„Minden, aki magát felmagasztalja, megaláztatik”
Prédikáció Pünkösd utáni tizedik vasárnapra
Lepsényi Miklós,
ferences áldozópap, pozsonyi hitszónok prédikációja 1888-ból

„Minden, aki magát felmagasztalja, megaláztatik” (Luk 18,14)

Mit ítéltek a mai farizeus imádságáról? Úgy-e furcsa egy imádság az? Sőt nem is lehet imának mondani, hanem büszke kérkedésnek, haszontalan dicsekvésnek kell neveznünk. A szent evangélista is csak azért mondja imának, hogy figyelmünket a meg nem felelő kifejezés által felhívja, és lefesse előttünk a farizeus lelki vakságát, ki még azt sem tudta, hogy kell imádkozni s úgy hívé, hogy néhány jobb cselekedetének büszke hánytorgatásával Istent valami igen nagy dicsőítésben részesíti. Szegény tudatlan farizeus! hát te azt hiszed, hogy mivel kétszer böjtölsz hetenkint, mivel mindenből megadod a tizedet és nem tartozol a ragadozók, nem az igaztalanok, nem a házasságtörők sorába – azt hiszed, hogy a te helyed már az Úr Isten előtt lesz, hogy egyenesen a mennyországba röpülsz?
     Igaz, jól tetted, hogy a böjtöket megtartád, igazságosan cselekedtél, hogy a tizedet megadtad, hasznodra volt a ragadozás, igaztalanság és házasságtörés bűneitől való tartózkodás; de ezzel még nem nyitottad fel a mennyországot: „Ezeket szükség volt cselekedni” (Mt 23,23), mint az evangélium mondja. Tagadhatatlan, hogy a kötelesség pontos teljesítése is méltó az elismerés babérjára és a törvények szigorú megtartása is dicséretes; de ha egyéb jó nem járul hozzá, ez magában nem elegendő. Éppen a mai farizeus példa erre. Sok jó cselekedetet vitt véghez, a parancsokat is megtartotta, és mégis mit mond Üdvözítőnk? Rámutat a szegény vámosra, aki ily cselekedeteket nem hordogathatott fel, sőt kényszerült beismerni, hogy bizony nagyon sokszor megszegi az Isten törvényét és igen bűnös – s azt mondja: ez, t. i. a vámos, megigazulva méne házához, inkább mint amaz, t. i. a farizeus. Hát aztán hogy van ez, édes Hallgatóim?

A farizeus sok jót, a vámos sok rosszat cselekedett; a farizeus az Úr törvényeit megtartá, a vámos megszegte azokat; a farizeus kerülte a bűnt, a vámos nem igen. És mégis a vámos igazult meg! Hát miként lehet ez? Igazság-e ez? Isten, ki ott fenn, az ég derült boltján tartod csillagtrónusodat, hova tűnt igazságod, mely minden intézkedésedet fénykörben tünteti föl? Hol az igazság azon tényedben, mely a törvényt tartó farizeust kegyedből kirekeszti, a törvényszegő vámost pedig megigazulttá teszi? Ah, hallgass el káromló ajak, némulj el becsmérlő nyelv, szűnj meg dobogni gyanakvó szív, mely az örök Igazságot botlásról vádlod? Isten és hamis ítélet! Igazság és igazságtalanság! Merő ellentmondások.

Mint mindig, úgy most is változhatatlan igazsága szerint cselekedett Ő. Nem igazult meg a farizeus, mert jóságával kérkedett, kevélyen hánytorgatta jó tetteid; ellenben a szegény vámos alázatosan elismerte bűnösségét és buzgó lélekkel esedezett az Isten irgalmáért. Azért megigazultan hagyta el az Úr házát. Tehát a kevélység az, mely a farizeusnak örök romlását okozta; a kevélység volt, mely miatt nem igazulhatott meg; a kevélység volt az, mely megfosztotta őt érdemeitől és azoknak jutalmától is, a mennyei dicsőségtől. A kevélység tehát sok rossznak kútforrása. Azért mondja a bölcs Sirák: „Isten és emberek előtt gyűlöletes a kevélység.” (Sir 10,7) Itt a bölcs kevélység alatt a kevély embert értette, ki valóban mindenki előtt gyűlöletes. De fájdalommal kell megvallanunk. hogy magát e bűnt az emberiség egy jelentékeny része nem gyűlöli, sőt, a kevélység karjai között nagyonis jól érzi magát. Tán többen is gyűlölnék e bűnt, ha tudnák, mily gyűlöletes az Isten előtt.

Bár ne találkoznék közöttünk is, ki ez undok bűnnek nyögi vészes rabigáját! De ha mégis találkozik, óhajtanám az Isten alázatának megnyerni azt, s e végből fogom e jelen szent órában, a kevélység gyűlöletes voltát bizonyítani, feltüntetvén, hogy
     1. a kevélység csakugyan gyűlöletes az Úr előtt;
     2. miért gyűlöletes a kevélység Ő előtte?

Isten gyűlöli, utálja a kevélységet. Minden bűn Isten utálatának tárgya. S vajon lehetne-e ez másként? Ő, a legszentebb, a legjobb, a legtisztább ne utálja-e azt, ami a szentség lerontója, az életjóság megsemmisítője, a tisztaság elrablója? Lehet-e nem gyűlölnie azt, ami a boldogságnak általa emelt csarnokát lerontja, az emberiség elé tűzött remény fényes csillagától elrabolja az aranysugarakat, a jobb jövőben való hitet megingatja, sőt nem ritkán végleg kiöli, s a legfenségesebb teremtményt megfosztja egyedüli céljától, bezárván előtte a mennyország ajtaját?
     A bűn tehát nem más, mint Isten intézkedéseinek és parancsainak megvetése; nem más, mint fellázadás a törvények ellen és azok lábbal tiprása. Igen, ez a bűn. És azért képezi a bűn Isten gyűlöletének tárgyát. De bűn a kevélység is. Tehát a kevélységet is gyü1öli Isten és szörnyen bünteti mindazokat, akik e bűn halálthozó tőrébe jutván, attól menekülni nem igyekszenek.
     Titeket idézlek fel a pokol sötét mélyéből, ti elbukott angyalok, kik egykor a mennyország fénykörében éltetek és mondhatatlan gyönyörrel éltétek annak boldogságát, titeket idézlek fel tanúbizonyságul. Mondjátok el: mi fosztott meg titeket a mennyei boldogságtól? mi vetett az örök lángok közé? Ah! hallom a zokogó választ. Ti így válaszoltok: a kevélység volt ez!

Igen, a kevélység, Isten utálatának méltó tárgya! Oh! ha a kevélység nem volna, mi még most is a paradicsom boldogságát élveznénk, ártatlanságunk szeplőtlenül, mint fényes nap ragyogna ma is, az Isten szeretetét soha el nem veszítettük volna, és nem kellett volna édes Üdvözítőnk szent vérének folynia, hogy az örök élet kapui feltáruljanak. De a gonosz szellem a bűnt – elrejtendő annak undokságát – cifra mezbe öltöztetve ismerteté meg ősszüleinkkel. A mez, a mindentudás sugaraiból volt szőve. Mindent tudni fogtok; minden titok feltárul előttetek, „olyanok lesztek, mint az istenek, jót és gonoszat tudók”. (1 Móz 3,5) Így beszélt a csábító szellem. És őseink kebelében felbuggyant a kevélység forrása: Istenhez hasonlók akartak lenni; óhajtottak tudni mindent, nem akarának az Úr alattvalói lenni, hanem szerettek volna felemelkedni őhozzá és osztozni a világuralomban.
     S mi lett a kevély nagyravágyás következménye? Mi? Büntetés, szigorú büntetés! Úgy jártak őseink, mint a kevély angyalok, kik meg akarták fosztani trónjától Teremtőjüket, ki akarták csikarni kezéből a kormánypálcát és köztársaságot akartak alapítani az égben. Igen, így jártak őseink is; kiestek Isten kegyelméből, bezárult előttük az ég és megnyílt a pokol. Jól mondja tehát a bölcs, hogy „a kevélyt megalázás követi”. (Péld 29,25)
     Nem érte volna megalázás sem az angyalokat, sem ősszüleinket, sem a babiloni torony építőit, sem a fáraót, ha a kevélység nem uralkodott volna rajtok. De mivel a kevélység rabjai voltak, meg kellett aláztatniuk; mert a mai evangélium szerint: minden, ki magát felmagasztalja, megaláztatik. Fölemelkedtek, tehát megaláztatának. És a megaláztatást semmiféle kevély ki nem kerülheti. Azt mondja Abdiás által az Úr: „Ha felemelkedel is, mint a sas, és ha a csillagok közé helyezed is fészkedet: onnét is levonlak téged.”
     Nincs oly magasság, melyre az Úr keze föl nem érne, honnét le nem ránthatna minket. Mily magasan állott Nabukodonozor király? Aranya, ezüstje töménytelen, gyöngyeinek sokasága a tengerével vetekedett, hatalma rettegett és palotája oly fényes volt, mint egy második ég; istenként imádtatá magát. És e kevélység magaslatáról mily mélyen bukott alá? Nem szegény, nem nyomorék, nem koldus lőn, hanem állat és barmaival együtt harapta a mező füvét. Így bünteti Isten a kevélységet; mert a kevélység őelőtte gyűlöletes.

Oh bár távol tartanók magunkat e bűntől! bár az alázat völgye lenne mindenkor a mi tartózkodási helyünk! Mert e völgy a menny előcsarnoka, csak innét visz egyedül út a boldogság hazájába. Akik e völgyben élnek, bírják Istennek mindennél drágább szeretetét; akik pedig elhagyják azt, s a kevélység hegyén mászkálnak, éppen oly gyűlöletesek Isten előtt, mint maga a kevélység bűne.

De lássuk: miért gyűlöletes a kevélység annyira Isten előtt?

Azért, mert a kevélység
     a) elvonja az embert Istentől. Az alázatos szívű elismeri gyarlóságát, sokszoros botlásait; elismeri erőtlenségét; belátja, hogy Istennek kell köszönnie, ha jót tenni szerencsés volt, Istennek, ki keble mélyén a jó gondolatot felfakasztá, annak keresztülvitelében gyámolitá, tehetetlenségét isteni malasztjával gyámolitá. Az alázatos szívű elismeri, hogy Isten az ura, kinek ingyen kegyelméből bírja javait; elismeri, hogy neki engedelmességgel tartozik és a hála kényszeríti törvényei iránti hódolatra. Az alázatos szívű nem ismer más rendeltetést Isten akaratának buzgó teljesítésénél és azért életének fő feladatául ez akarat betöltését tekinti. Ha pedig a csábító lélek vagy a szív bűnös vágyai őt elejték. Ha lelke megsebesült, üdvössége veszélybe jutott, ártatlanságának fehér lilioma elfonnyadt, erénye megmérgezve halódik, ha bűneivel Istent mélyen sérté, odaborul a bocsánat trónjához, feltárja lelke állapotát, fájdalomkönnyeit hullatja, javulást fogad és bocsánatért esd. És Isten helyettese megnyitja neki a kegyelem kincstárát, megenyhíti fájdalmát, eloszlatja szívbánatát, s a menny édes vigasztalásával tölti el lelkét. És az alázatos szívű könnyebbült kebellel hagyja el Isten házát.

De nem így a kevély. Ő mindent önmagának tulajdonit. Vagyonában szorgalmának gyümölcsét látja, egészségét rendes életmódjának tudja be, vállalatainak sikerét tudományának, ügyességének tulajdonítja, boldogságát önalkotásának tekinti. Mindent saját érdemének tart, Isten áldásának pedig semmit. S ezért köszönetet mondani eszébe sem jut, Isten parancsait megtartani, törvényeinek engedelmeskedni, szerinte fölösleges; életét Jézus életéhez alkalmazni, a bűnöktől tartózkodni s azoktól másokat is tartóztatni, a gonoszságot kerülni s másokat is elvonni attól, nézete szerint szükségtelen.

S mi történik? Az, hogy mindig nagyobb és nagyobb bűnökbe merül, mindig jobban és jobban eltér az Istentől. Úgy él, mintha nem is léteznék az örök Bíró, ki egykor szigorú számadásra vonja; mintha szemtükrének elhomályosodásával, az ajak megkékeltével mindennek vége szakadna, s a szemfedéllel a kárpit örökre legördülne. Bűnökbe esve, megtisztulni nem igyekszik, lelke üdvét biztosítani nem siet, nem omol a pap lábaihoz töredelmesen bevallani vétkeit, hogy a lélek orvosa megismervén a betegséget, hasznos gyógyírt nyújthasson. Bűnei, bár nehezedjenek ónsúllyal lelkére, nem háborgatják, azok miatt nyugodtan alszik. A belső fájdalom tépelődését, a bűnbánat könnyeit nem ismeri. Szóval, Istenről tökéletesen megfeledkezik és szívének titkos vágya, a gonosz lélek sugallata szerint él.

S aztán ne legyen gyűlöletes Isten előtt a kevély, ki így megfeledkezik róla, így elszakad tőle? „Ti elhagytatok engem, én is elhagy lak titeket” (2 Krón 12,5), így szól a kevélyekhez az Úr. És mi sors vár arra, akit az Úr elhagy? Veszedelem itt e földön és a síron túl. Hisz „magunktól tehetetlenek vagyunk, minden elégséges voltunk az Istentől van!” (2 Kor 3,5) De ha őt elhagyjuk s ő elhagy minket, hasztalan fáradozunk, hasztalan igyekszünk: Isten gyűlölete és átka fog lebegni fejünk felett, s ez átok mindent megsemmisít.

Gyűlöletes Isten előtt a kevélység
     b) azért, mert meggyilkolja a felebaráti szeretetet. Isten szeretete után mindjárt a felebaráti szeretet következik. A főtörvénynek, melyen az írás és próféták függnek, egyik ágazatja ez. Aki felebarátját nem szereti, annak jövő életét vészteljes föllegek borítják.
     Lássuk tehát: szereti-e felebarátját a kevély? A kevély mindenkit maga alatt lát, mindenkit lenéz, megvet. Ha gazdag, megveti a szegényebb ember, társát, ki talán nem dobálódzhatik a pénzzel; ha szegény, megveti a gazdagot, kiben csak eltipróját látja. Ha úr, megveti a szolgát; ha szolga, megveti urát, kit zsarnokának tart. Ha szép, deli termetű, megveti a rútat; ha rút, nyomorék, irigységből megveti azt, akire pazar kézzel szórta kincseit a természet. Ha erős, nagyhatalmú, megveti a gyöngét; ha erőtlen, megveti a hatalmast. És így tovább, akinek szívében kevélység székel, az megveti embertársát. Szeretet helyett gyűlölettel fog viseltetni iránta. Lábbal tapodja Isten parancsát, melyet már Mózes által hangoztatott: „Szeressed felebarátodat mint magadat” (3 Móz 19,18), s melyet szent Jánosnál is világosan így fejez ki: „Ezt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.” (Jn 15,16)
     Ki mer e parancsolatnak ellenszegülni? Ki volna elég vakmerő, megvetni azt? Ki? A kevély. Nem hallja ő az Úr parancsát, nem fenyegetéseit, nem rettegi, nem féli ostorát, neveti poklát és megveti felebarátját. Döröghet feléje Isten: Várj, te felfuvalkodott, gőgös ember! megsuhogtatom a büntetés ostorát feletted! Ő nem hallja az Úr szavát, nem rettegi fenyegetéseit, nem féli ostorát, neveti poklát és megveti felebarátját. Ilyen a kevély ember. Isten szavára siket, intéseire érzéketlen, büntetéseire vak marad. Hiába fenyegeti az Úr, ő azért csak magát szereti, embertársait pedig lenézi. A kevélység önző, nem engedi, hogy mások is osztozzanak a szeretet kincsében. Mindent önmaga számára tartogat. Ne legyen-e hát gyűlöletes Isten előtt az ily kevély, aki mindenkit megvet?
     Oh bizonyára gyűlöletes. s nem is kerülheti ki a büntetés vesszejét. Ti már hallottátok Urunk példabeszédét a dúsgazdagról és Lázárról. A dúsgazdag kevély volt kincseire, aranyaira, bíbor, selyem rongyaira, fényes palotájára, és a szegény Lázárt tekintetre sem méltatá. De oh! mily iszonyúan kellett bűnhődnie e kevélységért! A pokol mélyébe vettetett, a pokol lángjai közé aláztatott.

Amint járt a dúsgazdag kevélysége miatt, úgy járnak a kevélyek mindnyájan. Isten iszonyú büntetése nehezedik reájok, és össze fognak roskadni e büntetés szörnyű súlya alatt. „A kevélynek házát lerombolja az Úr” – így szól a Példabeszédek könyve. (Péld 15,25) Igen, lerombolja, mint a jeruzsálemi templomot, melyet a hitehagyott, kevély Julián császár, Istennel dacolva, újra akart építeni.

Legyünk bölcsebbek ez eszeveszett császárnál. Ne dacoljunk Istennel a kevélység által; alázzuk meg magunkat, tudván azt, hogy a kevélység gyűlöletes Őelőtte, az alázatosság pedig szerfelett kedves; tudván, hogy minden, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, s aki megalázza, felmagasztaltatik – fel az örök dicsőség honába. Amen.


VISSZA


a KÖNYVTÁR oldalra                              a HÍREK oldalra                              a KEZDŐLAPRA