(Az író, német történész, nem katolikus tudással, hittel és szemszögből írta könyvét, végezte kutatását. Írása mégis érdekes, mert azt mutatja be, mennyire a katolikus hit szabályozta az emberek mindennapi életét, és hogy ez a valóban élő hit minden veszély és baj közepette is hathatósan – számunkra szinte már elképzelhetetlen módon – segített a mindennapok bajainak leküzdésében. E részlet azzal a nemrég megjelent hírrel kapcsolatban kerül közlésre, miszerint a „limbus eltöröltetett”, vagyis eltörölték azt az ősrégi katolikus tanítást, miszerint a megkereszteletlenül meghaltak nem juthatnak Isten színről-színre való látására. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó Turgonyi Zoltán A kereszténység című írása a Könyvtár 2. fiókjában.) Ha a biztonság iránti igény eleinknél már életük külső kereteit illetően ilyen mértékben kifejezésre jutott, aligha lehetett ez kisebb a belső világukat érintő problémák esetén. A következőkben ezt a kényes kérdést a mindennapi életnek egy olyan valóságtartalmából szeretném kibontani, amellyel őseink többségének még e század elején is valamilyen módon szembe kellett nézniük. Ez pedig a csecsemőhalandóság roppant mértéke. Annak idején, minden helyi, területi, időbeli, rétegbeli különbséget figyelembe véve, az újszülötteknek kereken egynegyede nem élt tovább egyéves koránál. A kérdés igen egyszerű: hogyan próbálták az anyák és apák túltenni magukat ezen a szörnyűségen. Ne mondja nekem senki, hogy szüleink, nagyszüleink közömbösen fogadták a sok halálesetet, hogy az elveszített gyermeket nyomban egy újabbal pótolták, s hogy az anyai vagy apai szeretet inkább csak napjaink romantikus találmánya, s azokban az időkben nem volt realitása.      Még akkor is meglehetősen rövidlátónak tartom ezt az érvelést, ha a hajdani „közömbösségre”, valamint az anyai-apai szeretet hiányára olyan esetek tízezrei szolgálnak „bizonyítékul”, melyekből az derül ki, hogy – különösen Franciaországban, de Európában másutt is, egészen a XIX. századig – a csecsemőket rögtön megszületésük után dajkaságba adták a sohanapi viszontlátásra, mert az elégtelen gondozás miatt csaknem bizonyos volt közeli haláluk. Az érvelés hibája mindenekelőtt az, hogy túlságosan is rabja mai szemléletmódunknak. Vizsgáljuk csak meg gondosabban a körülményeket, hamar rádöbbenünk erre, vagy legalább nem teszünk fel kezdettől „rossz” kérdéseket. Egyetlen példa bizonyságul szolgálhat erre!      1513-ban született meg a bretagne-i Jean de Gennes első fia. A gyermek február 28-án, reggel hat és hét óra között jött a világra. Délelőtt fél tizenegykor keresztelték meg a Jean névre, és már haza sem vitték, apja azonnal dajkához adta. 1518. augusztus l-jén ismét egy fiú született. Neki a Sebastian nevet adták a keresztségben; ő már augusztus 2-án meghalt a pótmamánál. Ugyanez a jelenet még három további gyermekkel játszódott le. Egyikük sem élte túl a dajkánál a keresztelője utáni második napot. Természetesen Jean de Gennes és felesége éppen úgy tudták, mint a többi akkori szülő, hogy dajkaságba adott gyermekeik valószínűleg soha többé nem térnek haza. Ebben igen régi, százszorosan, sőt ezerszeresen bizonyított tapasztalatuk volt. Elhamarkodott volna, ha mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy ezek a szülők még nem „fedezték fel” gyermekeiket, mert ők a gyermekek lelkét tökéletesen „felfedezték”, akkor is, ha testi jelenlétüknek még nem szenteltek annyi figyelmet, amennyit manapság szokásos. Megszületés-megkeresztelés-dajkához adás-majd a feltehető gyors halál: ez volt a sorrend, mégpedig az egyetlen helyes sorrend. A gyermek megkereszteléséért a szülők igenis felelősséget éreztek, de nem testi létükért, melynek kezdete és vége Isten kezében volt. A keresztelő megnyitotta a kicsinyek előtt a mennyországot. Enélkül – a szülők hibájából – sohasem pillanthatták meg az elhaltak Isten örök fényességét. Akkor azonban, amikor – lévén hogy igazán nem volt ritka a csecsemők halála szülés alatt vagy közvetlenül utána – megszakadt a helyes sorrend, tehát a halál azelőtt érkezett, mielőtt a gyermeket megkeresztelték volna, azt tapasztalhatjuk, hogy a szülők mindent megmozgattak azért, hogy ezt visszacsinálják, és mégiscsak rendet teremtsenek gyermekeik javára, meg persze a maguk megnyugtatására és feloldozására. – De hogyan volt ez lehetséges?      Visszautalnék arra, amit már ismételten felvetettem, s amit a most következő példából alaposabban megérthetünk: arra ugyanis, hogy elődeink miképp ragadták meg és építették be megfelelő formában saját világnézetükbe az egyházi tanítások ama elemeit, amelyek segítettek őket saját mindennapi gondjaik leküzdésében. Az ábrázolandó esetben egyrészt és elsősorban egy egyházi előírásról van szó, mely szerint a keresztelő elengedhetetlen előfeltétele az újszülött felvételének a keresztények közösségébe, s csak ily módon lehetséges a halottak feltámadása és bebocsáttatásuk Isten örök üdvösségébe. Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyháznak azt a további tanítását sem, mely szerint annál bizonyosabb, hogy a megkeresztelt gyermekek egyenest bekerülnek az égi seregekbe, minél hamarabb haláloznak el - még a tökéletes bűntelenség állapotában. Ezen túl kétségbevonhatatlan, hogy ott ők közbenjárnak Istennél és a szenteknél a földön maradottak, természetesen legelőször is az apa és az anya, a fivérek, nővérek, a rokonok és ismerősök érdekében. Ezt szemléltetendő nézzünk meg egyet az ezer meg ezer úgynevezett fogadalmi tábla közül, melyek még ma is sűrűn borítják a kegytemplomok falait. A hívők ezeken a táblákon legtöbbször a kegyhely szentjének vagy az Istenanyának tesznek fogadalmat legnagyobb szorultságuk egy pillanatában, abban az esetben, ha az ő hathatós közbenjárásuk eredményesnek bizonyul Istennél a veszély elhárításában. Az ábrázolásokból sokszor könnyűszerrel megállapítható, mire is a fogadalom. Az itt közölt tábla (amelyen a „Mária látogatása” kép előtt található oltárasztalon – amint az a feliratból kitűnik – a Martin és Catharina Wierer nevű házaspár 1680. május 14-én halva született fiacskája fekszik. A gyermek a térdeplő férfi és asszony esdeklő könyörgésére rövid időre életre kelt. A kis holttest két alkalommal „adott jelt”, mindkétszer orcájának kipirulásával és izzadságcseppek megjelenésével. Ebben az élő állapotban tudta a bába a fiúcskát megkeresztelni, majd az újra azonnal beállt halált követően eltemették a temető megszentelt területén. A felirat így szól: „Az Úr 1680. évében Creitzben, nekem, Martin Wierernek és hitvesemnek, Catharina Wiererinnek, született Oberwerdnerinnek május 14-én, szerdán egy fia holtan jött a világra. Ezért mi a Mi Áldott Boldogasszonyunk képe előtt áldoztunk, és szentséget mutattunk be, így a gyermek jelet adott, és az első alkalommal megváltoztatta a színét. Másodjára megizzadt, és a bába azt kétszer letörölte, és ezután a bába őt megkeresztelte.”) a kelet-tiroli, pustertali Abfaltersbach plébániatemplomából való – e község nem esik messze az olasz határtól, mintegy húsz kilométerre van Lienz városától –, s egy 1680-ban megtörtént eseményre utal. A Mária látogatását ábrázoló kép előterében egy halott pólyásgyermek fekszik az oltáron, melynek lépcsőin nyolc férfi és hat asszony gyűlt össze buzgó imára. A kép alsó részén található feliratból kitűnik: siker koronázta a könyörgést Szűz Máriához. A Martin és Catharina Wierer házaspárnak 1680. május 14-én halva született fia az Istenanya közbenjárásáért való fohászkodás nyomán kis időre életre kelt. Orcái kipirosodtak (az égőgyertyák visszfényében?), és izzadságcsöppek jelentek meg rajta. Ebben az élő állapotban a jelenlévő bába szükségkeresztelésben részesíthette, és mivel kisvártatva ismét beállt a halál, a gyermeket eltemették a temető megszentelt földjébe. – Létrejött a helyes sorrend, s a gyermekből az akkori felfogásnak megfelelően: „szép kisangyal lett az égben”.      Téved, aki azt gondolja, hogy e szöveggel elegyes kép valamilyen egyedi esetet példáz, vagy hogy a barokk kor vallásos túlbuzgalmának átmeneti jelenségéről van szó. A Meran melletti Riffianban, Dél- Tirolban, ahová a XIV. század óta zarándokoltak Szűz Mária együttérzésének elnyeréséért az emberek, még kettőszáz évvel 1680 után is készült hasonló tábla, amelyből megtudhatjuk, hogyan is térdepeltek kétségbeesett szülők egy kis holttest előtt, nagy szükségükben az Istenanya segítségéért könyörögve. A tábla alatti felirat a következőképpen hangzik: „Emléktábla Máriának, Isten anyjának köszönetül, mert az Ő közbenjárására egy már négy nap óta holtan fekvő, halva született gyermek csodaszép fehér arcocskája színt kapott, és ajkai valamelyes vérrel teltek meg, tehát az élet legbizonyosabb jelét mutatta, úgyhogy megkeresztelhették és egyházi temetésben részesíthették. A hálás szívű szülők.”      Akkoriban egyáltalában nem volt ritka, hogy egy gyermek halva született, így történhetett, hogy a próbára tett szülők az egyszerűség kedvéért mindjárt két fogadalmi szöveget tétettek egyetlen táblára. A 26. ábra egy ilyen esetet mutat a XVIII. század közepéről a svájci Uri kantonban lévő Schattdorf Mária mennybemenetele templomából. A tábla szövege rövid és tömör: „Az Istenanya közbenjárására itt két halva született gyermek éledt fel és lett megkeresztelve. Az egyik, egy fiú 1747. május 4-én jött a világra. A másik, egy leány pedig 1751-ben. Tanúságtételként Beat Pauli Keysser Zug.” Mindkét gyermek ott fekszik az oltárasztalon, az egyik balról, a másik jobbról, és Szűz Mária – mint közbenjáró az isteni Szentháromságnál –, aki megkönyörült rajtuk, és kétszer is kegyet gyakorolt, a felhők felett lebeg. Mindkét holttest feléledt rövid időre, s így meg lehetett keresztelni és el lehetett temetni őket, és lelkük ezáltal bebocsáttatott a mennyei üdvösségbe. Valamennyi ábrázolt esetben – és évszázadokon át így ment ez – mindig ugyanarról volt szó: a kétségbeesett szülők a halva született vagy a kereszteletlenül elhunyt gyermekeket különböző búcsúhelyekre hordták, és ott átmeneti életre keltésükért esedeztek, hogy a kicsit meg lehessen keresztelni és el lehessen temetni a megszentelt földbe. Csak így volt lehetséges, hogy megváltás híján nem kellett az örökkévalóságig bolyonganiok (megjegyzés: ebből a mondatból is kiderül, hogy az író nem ismeri a katolikus tanítást; könyvének nem az a célja, hogy azt bemutassa, hanem csak arra akar rávilágítani, hogyan élték hétköznapjaikat a katolikus emberek), hanem csatlakozhattak az égi seregekhez, és holttestüket nem mint hullott állatokat földelték el valahol. Egy ideje már jól ismerjük a gyermekjel e szokását. A reformáció előtt egész Európában elterjedt volt, azóta Németország, Svájc, Ausztria katolikusnak maradt vidékein maradt fenn, de gyakorolják Olaszországban, Belgiumban és Franciaországban is. Német nyelvterületen a kifejezés (Kinderzeichnen) közvetlenül az esemény lefolyására utal: a halott gyermekek „jelt adtak”, azaz az élet valami csekély jelét mutatták, mozgatták szemüket vagy ajkukat, izzadtak, megváltozott arcuk vagy testük színe, vérezni kezdtek, az orrukon vagy szájukon keresztül lélegeztek, úgyhogy „a szájuk elé tartott tollacska elszállt”. Franciaországban inkább a „sanctuaires il répit” kifejezés használatos. Szó szerinti fordításban ez olyan „szent helyeket” jelent, ahol némi „haladékot” lehetett nyerni a haláltól.      A történészek onnan ismerik a gyermekjelet, hogy ezekben az évszázadokban mind az egyházi, mind a világi fensőbbség meghasonlottan és ellentmondásosan viszonyult ezekhez a – mi is volna erre a találó kifejezés? – halottfeltámasztásokhoz, s mindez lecsapódott az írásosan fennmaradt vitákban, a szinódusi határozatokban; a pásztorlevelekben, a rendeletekben és ellenrendeletekben, egészen a helyi lelkészek állásukból való felfüggesztéséig. Voltak időszakok, amikor megtűrték a „gyermekjelek” körüli eseményeket, máskor tiltották, de olyan is volt, amikor éppen ellenkezőleg: bátorították a szülőket, hogy vigyék csak el oda keresztelés nélkül maradt halottaikat. Az egyházi vagy világi fennhatóság reakcióiban csak ritkán játszottak kizárólag vagy elsősorban vallási okok szerepet. Sokkal gyakoribb volt, hogy kézzelfogható gazdasági érdekek álltak az előtérben. A búcsúhelyek végül is nem voltak holt zugok, bármennyire is kies helyen feküdtek. Minél messzebbre hatott egy-egy búcsúhely vonzereje, és minél több hívő áradt oda, annál többet nyomott a latban mint jelentékeny financiális forrás. Európa katolikus vidékein, ahol a reformáció után is ragaszkodtak a megkereszteléshez mint az örök üdvösség elnyeréséhez szükséges előfeltételhez, a „gyermekjel” – egy XVI. századi átmeneti törés után – újólag erős lendületet vett a XVII. század elejétől, mindenekelőtt a Mária-tisztelet propagálásával összefüggésben. Róma számára végül is lehetetlenné vált a további hallgatás. A beavatkozásra az adott alkalmat, hogy szinte robbanásszerűen megnőtt a zarándoklatok száma a legrégebbi német premontrei kolostorba, mely a Svábföldön, a Mindel melletti Ursbergben volt, 35 kilométerre délnyugatra Augsburgtól. Bár az ursbergi kegyképet valószínűleg antedatálták, a XII. századra keltezték, mindenesetre emberemlékezet óta nagy hírnek örvendett, a búcsújárás azonban csak 1686-től indult meg a halva született gyermekek megkeresztelésének különös céljával. Ekkor vitte el ide egy parasztember gyermekének holttestét, ahol is a kis tetemet a „jeladást” követően megkeresztelték. Csupán 1686 és 1720 között több mint 24 ezer lehetett azoknak a halott gyermekeknek a száma, részben Ausztria és Csehország messzi vidékeiről, akiket itt, átmeneti feléledésük után, megkereszteltek. Ily nagyságrendet pedig már Róma sem hagyhatott szó nélkül.      1729. április 27-én adta ki a Szentszéki Hivatal kongregációja az augsburgi érseknek a megbízatást, hogy állítson gátat „a halott gyermekek megkeresztelése helytelen gyakorlatának”. De a kolostor hallani sem akart e keresztelők megakadályozásáról. Sőt, 1733-ban megszövegezte ezzel kapcsolatos saját állásfoglalását, és elküldte Rómába, ám e lépésük aztán, 1737-ben pusztán a tilalom megújításához vezetett. Csak ekkor mutattak hajlandóságot Ursbergben a keresztelők leállítására. De ettől nem hagyott alább a nép odaáradása; ha kisebb számban is, de világi személyek kereszteltek ezután. Róma dilemmája továbbra is fennmaradt. Egyáltalán nem sikerült a dolgot véglegesen leállítania, miután az egyház alapjában véve sohasem zárhatta ki valamely csoda létrejöttét. Minden jel szerint lényegesen kevesebb kétely gyötörte a reformált egyházat. A képrombolással eltűntek a kegyképek és a táblák is. Ebben a szellemben küldte el Bern város tanácsa röviddel a reformáció bevezetése után, 1528. február 26-án Anton Nollt követként a Solothurn és Biel között fekvő, Aare melletti Oberbürenbe; ott volt az egész Svájci Kantonszövetség leghíresebb zarándokhelye a halva született gyermekek megkeresztelésére. Noll nem teketóriázott: kihozta a csodatévő Madonna képét a templomból, s mindenki szeme láttára elégette. Miután e cselekedet mégsem hozta meg gyümölcsét, s nem tartotta vissza a szülőket az idezarándoklástól az sem, hogy azt nyilvánosan elítélték, s a fogadalmi képeket és a gyermekjelet az egyszerű nép pórias babonaságaként kezelték, a tanács 1530. július 3-án egy – várhatóan – szélsőséges gyógymódra szánta el magát, és elrendelte a templom lerombolását. Lám, milyen kevés fogalma volt a kegyelmes uraknak alattvalóik lelki szükségleteiről, vagy mennyire közömbös volt ez számukra! Még 1534-ben is jöttek apák és anyák Oberbürenbe, és halva született vagy keresztelő előtt meghalt gyermeküket lerakták arra a kőre, ahol azelőtt az oltár állt a kegyképpel. Kinek ne jutnának eszébe a holland néprajzosnak, Meertensnek a második fejezetben már tárgyalt megállapításai, melyekkel „Reformáció előtti maradványok a református Németalföldön” című tanulmányát zárta: ,,[A reformált hitből] hiányzott annak megértése, hogy a tradicionális néplélektől nem szabad elvennie egyetlen értéket sem anélkül, hogy helyükbe újat ne állítana. Miután ezt elmulasztotta, szükségtelen és kilátástalan harcba keveredett, és csak bizonyos értelemben került ki belőle győztesen.” Nyilvánvalóan Bern környékén sem voltak elégségesek a nagyhangú szinódusi határozatok ahhoz, hogy az így keletkezett légüres teret betölthessék, amelyek egyszerűen csak azt mondták, hogy a mostantól fogva egyedül mértékadó Szentírásban egyetlen szó sem áll a kereszteletlenül meghalt gyermekekről. Ezért aztán balgaság volna arról gondolkodni, hová is juthatnak a keresztelő nélkül meghalt kicsinyek, hogy vajon mennyi hely van a pokol tornácán, ahol ők tartózkodnak stb. – Egyáltalán nem olyan csodálatos, hogy Oberbüren környékén még háromszáz év múltán is minden nehézség nélkül bizonyítható a nemzedékeken át fennmaradt népi hiedelem a kereszteletlen gyermekek örökkévaló balsorsáról. E képzetek lényegében egy önmagában zárt egészet alkottak, amelyek azonban az ő saját világukra vonatkoztak, az az ő saját igényeiknek feleltek meg, s nem az intellektuális beállítottságú írástudók, a városban élő világi és egyházi fensőbbség tagjai és falusi papjaik, tanítóik, azaz egy másik, „felvilágosult”, „magas” kultúra tagjainak szükségleteit követték, melyek végül is átütő erejük folytán valamennyiünk magatartásává és beállítódásává váltak. Nekünk, mai embereknek mindeme változások nyomán gyakran meglehetősen nehezünkre esik, hogy őseink világát megértsük, világszemléletüket mint koherens rendszert eszünkkel kövessük és megragadjuk. S miután ezt a világot és hitet oly sokáig és végeredményben oly hatásosan marasztalták el, értékeltek le, igen nagy fáradságunkba kerül, hogy a helyzetnek megfelelő reakcióként, az élet gondjainak legyűrésére szolgáló megfelelő formaként értsük és tiszteljük a korábban mint „különös dolog”, mint „tévhit, babona”, „agyrém”, „megannyi ellentmondás” gyanánt beállított jelenségeket. Ez a megállapítás egyébként nemcsak őseink világára és világszemléletére igaz, hanem nyilvánvalóan még saját kortársaink közül is sokakéra. Ha jó háromszáz évvel a gyermekjel reformált „eltüntetése” után is mindenfelé találkozott még töretlen létezésével – mindenekelőtt az érintett szülők kereszteletlenül meghalt gyermekeik bizonytalan sorsa felett változatlanul érzett félelmeiben és aggodalmaiban – a kollektív tudat részeként, legalábbis nem kizárható, hogy akár napjainkban is elevenen él itt-ott e hit. De hogyan győződhetünk meg erről? Nem pusztán azért nehéz ez, mert manapság viszonylag ritkábbak a halvaszületések és a csecsemőkori halálesetek, hanem mindenekelőtt azért, mert az érintett szülők legtöbbször nem érzik annak szükségét, hogy egy idegen kíváncsiskodó előtt megnyíljanak és bárminemű felvilágosítással szolgáljanak.      E kétségek ismeretében végül a következő megoldást találtam. 1982/83 telén írásos körkérdést készítettem, amelyet 51 kiválasztott szülészeti osztályra és szülőotthonba küldtem szét a főorvosoknak és főnővéreknek, elsősorban a katolikus Bajorország-szerte. A levélben az annak idején volt gyermekjel rövid leírása után következett az a bizonyos kérés, amelyet most szó szerint idézek: „Napjainkban különösen nehéz utánajárni az ilyen szülői gondoknak és bajoknak, ennek ellenére nagyon szeretnék többet megtudni erről. Ezért bátorkodom Önhöz fordulni, miután praxisa során Ön találkozhat a leggyakrabban az anyák és apák ilyetén gondjával. Konkrét kérdésem ezért így hangzik: találkozott-e valamikor olyan esettel, hogy például nehéz szülés alkalmával a szülők a veszélyeztetett gyermek azonnali megkeresztelését igényelték volna, vagy megkísérelte-e valaki, hogy halva született vagy a keresztelő előtt meghalt gyermekét utólag mégiscsak megkereszteltesse?”      Kérdésemre tizennyolc válasz érkezett, amit e különleges és orvosilag szokatlan kérdést tekintve, igen örvendetes eredménynek találtam. A válaszokból sok esetben nyíltan kitűnt a látszólag teljesen időszerűtlen érdeklődésem feletti csodálkozás. Szavaikból helyenként bizonyos, a „berlini professzor” iránti bizalmatlanság szűrődött ki. Vajon nem pusztán azért van-e ez az egész, hogy nevetségessé tegyem az elmaradott gondolkodású bajorországi embereket? A kérdésre rendszerint a főorvosok s nem a nővérek válaszoltak, s ebben nyilvánvalóvá lett a „tudós” orvos-szakembereket és az ebben a „csudás dologban” hívő laikusokat elválasztó távolság, sőt gát is, amelyről fentebb már elmondottuk, mennyire nehezíti eleink vagy akár ma élő embertársaink beállítódásának és magatartásának kellő megértését. A gyermekosztályokon dolgozó nővérek vagy a bábák feltehetően közelebb állnak a „néphez”, mindenesetre nekik több és kézzelfoghatóbb dologról van módjuk tudomást szerezni, merthogy inkább élvezik pácienseik bizalmát, és adott esetben őket szokták megkérni az efféle keresztelőre.      Mindenesetre akadt hat olyan válasz, mely teljesen egyértelműen utalt arra, hogy most is élő az anyák és apák ősi gondja, ezért szeretném ezeket a válaszokat az olvasónak is tudomására hozni. A maga módján valamennyi válasz egyedülálló módon bizonyította a hagyományozott képzetek szívós továbbélését. Mint mindannyiszor, amikor ilyen hosszan tovább élő jelenségbe ütközünk, felmerül a kérdés, vajon az milyen mértékben hordozza a múlt, a történelem terhét.      Az egyik kórház nőgyógyászati és szülészeti osztályának szakorvosa a következőket írta: „A mi kórházunkban magától értetődő, hogy a súlyosan sérült gyermekek vagy akár azon halva született csecsemők, akiknél nem állapítható meg biztosan a halál beálltának időpontja, azonnali kényszer keresztelésben részesülnek”; egy újszülött osztállyal rendelkező gyermekklinika főorvosa pedig így fogalmazott: „Akkor is megtörténik még a szükségkeresztelés, ha egy újszülött a kórházi felvételkor nem mutat már élet jelet”; egy nőgyógyászati és szülőotthon szakorvosa szerint: „Megkérdeztem a nővéreket és bábákat – mindenekelőtt azokat a bábákat, akik már több mint 25 éve szolgálnak, és otthoni szülésekben is segédkeznek –, s ők megerősítették az Ön feltételezéseit. A halva született, illetve primer életjelet nem adó gyermekek esetében azonnali kényszer keresztelést végeztek és végeznek”; egy egyetemi gyermekklinika igazgatója: „Köriratára érdeklődtem kórházunk nővéreinél és azoknál a kollégáknál, akik közel vannak a mindennapok akut eseményeihez. A mi kórházunkban minden súlyosan beteg újszülöttet megkeresztelnek, protestánsokat és katolikusokat egyaránt. A már halott gyermek megkereszteléséről feltett kérdésre adott válasz egyszerre beszédes és pontatlan – gyakran nem lehet tudni, hogy valóban halott-e a gyermek. Emlékszem, hogy hasonló volt a gyakorlat – beleértve a már meghalt gyermekek megkeresztelését – X helység gyermekklinikáján [Bajorországban], ahol a hatvanas évek elején dolgoztam. Y helység gyermekklinikáján [Észak-Németországban], ahol a hetvenes évek végén tevékenykedtem, a haldokló és már halott gyermekeket is megkeresztelték”; egy másik körzeti kórház nőgyógyászati és szülészeti osztályáról a főorvos válaszolt: „Levelet írtam legidősebb bábánknak, és elküldtem az Ön levelének fénymásolatát is”, amire ő a következőket válaszolta: „A látszatra halott gyermekeket a következő mondással keresztelték meg: «Ha még élsz, megkeresztellek téged.» – Jól emlékszem még, hogy azokat a gyermekeket, akik nem lettek megkeresztelve, napfelkelte előtt, a kórházhoz csatlakozó családi temető sarkában hantolták el”; végül egy másik szülészeti-nőgyógyászati klinika főorvosa a következőket említette: „A halva született gyermekeknél mindig azt kérdezik, vajon hová jutnak ezek a gyermekek”. Még e körülményes szóbeli és írásos kérdezősködés sokszoros szűrőjén is áttűnik a régi gondok és nyugtalanító érzések teljes skálája: Vajon mi történik a kereszteletlenül meghalt gyermekekkel? Nos, megszentelt földbe temetik őket, még ha pirkadatkor és papi segédlet nélkül is kell ennek megtörténnie. És mindegyre előkerül a keresztelés kérdése, akár a szülők kifejezett kérésére, akár a bábák vagy nővérek kötelességérzetéből.      Természetesen nem mi vagyunk az első, akiknek az egyre inkább tudományosan „felvilágosult” és a régebbi, inkább érzések és hit szerint tájékozott világ közötti ellentét feltűnik, és még abban sem mi vagyunk az első, akik ezt a fejleményt némi elfogódottsággal veszik tudomásul.