Kedves híveim, nagy örömmel számolok be Önöknek tradícióhoz vezető utamról. Kiképzésemet és pappá szentelésemet a régi rítusban kaptam.
     Közismert tény, hogy a szentmiseáldozat már 1965-től mélyreható változásokon ment keresztül. Lelkipásztori működésem első állomása a London keleti részében fekvő Upton Park-ban volt, ahol misémet egy átalakított konyhaasztalon olvastam, úgy hogy a nép felé celebrálhattam. A csodálatos retabulumokat és az oltárt lerombolták, és a tabernákulumot az oldaloltárra száműzték. Mindazon templomban, melyekbe ezután kerültem, hasonló erőszakos operációt hajtottak végre.
     Utoljára London keleti részébe, South Chingford-ba helyeztek, egy olyan templomba, amelyet már a II. Vatikáni Zsinat után, 1997-ben építettek, ahol borzalommal láttam, hogy a tabernákulum az Oltáriszentséggel a templomon kívül, egy különálló épületben van elhelyezve. Az oltár egy négy piramisból álló furcsa alkotmány volt, melyek egy négy részből álló asztalt képeztek, ami fölé egy fekete kereszt volt festve. Az egész építmény nyilvánvalóan aligha volt alkalmas az áldozat bemutatására. Az egyetlen szobor Miasszonyunk szobra volt, mely alig láthatóan, egészen a templom végén, egy betonoszlopra helyezve állt. Még meglepőbb volt, hogy a templomot gyóntatószék vagy „a kibékülés helysége” – ahogy ezt manapság nevezik – nélkül tervezték és építették. Az Úr mondani akart nekem valamit ezzel az áthelyezéssel?

Sok éven keresztül olvastam az új misét, azzal a meggyőződéssel, hogy ez az Egyház szelleme és ezáltal Isten akarata. Mivel mi azt hisszük, amit imádkozunk, és úgy imádkozunk, ahogy hiszünk, az Egyház sok tanát – melyek évszázadokon keresztül a mindenható Istentől nekünk adott abszolút igazságoknak számítottak – e miseolvasás következményeként megkérdőjeleztük és megtagadtuk. Társaim közül sokan kialakították saját személyes korpuszukat az igazságról, s azt akceptálták, ami nekik tetszett, és visszautasították, ami nem tetszett.
     A zsinat utáni egyházban az Egyház új szakértőit, papokat, szerzeteseket és számos egykori szerzetest és a laikusok egyre növekvő számát hatalmazták fel arra, hogy az egyházmegye püspökeinek és papjainak előírják, hogy mit kell higgyenek. Ez, úgy képzelték, egy megújult és élő Egyházat fog adni nekünk. Szerencsétlenségre mindez az Egyháznak csak a papi és szerzetesi hívatások, valamint a hívek számának szomorú csökkenését hozta. A hivatások száma szédítő gyorsasággal ment vissza, de ezt csak Isten eszközének tekintették, mellyel azt adja tudtunkra, hogy a jövőben laikusoknak kell annak a munkának a nagyobbik részét elvégezni, melyet eddig a papok csináltak. Úgy hallom, hogy az egyik egyházmegyében már arra képeznek ki laikusokat, hogy átváltoztatás nélküli istentiszteleteket vezessenek le.

Számos pap, kik az egész ország plébániáin a szentmisét celebrálják, nem hisznek már az eucharisztikus jelenlétben, sőt némelyek még tagadják is. Mit jelent ez azon hívek számára, kik e miséken vesznek részt és áldoznak? A személyes gyónások elvesznek az egyre több plébánián évente kétszer megtartott bűnbánó ájtatosság mellett, melyen a hívek egy sorban, miként a szentáldozásnál, a paphoz mennek, hogy az kezeit a fejükre tehesse és ezzel feloldozást adhasson. Egyáltalán nincs már lehetőség arra, hogy valaki a bűneit megvallhassa. Ez a bűntudat elvesztéséhez vezet és nagyszámú szentségtörő áldozást eredményez.

Szomorú, hogy a püspökök tudnak minderről és még sok más egyébről is, de elfogadják mindezt. Mikor a püspökömhöz mentem és bejelentettem neki, hogy elhatároztam, hogy visszatérek a tradícióhoz, és csatlakozom a Szent X. Pius Papi Közösséghez, azt mondta nekem, ez egy rendkívüli és az Egyház egész teste ellen irányuló lépés: létezik egy parányi csoport, mely úgy gondolja, hogy neki van igaza és mindenki más, beleértve a pápát és a püspököket téved. Prófétai szavak? Nemigen hatottak rám azok az érvek, melyeket ő és mások felhoztak annak megokolására, miért nem szabad a Papi Közösségbe belépnem, ahova pedig – miként erről meg voltam győződve – Isten és az Ő Szent Anyja hívtak.
     Felkerestem a Papi Közösség londoni székhelyét, ahol Pater Emily szívélyesen fogadott és semmilyen módon nem gyakorolt nyomást rám. Most már tudtam, hova tartozom. 2001. november 11-én beléptem a Papi Közösségbe, és beköltöztem a Wimbledon-i Szent György Házba. Remélem, hogy a Papi Közösségben és a Papi Közösség által életem végéig hű maradok a mindenható Istenhez. Kérem, emlékezzenek meg rólam imájukban.