„Te vagy-e az egyedüli jövevény Jeruzsálemben, ki nem tudtad meg amik abban a napokban történtek?” (Luk 24,18)

Az Úr Jézus nemcsak elváltoztatá magát, hogy saját tanítványai sem ismertek rá, hanem még úgy is tőn, mintha az egész jeruzsálemi gyászos eseményről mit sem tudna. A tanítványok szinte csodálkoznak ezen. Miként lehet az, hogy valaki Jeruzsálemben volt légyen, és ne halljon semmit az eseményről, mely az egész várost oly nagy izgalomban tartja. Jézusnál azonban e tudatlanság csak színlelt volt. S mért tette ezt az Üdvözítő? Hogy legyen alkalma e dolog felett beszédbe ereszkedni tanítványaival és azonnal oktatást adni nekik.
     Sok kereszténynek tudatlansága azonban Jézus felől, éppen nem színlelt, hanem valódi tudatlanság; de nemcsak valódi, hanem szándékos is, tehát súlyos vétek. Nem tudnak Krisztusról úgyszólván semmit, mert nem akarnak tudni. Míg más egyébre sok időt és pénzt elpazarolnak, addig Jézus Krisztus megismerésére se időt, se pénzbeli áldozatot nem akarnak hozni. Míg a kisebb történelmi alakokat jól ismerik, addig a történet sarkpontjáról, az Üdvözítőről, nagyon gyarló ismereteik vannak.
     Jól van-e ez így? Hát Krisztus ismerete nem szükséges? Anélkül is lehet boldogulni? Élni lehet, hisz sokan élnek ez ismeret nélkül, boldogulni azonban nem lehet, már a földön sem.
     Aki kételkedik efelett, figyeljen beszédemre, és véleménye meg fog változni; de figyeljen az is, aki nem kételkedik, hogy meggyőződése még inkább erősbüljön.

Ki Krisztust nem ismeri, nem boldogulhat már a földön sem. E világon nem boldogulhat, mert nem ismervén az ő tanítását:

1. Az öröm pillanataiban nem lesz fékezője. Az öröm olyan, mint a bor, mértékletesen élvezve javunkra szolgál, de mértékletlenül ártalmas leend. A szentírás azt mondja: „A szív vidámsága élete az embernek, és elfogyhatlan szent kincse; az örvendezés meghosszabbítja az ember életét!” (Sir 30,23) De nem minden vidámságról van ám ez mondva, mert sok nevetés fájdalommal vegyülhet, és némely öröm végét siralom foglalja el. (Péld 14,13) Szent Pál apostol így hiv fel bennünket: „Örüljetek az Úrban!” (Fil 3,1) Jól értsetek meg: az Úrban! Tehát nem akárhogy, hanem az Úrban, az Istenben, Krisztusban kell örvendenünk. Már most, aki nem ismeri Krisztust, miként örülhet őbenne? S ha nem az Úrban, nem Krisztusban örül, öröme féktelenséggé fajul és bűnös tettekre viszi. Mily temérdek vétek, mennyi istenbántás követtetik el az öröm féktelenségében.
     A zsidók a pusztában, miután megkészíték az arany borjút, leülének enni és inni, és fölkelének játszani, azaz pogány módra táncolni. A játék, a tánc az öröm, a vigalom kifejezése, világos tehát hogy örültek, és íme, ekkor szóla az Úr Mózesnek mondván: „Eredj, menj le, vétkezett a te néped.” Igenis vétkezett, mert öröme nem volt szent öröm, nem olyan, aminőre szent Pál hív fel bennünket, nem az Úrban vigadoztak és azért sérték az Istent. Hát Heródes vigadozása szent volt-e? Születése napján lakomát szerze a fejedelmeknek és ezredeseknek és a galileai főembereknek. És Heródiás leánya táncola és megtetszék Heródesnek, mondá neki: kérj tőlem, amit akarsz és én megadom neked. A leány pedig Keresztelő szent János fejét kérte. És Heródes elküldvén a hóhért, ki Jánosnak fejét vevé a tömlöcben. Íme, mily gonoszságra vetemedett Heródes király vigalmai közepett!
     Miért? Mert nem az Úrban vigadott. Ha az Úrban örvend, vendégeskedik, bizonyára nem lesz szent János gyilkosa.

De mi magunk is nem tapasztaljuk-e, hogy akik nem ismerik meg Jézust, örömeikben féktelenek? Mennyi káromkodás sérti Istent, mennyi jó hírnév esik a rágalmazásnak áldozatul, mennyi tisztátalan gondolat, vágy, beszéd esik meg, mennyi ártatlanság veszti el tiszta koszorúját, azok mulatságai, vigalmaiban, kik nem ismerik Jézust!
     Miért? Meri nem ismervén őt, szent tanát sem ismerhetik, nem is képzelik eszerint, hogy mily gonoszságot visznek véghez a pajkos beszéd, szemérmetlen tréfa, szokásos szidalmak, megszólások, tisztátalan gondolatok, könnyen szórt esküdözések által, melyekre nem is szokás manap valami nagy súlyt fektetni. S így lehet-e boldog? Nem, mert elveszti a jók és jámborok becsülését, s éppen azok az emberek fogják kerülni leginkább, melyeknek barátsága legmegtisztelőbb. Aki pedig ezt tapasztalja; aki tapasztalja, hogy a legtiszteletreméltóbbak idegenkednek tőle, nem a legszívesebben látják maguk között, éppen nem hívják társaságukba, sőt szívesen veszik, ha megkíméli őket, valjon nem érez efelett fájdalmat szívében? Nem érzi magát boldogtalannak? Bizonyára fájni fog a mellőzés. De ennek oka önmaga lesz. Ismerje csak meg Jézust s engedje, hogy ez ismeret egész lényét átalakítsa, a mellőzés azonnal megszűnik, mert még vigalmaiban is mérsékletet fog tanúsítani.

2. De aki nem ismeri Jézust, nemcsak féktelenné lesz az öröm óráiban, hanem a szomorúság pillanataiban meg éppen kétségbe fog esni. A repkény a földön kúszik, ha nincs mellette a százados bükk, melynek törzsébe, ágaiba kapaszkodva, a magasba emelkedhetnék. Ámbár magasra emelkedve élnek, járnak-kelnek azok is, kik Jézus Krisztus felöl tudatlanságban vannak, vagy legfölebb annyit tudnak, hogy született, élt, szenvedve meghalt s az apostolok szerint feltámadott s felment égbe. Igen, a repkény gyanánt magasra emelkednek míg nincs bajuk, de jöjjön csak egy érzékenyen érintő szerencsétlenség, vagy egészségük virágos fáját a betegség szélvésze döntse a porba, hogy fognak ők is a porba esni!
     Aki ismeri Jézust, minden bajában az ő keresztjéhez siet, az ő oltárának zsámolyára borul és reményteli szívvel kiált fel hozzá: Édes Megváltóm! jöjj segítségemre, enyhítsd szenvedésem, gyógyítsd sebem, édesítsd örökségem kelyhét, könnyítsd súlyos keresztemet! – Ki Jézus felöl nincs tudatlanságban és ismeri őt, az tudja, hogy mindaz, ki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül (ApCsel 2,21); tudja, hogy a bűnök bocsánatát az ő neve által nyeri (ApCsel 10,43); tudja, hogy van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus (1 Jn 2,1). És azért bátran tekint az égre, reménnyel szívében fordul hozzá és esd segítséget.
     De aki Jézust nem ismeri, az porba hull s nem alázatában, de kétségbeesésében, midőn a szerencsétlenség villámütése erősen érinti. Nézd a hírlapok rovatait, azok megmondják neked, hogy hol keresnek menedéket, kik tudatlanságban vannak Krisztus felöl? Méreg, kötél, golyó – ezek a legközönségesebb eszközök, melyeknek védelmét kikérik. Szomorú védelem! Serpenyőből parázsba, ugrik az ily szerencsétlen. A kisebb baj elöl szabadulni óhajtván, a nagyobba menekszik, a földi szenvedés ideiglenes fájdalmainak kínkamrájából megszökik és a földön túli örök gyötrelmek iszonyú örvényébe szédül! Ha Krisztusnak hű tanítványát veszteség éri, lehet tán hogy elszomorodik, de kétségbe esni nem fog; hanem Jób példájára béketűrőn viseli a próbát s megnyugvással sóhajt fel: „Az Úr adta, az Úr elvette; legyen áldott szent neve!”

De ha Krisztus felöl tudatlanságban van az, kit csapás ér, ha nem ismeri a vigasztalás magasztos igéit, a bőséges kárpótlás reményét, fog-e békén megnyugodni sorsán? nem fakad-e panaszra? Nem zúgolódik-e Isten ellen? Talán még káromlásokat is szór az ég felé! Szörnyű vakmerőség ez! Pedig lássatok, édeseim! ezt csak a csekélyebb csapások idézik elő! De mit fog eredményezni az érzékenyebb látogatás, ha példának okáért valamely rosszul sikerült vállalat minden vagyont elsöpör, a jóllét trónjáról a koldusok sorába lök, vagy a szeretett nőt rabolja el a kegyetlen halál, vagy a becsület szakad foszlányokká, mint a papiros? Mi lesz ekkor? Ismét csak a szerencsétlen mentő eszköz a fegyver, a méreg, a kés lesz a becsület helyreállítója, a szabadító. Krisztus tanítványa azonban bízik Mesterében, ki fenntartja akkor is, midőn mindenét elvette, ki igazán csak a szerencsétlenség idején tűnik fel oldalunk mellett. Bízik Mesterében akkor is, midőn a rágalom foszlánnyá tépte becsületét, tudván, hogy Jézus, ki a rothadó Lázárt feltámasztá, az ő hírnevét is életre tudja kelteni; ki Malkus levágott fülét előbbi helyére forrasztá, szétszaggatott becsületét is összeállíthatja. Azért hát bízik és türelemmel várja az időt, míg Jézus megelégli a próbát és béketűrését jutalomban részesíti. Ha a halál egy drága lényt tép le kebeléről, nem vigasztalhatlan, mert ismeri Jézus tanítását s tudja ebből, hogy ez elválás csak ideiglenes s a boldog viszontlátás pillanata nem fog kimaradni.
     Íme, mily különböző hatással lesz a szerencsétlenség a kétféle emberre! Míg Jézus hívét kétségbe nem ejti, addig amazt porba sújtja; míg Jézus hívét edzi, addig amazt összetöri. Érez Krisztus tanítványa is fájdalmat a látogatások idején, de teljesen boldogtalanná egy csapás nem fogja tenni. Amaz nem ismervén Jézust, nem is fordul hozzá a kebel bizalmával s így nem is nyer tőle vigasztalást. Aki pedig a látogatások idején még a vigasztól is meg van fosztva, az valóban boldogtalan s könnyen kétségbe fog esni. Teljes fényében szemlélitek tehát az igazságot: aki Krisztust nem ismeri, az a szomorúság óráiban kétségbeesés martaléka leend.

3. De tekintsük most az embert, ki Jézust nem ismeri, abban a helyzetben, midőn sem különös öröm, sem különös keserűség, sem szerencse, sem szerencsétlenség nem éri és vizsgáljuk, ha boldog-e ekkor? Az édes Üdvözítő tanított meg bennünket a magasztos tanra, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, gazdagok, szegények, gyöngék és hatalmasok ugyanazon egy Urat, Istent bírják atyául. De ha egy atyánk van, testvérek vagyunk s így teljesen egyformák. Egyik nem több a másiknál. Külső különbözetek, minő a gazdagság, szépség, kor, nem stb. vannak ugyan közöttünk, de lényeges különbség nincsen. E tan, a felebaráti szeretet alapja. Aki Krisztust nem ismeri, nem ismeri e tanát, s aki előtt a szeretet e magasztos tana ismeretlen, az embertársa iránt nem is viseltethetik szeretettel. A pogányok nem ismerték Jézus tanát, azért a rabszolgaságot, kegyetlen játékokat, gyilkolásokat megengedett dolgoknak gondolták. Tiberius, Caligula, Claudius, Néró római császárok vadállati kegyetlenkedése ismeretes. Legnagyobb boldogságuk volt: embertársaikat nyomorgatni. Ha Krisztus tana átjárhatja lelkük mélyét, valjon nem teszik-e le a kegyetlenséget? a vadállatiasságból nem vetkőznek-e ki?

Talán azt mondjátok, hogy ma már ily vadállatokat nem találunk, nem találunk azok között sem, kik Jézus felől tudatlanságban vannak? Ha a pogány népek felé vetjük tekintetünket, akkor igenis találunk; ha pedig azokat vesszük szemügyre, kik közöttünk élnek, kik keresztények ugyan, de a világ Üdvözítőjével mitsem gondolnak, annak tanát elmélkedésük tárgyává, éltük zsinórmértékévé nem teszik, nos talán nem találunk bennük Néróra, mert körülményeik mások, mint a kegyetlen császáréi voltak, de bizonyára szerető emberbarátra sem ám! Gőgösek lesznek, a nyomorgókat megvetik, lenézik, a szegényebbekben egy nemtelenebb teremtményt látnak. Önmagukat tartják elsőnek, mintha csak az ő homlokukon és senki másén nem ragyogna az isteni kéz remekművének koronája.
     De hát így mily osztályrészt fognak kapni? Mi lesz sorsuk? Ha nem megvetés, bizonyára szánalom. Tisztelettel senki nem közeledik feléjük, sőt kerülve fogja mindenki kerülni őket, mind bélpoklos beteget. Nem lesz egy jó barátjuk, ki előtt szívüket néha-néha feltárhatnák. Idegenkedést tapasztalnak minden oldalról. S ez nem bántja-e szívöket? nem lesz-e éles tőr lelkükre nézve? Bizonyára boldogtalanoknak érzendik emiatt magukat. Ha Krisztust megismernék, tanítása szerint élnének, szeretet lángolna keblük oltárán embertársaik iránt, a szeretet viszontszeretetet szülne. – Nincs-e tehát igazam, midőn azt mondom, hogy boldogtalan az, ki Jézus felől tudatlanságban van, boldogtalan már a földön is?

Valóban boldogtalan, mert 1.: örömeiben nincsen fékezve; 2.: fájdalmaiban nincsen vigasztalva; s 3.: kevélység áldozatává levén, mindenki kerülni fogja. Hogy ily boldogtalanok ne legyünk, ismerjük meg Krisztust! De hogyan? Az ő ismerete hangzik e szószékről. Ha komolyan meg akarod ismerni, hallgasd a szent tanításokat. S ne csak néhanapján tedd, de minden alkalommal, Ne keress ürügyet ez alól kibújni, mert senki más, hanem önmagad vallod kárát. Sőt még ezzel se elégedjél meg, mert ez még csak félismeret. A valódi ismeret Krisztus követésében áll. Arról tudjuk meg, hogy ismeri-e valaki Jézust, ha életét tanításához alkalmazza. Ez jutalmaz bennünket. Mert semmit nem ér az, ha valaki Jézus életét jól ismeri is; ha tanítását hiba nélkül tudja felmondani, de nem él e tanítás szerint. Kettő legyen tehát kötelességtek: Krisztus megismerése és követése. E kettő üdvözít, de ezek nélkül ki sem üdvözülhet. Amen.