II. János Pál pápa 2004. október 4-én arra kérte a nemzetközi teológia komissziót, melynek akkori elöljárója Ratzinger bíboros volt, hogy vizsgálják meg a kereszteletlenül meghalt gyermekek üdvének kérdését. A komisszió záródokumentumát, mely a „A keresztség nélkül meghalt gyermekek üdvreménye” címet viseli, 2007. január 19-én a Hittani Kongregáció prefektusa, Levada bíboros a pápa elé terjesztette, aki a szöveget approbálta és nyilvánosságra hozatalát engedélyezte.
Vizsgáljuk meg elsőnek a megkereszteletlenül elhunyt gyermekek sorsáról szóló hagyományos tanítást, mielőtt az új teóriákra rátérnénk. A tradicionális teológia azt feltételezi, hogy létezik egy hely, ahol ezek a gyermekek a természetes boldogságot élvezik, mely az Isten-felismerésből származik, mely azonban nem egyenlő Isten természetfeletti színről-színre való látásával. E helyet nevezik limbusnak („perem”-nek, mert úgy vélték, hogy a pokol szélén van) vagy a „pokol tornácának”. Ezt a pokolhoz való kapcsolódást nem azzal indokolták, hogy a gyermekeknek fájdalmat kell kiállaniuk ott, hanem azzal, hogy Isten színről-színre való látásában nem részesülhetnek. (A katolikus tanítás szerint e limbus nem azonos az atyák limbusával, vagyis azzal a hellyel, ahol a Krisztus előtt élt igazaknak kellett a megváltásra várniuk. Ők itt ugyan fájdalom nélkül, de Isten látásából még kizárva várakoztak, amiért ezt a helyet szintén a pokol tornácának, sőt pokolnak nevezik. Krisztus lelke kereszthalála után ide szállt le, hogy az atyákat megszabadítsa. Ezért mondjuk a Credoban: „Alászállt a poklokra”.)
A limbus létezése nem a Szentírásból vett tétel, hanem teológiai végkövetkeztetés, melyet a keresztség üdv-szükségességéből és a gyermekek személyes bűntelenségéből vezettek le. A keresztség hiánya a gyermekeket kizárja a mennyországból, hiszen az áteredő bűn foltja rajtuk van és így nincsenek a megszentelő kegyelem állapotában. A személyes bűn hiánya azonban kizárja, hogy pozitív büntetést kapjanak. Azon elv alapján, melyet III. Ince pápa Arles érsekének írt egyik levelében így fogalmazott meg: „Az ősbűn büntetése Isten látásának nélkülözése, a személyesen elkövetett vétkeké azonban az örök pokol kínjai” (DS 780), a kereszteletlenül elhunyt gyermekeknek csak az első hiányozhat.
A keresztelés szükségessége a Szentírásban nyomatékosan le van szögezve: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.” (Jn 3,5) Éppen a keresztelés eme rendkívüli fontossága miatt követelik kiszolgáltatásához a legkevesebb feltételt: végszükségben minden ember tud és minden embernek szabad keresztelnie és a keresztelés eleme – a víz – mindenütt megtalálható, ahol emberek élnek. A felnőtteknél ugyan a keresztelés utáni vágy is elegendő, hogy a mennyországba jussanak („vágykeresztség”), de ez az út a szóban forgó gyermekeknél nem jöhet szóba, hiszen még nem használják értelmüket, és ezért nem ébredhet fel bennük a vágy a keresztség után. Egyedül a „vérkeresztség” lehetne számukra lehetőség, akkor ugyanis, ha Krisztus miatt ölnék meg őket, miként ez a betlehemi aprószentekkel történt. De ez természetesen csak ritkán fordul elő.
A limbus létezése semmi esetre sem a középkor találmánya, miként ezt a komisszió mostani dokumentuma láthatóan állítja, hanem már az atyák idejében megtalálható. Szent Ágoston még azt is feltételezi, hogy a limbus léte is a hitigazságok közé tartozik, amikor ezt írja: „Ne hidd, ne mondd és ne tanítsd, hogy azok a gyermekek, akik megkeresztelésük előtt halnak meg, elnyerhetik a megbocsátást az áteredő bűnért, ha katolikus akarsz maradni.” (De anima et eius origine III. c.9. n. 12.) Az viszont helyes megállapításnak tűnik, hogy a természetes boldogság elismerése először a középkorban terjedt el, elsősorban Aquinói Szent Tamás tanítása által. Szent Ágoston még azt feltételezte, hogy ezek a gyermekek, mégha a legenyhébb módon is, de valamilyen büntetésben részesülnek.
Az egyházi tanítóhivatal a limbus létezésének ügyéről csak indirekt módon nyilatkozott. V. Pius pápa elítélte Bajus tézisét, mely szerint a kereszteletlen gyermekek gyűlölik Istent (DS 1949), és VI. Pius a limbusról szóló tanítást védelmébe vette a Pistoia-i szinódussal szemben: DS 2626.
(Korunk eseményeit tekintve különös tanulságul szolgálhat a Révai Nagy Lexikona leírása Bajus személyéről: „teológus és Jansenius előhírnöke, született 1513-ban Melun-ben, meghalt 1589. szeptember 16-án Löwenben. 1544-ben a bölcsészet, 1552-ben az exegézis tanára volt Löwenben. 1578. egyetemi kancellár. A skolasztika ellen küzdött, de ez csak ürügyül szolgált arra, hogy az ősállapotról, a kegyelemről és a szabadságról való téves tanításait leplezze, amelyek 1563-ban jelentek meg nyomtatásban: De libero arbitrio justitia, justificatione, sacrificio címek alatt. Midőn V. Pius 1567-iki bullájával névemlítés nélkül Bajus 79 tételét elítélte, Bajus és társai majd a tételek hitelességét, majd a bulla valódiságát vonták kétségbe, és az utóbbinak hatását önkényes vesszőelhelyezésekkel igyekeztek meggyengíteni. Hírnévre tett szert az ú. n. Comma Pianum: «Quas quidem sententias … quamquam nonnulla aliquo pactu sustineri possent, in rigore et proprio verborum sensu ab assertoribus intento haereticos, erroneos, damnamus.» A possent szó után elhagyták a vesszőt és csak az intento szó után helyezték el, amivel az egész szöveg tartalma előnyükre változott. XIII. Gergely azonban (1579) véget vetett üzelmeiknek, mire Bajus engedelmesen vetette magát alá és az egyházzal kibékülve halt meg.”)
XII. Pius világos egyértelműséggel fejti ki az újszülöttek megkereszteléséről szóló tradicionális tanítást Olaszország katolikus bábáihoz intézett híres 1951. október 29-i beszédében: „A jelen üdvrendben nem létezik azon gyermekek számára, akik értelmüket még nem használják, más út az üdv elnyerésére. És az üdvhöz mégis feltétlenül szükség van arra, hogy az ember halála pillanatában a megszentelő kegyelem állapotában legyen. E nélkül nem lehetséges az Isten boldogító látásából álló természetfeletti üdvöt elnyerni. Egy felnőtt számára elégséges a szeretet aktusa, hogy megkapja a megszentelő kegyelmet és ezzel a hiányzó keresztséget pótolja: de az éppen csak világra jött gyermeknek ez az út nem áll nyitva.” 1980-ban még a Hittani Kongregáció is azt tanította, hogy az Egyház „a keresztségen kívül nem ismer más lehetőséget, ami a kisgyermekeknek az örök üdvösség elnyerését bizonyossággal biztosítja”. (DH 4672) Persze itt már a „bizonyossággal” kifejezés egyfajta tompítást, gyengítést jelez, hiszen ezzel nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy van olyan más üdv-út is, melyről mi semmit sem tudunk.
Valóban el kell ismerni, hogy már korábban is akadtak teológusok, akik a kereszteletlenül elhunyt gyermekek számára az üdv elnyerésének lehetőségét tárgyalták. Így vélte Kajetan (†1534), hogy a hívő szülők kereszteletlenül elhunyt gyermekeik számára könyörgések és imák által szabályosan elnyerhetik az üdvöt. Mindazonáltal ezt a tanítást a Trienti Zsinaton majdnem elítélték, de V. Pius Kajetan művének római kiadásából előzőleg ezt a passzust töröltette.
Bonaventura (†1274), Gerson (†1428) és Eck (†1543) úgy vélték, szabad abban reménykedni, hogy Isten legalább rendkívüli esetekben meghallgatja a hívő szülők könyörgéseit és gyermeküknek megadja az üdvösséget. De mivel ezzel még mindig nagyon sok gyermek kimarad ebből a megoldásból, Biel (†1495), Wilhelm von Paris és korunkban Scheffczyk bíboros egy votum Ecclesiae lehetőségét feltételezték: szabad remélni, hogy a gyermekek az Egyház imái által nyerik el az üdvösséget.
Egy másik felfogást képviselt például H. Klee (†1840) és J. T. Laurent püspök (†1884). Szerintük valószínű, hogy a gyermekek halálukkor, vagyis a haláluk előtti utolsó pillanatukban öntudatra ébrednek, és ezzel (a kegyelem hatására) világosan felismerik az üdvműködést, aminek következtében elnyerhetik a vágykeresztséget. Laurent püspök ezen illumináció-teóriát még a luxemburgi egyházmegye nagy katekizmusába is felvette: „Bár csak értelmüket használók nyerhetik el a vágykeresztséget; de valószínű, hogy a kiskorúak haláluk pillanatában öntudatra ébrednek, és akkor Isten különös irgalma folytán előfordulhat, hogy a hit kegyelmétől megvilágosíttatnak, a vágykeresztség által a bűntől megtisztíttatnak, és ezáltal megmenekülnek és örökre üdvözültek lesznek.”
Mindenképpen el kell azonban utasítani Schells (†1906, akinek fő műveit a Vatikán 1899 elején indexre tette) tanítását, mely szerint Krisztus szenvedése és ellankadása által minden baj, melynek az ember halála pillanatáig ki van téve, üdveszközzé dicsőül. A kegyelem az idő előtti gyengeségben elsorvadó gyermekeket e szenvedés által érinti meg. És a halál mintegy quasi-szentségként hat. Schell ezt a tanítását később maga is visszavonta. Dogmatikája indikációjánál ezt a tételt „sententia temeraria”-ként, elvetendő véleményként jelölték meg.
A vágykeresztség teóriája ellen az szól, hogy a halállal az ember zarándokútja véget ér, tehát nincs több lehetőség az üdv elnyerésére. Bár e teóriák készítői azt feltételezik, hogy a döntés a halál előtti utolsó pillanatban történik, de erre a tényre a kinyilatkoztatásban semmilyen támpont nincs, és az értelem is inkább ellene dönt, mert a lélek csak akkor válik szabaddá, amikor elválik a testtől. A halál közeledtével a szellemi és lelki élet is gyengül. És a gyermekek, ha tudatukra ébrednek, pozitívan is elkárhozhatnak (hiszen ha tudatuk tiszta, akár csak egy felnőtt, az üdvösségük ellen is dönthetnek), vagyis ezáltal az igazi pokolba is juthatnak. Mivel a megkeresztelt gyermekek üdvösségét az egész tradíció bizonyosságnak tekinti, ezt a döntési lehetőséget csak a kereszteletlen gyermekek számára kellene feltételezni. De akkor felmerül a jogos kérdés: honnan ez a megkülönböztetés?
Általánosságban ezen ideák ellen azt lehet felvetni, hogy elhomályosítják a kegyelem megszolgálatlanságát. Mind abból a véleményből származik, hogy a gyermekek nem lehetnek igazán boldogok, ha csak a természetes boldogságban részesülnek. Ez azonban teljesen hamis. Az a boldogság, amit Isten a menny lakóinak készít, olyan boldogság, mely minden emberi reményt és várakozást felülmúl. De ez már nem emberi, hanem isteni boldogság. Az ember egy ennél jóval kevesebb boldogsággal is, melyhez azonban szükségszerűen bizonyos tökéletes Isten-felismerés – valószínűleg egy vízió formájában – is hozzá tartozik, igazán boldog lenne. A gyermekeknek tehát semmi nem hiányzik az igazi boldogsághoz, még akkor sem, ha ez jóval kevesebb, mint az a boldogság, ami a visio beatifica-ból következik. Ha nem tévesztjük szem elől, hogy gyermekek millió és százmilliója halt már meg keresztség nélkül, e ténynek Istennel szembeni hálára kellene sarkalnia bennünket, aki bennünket pusztán kegyelméből ajándékozott meg a természetfeletti boldogság lehetőségével. Ebből is látható, hogy az üdvösség lehetősége nem magától értetődő dolog.
A zsinat-utáni egyházban már hosszabb ideje csökken a limbusban való hit, annak a reménynek a javára, hogy a gyermekek mégis üdvözülnek. Ratzinger bíboros már 1984-ben azon a véleményen volt, hogy a limbust nyugodtan el lehet vetni, mindazonáltal kihangsúlyozta, hogy inkább teológusként, mint a Hittani Kongregáció prefektusaként mondja ezt. A német püspökök e témában 1993-ban kiadott dokumentuma a legteljesebb mértékben üdv-optimista. Az 1993-as világ-katekizmus arról a „jogos reményről beszél, hogy a keresztelés nélkül elhunyt gyermekek számára létezik az üdvösségnek valamilyen módja”. (KKK 1261)
II. János Pál pápa az 1995. március 25-i Evangelium vitae-ban még azt is írja, miközben azon anyákhoz fordul, akik elhajtatták magzatukat: „Bocsánatot kérhettek majd gyermekeitektől, akik most az Úrban élnek” (Nr. 99), és ezzel magától értetődőnek állította be, hogy a gyermekek keresztelés nélkül is a mennyországba kerültek. Mindazonáltal az Acta Apostolicae Sedis hivatalos kiadásában (87,515) ezt a passzust korrigálták. Itt már csak ez áll: „Gyermeketeket reménykedve bízhatjátok ugyanarra az atyára és az ő irgalmára.”
A teológiai komisszió mostani új dokumentuma ezt az irányvonalat viszi tovább. A limbusról szóló tanítástól többé vagy kevésbé búcsút vesz, miközben csak szemtelenségnek lehet nevezni azt az állítását, hogy a „limbusról szóló tan az üdvnek egy beszűkített látásmódját tükrözi vissza”. Szerintük tehát az elmúlt egyháztörténelem nagy teológusainak és szentjeinek csak beszűkült nézeteik voltak az üdvről! Ugyanakkor a dokumentum végülis semmi újat nem hoz, csak megengedi „a reményt, hogy a kereszteletlenül elhunyt gyermekek üdvözülésére létezik valamilyen megoldás”. Egyszersmind bevallja, hogy „ehhez a problémához a kinyilatkoztatásban nincsen kifejezett tanítás”. Ezért a limbus „egy teológiailag lehetséges hipotézis” marad, mivel „az Egyháznak nincs biztos ismerete a kereszteletlenül elhunyt gyermekek megmeneküléséről”. Számos hírügynökség ama kijelentése, miszerint XVI. Benedek pápa eltörölte a limbust vagy ehhez hasonló, ezek szerint tehát nem korrekt.
Számomra lehetetlen, hogy egy olyan tanítást, melyet az Egyházban évszázadokon keresztül tanítottak, egyszerűen ad acta tegyek. A limbusról szóló tan logikus indokokon alapszik és a kinyilatkoztatás forrásaiból direkt következik. A limbus létezésében való hitet tehát továbbra is őrizni kell. Ugyanakkor az a tény, hogy ebben a kérdésben az egyházi tanítóhivatal végső kötelező erővel még nem nyilatkozott, arra enged következtetni, hogy megengedett a Szent Bonaventura vagy más teológusok véleményét osztani, mely szerint remélni szabad, hogy Isten legalább bizonyos esetekben szüleik állhatatos könyörgésére megadja az üdvözüléshez szükséges kegyelmet a gyermekeknek. De pusztán reményről van szó, melyhez igen kevés pozitív támpont szolgál alapul.
És még egyszer hangsúlyozni kell: Ha ezek a gyermekek ennek ellenére nem jutnak Isten természetfeletti látására, azért mégis boldogok a „pokol tornácán” is.
Az e kérdésben meglévő bizonytalanság a gyermekek mihamarabbi megkereszteléséért érzett aggodalmunkat még jobban megvilágítja. Ezzel szemben a modern üdv-reménység a gyermekek üdvözülésének kérdésében a teljes gondtalansághoz és ezzel a megkeresztelés könnyelmű elhalasztásáig vezet.