„És hozának neki egy siket-némát” (Mr 7,32)

Nehéz meghatározni, hogy a siketség nagyobb csapás-e, vagy pedig a némaság. Mind a kettő sok gyönyörtől van megfosztva. Istenem! mily szomorú a szegény siket élete! Akinek ép hallása van, gyönyörködik az emberi beszédben, a madarak énekében, a zene hangjaiban, de a szegény siket mindezektől meg van fosztva. Akinek ép hallása van, sokat tanulhat másoktól, üdvös dolgokat hallhat a bölcsektől; de a siket e szerencsében nem részesülhet. Őkörüle örökös csend honol; ő nem hall semmit. Míg mások barátságos társalgásba merülnek, ő kényszerül félrevonulni. Oh mily rideg reá nézve ez élet!
     Nem kevésbé szerencsétlen a néma. Érzelmeit nem közölheti, szíve fájdalmát ki nem öntheti, örömeit nem oszthatja meg. Mily boldogság a szomorúak vigasztalása, a tudatlanok tanítása! De a szegény néma e boldogságot nem ismeri. Ő nem vigasztalhat, ő nem taníthat; mert nyelve meg van kötve.
     Melyik látogatás nagyobb? A siketség? A némaság? Oh kedves hallgatóim! mindenik igen súlyos kereszt. Mi – Istennek legyen hála! – hallunk és beszélünk. Két nagy ajándékát bírjuk Istennek. De meg is kell becsülnünk mindeniket.
     Hogy igen hosszas ne legyek, e két ajándéknak most csak egyikét: a hallás ajándékát veszem fel beszédtárgyul, kifejtvén előttetek, hogy miként kell ez ajándékot használnunk.

A hallás Isten megbecsülhetetlen ajándéka. Ti, kik ép fülekkel vagytok megáldva, tán nem is tudjátok e nagy ajándékot kellően méltányolni. Mert úgy van az ember, hogy mindennek becsét csak akkor tudja igazán meghatározni, ha nem bírja azt. Amit bírunk, aminek áldásait élvezzük, azt nem igen szoktuk megbecsülni. Ha érdeme szerint megbecsülnők Isten ez ajándékát, a hallást másképp használnók, mint ahogyan használjuk azt. Nem bántanók még ezzel is a jóságos Teremtőt. Igen, még füleinkkel is vétkezünk. Ahelyett, hogy az Úr dicsőítésére használnók azokat, sértjük velök Istent. Ugy látom, hogy a csodálkozás kifejezése ül arcotokon. Ti mintegy azt kérditek: hogyan lehetne hallásunkkal Istent sérteni? Hogyan? Azonnal elmondom.

Nem jól használjuk füleinket, tehát sértjük velök Istent, ha meghallgatunk olyakat, miket nem kellene. A szentírás azt mondja: „Sövényezd be füleidet tövisekkel, ne hallgass a gonosz nyelvre.” (Sir 28,28) Minő töviseket ért itt a szent könyv? A jámborság töviseit. Ezeken t. i. semmi rossz nem hatol át. Azért a jámborság töviseit kell füleink ajtai elé ültetnünk, ha hallásunkkal Istent bántani nem akarjuk. Aki pedig a jámborság töviseivel sövényezi el füleit, az semmi gonoszat nem hallhat.
     Hát, aki a gonoszságokat szívesen hallgatja, figyelembe veszi-e az a Szentlélek intelmét? Elsövényezi-e füleit a jámborság töviseivel? Pedig sokan vannak, kik csak akkor érzik magukat igazán jól, ha ocsmányságokat hallhatnak. Mily sokan kacagnak a cifra káromkodások felett! Úgy szólván, nem találkozik ember, aki füleit az istenbántalmazásoktól elfordítaná. És az ily szerencsétlenek azt gondolják, hogy nem is sértik Istent, ha ők az ilyen beszédeket csak hallgatják. Már hogyne sértenétek? Aki valamit nem ellenez, azt mutatja, hogy beleegyezik. Aki az istenkáromlót hallgatja és felségsértései ellen nem tiltakozik, sőt talán még kacag is felettök, az maga is felségsértő, maga is istenkáromló; megsérti azt a legnagyobb Felséget, ki az egek dicsőségében trónol, ki a bosszúállás Ura, a bosszúállás Istene lévén (Zsolt 93,1) megfizet annak idején. (5 Móz 32,35) Az ilyen fülek bántják Istent, és bizonyára nagyobb szerencse volna siketnek lenni, mint a gonoszságokat hallgatni. Szörnyű istensértés, így használni e becses érzéket, e nagy fontosságú ajándékot.
     Oh, te istentelen gonosz! kinek füle minden káromkodás hallására nyitva áll, megérdemled-e Istennek e becses adományát? méltó vagy-e az ép fülekre, melyekkel az Isten megajándékozott? Nem szégyenled magadat tenmagad előtt, hogy ily gonoszul élsz vissza a te Urad kegyességével? Vajon nem alkothatott volna-e siketnek? Nem rakhatott volna-e füled ajtaira le nem verhető zárakat? Nem tehette volna-e meg, hogy egy hangot se hallj? Oh bizonyára! De ő jó volt hozzád, kegyesen bánt veled, irgalmával halmozott el; ő azt akarta, hogy gyönyörködjél a természet hangjaiban, halljad a bizalom szavát, a barátság beszédét, a szív szeretetének kellemes énekét. Mily jótétemény! És e jótéteményért te durvasággal fizetsz; a nagy ajándékot arra használod, hogy Isten sértegetéseit hallgatod. Istenem! mily hálátlanság, mily rút hálátlanság ez! Ember! nem utálod, nem veted-e meg magadat, kebled e hálátlanságáért?

Rosszul használja füleit az is, ki felebarátja becsületének ártó beszédeket hallgat. A rágalmazás nagyon elharapódzott napjainkban. Bizonyos kárörömmel adják tovább egymás hibáit, gyarlóságait, mintha bizony volna ember, kit a gyarlóság meg nem ejthet, ki hibanélküli, ki tökéletes. Aki folyton felebarátján rágódik, gondolja meg, hogy őrajta is lehetne ám találni kifogásolandót, s ha ezt embertársa nem teszi, nem azért történik, mintha minden hiba felett állna, hanem igenis azért, mert embertársa nem oly kegyetlen, vadállat, jobb szívű, mint ő, nem találja boldogságát abban, ha másokat piszkolhat. S ezzel az ily nemes szív csak önmagát dicséri meg, míg önmagát gyalázza a piszkolódó, ki örök-mindig mások szemetén turkálódik. Hasonló azon féreghez, mely csak a trágyában érzi jól magát. Valóságos ganajkukac. Hamarosan kiveszne azonban minden rágalom, ha a gonosznyelvűekre kisem hallgatna, ha mindenki elkerülné és megvetné őket. Ámde vannak sokan, kik velük együtt örömmel turkálódnak a szemétdombon, kik szívesen hallgatják mások gyalázatát. Oh! ha oly szívesen tennék minden kötelességüket, ha oly szívesen és buzgón hallgatnák Isten igéjét, de könnyű volna üdvözülniük!

Gondoljátok meg, szerencsétlenek, hogy ti nem hallgattok Istenre. Ő azt mondja ugyanis: „Ne légy a rágalmazó nép között” (3 Móz 19,16), és mégis a rágalmazókkal tartotok. Máshol megint így szól: „A rágalmazó ajkak távol legyenek tőled” (Péld 4,24), és még sincsenek távol, mert közöttük élsz, közöttük forgolódol, szereted hallgatni őket. Majd ismét azt mondja: „A rágalmazókhoz ne vegyülj” (Péld 24,21), és mégis közöttük töltesz legtöbb időt.
     Mondd csak tehát, Isten rendelése szerint használod-e füledet? Sőt nem használod-e Isten akaratával ellenkezőleg? Hisz érthetően kimondja, hogy a rágalmazókhoz ne vegyülj, őket mint a tüzet kerüld, hadd el, a gonosz bélpoklosoktól tartózkodjál, és te mégis szívesen időzöl társaságukban. Ki kell mondanom, hogy nem érdemletted meg, hogy Isten a hallás eszközével megajándékozzon, mert ezzel saját károdra visszaélsz. Mily sokat bántod Istent azáltal, hogy a rágalmazókat meghallgatod! Ha a Teremtő elzárja füleidet, ha nem adja meg a hallás ajándékát, mily sok vétek elmarad. Valóban, Isten e nagy kincse csak károtokra van s jobb lett volna rátok nézve, ha süketen születtek.

Szent Pál apostol igy int minket: „Mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek.” (1 Kor 10,30) De ha mindent Isten dicsőségére kell cselekednünk, igy bizonyára a füleket is e célra, az Úr dicsőítésére kell használnunk. Mikor használjuk a hallás érzékét az Úr dicsőségére? Ha ahelyett, hogy az Isten-bántalmakat hallgatnánk, Isten-dicsőítéseket fogunk hallgatni.
     Én képtelen vagyok felfogni az emberi esztelenséget. Mintha csak azért adatott volna az embernek józan ész, hogy segélyével kikutassa minden tagjának célját s épen az ellenkezőre használja fel azokat. „Az egek beszélik az Isten dicsőségét” (Zsolt 18,2), és az ember nem akarja azt beszélni, nem akarja azt keresni. Mert, hogy a hallás érzékénél maradjunk, ki nem látja, hogy míg feltárja annak kapuit, midőn elzárnia kellene: addig elzárja azokat, midőn feltárnia kellene? Ki nem tudja, hogy míg szívesen, kacagva hallgatja a szitkokat, rágalmakat és istenkáromlásokat, a hazudozásokat, a buja tréfákat és dalokat: addig elfut, elmenekül a beszéd elől, mely Isten dicséretére hív föl, az ő nagyságát zengi, fenségét hirdeti? Hát tinektek Isten dicsősége nem kell? Tihozzátok szólok, gonoszok! kik a szent tanításokat nem hallgatjátok, a prédikációk elől elmentek. Hát a ti füleitek csak akkor nyílnak meg, midőn az ördög zsoldosai, az ő fekete urak óhaja szerint bántalmakkal illetik a szentek Szentjét? Csak a bűnt halljátok meg? Csak a gonoszságok hangjai hozzák működésbe hallási szerveteket? Hát Isten dicsősége tielőttetek semmi? Amit a madarak is zengenek, a folyók susognak, a csendes szellő és a dühöngő orkán hirdetnek, a zúgó tenger hullám-nyelvekkel kiáltoz, a földrengés dörög, a menydörgés ordít: te azt nem hallod? nem érted? Oh szerencsétlen fülek, melyek az isteni tisztelet hangjai előtt elzárkóztok, vagy azok előtt fel nem nyíltok!
     Szerencsétlen a siket, ki nem hallja édes anyja szavát; kinek e nagy mindenség némának tűnik fel: de sokkal szerencsétlenebbek vagytok ti, kik hallotok ugyan, de csak gonoszságokat, bűnt, istensértést. szitkot és káromlást, rágalmat és hazudozást. Ez erkölcsi siketség, s azért sokkal rosszabb a testinél.

Majd változik a szerep. Akik most az Úr dicsőségét, az egek beszédét meghallgatni, megérteni nem akarjátok, de az ördögi hangokat annál inkább megértitek, majd eldugul fületek és nem fogtok mást hallani, mint szitkot, káromlást, fogcsikorgatást, jajt és fájdalmas, szakadatlan ordítást. Ordítást – a pokolban! Ha ilyenben gyönyörködtetek e földön, lesz benne majd részetek a másvilágon is.

De miért fárasztom magamat? Miért kiáltozom az átok szavát? Hisz a Szentlélek ereszkedik hozzám és igy beszél: „Az esztelenek füleibe ne szólj. mert megvetik a te beszédednek tanítását.” (Péld 23,9) Miért beszélek tehát az erkölcsi siketeknek? Hisz sikere beszédemnek nem lesz; mert a Szentlélek lám megmondja, hogy az esztelenek megvetik tanításomat. Miért nem hallgatok tehát? Én beszélek, hogy kötelességemet teljesítsem; én beszélek, hogy óvjam a veszedelemtől őket: én beszélek, hogy majd az ítélet napján odaállhassak Isten ítélő széke elé és mondhassam: Nézd, Uram! e gonoszokat. Én intettem őket; én nem egyszer mondtam nekik, hogy a veszedelem útján járnak; én kértem őket, hogy térjenek meg; fenyegettem őket büntető ostoroddal; de ők elzárták füleiket, nem akartak hinni; mivel esztelenek voltak, megvetették beszédemet. Oh! hogyan fog rájuk tekinteni az Úr ekkor? hogyan fogja tekintetének egy villámsugarával a földre teríteni, semmivé tenni őket? Akkor majd nyöszörögnek és sírnak, akkor majd jajgatnak és kiáltoznak. De segíthetnek-e ezzel? Nem! nem!

Most azonban még van időtők, ti szerencsétlenek! Hallgassátok Isten dicséretét. „A bölcsek füle keresi a tanítást” (Péld 18,15), mondja a szent könyv. Ha bölcsek vagytok, használjátok füleiteket jóra, arra a célra, amelyre azokat Isten teremté. Hallgassátok a jót és ne a gonoszságot. Esztelenek voltak azok, akikről a próféta azt mondja: „Bedugták füleiket, hogy ne halljanak.” (Zak 7,11) Fölteszem rólatok, hogy ti nem óhajtotok ez esztelenek közé tartozni. Dugjátok be tehát füleiteket akkor, midőn gonosz beszédek folynak előttetek, de az Úr dicséretének hallására legyetek mindenkor készen. Amen.