Az Európa Parlament legújabb határozata 2002 márciusából valóban olvasásra méltó, mivel meghökkentően világosan és érthetően fedi fel az EU politikai célirányát – az Egyházzal, a vallással és Istennel szembeni célirányát. Ezt a határozatot 242 szavazattal 240 ellenében és 42 tartózkodással, tehát igen kis többséggel fogadták el; mellette szavaztak a baloldali pártok, ellene a számszerűleg kevesebb jobboldali pártok. A határozat (valójában a témák a női kérdés, majd a fundamentalizmus körül forogtak) az EU-nak a vallással, a vallási közösségekkel szembeni állásfoglalását tartalmazza.

A sérelmezett pontok többek között ezek voltak:
     – Az egyházak és a vallási közösségek beavatkozása az államok köz- és politikai életébe. Mégpedig speciálisan a gyakran hiányzó női egyenjogúság (tehát nyilvánvalóan a női papság hiánya), valamint az egyházak „beavatkozása” a születésszabályozás és az abortusszal kapcsolatos tárgyalásokba. A nőknek meg kell adni a jogot arra, hogy maguk döntsenek testükről, valamint arról, mikor akarnak családot alapítani, milyen életstílust akarnak követni, milyen kapcsolatokat akarnak fenntartani.
     – Az egyházi fundamentalizmus – miközben fundamentalizmust és vallást szinte egy és ugyanannak állítják be. A vallásin kívül a fundamentalizmusnak más formáját nem említik.
     – Egyelőre még törölték a szavazásra jelölt témák közül, de már tárgyalták azon passzusokat, melyekben, mint az EU (állítólag) demokratikus jogrendjével „egészen objektív” ellentétben álló dolgot, helytelenítik, hogy a közélet egyes területeit, mint például a beteggondozást és oktatást, vallási közösségek lássák el (tehát például a katolikus kórházak, öregotthonok, iskolák létét).
     Ugyancsak törölték még egyelőre azt a pápához és a román-orthodox pátriárkához intézett felszólítást, melyben követelik, hogy ezek változtassák meg a leszbikus nőkkel szembeni beállítottságukat.

A határozatban nyomatékosan figyelmeztettek arra, hogy:
     – A leginkább elfogadható kormányforma az állam és egyház szétválása, miközben az EU-nak minden vallással szemben „neutrálisan” kell viselkednie.

Ha az EU valóban „neutrálisan” akar viselkedni minden vallással szemben, akkor miért kritizálja nyilvánvalóan, még ha többnyire indirekt módon is, főleg a katolikus Egyházat – például a modern demokráciák dogmájának számító női egyenjogúság miatt, melyet a katolikus Egyház nem biztosít a női papság elutasítása miatt? A valóságban az állítólagos egyenjogúság helyett csak egyenlősdire törekszenek. Ha ezután az illem, az erkölcs valóban magánügy vagy pláne a politika ügye lesz csak, akkor természetesen megszűnnek az utolsó akadályok a magzatelhajtás, a fogamzásgátlás, a génmanipuláció és ezek után nemsokára az eutanázia elől.
     Milyen gátak állanak még ezután fenn? Már csak azok, melyeket az emberek illetve az EU magának ad – és ezek kényük-kedvük (az élvezetek iránti igény, a gazdasági helyzet, az éppen aktuális világi ideák, ideológiák és ideálok szerint) máról holnapra változhatnak! Ha Istent quasi törlik a közéletből, akkor hol lehetnek még objektív gátak, objektív értékek – melyek minden áron méltók a védelemre? Mi kötelez, ha már csak az EU kötelez? Ilyen esetben minden világos hitvallás fundamentalizmussá válik – ez nyilvánvaló! (És rólunk, tradicionalistákról már ne is beszéljünk). És csak ezek a vallási fundamentalizmusok veszélyesek (ezalatt egyszerűen a vallást és a meggyőződést értik), más állítólagos vagy valódi, külső vagy belső diktatúráktól (mint Afrikában például nagyon gyakran) vagy kötelező ideológiáktól (mint Kínában vagy régebben Oroszországban) az EU-nak nem kell tartania, ezért ezek quasi nem is léteznek, és ezért az EU határozatban nem is fordulnak elő.

És e politikusoknak láthatóan a fundamentalizmus az egyetlen, ami rajtuk kívül az emberekre hatást gyakorolhat. Ezért kell az egyházaktól elvenni a közfunkciókat (iskolákat, egyetemeket, kórházakat, öregotthonokat, óvodákat), hogy így az állítólagos fundamentalista hatásukat ne gyakorolhassák. Hogy az Egyház volt az, aki az oktatást, a kultúrát és a jótékonyságot évszázadokon keresztül szinte egyedül gyakorolta, az ma már inkább bűnnek, mint teljesítménynek számít.

Ezt a múlt század 40-es és 50-es éveiben bizonnyal másként képzelte el XII. Pius pápa, aki annakidején különleges támogatója volt egy egyesült Európának, mely keresztény alapokon a jövő kihívásainak kellett volna megfelelnie. Semmi nem lett ebből az eszményi elképzelésből – éppen ellenkezőleg: egy újabb kultúrharc köszöntött be! De hogy az Egyház ezt a mostanit olyan kitartóan és végülis győztesen fogja-e megküzdeni, mint a régit Bismarck idejében, legalábbis nagyon kétséges.
     Hiszen az Egyháznak egészen masszív szerepe van a helyzet eme igen keserű alakulásában, mely most az EU-ban végbemegy. A II. Vatikáni Zsinat és az úgynevezett zsinatutáni fejlemények, speciálisan a vallásszabadság propagálása révén (ez az ökumenizmus mellett korunk legfőbb dogmája), csak elősegítették azt, amitől ma félünk. Úgy tűnik, valóban félnek tőle, mert ez ellen az EU határozat ellen még a püspöki konferenciák komissziója is óvást emelt, kikről egyébként eddig mit sem lehetett hallani, mikor hittel kapcsolatos kérdések merültek fel. De amikor (a Vatikánból jövő követelésekre is) számos ország alkotmányát a katolicizmustól „megtisztították”, még mindannyian tapsoltak is. Ha az Egyház és a lelkek számára nem lenne olyan vészterhes, szinte kárörvendően lehetne nézni, ahogy az egyházi emberek abba a gödörbe esnek, melyek kiásásához maguk is segédkeztek.

Még akkor is, ha már oly régóta, de most szerencsére, a baloldali EU parlament határozatai a törvényhozás számára most is csak üres, azonnali hatás nélküli papírok maradnak – azt az irányt világosan megmutatják, melyet a jövő törvényei követni fognak. Hiszen az elkövetkezendő években ki kell dolgozni az EU alkotmányát; ezek a határozatok az előhírnökök, melyek máris beszámolnak róla, mi is az EU valójában, minek tartja már és minek akarja a jövőben is tartani magát, nevezetesen a szó valódi értelmében – Isten nélkülinek!