„Ki ismerte át az Úr értelmét?” (Róm 11,34)

E kérdést szent Pál apostol nemcsak a római hívekhez, hanem az egész nagy világhoz intézte. Mindnyájunktól kérdi, hogy „ki ismerte át az Úr értelmét?” És mi nem mondhatjuk e kérdésre, hogy én, vagy Péter, vagy Pál; mert az egész istenség, lényegével, természetével és értelmével egyetemben kifürkészhetetlen, elfátyolozott titok, mely előtt az emberi értelem, gyöngesége tudatában, nem tehet egyebet, mint porba borul és alázatos imádásba mélyed. Szent Pál apostol nagy bölcsnek volt tanítványa, és maga is, már mielőtt az Úr szolgálatába lépett, nagy bölcs volt, hogy ellenesei is tisztelettel hajoltak meg előtte. Midőn pedig Krisztus apostola lőn, bölcsessége növekedett, mert a Szentlélek világossága ragyogta be lelkét és elméjében az isteni fény lángolt fel – és mégsem merte állítani, hogy az Úr értelmét átismerhetné. De azért szent Pál apostol nem hitetlenkedett; készséggel hitte azt is, ami megfoghatatlannak látszott előtte, ha az isteni kinyilatkoztatás forrásából eredett. Elég volt annyit tudnia, hogy Isten mondá, és ő hitt, ha még oly titok burkolá is hite tárgyát.

Mai nap is egy titok emlékét ünnepeljük. A Szentháromság tiszteletére van szentelve a pünkösd utáni első vasárnap, azon Szentháromságéra, akinek lényegét emberi értelem felfogni, megérteni képtelen. Kedvező alkalmat nyújt tehát a mai nap e titok feletti elmélkedésre. Lássuk azért: Miben áll a Szentháromság titka?

Hiszek egy Istenben. E szavakkal kezdődik az apostoli hitvallás. Nagy jelentőségű szavak ezek. Egész hitrendszerünk alapját képezik, még pedig sziklaalapját, melyen ingathatatlan szilárdsággal állhatunk meg. E szavak megtanítanak arra, hogy csak egy Isten van, egy az a végtelen tökélyű szellemi lény, ki minden dolog kútforrását képezi, ki előtt az egész mindenség, mint alkotója előtt, meghódol. Igen, egy az Isten, egy az Úr, mint a szent Athanáz féle hitvallás mondja.

Ezt az egységet a szentírás számtalan helyén is kifejezve találjuk. „Halljad, Izrael! a mi Urunk Istenünk egyetlen Úr” (5 Móz 6,4), mondja Mózes a zsidó népnek. Éppen így nyilatkozik, midőn lefesti a jótéteményeket, melyeket az Isten kezéből vett, és így fejezi be: „Hogy tudjad, mert az Úr az Isten, és nincs más őkívüle.” (5 Móz 4,35) De ha nincs más őkívüle, akkor csak egy az Isten, csak egy az a végtelen tökélyű lény, ki imádást méltán várhat tőlünk. Még maga Isten is megerősíti ez igazságot, midőn Izajás prófétánál azt mondja: „Higgyetek nekem és értsétek meg, hogy én magam vagyok. Előttem nem alkottatott Isten és utánam sem leszen. Én vagyok, én vagyok az Úr és kívülem nincs Üdvözítő.” (Iz 43,10) Ozeás prófétánál pedig így szól: „Istent én kívülem ne ismerj, amint kívülem nincs szabadító.” (Oz 13,4)

Hasonló érteményben nyilatkozik szent Pál is a korinthusiakhoz irt első levelében: „Nincs más Isten, hanem csak egy.” (1 Kor 8,4)
     Tehát mind az Ó-, mind pedig az Újszövetség azt bizonyítja, hogy csak egy Isten él fölöttünk. De maga a józan ész is meggyőzhet erről. Milyennek kell az Istennek lennie? Minden tökéletességet vég és határ nélkül kell, hogy egyesítsen magában. Aki nincsen minden jó tulajdonságnak a legnagyobb mértékben a birtokában, az Isten nem lehet, mert Isten éppen azért Isten, mivel minden tökéletességet minden határ nélkül bír. Ámde két szellem, vég nélkül nem bírhat minden tökéletességet; ketten a legnagyobb mértékben, minden jó tulajdonságot nem egyesíthetnek, mert az egyik vagy nagyobb mértékben bírja, mint a másik, vagy mindketten egyenlően bírják. Az első esetben, amelyik nagyobb mértékben bírja a tökéletességeket, csak az lesz Isten, míg a másik nem; és így ismét csak az tűnik ki, hogy egy az Isten. Ha pedig két lény egyenlő mértékben egyesíti magában a jó tulajdonságokat, akkor legnagyobb, páratlan mértékben egyik sem bírja. Mivel pedig Istennek mindent a legnagyobb mértékben kell bírnia, ebből következik, hogy a két lény közül egyik sem lehetne Isten. Ha tehát két Isten léte is a legnagyobb lehetetlenség, annál kevésbé lehet három, négy, öt vagy még több Isten. A józan ész tehát azt bizonyítja, hogy csak egy Isten van; mert csak egy lehet.

De olvasunk a szentírásban olyan helyeket is, melyek Isten egységével ellenkezni látszanak. Sőt, ha az apostoli hitvallást figyelemmel elmondjuk, úgy tetszik, mintha ellentmondás volna benne; mert azt mondjuk: Hiszek egy Istenben, és az egy Istenen kívül mégis három nevet fölhozunk: Atyát, Fiút és Szentlelket, nyilvánítván, hogy hiszünk ezekben is. A teremtés könyvében olvassuk: „Kezdetben teremté Isten a mennyet és földet. A föld pedig puszta és üres vala, és sötétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.” (1 Móz 1,1-2) Hogyan? Tehát a vizek felett lélek lebegett? Tehát Istenen kívül más valami vagy valaki is volt a teremtés előtt? Miként értsük ezt? Hát azt hogyan értsük, amit a jelesebb magyarázók állítanak, hogy ez: Kezdetben teremté Isten a mennyet és földet, az jelenti: a Fiúban, vagy Fiú által teremté? Maga szent János is ilyen érteményt látszik tulajdonítani e helynek, midőn azt mondja: „Mindenek ő általa – t. i. a Fiú által – lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1,3) Eszerint a teremtő Istenen a vizek felett lebegő lelken kívül még egy harmadik is volt jelen a teremtés munkájánál, aki által, mint szent János mondja, mindenek lettek. És ezt ő Igének nevezi. Így tehát nem áll, hogy Isten csak egy személy; mert íme, már a teremtésnél három nyilatkozik.
     Tehát három Isten van? Nincs! Isten csak egy; de van az egy Istenben három személy: Atya, Fiú és Szentlélek. Ezek nyomait látjuk a világ alkotásánál. De jól meg kell jegyeznünk, hogy ez a három személy, az Atya, Fiú és Szentlélek csak egy Isten; tehát nem három, hanem egy az Isten.

De ha három a személy, az Isten pedig csak egy, akkor a három személy közül kettő nem lehet Isten – okoskodik talán valaki. – Ájtatos keresztények! De bizony: Isten mind a három személy, még pedig mind igaz Isten. Az első személy, az Atya is igaz Isten; a második személy, a Fiú is igaz Isten; a harmadik személy, a Szentlélek is igaz Isten; tehát mind a három igaz Isten. Meggyőz minket ez igazság felől a szentírás. Hogy az Atya igaz Isten, ezt nem szükséges bebizonyítani; mert aki Isten létét el nem veti, az józan elmével nem tagadhatja ezt; és annak dacára, hogy már sok mindenféle rendszeres és rendszertelen eretnek felekezet támadt, olyat, mely az Atya istenségét tagadta volna, még nem látott a világ. Aki az Isten létét elfogadja, az Atyát Istennek ismeri el. – Hogy a Fiú valóságos Isten, bizonyítja a szentírás: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), mondja ő maga. De ha a Fiú az Atyával egy, az Atyával, aki Isten, akkor ő neki is Istennek kell lennie; mert ellenkezőleg nem lehetne egy vele.
     Sőt szent János evangélista világosan kimondja, hogy „Isten vala az Ige.” (Jn 1,1) De az Ige nem más, mint a Fiú Isten, aki megtestesült; mert alább azt mondja az evangélista: „És az Ige testté lőn.” Mivel pedig testté a Fiú lett, tehát a Fiú az Ige, akit Istennek mond. A Szentlélek is valóságos Isten. Bizonyítja a szentírás. Midőn Ananiás eladott birtoka árát csak részben adta át Péter apostolnak, s azt mondá, hogy ez minden, amit földjéért kapott, így feddé őt Péter: „Ananiás! miért kisértette meg a sátán szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek! Nem embernek hazudtál, hanem Istennek.” (ApCsel 5,3-4) Péter apostol tehát e helyen Istennek mondja a Szentlelket.

Több ide való tételt is idézhetnék; de azon meggyőződés, hogy nincs közöttünk egy is, ki a Szentlélek Istenségét tagadná, ettől felment. Világos tehát a szentírásból, hogy mind a három isteni személy valóságos igaz Isten. De mégis csak egy az igaz Isten. Erről is meggyőz minket a szentírás. Szent János evangélista híveihez intézett levelében e tannak világos kifejezést ad. Így szól ugyanis: „Hárman vannak, kik bizonyságot tesznek mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek; és e három egy.” (1 Jn 5,7) Oly határozott nyilatkozat, melyhez semmi kétség sem fér.

De ha egy Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek, és igaz Isten az Atya is, igaz Isten a Fiú is, igaz Isten a Szentlélek is: miként lehet, hogy e három igaz Isten mégis csak egy igaz Isten? – kérdi a kutató emberi ész. E kérdés már hatezeréves és még eddig megfejtve nincs, és nem is lesz megfejtve mindaddig, míg csak az égbe nem jutunk. Emberi értelem meg nem fejtheti ezt, emberi szem nem tekinthet ebbe; mert az Isten bölcsessége a titok szent fátyolát borítja reája és nem engedi meg, hogy testi szem átkutathassa. Voltak e földön lángelmék, éltek nagy tudósok, éltek nagy bölcsek, éltek nagy szentek, akiknek szellemét nem győzte bámulni a világ; akik sok homályos kérdést fényre derítettek, de arra a kérdésre: Mint van az, hogy az Atya is igaz Isten, a Fiú is igaz Isten, a Szentlélek is igaz Isten, és mégis csak egy az igaz Isten? – soha senki meg nem felelhetett; éppen azért, mivel ezt emberi elme meg nem értheti, fel nem foghatja, át nem kutathatja; mivel ez el van rejtve, takarva, titkolva előttünk – titoknak neveztetik. Ez a titok pedig vonatkozik a három isteni személyre, kiket egy szóval Szentháromságnak nevezünk; azért e titok is Szentháromság titkának mondatik.

Tehát a Szentháromság titka abban áll, hogy mind a három isteni személy igaz Isten, és mégis csak egy az igaz Isten. Ezt hinnünk kell, habár felfogni, megérteni képtelenek vagyunk is. Ezt meg nem érthetem én, meg nem érthetik a püspökök s még a római pápák sem; meg nem érthették a hitvallók, az egyházatyák, a vértanúk, az apostolok, az evangélisták; de azért mindnyájan hitték, hogy úgy van; hitték, mert Jézus Krisztus így tanította, mert a szentírás ezt bizonyítja.
     Ne azt keressük, hogy megértjük-e? hanem hogy miként adja elénk az Anyaszentegyház? A mi elménk nagyon homályos, igen sokat nem képes fölfogni, de azért mégis hisszük, hinnünk kell; mert meggyőző érvek harcolnak mellette és olyan tekintélyek állítják, akik méltán várhatnak hitelt.
     De van-e nagyobb tekintély magánál Istennél ?Megcsalhat-e ő minket? Lehet-e az ő szavában kételkednünk? Talán már megcsalt valamikor? Ah, higgyetek, higgyetek neki! Lássék bár érthetetlennek, hogy a három személy egy Isten és az egy Isten három személy, azért kétségbe ez igazságot ne vonjátok.
     Mert tudjátok-e, hogy borzasztó sértés, iszonyú bántalom, szörnyűséges bűn Isten szavában kétkedni! Igen, iszonyú bűn még akkor is, ha csak gondolatban követtetik is el; de még iszonyúbb, ha a kétkedésnek nyilván kifejezés adatik, ha megtagadtatik az, amit az Anyaszentegyház a Szentlélek sugallata folytán tanít. Talán eddig nem is tudtátok ezt; talán gyónásaitokban ily bűnre nem is fektettetek nagy súlyt. Tudjátok tehát meg, hogy minden káromkodásnál iszonyúbb káromkodás azt mondani, hogy „nem hiszem, amit az egyház tanít, mert elmémmel felfogni képtelen vagyok”. Te gőgös emberi ész! hát te ellene mersz szegülni Isten szavának, az egyház tanításának? A te vakoskodó szemeiddel abba a fénytengerbe akarsz tekinteni, amelyben Isten lakik? Oh szörnyű gőg! oh vétkes kevélység! te tartod azt rabigádban. Aki így beszél, arról majdnem bizonyos, hogy elveszett, elveszett örökre. Oh boldogtalan atyámfia! hol veszesz annyi könnyet, hogy ily iszonyú bűn szennyét lelkedről lemoshatnád? Hol veszesz oly mély fájdalmat, olyan töredelmet és bánatot, mely ily gonoszság teljes kiirtására megkívántatik?

Lakozzék szívünkben mindenkor igazi alázat. Gyermeki odaadással higgyük az egyház tanítását és ne feszegessük soha titkait. Ma a legelrejtettebb titok ünnepét üljük. De ez ünnep ne arra szolgáljon, hogy hitünket megingassa, hanem, hogy abban megerősítsen minket. Gondoljuk meg, hogy a legnagyobb szentek sem értették meg a titkokat, ámde azért nem hitetlenkedtek. Hát nekünk talán nehézséget támasztanak a hitben az isteni titkok? Ha a szentek hitték a titkokat, hihetjük mi is. Hiszen mi sem vagyunk bölcsebbek mint ők. Miért akarunk tehát őnáloknál többet tudni?

Tehát hit, hit, alázatos hit! – ez legyen szívünk drága gyöngye; mert ha az ég arany kapuján be akarunk menni, ilyen kincset kell fizetnünk. Amen.