„Szeressed felebarátodat, mint tennenmagadat” (Luk 10,7)

Szinte furcsának tetszik napjainkban e tan. Az igaz, hogy korunk álbölcsei is eléggé hangoztatják a szeretetet, úton-útfélen eleget prédikálnak róla; szépen el tudják mondani, hogy ez az érzelem képezi a szív nemességének csalhatatlan zálogát; hogy ez dicsőíti meg az embert, ez könnyíti az élet terhét; de azért a gyakorlatban mégis hidegséget, szeretetlenséget látunk. Ki szereti most embertársát igazán, szíve mélyéből? Ki szereti őt az Istenért?

Nagyon, de nagyon kevesen. Akik mutatnak is felebarátjuk iránt olyan vonzalom, ragaszkodás félét, legnagyobb részt érdekből teszik. Mindent az érdek igazgat manap. Ez a világ ügyeit mozgató rugó. Igen, legtöbbnyire érdek köti az embert az emberhez, érdek tartja össze a jó barátokat, érdek vezérli a hódolókat, érdek szövi még a szív érzelmeinek finom szálait is, érdekből köttetik számtalan házasság. És ilyenkor nagyon jó tanítvány a világ. Szófogadó, engedelmes. Ha érdeke úgy kívánja, teljes szívéből szereti felebarátját; kész megesküdni, hogy életét is áldozná éretted; ilyenkor csupa tisztelet, ragaszkodás. De csakhamar a faképnél hagy, ha semmi haszon nem háramlik ebből reája. Ekkor közönyös szenvedésed iránt; nem igen siet segélyedre.

Nem ily felebaráti szeretetet hirdetett Jézus Krisztus. Az ő evangéliuma szerint szeretni kell minden mellék-tekintet nélkül az összes emberiséget, szeretni még azon esetben is, ha ez áldozatot követelne. Csak aki ilyen szeretetet ápol szívében, az teljesíti Krisztus parancsát. A mai evangéliumban említett szamaritánus szívét igazi szeretet dobogtatta; mert ő készségesen sietett az ismeretlennek segedelmére. Bekötötte sebeit, barmára ülteté és bevitte a városba, ahol még pénzt is fizetett, csakhogy jó gondviselésben részesüljön a beteg. Ilyen szeretetnek kellene minden szívben lakoznia. Oh, mily boldog lenne akkor az emberiség.

A világon, erkölcsileg tekintve, kétféle ember van: úgy mint jámborok és rosszak. Krisztus törvénye szerint minden felebarátot tartozunk szeretni. Felebarátunk pedig minden ember, kivétel nélkül – így tehát kivétel nélkül minden embert kell szeretnünk, a jót is, meg a rosszat is. Igen, nem szabad még a gonoszokat sem gyűlölnünk. A gonoszságot megvethetjük, sőt meg is kell vetnünk; a személy iránt azonban szeretet égjen szívünkben.
     Isten több helyen sürgeti a felebaráti szeretetet. Már Mózes által kötelezte erre a zsidóságot. (3 Móz 19,17-18) Jézus, Sirák:fia is így szól: „Szeresd felebarátodat és hűséggel csatlakozzál hozzája.” (Sir 27,18) A Példabeszédek könyve szerint: „Aki lenézi felebarátját, vétkezik.” (Péld 14,21) És maga Isten legszentebb Fia nyilatkozik, mint a mai evangéliumból látható, éppen ez értelemben. Sőt szent János evangélista azt mondja, hogy a felebaráti szeretet által nyerhetjük el az örök életet. Így szól ugyanis: „Mi tudjuk, hogy a halálból átvitetünk az életre, mert szeretjük felebarátainkat.” Tehát azért, mivel szeretjük őket. S hozzá teszi az apostol: „Minden, aki gyűlöli felebarátját, gyilkos az.” (1 Jn 3,14-15)
     Oh egek! mily fontos tehát a felebarát szeretete. Enélkül nem juthatunk az angyalok boldogságába. .Alexandriai szent Cirill így kiált fel: „Senki ne higgye, hogy egyéb erények gyakorlása által valami nagyot elér, hahogy felebarátait igaz módon nem szereti.” Felebaráti szeretet nélkül mi érdemet sem nyerhetünk, sőt mi jót sem vihetünk véghez. Genuai szent Katalin egyszer így sóhajta Istenhez: „Azt parancsolod, Istenem! hogy felebarátomat szeressem: én pedig tekívüled senkit sem tudok szeretni.” Mire az isteni Megváltó ily feleletet adott: „Leányom! aki engem szeret, szereti mindazt is, aki énáltalam szerettetik.” De az a kérdés támad itt: mikor szeretjük felebarátunkat igazán? vagyis: hogyan kell szeretnünk, hogy szeretetünk helyes legyen? ki szereti helyesen felebarátját?

Akkor szeretjük igazán felebarátunkat, ha minden tőlünk kitelhető módon iparkodunk előmozdítani annak javát; ha készek vagyunk érette vagy miatta még kellemetlenségeket is eltűrni. Itt inkább lelki, mint földi javát értem; mert a lélek az első. Anyagi nyereségét csak akkor mozdíthatjuk elő, ha az szellemi veszteséggel nem jár. Ellenkező esetben megsértjük a felebaráti szeretet törvényét. Ha például valakinek lopásáról tudomásod van és te a tolvajt nem jelented fel, hanem hallgatsz: nem szereted őt, nem szereted felebarátodat; míg ellenben, aki föl fogja jelenteni, az szereti. Bámulsz te ezen? nem értheted meg e tant? Pedig úgy van. Ha följelented, szereted, ha hallgatsz felőle, gyűlölöd felebarátodat. Azonnal bebizonyítom ezt. Mondjátok csak meg: mi szokott történni a sikeres kísérlet után? Nemde másodszor is kísérletet teszünk? A második kísérletet követi a harmadik, ezt a negyedik, tizedik stb. Ha valaki lop és sikerül az neki, bizonyára nem hagy fel vele, hanem elmegy lopni másodszor is, századszor is. De ha mindjárt az első kísérletnél megégeti magát, azonnal rajta csípik és a szigorú fenyítés pontosan kijár: talán nem lesz kedve újra próbálni azt, ami miatt kemény büntetés érte; nem mer talán többször a máséhoz nyúlni. Igaz ugyan, hogy sok esetben nem fogják meg a tolvajt, hogy sikerül a csíny, de igaz az is, hogy nem történik semmi tolvajlás anélkül, hogy egy-két ember tudomással ne bírna a dolog felől. Miért nem teljesítik ezek kötelességüket? miért nem állnak a hatóság elé olyankor, bevádolni a vétkest? miért hallgatnak? Miért? Mivel nincs szívükben szeretet. Ha volna, bizonyára fölnyitnák szájokat. Aki valóban szereti felebarátját, ilyen esetben néma nem maradhat. Meggondolja, hogy a vétkes, ha büntetés nem éri, mind jobban belemerül gonoszságába, soha nem fogja a bűnt abbahagyni. És mi lesz így vele? mi lesz lelkével? nem fog-e elkárhozni? remélhet-e üdvösséget? Nem, nem, mert „sem a tolvajok, sem a fösvények nem fogják bírni az Isten országát” (1 Kor 6,10), mint szent Pál mondja. Azért tehát a szerető felebarát mindent elkövet, hogy a szerencsétlent megtérítse, a bűntől visszatartsa. Fölfedi gonoszságát; hadd érje büntetés. Így tán nem merészel rosszaságot követni el, félvén a fenyítéstől. Ekkor szereti felebarátját úgy, amint szent János kívánja, t. i. „nem szóval, se nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal!” (1 Jn 3,18)
     Mily sok lélek menekült meg a pokoltól az érdemlett fenyítés által! Sokan elkárhoztak volna bizonyára, ha gonosz szándékuk sikerül. Ne gondoljátok tehát, hogy a felebaráti szeretet minden gonoszság elnézésében áll. Ellenkezőleg. Nem az szereti felebarátját, aki annak bűneit elhallgatja; aki elnézi, hogy különféle gonoszságokat vigyen véghez; aki nem jelenti fel kihágásait, nem bünteti azokat. Nemcsak hogy szeretettel nem viseltetik az ilyen felebarátja iránt, de határozottan gyűlöli őt. Igenis, gyűlöli; mert el engedi merülni a bűnök fertőjében; engedi meggyökeresedni a gonoszságot szívében; engedi őt eltávozni Istentől, engedi annak megvetni szent kegyelmét, engedi a pokol tüzébe hullani.
     S aki a legnagyobb veszedelemtől, a pokoltól nem szabadítja meg embertársát, hanem hideg közönnyel nézi, miként vész el: vajon szeretettel viseltetik-e iránta? Nem, nem; sőt gyűlöli őt. Nem ott van tehát a ti ellenségtek, ahonnét a megérdemlett büntetés ostora ér, hanem a másik oldalon. Aki a gonoszokat dorgálja, fenyíti, az szereti őket; mert meg akarja menteni az örök kárhozattól; de aki kihágásait palástolgatja, mentegeti, az gyűlölettel viseltetik irántok; mert a pokol felé vezeti, a legnagyobb veszedelembe engedi rohanni őket, noha visszatarthatná.

De saját lelkét is veszedelembe dönti az ilyen. Ha egyszer engedi elveszni felebarátját, midőn megmenthetné, világos, hogy nem szereti őt; ha pedig nem szereti, akkor megszegi az isteni törvényt, melyet már Mózes által szívökre kötött a zsidóknak az Úr. És aki az Úr törvényét megszegi, mit várhat egyebet büntetésnél? Isten oly sokszor dörgi felénk: „Tartsátok meg parancsaimat” (3 Móz 18,30); oly sokszor kiáltja, hogy törvényei előtt hódolattal hajoljunk meg, hogy önkénytelenül is arra a gondolatra kell jönnünk, miszerint nem csekélység ez, hanem igen sok függ tőle; oly sokszor követeli törvényeinek tiszteletben tartását, hogy minmagunktól kellene kitalálnunk, ha nem volna is megírva, miszerint kemény büntetés éri azt, aki az isteni parancsokat lábaival tapossa. De meg is van írva Mózes ötödik könyvében, ahol is így szól az Úr: „Ha pedig meg nem akarod hallgatni a te Urad Istened szavát, hogy megtartsad és megcselekedjed minden parancsait és szertartásait, melyeket ma parancsolok neked: rád jőnek mindez átkok és megkörnyékeznek téged. Átkozott leszesz a városban, átkozott a mezőben. Átkozott leszen csűröd, és átkozottak éléstáraid. Átkozott méhed gyümölcse és földed gyümölcse, ökreid csordái és juhaid nyájai. Átkozott leszesz bemenvén, és átkozott kijővén. Éhséget és szűkölködést bocsát az Úr rád és fenyítéket minden dolgaidon, melyeket te cselekszel, míg eltipor téged és elveszít hamarsággal nagy gonoszságú találmányaidért, melyekben elhagytál engemet. Rád adja az Úr a mirigyhalált, míg elemészt téged a földről, melyet bírni mégy. Megver az Úr téged ínséggel, forrólázzal és hideggel, gyulladozással és hőséggel, megromlott léggel és ragyával, és üldözni fog, míg elveszesz.” (5 Móz 28,15-22) Ily iszonyatos átkokkal fenyegeti az Úr az ő parancsainak megvetőit! S hogy ez átkokat teljesedésbe is engedi menni, példa rá ugyancsak a zsidó nép, amelyben mindezek teljesedtek.

S nem fogná-e az Isten eme csapásokat azokra bocsátani, akik a felebaráti szeretet törvénye ellen vétenek? Jézus azt mondá egykor, hogy az Isten és a felebarát szeretetének törvényén függ az egész törvény és a próféták. Tehát a felebaráti szeretet törvénye az egyik főtörvény, a többi törvények alapja. Ha már most a kisebb törvények megszegése szörnyűséges csapásokat von fejünk fölé: mennyivel inkább várhatjuk a büntetést, ha az egyik főtörvényt, a felebaráti szeretetet, sértjük! Jaj nektek, ti szeretetlenek! Nem féltek az Úr büntetésétől? Oh, akkor még százszor jajabb!

„Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást”, így szólott Jézus szent János evangélista által. (Jn 15,12) Én is azt mondom nektek: szeressétek egymást, ha elátkozottak nem akartok lenni. A szeretet üdvözít, a szeretetlenség pokolba lök. Hova akartok jutni? Pokolba? Tehát akkor csak gyűlöljétek egymást, irtsatok ki szívetekből minden nemesebb érzést, töltsétek azt meg helyette a legvadabb indulatok sokaságával – és elértétek célotokat. Ekkor aztán mehettek majd a pokolba, éghettek ott örökké, csikorgathatjátok fogaitokat és kiáltozhattok az ördögökkel versenyt. Ha ez nektek jobban tetszik a végnélküli boldogságnál, akkor hát csak gyűlöljétek egymást.
     De ah! én nem hihetem, hogy ily esztelen legyen közöttetek. Ti üdvözülni akartok. Akkor hát csak szeressétek egymást, legyetek a szeretet bajnokai mindnyájan, űzzetek ki szívetekből minden gyűlöletet; mert csak a szeretet üdvözít. Amen.