„Beteljesedett” (Jn 19,30)

Krisztust megfeszítették! Az élet meghalt, a remény kialudott, a fény, a nemzetek világossága elenyészett. Krisztus nincs az élők között! Nézzetek a kereszt oltárára, ott függ Ő, a szent, a tiszta, a szeplőtlen áldozat, az ártatlan Bárány; ott függ szent teste az ég és föld között, elborítva kék foltokkal, porba hullott szent vérének piros nyomaival. Le vannak zárva azok a szemek, melyekből annyi szelídség sugárzott; a halál kékje üli azokat a szent ajkakat, melyek annyi áldást hintettek világszerte; hideg veríték gyöngyözik azon a homlokon, melynek oltárán az isteni fenség, méltóság és magasztosság trónolt; durva ostorcsapások tépték le a húst arról a mellről, melyen szent János, a szeretet apostola pihenteté fejét; hosszú vasszegek erősítik a kereszt fájához azokat a szent kezeket, melyekkel az ártatlan kicsinyeket magához ölelé; azokat a szent lábakat, melyek a tévelygő juhok felkeresésében fáradoztanak; éles dárda nyitotta meg azt a páratlan szívet, melyben a legtisztább szeretet tengere hullámzott! Íme, így függ Krisztus a kereszten, koldussá téve, mindenétől, életétől is megrabolva. Oh kegyetlen zsiványok, kik kifosztátok őt, oh gonosz, alávaló gyilkosok, kik keresztre szegeztétek őt, hol vagytok? hadd bosszuljam meg az én Uram és Istenem, Királyom és Teremtőm halálát! Mit vétett nektek a Jóság, hogy annyi rosszat tettetek vele? Mit vétett nektek az Irgalom, hogy ily kegyetlenek voltatok hozzá? Mit vétett nektek a Szeretet, hogy ennyi gyűlölséggel viseltettetek irányában? Mit vétett nektek a Szentség, hogy ily gonoszul bántatok vele? Mit vétett nektek az Isten, hogy ily ördögileg támadtátok meg? Oh gonosz zsidók, oh dölyfös farizeusok, oh irigy főpapok, ok hálátlan nép! mért hordoz titeket a föld? mért nem temet sötét méhébe? És te nap! miként nézheted e szörnyű gonoszságot? Mért nem rejted homályba ragyogó arcodat? És ti szent szeráfok, mért nem ragadtok lángkardot e gyilkos csőcselék ellen? Te öldöklő angyala az Úrnak! mért nem semmisíted meg e hálátlan tömeget, mely Urát, Királyát, Teremtőjét, Istenét hurcolja a vágóhidra? Vagy add nekem át éles kaszádat egy órára, hogy bosszút álljak Jézus haláláért!

Szeretteim! Krisztus nincs többé az élők között! Szeretnék elégni a fájdalom miatt, melyet Istenem halála felett érzek! mert mély az én midőn Üdvözítőm kiszenvedett testére tekintek. De mennyivel nagyobb lesz a fájdalmam, ha meggondolom: mi juttatta keresztre Krisztust? Eloszlik ekkor szívem szent haragja, mely a gyilkosok ellen kelt fel az imént és megrettenek. Édeseim, megrettenek egész lelkemben, mert világosan látom, hogy a gyilkos én vagyok, én juttatám keresztre Jézusom, én öltem meg Őt undok bűneim mérgével! Szent Isten, mit cselekedtem! Édeseim! mit cselekedtünk? Oh, jaj nekünk e gonoszságért! Mit tegyünk Istenem! hogy méltók legyünk irgalmadra? Adj hát bánatot szívünknek, adj könnyeket szemeinknek, hogy megsirathassuk e gonoszságot!
     Szent Jusztinián Lőrinc, Krisztus haláláról elmélkedvén, azt mondja: „A Megfeszített felnyitott könyv, melynek olvasásából és megszívleléséből az istenes élet egész tudománya megtanulható. Maga az Úr írta e könyvet, nem papírra, sem fára, sem köre, hanem saját testére, tulajdon vérével, s hogy mindenki olvassa, nyilvánosan felnyitotta a Kálvária hegyén.” S mikor volna alkalmasabb idő e szent könyv olvasására, mint éppen ma, midőn ismét felnyitva áll előttünk? Nézzétek ragyogó betűit, az öt piros sebet, melyek ismét előttünk fénylenek, hogy az örök élet bölcsességét tanuljuk azokból. Emberiség! tanulmányozd e könyvet, Krisztus szent testének könyvét; olvasd e betűket, szent sebének piros betűit, különösen ma, halálának szomorú emlékünnepén.

A kereszt áll s rajta lebeg a szeplőtlen áldozat: Jézus! Szent testét vére festé pirosra, ajkait a halál kéksége üli. Oh, mint fáj lelkem, midőn reád tekintek, imádandó Fia az örök Atyának s látom, mily gonoszul bánt az emberiség azzal, kinek a mennyország angyalai udvarolnak. Szeretett Jézusom! mond, mi juttatott téged ennyire? mi fosztott meg ruháidtól? mi űzte el mellőled hűséges tanítványaidat? mi szakított le édes jó Anyád szívéről? mi szegezett a kereszt fájára? Szólaljatok meg ti szent sebek és beszéljétek el piros ajkaitokkal, hogy jutott e pellengérre, e szégyentrónra az ég és föld Királya?
     A szent sebek, megszólalnak és szent Péter apostollal felelik: ;,Krisztus meghalt a mi bűneinkért.” (1 Pét 3,18) Oh! mily iszonyú válasz ez nekünk, bűnösöknek! Mennyi vád, mennyi szemrehányás, mily sok fenyegetés van ebben! „Krisztus meghalt a mi bűneinkért!” Mintha egy jéghideg kéz ütne szívünkre, midőn ezt halljuk. „A mi betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta. Ő pedig megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott a mi bűneinkért; a mi békességünkért van rajta a fenyíték, és az ő békességével gyógyultunk meg. És az Úr őrá tette mindnyájunk gonoszságát.” ((Iz 53,4-6) Így beszél a lánglelkű próféta, Izajás. Szent Péter apostol épp ily értelemben nyilatkozik, midőn mondja: „A mi bűneinket maga hordozta testében a fán, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk, kinek sebével meggyógyultatok.” (1 Pét 2,24) Ugyanezt erősíti ugyanezen apostol máshelyen: „Nem veszendő aranyon, vagy ezüstön váltattatok meg, hanem a Krisztusnak, mint hibanélküli szeplőtlen báránynak drágalátos vérén.” (1 Pét 1,18-19)
     Nyíltan kimondja ezt szent János evangélista is: „Ő engesztelő a mi bűneinkért, nemcsak a mieinkért pedig, hanem az egész világéiért is.” (1 Jn 2,2) Tehát mi miattunk kellett meghalnia, mi miattunk életét feláldoznia, mi miattunk szent vérét kiöntenie. Ha nekünk nincs bűnünk, Krisztus nem jut a hóhérok kezébe, az áldozati oltárra, a vérpadra, a kereszt ágyára, halálos ágyára! Ha nincs bűnünk, Krisztus nem hal meg! De meghalt, mert bűnökbe valánk süllyedve.

Tehát a bűn ölte meg Krisztust, a mi bűnünk; vagyis mi öltük meg bűneinkkel. Oh, szörnyű tudat! Mily rettenéssel, mily ijedelemmel telünk el ennek gondolatára! Mily óriási gonoszság ez! Nagy bűn megfosztani egy embert életétől, melyet nem adhatunk vissza; nagyobb bűn legyilkolni egy királyt, egy fejedelmet, kinek élete nemcsak övé, de millióké: azonban mi ez a gyilkosság ahhoz, mely az Istent öli meg, az ég és föld Urát fosztja meg életétől? Ti talán fájdalmasan jajgatnátok, talán fűnek-fának panaszkodnátok, talán keseregnétek, szomorkodnátok, ha földi veszteség érne benneteket, ha porig égnétek vagy egy szép darab marhátok elhullana; talán egész élteteken át sírnátok; talán a puszták mélyébe, rengetegek homályába temetkeznétek, ha egy embert véletlenül legyilkolnátok, és most, oh, keményszívűek! nem tudok szemetekben bánat-könnyet fakasztani, az által, hogy rámutatok a testre, melyet meggyilkoltatok, rámutatok a sebekre, melyeket ti nyitottatok, rámutatok a vérre, melyet kiöntöttetek, rámutatok a keresztfára, a szegekre, melyeket ti készítettetek – és nyíltan kimondom: hogy a legyilkolt nem ember, nem földi uralkodó, de az Istennek legkedvesebb egyszülött Fia, örök Isten! Oh! mily szerencsétlenség, mily bánkódásra, sírásra, kesergésre, jajgatásra méltó ok, megbántani az Istent!

De íme, itt nem egyszerű megbántásáról, nem törvényeinek tiprásáról, de Isten megöléséről van szó, igen megöléséről, jól megértsétek: a legfölségesebb Isten megöléséről van szó itt. Nincs-e tehát százszoros ok a jajgatásra? Ne keseregjünk-e fájdalmunkban? Szerelmeseim! megöltük az Istent! Oh! szörnyű gonoszság, határtalan szerencsétlenség! Íme, itt fekszik ő, a szikla üregében! Élete kihamvadt, szemei lezárultak, ajaka elnémult. Nézz reá, oh ember! és rendülj meg szíved mélyéig. Oh! mennyire gyötör engem lelkem vádja; mint kínoz a félelem e nagy gonoszság miatt. Szeretnék elrejtőzni, de nem találok rejteket. Esengve kérem a földet, hogy temessen méhébe; könyörögve szólok a tengerhez, hogy borítsa hullámait reám; sírva kiáltom: erdők homálya! éjszaka sötétje, fellegek fátyola! takarjatok el! – és hiába, és hiába, és hiába esengek.
     Oh! mi történik velem? Nem tudok elrejtezni, hogy kikerüljem a szörnyű fizetés napját. Mi lesz így velem? Mit tegyek tehát? A föld, a tenger, az éj, a rengetegek és felhők nem könyörülnek rajtam, nem hallják meg esdő szózatomat. Oh, mily kegyetlenek vagytok ti, pedig ellenetek nem vétettem soha, Nem bántottalak téged, oh föld, oh tenger, oh éj, titeket oh rengetegek és felhők, és meg se szántok, meg nem könyörültök rajtam. Oh, hova forduljak? hol találok könyörületre?

Meghajtom térdeimet és eléd borulok kiszenvedett édes Üdvözítőm! Akiket sohse bántottam, nem könyörülnek rajtam, tehozzád fordulok hát most, kit annyiszor bántottalak és téged kérlek: rejts el haragod elől, rejts el irgalmad szárnyai alá, kegyelmed árnyékába. Irgalmazz, irgalmazz! Igaz ugyan, hogy nem vagyok méltó erre, mert számtalanszor megbántottalak, de bízom isteni kegyességedben s azért a remény hangján kiáltok fel: Irgalmazz, irgalmazz! Igaz ugyan, hogy szent törvényeidre eddig mit sem adtam, dicséretedre alig gondoltam, anyaszentegyházadat mibe se vettem, tanítását megvetettem, lelkem ügyét elhanyagoltam, de ezentúl csak üdvömnek akarok élni s azért a remény hangján kiáltok fel: Irgalmazz, irgalmazz! Igaz ugyan, hogy én vagyok, ki megfeszített, bűneivel megölt, de igaz bánatot fogok tartani bűneim felett, ki akarlak engesztelni téged, s azért a remény hangján kiáltok fel: Irgalmazz, irgalmazz ! Szeretett Üdvözítőm, irgalmazz! Édes Istenem, irgalmazz! Ne tekintsd vétkeimet, mert akkor elvesztem, de nézz fájó sebeidre, piros véredre, halálod érdemeire és ezekért irgalmazz nekem, ki „féreg vagyok, és nem ember; emberek gyalázata és a nép megvetése”. (Zsolt 21,7) Oh, vigasztalj meg, te szent halott, vétkeim áldozata, gonoszságom martaléka, vigasztalj meg engem. Mondd, hogy elfödöd bűneimet irgalmad fátyolával; mondd, hogy nem akarsz emlékezni az ellened támasztott lázadásra s elfeleded gonoszságaimat. Oh! ígérd meg ezt, édes jó Jézusom.

Nézzétek csak, oh csodálatos látvány! nézzétek, felnyílnak a halvány ajkak és bátorítón felel az Üdvözítő, mint hajdan ama inaszakadtnak: „Bízzál, fiam! megbocsáttatnak a te bűneid.” (Mt 9,2) Köszönöm e nagy kegyet, szeretett Megváltóm, de talán nem is engem illett, mert oh! végtelen az én gonoszságom. Mily sokszor szidalmaztalak én téged! Bízzál, fiam! Megbocsáttatnak a te bűneid. Mily kevésszer kerestelek fel a szent áldozásban? Bízzál, fiam! megbocsáttatnak a te bűneid. Mily ritkán köszöntem meg jótéteményeidet? Bízzál, fiam! megbocsáttatnak a te bűneid. Gyakran kötöttem bűnös viszonyokat! Bízzál, fiam! Megbocsáttatnak a te bűneid. Sok igaztalanságot követtem el felebarátaim ellen. Bízzál, fiam! megbocsáttatnak a te bűneid. Vétkeimmel ismét felfeszítettelek! Bízzál, fiam! megbocsáttatnak a te bűneid, mert „nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.” (Ezek 33,11)
     Tarts bűnbánatot és élni fogsz; sirasd meg vétkeidet, jobbítsd meg éltedet és nem leszesz az örök halál martaléka. Így felel Jézus, így biztat és bátorít bennünket. Valamint a keresztfán így esdett könyörületet gyilkosai számára: „Atyám! bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek” (Luk 23,34), úgy esd nekünk is könyörületet: Atyám! bocsáss meg nekik, mert nem fogják fel a gonoszságot, melyet elkövetnek. Hisz, ha látnák, tudnák és értenék, mily esztelenséget tesznek, mert saját üdvük útját vágják el gonoszságaik által, bizonyára visszatartanák magukat, őriznék akaratjukat. Igen, így könyörög érettünk Jézus. De jól jegyezzétek meg, nem könyörög így folytonosan, csak addig, míg a bűn oka nem szándékos megátalkodott gonoszság, hanem legyőzhetlen tudatlanság. Vajjon emelt-e szót Júdásért? Nem! mert ő ismerte Jézust; a három esztendő alatt, melyet társaságában töltött, bő alkalma volt meggyőződhetni, hogy valóban az Isten Fia, az ígért Messiás, és mégis elárulta. Júdásról nem mondhatta, hogy nem tudja mit cselekszik s azért nem is könyörgött érte.

És minket menthet-e Jézus azzal, mivel gyilkosait mentette? Nem! Mi tudjuk, mit teszünk, mert édes anyánk, az Egyház megtanít arra, mit szabad tenni és mit nem. Avagy nem tudtad-e, te tolvaj; midőn idegen vagyon után nyújtottad kezedet, hogy az isteni törvény ellen tettél? Nem tudtad-e, te fajtalan, midőn romlott szíved vágyát kielégítéd, hogy megszegted a parancsot? Nem tudtad-e részeges, midőn mértéken túl ittál, hogy tilalmas dolgot cselekedtél? Nem tudtad-e, te fösvény, midőn ama szegényt elűzted küszöbödről, hogy a szeretet ellen vétettél? Nem tudta-e a gonosz, hogy most bűnt tesz? Bizonyára tudta, ismerte a bűnt, mert az Egyház megismertette vele s azért nem is várhatja, hogy Jézus így könyörög érette: Atyám! nem tudta, mit cselekedett. Sőt, így fog szólani: Atyám! tudta, hogy gonoszul tesz, mert hallotta a tilalmat: ne lopj, ne paráználkodjál, Istened nevét hiába ne vedd, és ő mégis cselekedte mindezt. S mi fog történni? A szeretet Istene, Jézus, a bosszú Istene lesz s „elrejti orcáját előlök” (5 Móz 23,20), „veszélyeket halmoz reájuk és nyilait rajtok fogyasztja” (u. o. 23), „ünnepeiket siralomra fordítja, és minden énekeiket jajgatásra.” (Ámosz 8,10)

E tudat vigasztaló a gyarlókra nézve, kik ha, elestek is, de van akaratuk, igaz, erős, tántoríthatlan akaratuk felkelni, kitisztulni, a bűn ösvényét elhagyni, mert bízhatnak a keresztfán kiszenvedett Üdvözítő segítségében. Segélyükre jő a golgotai kegyes Király, közbenjár érdekükben. Rettenetes azonban e tudat a gonoszokra, kik víz gyanánt isszák a bűnt. Nem várhatják ezek az Üdvözítő irgalmát, hanem ostorát, igenis! S ez nem is marad el, mert „az istenteleneken és bűnösökön bosszút áll az Isten.” (Sir 12,4)

A kereszt áll s rajta lebeg a szeplőtlen áldozat: Jézus! A bűn juttatta e szomorú trónra. A világ bűneiért halt meg Ő. A bűnös ember ölte meg, feszítette fel. Meddig fogod még bűneiddel sértegetni Uradat és Istenedet, oh, esztelen ember? Nem bánod-e azt is, hogy eddig sértegetted? Nem siratod-e meg eddigi vétkeidet? Nem teszesz-e erős fogadást életed megjobbításáról?

Én ide borulok sziklasírod elé szeretett Üdvözítőm, átölelem hideg tetemed és e szent helyen, e szent órában, nyilván fejezem ki bánatomat elkövetett vétkeim felett. Szívem mélyéből sajnálom, hogy megbántottalak. Életemet hoznám áldozatul, véremet önteném ki az utolsó cseppig, ha bűneimet meg nem történtekké tudnám tenni. Oh! add, hogy szemem harmatával moshassam tisztára lelkemet. S oh, mint fogom lelkem e tisztaságát őrizni ezentúl! Íme, nyilvánosan fogadom azt is, hogy ezentúl a vétket, mely téged, szeretett Üdvözítőm halálra vitt, kerülni fogom. Nem bántlak meg téged, sem a világ kedvéért, sem érzékeim gyönyörködtetéséért. Jámborul akarok élni, mint szenteid, s kérlek szerelmes Üdvözítőm, addig éljek csak, míg szent tetszésed szerint élek; ha pedig ismét vétkezni akarnék, jöjjön a halál és vessen véget utált létemnek addig még, amíg kegyelmedben vagyok, nehogy elkárhozzam. Amen.