KÉRDÉS: Stájerországban jelenleg heves vita folyik a nép-oltár körül. Ön mit szól ehhez? (Egy plébános el akarta távolítani a nép-oltárt. Végül egyezségre jutott a helyi egyház-tanáccsal, miszerint hétköznaponként a főoltárnál, vasár- és ünnepnapokon a nép-oltárnál mutatja be a szentmisét. Az egyházmegye sajtószóvivője azonban hallani sem akar se az egyezségről, se a főoltárnál való celebrálásról. Szerinte a nép-oltár a reform egyik alap-kritériuma és lehetetlen, hogy „vadhajtások legyenek az individuális szabályokban”. A szóvivő szerint a püspökség csak arra vár, hogy a helyiek panaszt tegyenek. „Ha ők nem nyújtanak be panaszt, majd mi magunktól teszünk valamit”, fenyegetőzött egy újságinterjúban. A plébános eddig nem zavartatta magát, és az újság szerint kijelentette: „A szóvivő blamálta magát. A zsinat egyetlen szóval sem említi a nép-oltárt. Negyven év után ideje lenne végre pontosan elolvasni a zsinati dokumentumokat.” A grazi megyéspüspök, Egon Kapellari még nem nyilatkozott az ügyben.)
PLÉBÁNOS: A vitát az váltotta ki, hogy egy plébánosnak megvolt a „bátorsága” azt tenni, ami soha nem lett megtiltva, nevezetesen „az Úr felé” celebrált. Hogyan lehetne valami gaztett, ami az Egyház kezdete óta az általános szabály, előírás volt. E kérdésben a híveket az elmúlt negyven évben sajnos „agymosáson” vitték keresztül, mert bebeszélték nekik, hogy ez a II. Vatikáni Zsinat óta előírás. Azonkívül úgy gondolom, hogy azok, akik ma Stájerországban hangosan protestálnak, ha egy pap eltávolítja a nép-oltárt és a főoltárnál celebrál, már nem tudják, hogy mi is tulajdonképpen a szentmise. A szentmise ugyanis nem a hívek közösségi lakomája egy elöljáróval, hanem Krisztus golgotai keresztáldozatának a megjelenítése. Amire szükségünk van – és én ezt tartom a legfontosabb és legsürgetőbb feladatunknak – az az, hogy KATEKIZMUS OKTATÁST TARTSUNK A KATOLIKUS SZENTMISE LÉNYEGÉRŐL. A katolikus istentisztelet középpontja nem az ember, hanem Krisztus keresztje, ezért is kell a keresztet az oltár közepén elhelyezni. Ezt egyébként a Szentatya is nagyon világosan hangsúlyozza „A liturgia szelleme” című könyvében.

KÉRDÉS: Ön az egyházközségében már évek óta a főoltárnál mutatja be a szentmisét. Adódtak Önöknél is hangos viták emiatt a hívekkel?
PLÉBÁNOS: Igen! Körülbelül tíz éve a szentmisét vagy a főoltárnál – amit Istennek hála nem távolítottak el vagy csonkítottak meg, ahogy ez sajnos nagyon sok templomban történt vagy még most is történik –, vagy a nép-oltárnál mutatom be, miközben ekkor is minden a főoltárnál levő tabernákulumra van irányítva. Ezáltal az áldozat-bemutatásnak az Egyház által mindig is praktizált keletelési iránya is megmaradt. Azon kívül a népnek nem a „hátamat” mutatom, hanem pap és nép – pásztor és nyáj – együtt fordul az Úr felé. Ezt újra és újra elmagyaráztam – számtalan hittan-órán is – a híveknek, akik az ország minden részéből érkeznek. Ellenvetések persze, hogy akadtak. De az, aki tudja, hogy valójában mi a szentmise és a pap, hamarosan elhallgat a kritikájával – vagy nem jön többé, ami sajnos szintén előfordult.

KÉRDÉS: Egy további kényes ügy a kézbe- illetve szájba-áldoztatás kérdése. Ön évek óta csak szájba áldoztat. Miért?
PLÉBÁNOS: Igen, valóban így van, hogy nem áldoztatok többé kézbe. Hogy miért? Mert a lelkiismeretemmel nem tudom összeegyeztetni. Túl sok borzalmas szentségtörést láttam a Legszentebbel elkövetni. Itt is e kérdésről van szó: Mi ez a kis „fehér korong” valójában? Csak egy darab kenyér, egy „szent kenyér”, Jézus egy jele, jelenlétének egy szimbóluma? Vagy micsoda valójában? Mit hiszünk mi, katolikusok erről? Mit tanított az Egyház minden időben? – A szentostya az Úr Teste, az ostya maga az egész Krisztus! És minden kis darabkában az egész Krisztus – istenségével és emberségével, Testével és Vérével, valóságosan jelen van! Nem szimbólum, nem emlékezés … nem. Az Úr maga! Látja, ezért nem tudom a szentostyát többé kézbe adni, mert hova esnének a részecskék? A földre, a porba ... és mi történne? Széttaposnák, és kit taposnának szét? Ön megadta rá a választ: magát Krisztust tipornák lábbal! A kézbe-áldoztatás bevezetése lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a Legszentebb iránti tisztelet már csaknem a nullára redukálódott. Tény, hogyha a tisztelet külső jeleit eltüntetik, akkor lassan a belső tisztelet is elveszik. Adják vissza nekünk a tiszteletet!

KÉRDÉS: Ön évek óta mind a régi, mind az új misét mondja. A pápa a régi rítust minden pap számára megengedetté akarja tenni. Mit szól ehhez?
PLÉBÁNOS: Igen, nekem megvan a lehetőségem, hogy a misét a régi rítusban ünnepeljem. Milyen hálás vagyok ezért! Mennyivel mélyebbre tudtam ezáltal a szentmiseáldozat lényegébe hatolni, és mily nagyon lett csak ezáltal tudatossá bennem, hogy mit vettek el tőlünk a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgia-reformmal! A súlypontot a szentmise áldozati jellegéről a lakoma jellegre tették át. Így a szentmise sok katolikus – és sajnos pap – számára egy az asztal körüli és elöljáróval megtartott közösségi ünneppé vált. Krisztus áldozatáról már alig van szó. Ezért vesztette el sok pap az identitását. Mert ha a szentmise nem áldozat, akkor papra sincs szükségünk, és ha nincs többé pap, akkor az áldozatot is megszűntették.
     De miből élünk mi? Krisztus áldozatából élünk, és én papként arra vagyok felszentelve, hogy az áldozatot bemutassam. Ezért értjük meg, amikor Szent Pio atya ezt mondja: „Előbb tud a világ nap, mint szentmise nélkül létezni.” Miért ez a „régi misétől” való rettegés? Úgy gondolom azért, mert a régi mise teljesen, gyökeresen katolikus. Bárcsak megengedné a Szentatya minden papnak azt, ami soha nem volt megtiltva, nevezetesen hogy a szentmisét az ősi, tiszteletreméltó, római rítusban ünnepelhessék.