„Feltámadott, nincs itt” (Mk 16,6)

Az angyalok nyelvén kellene szólanom ma, ha ki akarnám fejezni az örömet, mely Krisztus feltámadása miatt keblünkben hullámzik. Oh szent húsvét, mennyi boldogságod van számunkra! Fájdalmunkat örömre váltod, sebzett szívünket bekötözöd, szemeink harmatát a vigasztalás aranysugaraival felszárítod. Mily jól esik ez a nagy hét fájdalmai után. Mily jól esik látnunk, hogy akit a föld halálra űzött, az ég pártfogásába veszi, leküldvén hozzá kedves angyalát! Mily jól esik látnunk, hogy akit az ember a sír sziklabörtönébe zárt, az Ég kihívja a börtönből, elhengerítvén a lepecsételt követ! Mily jól esik látnunk, hogy akit meggyilkolt a gonosz irigység, önerejéből visszaveszi életét! Oh gonosz zsidók! oh megátalkodott főpapok! oh képmutató farizeusok! oh megrögzött vének! nézzétek azt, kit legyilkoltatok, kit megöltetek, sírba zártatok, nézzétek, kiszállt a sírból és él ismét! Nézzétek a katonákat, kik a sír őrizetére küldöttek, nézzétek, szétfutnak, megszaladnak. Miért? talán a meggyilkolt jóbarátai szövetkeztek s kezökben fegyverrel, megtámadták őket? Nem! Zárt ajtók mögött reszketnek ők; elrejtették magukat félelmökben, nemhogy a mester kiszabadítására mertek volna csak gondolni is. Ki sem bántotta a megfutamodott katonákat, ki sem támadt reájuk. De ők megfutamodtak félelmökben az angyaltól, ki jött, hogy a követ elhengerítse. Mert angyal szállott alá az égből és elhengeríté a lepecsételt sziklát, Jézus pedig kilépett sírjából, kilépett ugyanazon testben, melyet a kereszt oltárán feláldoztak. Krisztus feltámadott!

Szent hitünk ágozatja tanítja, hogy mi is felfogunk támadni, mi sem maradunk a sír homályában, hanem eljő a nap, midőn felnyílik sírunk ürege, lelkünk visszajő az elhagyott testhez és ismét élünk. Századunk legtöbb bölcselője, kinek szája tele van ugyan tudománnyal, de a feje annál üresebb; ki a bölcsesség mérvének a tagadást tartja, tagadja ezt is. Ámde e rövidlátók éppen nem fogják testünk feltámadását tagadásuk által megakadályozni. Higgyék bár, vagy vonják kétségbe; azért mégis megszólal az angyal trombitája s mi kikelünk a sírból, de kikelnek ők is, kik most tagadják ezt. A lélek, mely a halál pillanatában elhagyja a testet, ismét visszatér a testbe. A lélek pedig elevenít. Láttuk Ádám teremtésénél. Mihelyt lelket adott Isten a pornak, azonnal felkelt az és élt. Tehát, ha visszatér a lélek, a testnek élnie kell. Ámde a lélek létét sem fogadják el azok, kik a feltámadást tagadásba veszik. Nincs lélek, nincs természetfeletti, így kiáltanak ők.

Ezek ellen kelek ma fel s velük szemben ki fogom mutatni, hogy igenis van lélek, van az embernek. lelke.

A hit azt tanítja, van lélek, a hitetlenség így szól: nincs lélek! Akik ez utóbbit hiszik, kétségkívül nagyon szerények, mert egy sorba helyezik magukat a lovak, tehenek, kutyák és más állatokkal, minthogy, hiszen ha nincs lélek, akkor az ember ezektől mitse különbözik, Tehát te hitetlen bölcs, ki a lélek létét kétségbe vonod és tagadod, te épp oly állat vagy eszerint mint paripád, csakhogy annak négy lába van, neked pedig kettő, az zabot eszik, te pedig búzakenyeret. Már megbocsáss édes jó Atyámfia! de ebből az óriási nagy bölcsességből én nem kérek. Nem tudok annyira szerény lenni, mint te, hogy a borjúk közé kéredzeném. Ha a te finom ízlésednek éppen úgy tetszik, hogy kinevezd magadat állatnak, sajnálni foglak bár, de nehezen segíthetek rajtad. Én nem kényszeríthetlek. Miattam akár négykézláb járhatsz. Azt azonban ne kívánd, hogy a bolondulás útjára kövesselek s csak azt higgyem, amit te hiszesz, tagadjam azt, amit te tagadsz. Hála Isten, van annyi önérzet bennem, hogy állatnak nem tartom magamat. Érzem, hogy többre születtem, mint madaram, melyet kalitkában tartok, hogy énekével gyönyörködtessen, vagy kutyám, melynek rendeltetése, hogy házam tája felett őrködjék. Egy szent szikrát érzek magamban, mely magasztos tettekre lelkesít, oly tettekre, minőkre nem lelkesülnek az állatok. Birtokában vagyok oly képességeknek, melyek nem a test képességei.

De hát, mi vihette az embert arra a szerencsétlen gondolatra, hogy megtagadja a lélek létét? Miért nem akarják némelyek hinni, hogy van az embernek lelke is? Azért mert a lélek nem esik az érzékek alá. A lelket nem lehet látni, hallani, tapintani, szagolni s ezért vonják kétségbe. „Mutassák meg nekünk a lelket – szól a lélektagadó Vogt (1817-1895, „természetvizsgáló” és politikus, a materializmus egyik leglelkesebb előfutára Németországban – úgy tűnik, az egész prédikáció az ő fennhangon hirdetett, nagy népszerűséget elért állításai ellen született) – győzzék meg az érzéket annak létezéséről; eszközöljék hogy azt látni, szagolni, hallani, ízlelni, tapintani lehessen.” Íme, tehát meg akarja fogni a lelket, hogy elhiggye. Egy másik hitetlen bölcselő, Feuerbach, ugyanebben az értelemben nyilatkozik: „Csak az érzék alá eső tárgy, vagy az érzéki az igazán és egyedül valóságos. Eszerint tehát, ami érzékünk alá nem esik, az nem is létezik. Furcsa beszéd! De ha a hitetlen nem hiszi a lelket, mert nem látta, nem szagolta, ugyan mondja meg nekem, talán a delejes erőt, magát az erőt látod, hallod, szagolhatod, ízlelheted a vasban? Bizonyára nem – s mégis el kell hinned. Miért? Mert, ha magát e rejtett erőt érzékeiddel nem foghatod is fel, de látod annak működését, látod, hogy egyes tárgyakat magához vonz s így magát az erőt sem vonhatod kétségbe. Vagy ha éppen azt akarod hinni, amit látsz, amit megfoghatsz: ugyan megfogtad-e, vagy láttad-e már az eszedet? Tehát ha nincs lelked, azért mert nem láttad, akkor eszed sincsen, mert azt sem láttad. Esztelenség tehát a hitetlen bölcselők tana, hogy csak az az igazán és egyedül valóságos, ami érzéki. Nem áll! Sok valóság van, mely érzékeink alá nem esik. Ily valóság a lélek is. Nem látjuk, nem halljuk, nem tapinthatjuk, nem ízlelhetjük s mégis létezik.

Hogy létezik lélek, hogy van az embernek lelke, tanítja a szent könyv, tanítja Jézus Krisztus, tanítják a szent atyák. Minthogy azonban a hitetlenek se a szentírásra, se Jézus Krisztusra, se a szent atyákra nem sokat adnak, noha a szentírásnál nagyszerűbb könyv még nem látott napvilágot, Jézus Krisztusnál nagyobb bölcsességet még föld nem hordott, a szent atyáknál mélyebb gondolkozót a hitetlenek táborában nem találunk – én se ezekre támaszkodva fogok bizonyítani.

Az embernek van lelke. Ha nem volna, miben sem különböznék az állattól. De tudjuk, hogy különbözik, mert:

a) az embernek van esze, az állatnak nincs. Mily gyönyörű eredményeket hoz létre az emberi ész! A természet erőit szolgálatába kényszeríti; felhasználja a szelet malmok, hajók s egyebek hajtására; a víz hátán utat nyit, midőn hajókat bocsát reá, a hegyekből kiszedi a vasat, aranyat, sót s felhasználja saját céljaira, a kövekből pompás házakat épít, a fából bútorokat csinál, a kavicsot átlátszó üveggé változtatja, a füvekből kiszedi a gyógyerőt és a mérget s mindeneket hasznára fordítja. Honnét van az, hogy az ember képes minderre? Onnét, hogy bír ésszel, így tanulmányokat tehet. Az állatok nem tesznek ilyet. Még eddig ló nem készített órákat, macska nem irt a betegek számára rendelvényeket, tehén nem épített házat. Miért? mert nincs az állatnak esze. Az ész tehát csak az ember tulajdona. Már most, honnét kapja az ember az észt, ha csak test és nincs lelke? Az a tény, hogy az embernek van esze, az legvilágosabban bizonyítja, hogy van lelke is, mert az ész nem lehet a test folyománya, minthogy akkor az állatok is bírnának ésszel. Az embernek van esze, tehát kell lelkének is lennie.
     Azonban itt egy ellenvetést hallok. Úgy veszem észre, hogy rámutattok az állatok munkáira, melyek valóban bámulatra ragadnak bennünket. Felszólíttotok, nézzem példának okáért a hód építményeit, melyek annyi ügyességgel, oly finom szabályossággal vannak építve, mintha mindenik egy kitanult mérnök vagy építész volna. Talán azt mondjátok: Nézd a méhet, mily szabályosan készíti sejtjeit; nézd a hangyákat, fészkük a legügyesebben van készítve, folyosók s kisebb-nagyobb termek találhatók benne. Nem kell-e feltennünk, látva szabályos és ügyes munkáikat, nem kell-e feltennünk, hogy ezek is bírnak a nekik szükséges elmebeli tehetséggel? Pedig ezekről mindenki elfogadja hogy léleknélküliek. Mért volna szükséges tehát az emberi észből a lélekre következtetni? Csakhogy az állatok működése nem elmebeli megfontolásból, hanem merő ösztönből származik, mely ösztönt a Teremtő öntötte beléjük. Az ember megfontolva cselekszik, az állat nem. Az kényszerülve van úgy tenni, amint ösztöne előírja. Épp azért az állat működése nem lesz soha tökéletesebb. A legelső pók éppen úgy szőtte hálóját, mint a mai; a legelső hód épp oly lakást készített magának, mint a mai. Az állat tehát munkájában nem tökélyesbül, míg az ember igen, s ez szinte azt bizonyítja, hogy az állat nem szabad akaratból, de ösztönétől indíttatva működik. Emellett bizonyít azon körülmény is, hogy az ember különféle működési tért választhat magának, az állat pedig csak azt teheti, amit ösztönénél fogva tennie kell. A pók a virágból mérget szív, a méh mézet. Ez pedig kényszerült s nem szabad működés, mert nem szíhat mézet a pók s mérget a méh. Kényszerülve van mézet a méh színi s a mérget a pók. Nagy különbség van tehát az ember és az állat működése között, mert az ember működése szabad, az állaté pedig kényszerült. S e szabad működés az emberi ész mellett bizonyít, az ész pedig a lélek mellett. Az ember bír ésszel, tehát kell lélekkel is bírnia.

b) S nem bizonyít-e a lélek mellett a gondolkozás is. Az ember gondolkozik, fontolgat, ítél. Összeveti az eseményeket s tud különbséget tenni a jó és rossz között. Tudja, hogy a lopás bűn s azért fenyíti a tolvajt. Hol találjuk e tudást az állatoknál? Talán a szarka tudja, midőn arany gyűrűt, gyöngyöt vagy más csillogó tárgyat fészkébe rejt, hogy most lopott? Ki bünteti meg a lovat, ha a szomszéd vetését leeszi? Senki, mert a ló nem tudja, hogy tiltott dolgot cselekedett. Az állat nem tudván különbséget tenni a jó és rossz között, az esetleges károkért nem állíttatik fenyítő bíróság elé. De odaállíttatik az ember. Világos tehát, hogy ismét egy oly tulajdonságot találtunk az emberben, melyet hiába keresnénk az állatoknál. Ha pedig az ember is léleknélküli volna, mint az állat, akkor vagy az állat is bírna öntudattal, gondolkozó és ítélő képességgel, vagy az ember sem bírna azzal; de e kettőnek egyenlő tehetségekkel kellene bírnia. Ember és állat nem szárnyalhatná túl egymást. De látjuk, hogy az ember túlszárnyalja az állatot. Mi teszi tehát az embert tökéletesebbé? Lehet-e józan ésszel tagadni, hogy van az emberben valami, mely őt megdicsőíti, az állatok sorából kiemeli, oly ténykedésekre képesíti, melyekre a puszta test éppúgy nem képesíthetné, valamint az állatokat nem képesítheti. És ez a valami a lélek, melyről Mózes azt írja, hogy Isten Ádám „orcájára lehellé”. (1 Móz 2,7) Van tehát lelkünk, mely az állatoktól megkülönböztet bennünket!

c) S mit szól a hitetlen bölcselő, amidőn azt kérdem tőle: ha nincs lélek s az ember is csak állat, mi az oka, hogy az állat nem bír beszélő képességgel, az ember pedig beszél? Mi adja az embernek e képességet? A test nem adhatja, mert akkor az állatoknak is meg kellene adnia, minthogy testtel azok is bírnak. Vagy talán beszédnek veszitek az állatok hangjait s azt mondjátok némely esztelenekkel, hogy az emberi nyelv az állati nyelvnek csak magasabb fejlettségi fokra emelt terméke s volt idő, midőn az emberi beszéd is csak tagolatlan hangokból állott, mint a kutya ugatása, a kecske mekegése, a bárány bégetése stb? Tagadhatlan, hogy az emberi nyelv nem volt mindenkor a mai fejlettség színvonalán; tagadhatlan, hogy csak 100 év előtt is, fejletlenebb volt, mint ma, de azt mondani, hogy hajdan az állati beszédtől mitsem különbözött, nevetséges túlhajtás. Tehát az állati beszéd tökélyesbül? Ugyan bizonyítsa be nekem, aki azt mondja, hogy mennyivel vonítanák szebben a mai ebek ezer év előtti ősüknél?
     Az oroszlán talán finomabban ordít ma, mint Krisztus idejében? Vagy a medve az ókorban vadabbul morgott? Világos, hogy nem tökélyesbül az állatok nyelve, mert ha tökélyesbülne, el kellene jönni azon időnek, hogy az állat, a tehén, borjú, csikó, párduc beszélnek. Mi következik ebből? Az, hogy az emberi nyelv lényegileg különbözik az állatok hangjától. De ha nincs lélek, ha tehát az ember is állat csak, honnét vette a beszédet? Mi képesítette, hogy minden gondolatát kifejezhesse? Mi? A lélek. Én beszélek hozzátok, tehát van lelkem, mert ahol lélek nincs, ott beszélő képesség sem lehet, minthogy ez nem testi tulajdon, de lelki. Tehát az a tény, hogy az ember beszél, a leghatározottabban igazolja a lélek létezését.

Az embernek van esze, az állatnak nincs. Az ember különbséget tud tenni a jó és rossz között, az állat nem. Az ember gondolkozik, fontol, ítél, az állat minderre képtelen. Az ember bizonyos jelekből a jövendőre is tud következtetést vonni, az állat nem. Az ember beszél, az állat nem. Tehát hazug beszéd az, hogy az ember csak test, mert akkor nem tudna többet, mint egy ló vagy madár. Kell az emberben egy fensőbb elvnek, egy tökéletesebb valaminek lenni, mely a testinél fensőbb, magasabb működésre képesíti. És ez a lélek.
     A hitetlenek, látva, hogy a lélek elvetésével kimagyarázhatlan rejtélyek állanak elő, gonosz ravaszsággal az agynak tulajdonítják a lélek működését, vagyis azt mondják, hogy amit láthatlan léleknek mondanak a hivők, nem egyéb az, amint maga az agy. Eszerint hát az agy képesít mindenre, amit mi a lélek képességének tartunk. Az agy teszi, hogy gondolkodom, ítélek, tanulok, fürkészek, tapasztalok, beszélek stb. Ámde ez hazugság. A hazugságnak pedig az a jellege, hogy hamarább utól lehet érni a sánta ebnél. E hazugságnak se lesz nehéz a fejére lépni. Fogjatok meg bárminő állatot, egy csirkét, ludat, vagy akár egy békát s vágjátok fejét ketté és azt fogjátok találni, hogy annak is van agyveleje. Már most, ha igaz, amit a hitetlenek felhoznak, hogy az agy képesít minden fensőbb szellemi ténykedésre, s agya van a tyúknak is, okvetetlenül beszélne, gondolkodnék, ítélhetne a tyúk is. Némelyik azonban az agyvelő mennyiségéből teszi függővé a szellem képességét s itt azt veti ellen, hogy egy tyúknak, libának stb. igen csekély terjedelmű az agya. Ámde ezzel szemben rámutatok hát például egy vízilóra. Három ember agyveleje összevéve nem oly nehéz és terjedelmes, mint egy vízilóé, de azért beszélő, gondolkozó vízilovat még nem fedeztek fel. Azonban a mi hitetleneink nem egykönnyen adják meg magukat. Ha egyik erődítményükből kiűztük, legott másikba vonulva folytatják a harcot. Most ismét azt felelik: az állatok agya nem oly fejlett, mint az emberé s azért működésük nem is oly magas fokú. De ugyan édes lélektagadó hitetleneim! ha nem oly kifejlett az állat agya, hát kevésbé tökéletes szellemi működést mutassatok náluk. Nem kívánom én, hogy oly tökéletesen beszéljen, oly helyesen gondolkozzék és ítéljen, mint az ember. Ám beszéljen hát tökéletlenebbül az embernél, de csak beszéljen. Úgy-e képmutató ravaszok, kik az ostobaságot tudománynak nevezitek, be kell vallanotok, hogy szellemi működésre nem az agy képesít benneteket, mert így az állatoknál is kellene szellemi működésnek lenni, minthogy agyuk azoknak is van. Azonban szellemi működést csakis az embernél találunk. Kell tehát az emberben oly valaminek lenni, mivel az állatok nem bírnak. S e valaminek a neve: lélek.

Van tehát lélek, akár hiszed, akár nem. Van lélek, mert van oly magasfokú szellemi működés, minőt a test nem adhat. Van lelkem, mert gondolkozom, öntudattal birok, fejlesztem tehetségeimet, ítélek, beszélek stb. Aki még ezek után se hiszi a lélek létet, csak azt mutatja, hogy nem tudja megbecsülni azon méltóságot, melyre a Teremtő emelte, midőn alkotá, s nagyobb szerencse lett volna rá nézve, ha teknős békának születik, mert hitetlenségéért nem kellene az örök Bíró trónja előtt felelni.

Mi higgyük Édeseim, hogy nem vagyunk állatok. Van lelkünk, mely kiemel az állatok sorából és megdicsőít. E lélekre viseljünk nagy gondot, mert habár elhagyja majd testünket, de ismét fel fogja keresni és egyesül vele, mint mai nap Krisztus lelke egyesült szent testével. Krisztus kikelt a sírból, midőn visszatért szent lelke. Éppígy kikelünk mi is, ha majd lelkünk visszajő. Adja Isten, hogy e fölkelés a sir álmából legyen oly boldog, mint volt Jézus föltámadása. Amen.