(A következő cikket aktualitása miatt is érdemes tanulmányozni. Nem nehéz párhuzamot találni a zsidóknak a cikkben szereplő, Jézus irányában mutatott „ok nélküli gyűlölete” és aközött az „ok nélküli gyűlölet” között, amelyet a világ csaknem minden püspöke a régi rítusú mise, a szentmise áldozati jellege ellen érez. Arról az érthetetlen, és mégis a végletekig fokozott, ok nélküli gyűlöletről, mellyel az Egyház kétezer éves – és a saját – múltját, a tridenti szentmisét üldözik, amellyel a pápa a régi rítus felszabadításáról szóló tervét fogadják és ezzel magát a Szentatya személyét kezelik. – Ha meggondoljuk, hogy az Egyház, mint Krisztus Misztikus Teste, sorsa hűen követi Feje, azaz Krisztus sorsát, nem érdektelen arra a különös egyezésre sem felfigyelni, mely Krisztus nyilvános működése, majd keresztre-feszítése és a 40 évvel későbbi események, vagyis a jeruzsálemi templom lerombolása, illetve a II. Vatikáni Zsinat időtartama, az új miserítus kihirdetése, életbe léptetése és az azóta lassan lejáró 40 év között van. Az sem érdektelen részlet, hogy Jézust elsősorban az Ószövetség főpapjai – a mai püspökök elődei – gyűlölték, Isten kiválasztott népének szellemi vezetői, akiknek éppen a nép lelki vezetése, üdvözülésének biztosítása lett volna Isten által elrendelt feladata.)

Fölösleges mondani, hogy a Talmudnak nem az a célja, hogy a kereszténységet igazolja – pont ellenkezőleg. És mégis van a Talmudban néhány olyan rész, melyek akaratlanul a kereszténység néhány követelését támasztja alá.
     Ezek közül kettő a jeruzsálemi templom – melyet megkülönböztetésül a Salamon által épített és Krisztus előtt 586-ban a babiloni fogság alatt elpusztított templomtól, a másodiknak neveznek – Krisztus után 70-ben történt lerombolásával kapcsolatban jelenik meg. A templom a zsidó imádás központja és az egyetlen olyan hely volt, ahol az Ószövetségben követelt állatáldozatot a bűnök bocsánatára be lehetett mutatni. A templom elpusztítása Krisztus után 70-ben a rómaiak által sok szempontból a legnagyobb katasztrófának számít, amit a zsidóságnak valaha is el kellett szenvednie, mert az addig ismert és az Isten által az Ószövetségben elrendelt vallásuknak vetett véget.

A Talmud a templom lerombolását Isten büntetésének írja le. És mi volt az a bűn, amelyért Isten a zsidó népet 70-ben, tehát mintegy 40 évvel Jézus megtagadása és keresztre-feszítése után, megbüntette? „De miért pusztult el a második szentély, mikor pedig ők (a zsidók) az utasításokkal (a Tórával) foglalkoztak, a parancsokat betartották és adakozóak voltak? Mert ok nélküli gyűlölet uralkodott ott.” (Joma 9b)
     „Ok nélküli gyűlölet” – ez a kifejezés nagyon sokatmondó. Vizsgáljuk meg Jézus szavait az Utolsó vacsoránál János Evangéliumából (Jn 15,18-19/23/24-25): „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. .. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. .. De látták ezeket (a Jézus által véghezvitt csodatetteket), mégis gyűlölnek, engem is, Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek.”

Amikor Jézus ezeket a szavakat, „ok nélküli gyűlölet”, használja hogy ezzel visszautasítását és keresztre feszítését írja le, a 68. (69.) zsoltárt idézi. Ezt a zsoltárt az Egyház mindig is a passió leírásának tekintette: „Ments meg, Istenem … Elfáradtam a kiáltozásban, a torkom berekedt. Szemem elhomályosul, amíg Istenemre várakozom. Többen vannak, mint fejemen a hajszál, akik OK NÉLKÜL GYŰLÖLNEK. … Hiszen miattad viseltem az átkot, szégyenpír födte arcomat. Elidegenedtem testvéreimtől, anyám fiai szemében idegen lettem. Mert a buzgóság emésztett házadért, s ha téged gyaláztak, rám hullt a gyalázat. .. Szívem megtört a gyalázattól. Zavarom, szégyenem orvosolhatatlan. Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna. Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak.”
     Ezt a mondatot: „buzgóság emésztett házadért” János 2, 17 Jézusra vonatkoztatja: „Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: ‘Emészt a házadért való buzgalom.’”, és az evangéliumok arról számolnak be, hogy a kereszten szomjazó Jézusnak epével kevert bort és ecetet adtak inni, mellyel e jövendölések is beteljesedtek.

Amikor tehát a Talmud a második templom elpusztítását az „ok nélküli gyűlöletnek” tudja be, egy kapott jövendölésre mutat rá és egy mély igazságot nevez meg, mely öntudatlanul Jézus messiási identitását támasztja alá.

Ezt az „ok nélküli gyűlöletet”, mely Jézus halálához és a második templom pusztulásához vezetett, az evangéliumok részletesen leírják. És ez az érzés szép kifejezést talál a nagypénteki liturgiában is, Jézus panaszában, mely Popule meus néven ismert. Jézus ezt mondja: „Én nemzetem, te ellened mit vétettem? vagy miben szomorítottalak meg? felelj nekem. Amiért Egyiptomból kihoztalak, te Üdvözítődnek keresztet készítettél. – Amiért téged negyven éven át a pusztában vezettelek és mannával tápláltalak és igen jó földre vezettelek: te Üdvözítődnek keresztet készítettél. – Mit kellett volna még veled cselekednem, amit meg nem cselekedtem? Én ugyan igen díszes szőlőmnek ültettelek: de te nekem igen keserűvé lettél, mert ecettel itattad szomjamat, lándzsával döfted át Üdvözítőd oldalát. – Én teéretted megvesszőztettem Egyiptomot elsőszülötteivel: és te engem megvesszőztél és kiszolgáltattál. – Én kivezettelek Egyiptomból, a Fáraót alámerítetvén a Vörös tengerbe: és te átadtál engem a főpapoknak. – Én megnyitottam előtted a tengert: és te lándzsával megnyitottad oldalamat. – Én előtted jártam a felhőoszlopban: és te engem Pilátus tanácsházába vezettél. – Én mannával tápláltalak a pusztában: és te engem arcul vertél és megvesszőztél. – Én téged forrásvízzel itattalak a sziklából: és te engem epével s ecettel itattál. – Én teéretted megvertem a kananeusok királyait: és te náddal verted meg fejemet. – Én neked királyi pálcát adtam: és te fejemre töviskoszorút adtál. – Én téged felmagasztaltalak nagy erővel: és te engemet felmagasztaltál a kereszt bitófáján. Én nemzetem, te ellened mit vétettem? vagy miben szomorítottalak meg? felelj nekem.”
     A nagypénteki liturgia eme panaszénekéhez feltűnő és bizonyára nem véletlen párhuzamot találunk a zsidó pászka-lakoma egyik központi imájában, a Dajenu-ban („elég lett volna nekünk”). A Dajenu egy himnusz, melyben a zsidók Istennek azért a sok csodájáért adnak hálát, mellyel őket az egyiptomiak kezéből kiszabadította és az Ígéret Földjére vezette. Vagyis azokért a csodákért, melyeket Jézus panaszában felsorol, és amelyért ő a megérdemelt hála helyett az „ok nélküli gyűlöletet” kapta.

A második templom 70-ben történt lerombolásával a zsidó nép elvesztette annak lehetőségét, hogy a bűnök bocsánatára áldozatot mutasson be. A kereszténység számára azonban ezen áldozat hatásosságának már negyven évvel korábban, a keresztre feszítéskor be kellett volna végződnie. Hiszen az Ószövetséget, a bűnök bocsánatára hozott állatáldozataival, akkor váltotta fel az Újszövetség, amikor Jézus vérét adta minden bűn bocsánatára. A zsidókhoz írt levél szerint (Zsid 9,1/3/7-14/24/26/28): „Mindenesetre az előző szövetségnek is megvolt a maga istentiszteleti rendje és földi szentélye: egy sátor. .. A második függöny mögött állt a legszentebbnek nevezett sátorrész. … A másodikba azonban csak a főpap lépett be, egyszer egy évben, azzal a vérrel, amelyet a maga és a nép bűneiért áldozott föl. A Szentlélek ezzel azt jelezte, hogy addig, amíg az első sátor fennáll, a legszentebb szentélybe vezető út nem nyílik meg. Ez úgy fogható fel, mint utalás a jelen időkre, mert hisz ott olyan ajándékot és áldozatot mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkileg nem tehetik tökéletessé; tudniillik csak testi szertartások, amelyek ételből, italból és különféle lemosásokból állnak, és kötelező erejük csak az újjárendezés idejéig tart. Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk. … Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. … Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. … Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak bűnét elvegye.”

Mind a Talmud, mind a Sohar (a misztikus zsidó tanok nem-kanonikus könyve, amely először Spanyolországban a 13. században tűnt fel, bár eredete a 2. századra nyúlik vissza) beszámol arról, hogyan lépett be a főpap egyszer egy évben – a Jom Kippur, a „kiengesztelés napján” – a Legszentebbe és minden izraelita bűneiért az áldozatot bemutatta. Mindkét irat megemlíti a „vörös szalag csodáját”: egy vörös szalag csodálatos módon fehér lett annak jeléül, hogy Isten elfogadta az áldozatot. „Ezen a napon minden bűn megbocsáttatik. Isten megbocsát Izraelnek. .. Egy bizonyos vörös szalag által megtudják, vajon a pap sikerrel járt-e. Ha a szalag vörösből fehérre változott, mind fent, mind lent ujjongás tört ki. Ha a szalag nem változtatta meg a színét, akkor mindannyian szomorúak lettek, mert tudták, hogy imáik nem nyertek meghallgatást.”
     A fehérre változott vörös szalag annak jele lett, hogy Isten elfogadta az áldozatot és a zsidó népnek megbocsátotta bűneit. („Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó: és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Iz 1,18)

Azonban maga a Talmud tanúsítja, hogy ez a nagy csoda, a főpapi áldozat elfogadásának és a bűnök megbocsátásának isteni igazolása, negyven évvel a templom lerombolása előtt megszűnt bekövetkezni. A Talmud erre vonatkozó helye (Rosh Hashanah 31b) így szól: „Eredetileg a vörös szalagot a külső (templom-) udvar kapujára erősítették. Ha fehér lett, örült a nép, de ha nem lett fehér, szomorkodott. Negyven évvel a templom elpusztítása előttől kezdve a vörös szalag soha többé nem lett fehér, hanem minden évben vörös maradt.”

A templom körülbelül 70-ben pusztult el; eszerint a csoda a 30-as év óta nem következett be többé, pontosan az év óta, amikor a keresztre-feszítés lezajlott – a keresztre-feszítés, amely az Ószövetség áldozatát Jézus keresztáldozatával helyettesítette. Az Újszövetség szerint abban a pillanatban, amikor Jézus meghalt, a templom függönye, mely a legszentebbet rejtette, kettéhasadt, és ez az Ószövetség és az ószövetségi áldozati adományok hatásosságának végét szimbolizálta. (Mt 27,51; Mk 15,38; Lk 23,45) A Talmud öntudatlanul maga igazolja ezzel a beszámolóval, hogy ettől kezdve – a templom 70-ben történt elpusztulása előtt 40 évvel – a vörös szalag soha többet nem lett fehér (azaz Isten többé nem fogadta el a neki bemutatott ószövetségi áldozatot).