy Mickey Mouse-fülekben bohóckodó pap?

Azóta már nagyon sokszor mutattam be a régi rítusú szentmisét, és minden egyes alkalommal egyre jobban meggyőz arról, hogy a tradicionális liturgia egy felbecsülhetetlen érték – a Szentháromság szabad és időfeletti imádása. A papnak nem kell azzal törődnie, hogy folytonosan új dolgokat találjon ki a hívek figyelmének megtartására, vagy hogy vicces történetekkel szórakoztassa a „hallgatóságot”. Olyan sok mindent dobtak ki templomainkból: szobrok, liturgikus ruhák, szent zene, kórus, hogy az igaz tanítást és az imádságot ne is említsem… Túl hosszú a lista. Feladatunk, hogy megőrizzük a szépség minden formáját. A régi rítusú szentmise valóban az egyik legnagyobb kincsünk. Nem szabad elfelejtenünk, sem lelki jótéteményeit figyelembe nem vennünk. Ez a nagy ajándék ne legyen soha szégyenkezés oka. Éppen ellenkezőleg: légy büszke arra, hogy a régi szentmise iránti szeretet benned van. Ne engedd, hogy letörjenek, vagy nevetségessé tegyenek azok, akik kritizálják a régi rítusú szentmiseáldozatot, noha valójában nem is ismerik azt.

A cikk megtalálható a www.katolikus-traditio.hu internetes honlap „Dokumentumok” oldalán. A cikket a honlap készítőjének szíves engedélyével közlöm itt is.