„Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak” (Luk 17,14)

Ilyen orvos kellene nekünk, mint az Üdvözítő. Nem gyötörte az agyon a beteget szigorú rendelvényekkel, nem hívta ő segélyül a tavasz éltető legét, a finom étkek táperejét, nem szabta ki, hogy hány hétig kell az ágyat őrzeni, a betegszobába zárkózni, kávés- vagy evő-kanállal kell-e a gyógyszert bevenni, vagy pedig ostyába hengergetve rágás nélkül nyelni le; villanygépet se használt, sőt fürdőre se utaztatta őket, hanem gyógyított szóval, érintéssel vagy paranccsal, mégpedig gyökeresen és azonnal, minden átmenet nélkül! Igaz, hogy őhozzá nem is járultak képzelődő betegek, se olyanok, kiknek szája az unalom okozta ásításban fáradt el, sőt még azt se olvastam eddig az evangéliumban, hogy egy ideggyenge vagy migrénes kereste volna fel, hanem legtöbbnyire makacs süketek, gyógyíthatatlan sánták, vakok, némák járultak hozzá, könyörögvén egészségükért, tagjaik épségéért. S az Úr Jézus csak érinté őket, csak szólott hozzájuk, s azonnal felgyógyultak.
     Íme a mai szent evangéliumban is tíz poklos járult hozzá. A bélpoklosság a legborzasztóbb betegség; a bélpoklosoknál a bőr sárgás szint ölt, felületén mélyedések támadnak; később feltörik a bőr, úgy, hogy a nyers hús lesz látható. A betegség előhaladtával fehér lesz és fénylő, felpuffadt és száraz, mint a kikészített bőr; ahol feltörik, gennyes kelések támadnak, a körmök lehullnak, a haj kimén, a külső érzékek eltompulnak, a szemek elbágyadnak és folynak, a hang elgyengül és rekedté lesz, az orrból szünetnélkül undorító nyálka szivárog, míg végre az utálatos bajnak vízkórral párosult sorvadás vagy fulladás vet véget. Ha valakit e betegség lepett meg, tisztátalannak lőn nyilatkoztatva; a betegség ragadós voltánál fogva pedig az emberek társaságából kizáratott, ruháit mint a gyászolóknak meg kellett szaggatnia, arcának alsó részét befednie, és ha valaki közelített hozzá, kiáltania: tisztátalan, tisztátalan! Később a lavauri zsinat atyái azt rendelték, hogy a bélpoklosok egyenruhát viseljenek, nyírott hajat és szakállat hordjanak, még temetkezési helyük is külön legyen, és oly jelt viseljenek, melyről ki-ki könnyen reájuk ismer.

Mindezekből látható, hogy a bélpoklosság undok betegség, melytől félt, rettegett mindenki, úgy, hogy a fiú bélpoklos szüleit nem merte ápolni, a szülő bélpoklos gyermekét, a szeretet hatalmas érzetének leküzdésével, kizárta házából; a testvér, a rokon, a jó barát kerülte testvérét, rokonát, jó barátját. És íme, Jézus nem fél a bélpoklosoktól, nem retteg, hogy a bajt elkapja. Egyszerre tizet ereszt mai nap magához, és ami fő, meg is gyógyítja őket! S pedig hogyan gyógyítja meg őket? Gyógyszer nélkül, csupán azt kívánván, hogy mutassák meg magukat a papoknak. „És lőn, mikor mentek, megtisztulának.” Szeretteim! ilyen könnyű módon gyógyítni a poklosságot, nem közönséges dolog. A poklosság gyógymódját a kórtan még ma sem ismeri, és Krisztus ezt a gyógyíthatatlan bajt szóval gyógyította. Ilyen orvos kellene nekünk!

Igazán kívánjátok ezt? No, én mindjárt szavatoknál foglak benneteket. Ilyen orvosunk van nekünk is, éppen ilyen, mert ugyanazt bírjuk orvosul, ki manap meggyógyítá a tíz bélpoklost: Jézus Krisztust!

Szent Bonaventura bíbornok szerint: a bűn a lélek bélpoklossága. Így hát mindnyájan bélpoklosok vagyunk, mert mindnyájunk lelkét vétek szennyezi. Kihez forduljunk e szörnyű állapotban? Keressük fel a szenteket? Azok nem gyógyíthatnak minket. Forduljunk az angyalok felé? E tiszta lelkek megfutnak előlünk. Kihez forduljunk tehát? Jézus Krisztus a mi orvosunk; ő fog minket e bajtól, e bélpoklosságától a léleknek megszabadítani, és pedig megszabadít bennünket éppen úgy, mint a mai tíz poklost, így szólván hozzánk: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak”, mutassátok meg a gyóntatószékben. Igen, a gyónás az, mely lelkünk bélpoklosságát megszünteti s minket a szentek társaságába visszavezet.

Ha a tíz közül valamelyik nem hajolván Jézus szavára, nem mutatván meg magát a papoknak, az Isten-irgalomban nem részesül, méltó volna, hogy esztelennek mondjuk; épp ily esztelen az a keresztény is, kinek lelke a poklosság iszonyú betegségében sínylődik és mégsem követi Jézus tanácsát, nem mutatja magát a papoknak, a gyóntatószéket kerüli, mint az ördög a szentelt vizet.
     Ezekhez a gyóntatószék-kerülőkhöz, kik menyegzőjük után annak örülnek legjobban, hogy többé már nem kell gyónniuk, ezekhez akarom intézni mai szózatomat.

„Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak” – mondom én is a kedves Üdvözítővel. Ha megfogadjátok e parancsot, megtisztultok, ha megvetitek, ki fogja lelketeket a bélpoklosság undok betegségétől megszabadítani? ki fog titeket megtisztítni a bűnöktől? Pedig e tisztulásra nagy szükségtek van két okból. Először mert bűnösök vagytok, másodszor mert szent János evangélista szerint a szent városba, az új Jeruzsálembe, melynek „nincs szüksége napra, sem holdra, hogy abban világítsanak; mert az Isten fényessége világítja azt, és annak szövétneke a Bárány, nem megyen be semmi fertőztetett vagy utálatosságot cselekvő és hazug, hanem csak akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jel 21,23/27)
     Tehát az égbe semmi fertőztetett, azaz bűnös, be nem mehet. A Szentlélek pedig azt kérdi: „Ki mondhatja: tiszta az én szívem, tiszta vagyok a bűntől?” (Péld 20,9) Mintha erre válaszolna szent János apostol, midőn mondja: „Ha azt mondjuk, hogy nincs vétkünk, magunkat csaljuk meg, és igazság bennünk nincsen!' (1 Jn 1,8)
     Ha így beszél egy János, egy szent, egy apostol, egy evangélista, mit mondjunk mi, akik a szent élettől oly messze állunk, mint az ég a földtől? Bizony, ki mondhatja: tiszta az én szívem, tiszta vagyok a bűntől? ki mondhatja, hogy lelkének köntöse oly fehér, aminővé azt a keresztvíz habjai mosták? ki mondhatja, hogy életének fényes tükrére a bűn soha nem lehelte volna reá homályát? Bűn, bűn mindenfelé. Bűnnel kelünk, bűnnel fekszünk, bűnnel társalgunk. Ha szobánk magányának csendjébe zárkózunk, a bűn felkeres ott is és mocskos nyomával szennyezi gondolatainkat, vágyaink és szándékainkat. Elhagyva a magányt s felkeresve az emberek társaságát, sem űzhetjük el a gonoszt; az velünk jön, hozzánk szegődik, hogy bűnnel terhelje lelkiismeretünket, midőn társalgunk, az utcán sétálunk, valamerre tekintünk.
     Sőt, képzeljétek csak a szörnyű vakmerőséget, a szemtelenség óriás voltát, melyre gondolni sem tudok, iszonyatos megrendülés nélkül, képzeljétek csak, még a szentélybe is beteszi mocskos lábát, még az oltárhoz is elkísér a sátán, és szennyezi gondolatainkat akkor is, midőn a Legfelségesebbet tartjuk ujjaink között! Oh szörnyű gonoszság, borzasztó vakmerőség!

Íme, bűn, bűn mindenfelé! Bármerre tekintsünk, bármerre forduljunk, mindenütt a gonosz lélek kísértésével állunk szemben, és mindennek dacára oly sokan vannak a könnyelműek, kik a vétekből kitisztulni nem iparkodnak, kik kerülik az örök élet hatalmas és a vétkesekre nézve egyetlen eszközét, a gyónást! Oly sokan vannak, kik nem gyónnak!
     Szeretteim, ez kárhozatos könnyelműség. A legtöbben a pokollal bűnhődnek emiatt. Én nem vagyok képes fogalmat alkotni a könnyelműek gondolkozásáról, kik nem végzik rendesen bűnbánati cselekményeiket. Ha istentagadókkal állok szemben, nem csodálkozom e szörnyű könnyelműség felett, mert az ájtatosság gyakorlatainak elhanyagolása által csak következetességéről ad szomorú bizonyítványt az istentagadó. Most ezekkel nem vesződhetem, mert e szerencsétlenekkel szemben, az alap legalsó sarkkövénél, az Isten léténél kell megkezdenem a küzdelmet, bebizonyítva egy fensőbb, egy hatalmasabb Szellem létét, és kimutatva a tagadás esztelenségét, nevetséges voltát és gonoszságát. Csak a hívőkhöz szólok, a hívőkhöz, kik a lélek szemével látják Istent, látják teremteni, kormányozni, fenntartani, csodákat mivelni; a hívőkhöz, kik vágyakoznak a mennyország után, rettegnek a pokol kínjaitól, szeretik Istent és félik az ördög hatalmát.
     Igen, tihozzátok szólok, kik hisztek és még sem gyóntok: mi oka e könnyelműségnek? mi oka e hanyagságnak? miként várhatjátok ti Isten irgalmát? Vajon áldja Isten azt, ki az ő parancsaival nem törődik? Nincs-e megparancsolva a gyónás? Ott hangzik a keresztény e kötelessége az egyház negyedik parancsában. Amit pedig az egyház parancsol, azt Krisztus parancsolja, mert átadta az Üdvözítő a törvényszerzés hatalmát is Péternek, a legelső pápának, midőn így szólott: „Neked adom a mennyország kulcsait.” (Mt 16,19) Tehát aki előtt Péter feltárja az ajtót, az belép a szent városba, aki előtt pedig elzárja, az kívül marad. De Péter elzárja mindenki előtt, ki e kötelmét elhanyagolja, ki bűneiből kitisztulni nem törekszik; tehát ki nem gyónik, az kívül marad az ajtón.

1. „De Istenem! hisz oly sokan nem gyónnak! Én nem megvetésből, hanem csak csupán jelenkori szokásnak hódolva, hagyom el a gyónást. Ha barátaim, ismerőseim gyónnának, én is ezer örömmel mennék velük.” Barátom! te nagy tévedésben élsz, azt gondolván, hogy az egyház intézményeit is úgy uralják a divat szeszélyes változásai, mint a ruhát. Ez nem áll! Az emberek változhatnak, de az egyház lényege át nem alakulhat. Az emberek változtak, mert nagy részük a gyónással nem törődik, de az egyház nem változott, mert e bűnbánati cselekmény épp oly kötelező most, mint századok előtt. Amint ezer esztendő előtt elkárhozott az, aki nem gyónt, épp úgy kárhozik el most is. Nem menthetitek tehát magatokat azzal, hogy manap nem szokás gyónni, mert itt tulajdonképpen nem az a kérdés: mi a szokás? hanem mi a parancs? s nem azt kell tenni, ami szokás (mert sok bűn szokás manap!), hanem azt, ami meghagyva, parancsolva van. A gyónás kötelmét pedig ma is hangoztatja az egyház, tehát ma is kell gyónni. Csalfa mentség az, hogy sokan nem gyónnak!

Ezt a mentséget az ördög találta ki s adta nyelvedre. Bizony sokan nem gyónnak, de hát erre azt felelem, ha sokan nem gyónnak, sokan el is kárhoznak. Aki nem gyónik, elkárhozik, mert a húsvéti gyónás elhanyagolása halálos bűn. Már pedig szomorú vigasztalás volna neked az a tudat, hogy a pokolban veled együtt gyötrődnek, jajgatnak, kiáltoznak jó barátaid is. E tudat a te lángjaidat nem oltaná ki. Ne tekints tehát ily lélekben járó ügynél másokra; ne nézd, hogy rokonod, szomszédot, jóbarátod teljesiti-e kötelmét, te csak azon légy, hogy te teljesítsd. Mivel az hanyagsága miatt el fog kárhozni, te azért elkárhozni ne akarj, mert ez esztelenség volna!

2. „Én nagyon szívesen gyónnék, de nem tudok mit mondani a gyóntatószékben. Micsoda bűnöm is volna! Hisz semmi különös rosszat nem teszek.” Íme a hanyag gyónók második mentsége! De e mentség is silány, értéktelen, mint az előbbi. Te azt mondod, nincs bűnöd; szent János pedig így beszél: „Ha azt mondjuk, hogy nincs vétkünk, magunkat csaljuk meg és igazság bennünk nincsen” – már most kinek higgyek? Megbocsáss barátom, de én inkább hiszek az evangélistának, mint neked, mert annak ajkait és tollát a Szentlélek igazgatta, tehát nem tévedhetett, s azután mivel saját lelkiismeretem is arról győz meg, hogy igen könnyen elesem, noha van erős akaratom küzdeni és kierőszakolni a gonosz feletti diadalt. Te talán nem találsz bűnt, mert azt nem is keresed. Biz az magától nem áll fel lelkedben, hanem fel kell támasztani, állítani; fel kell keresni. Az ördög, hibáidat, hogy meg ne lásd, fátyollal takarja be. Ha e fátyolt föl nem téped, e hibák elrejtettek, ismeretlenek maradnak előtted. Gondold csak meg komolyan egy napi viseletedet; gondold meg beszédedet, szándékodat, kívánságodat, gondolataidat, és látni fogod, hogy igen sok kivetni való van köztük.
     Nem találsz bűnt? „E szegénység bővelkedésből származik” – mondja egy jámbor férfiú. Ha jól számot vetsz magaddal, ha jól fontolóra veszed Isten parancsait, ha meggondolod, vajon állásod kötelmeit mindenkor pontosan, lelkiismeretesen töltötted-e be? s ha igen, nem puszta kényszerűségből-e? akkor fogod látni csak, hogy mennyi vétek terheli lelkiismeretedet! „Nincs vétkem” – ezt mondani a mai korban, midőn a törvények lábbal tiportatnak, a böjtre mit se adnak, az imát száműzik a családi szentélyből, a templomlátogatás csak kiválóbb ünnepnapi parádévá süllyedt – ma mondani azt, hogy nincs vétkem! Oh ördögök, nevessetek e mondás felett! Dehogy nincs, csakhogy te nem látod, mert lelked szemét hályog takarja!

3. „Mért gyónnék én? Hisz a pap is csak olyan ember, mint más, Tehát vagy minden ember feloldozhat, vagy a pap sem, mert ő sem Isten!” – beszél a harmadik. Igazad van, a pap sem Isten, de azért midőn a gyóntatószékben ül, még sem oly ember, mint más, mert ott Isten helyettese. Hogy feloldozhat a vétkektől, azt senki nem fogja tagadni, hacsak érzéke teljesen el nem tompult az igazság iránt. Amit Istentől kapott a papság, azt gyakorolhatja mindaddig, amíg csak vissza nem vétetik tőle. A feloldozásra pedig kapott hatalmat Krisztustól, ki az apostoloknak és az apostolok személyében minden papnak mondá: „Amiket megkötöztök a földön, meg lesznek kötve mennyben is; amiket feloldoztok a földön, fel lesznek oldozva mennyben is.” (Mt 18,18) Tehát kapott a papság hatalmat a kötés és oldozásra, e hatalmat pedig még nem vette vissza Isten, tehát a papnak van, és csakis a papnak van hatalma a bűnöket eltörölni. Itt csak katolikus papot értek, mert semmiféle más papnak nem mondotta Isten fia, hogy amit megköt, meg lesz kötve, amit pedig felold, fel lesz oldva az égben is. Azért csak a katolikus pap köt és old teljes joggal.
     Az a körülmény, hogy a pap is ember, csak örömre hangolhatja a bűnöst és nagyobb bizalomra keltheti, mert bűnösnek gyónván nagyobb irgalomra fog találni, mintha példának okáért tiszta angyalok előtt kellene gyónását végeznie. A pap szigorú ítéletet hozni nem fog, mert saját gyarlóságára gondol.

4. Jön a negyedik ellenvetés. „Az Isten mindent tud, még a legtitkosabb gondolatot is. Ismeri vétkeimet, ha nem vallom is be, látja lelkem állapotát, mi értelme van tehát a gyónásnak?” – Meg kell vallanunk, szeretteim, hogy elleneink is mondanak néha igazat. Ilyen igazság az, hogy Isten mindent tud. Igen, tud mindent. De ebből nem következik a gyónás szükségtelensége. Mert Isten nem is azért kívánja a gyónást, mintha másként nem ismerne, hanem, hogy így önmagad is beismerd hibádat és az önvádlás által tedd meg az első lépést a javuláshoz. Aki magamagát vádolja, az már beismeri a hibát, mert ha nem ismerné be, nem lépne fel önvádlólag, aki pedig beismeri vétkét, annak szívében felfakad a bánat forrása is, mely egyedül képes a lélekről lemosni a bűnök foltját. Különös beszéd, hogy Isten úgyis tudja, mi vétkünk van, tehát felesleges a gyónás. Tudta Isten azt is, hogy Ádám vétkezett, tudta azt is, hogy a vétek után elrejté magát, tudta azt is, hogy hova rejtezett el, és mégis keresve kiálta fel: Hol vagy? Mért tette ezt Isten, noha jól tudta, hogy hol van?
     És nem tudta-e Isten, hogy Káin megölte öccsét, Ábelt? Bizonyára tudta, mert ő mindent tud. És mégis kérdé tőle: Hol van öcséd, Ábel? Mért tette ezt az Isten, noha jól tudta, hogy Káin megölte? Azért, hogy a bűn beismerésére vezesse a bűnösöket. Jól tudta a vétek elkövetését és mégis kívánta, hogy azt meggyónják. Így kell nekünk is meggyónnunk a bűnöket az áldozópapnak, mert Isten ezt így kívánja, így rendelte.

5. Következik az ötödik ellenvetés. „Mire való a gyónás? Hisz az egész gyónást csak a papok találták ki!” Ejnye! hát igazán csak a papok találták ki a gyónást? Mikor fedezted te ezt föl? Hidd el, nagyon leköteleznéd a világot, ha ezt szíves lennél bebizonyítani. Sőt ünnepélyesen, az egész hallgatóság előtt szavamat adom, hogy én magam indítom meg a mozgalmat, megindítom pedig teljes erőmből, hogy neked szobrot emeljünk a főváros közepén, ha be tudod bizonyítani azt, hogy a papok találták ki a gyónást. Ne ijedjetek meg, szeretteim, nem kerül ám adakozásra a sor. Maradhat az a pénztárca ott, ahol van. No de hát, hadd halljuk: mikor, hányban, melyik esztendőben találták ki a papok a gyónást? Hol kezdték először? Melyik pápa vagy melyik püspök hozta be? Vagy talán én bizonyítsam be az ellenkezőt? Én cáfoljalak meg, mielőtt te valamit bizonyítani tudtál volna? Legyen tehát akaratod szerint. Én be fogom bizonyítani, hogy a gyónás egykorú az anyaszentegyházzal, s ismeretes volt már az apostolok idejében is. A hatodik évszázadban nagy szent Gergely pápa már beszél a gyónásról; az ötödikben szent Ágoston; a negyedikben szent Jeromos, nisszai és naziáni szent Gergely, szent Athanáz; a harmadikban Tertulián és szent Cyprián karthágói püspök, ki 258-ban szenvedett vértanúságot, már mindannyian szólnak a gyónásról és hathatósan ajánlják a híveknek.
     „Az apostolok idejét, az apostolok idejét! Lássuk a legelső századot!” – kiáltják a rágalmazók. Lassan, lassan; megleszen. Nem fogok a felelet elől elrejtőzni. Római szent Kelemen az apostolok kortársa volt. 100-dik év körül szenvedett vértanúságot, tehát nem sokkal később szent János evangélista után, és e szent vértanú, az apostolok e kortársa így szól: „Tartsunk míg életben vagyunk, teljes szívünkből töredelmességet; mert minekutána a világból kiköltöztünk, többé nem gyónhatunk, vagy töredelmességet nem tarthatunk.” Halljátok ezt? Halljátok szent Kelement, kinek ajakán az apostolok szólalnak meg, már az első században, az apostolok századában buzdít a gyónásra! Ki meri tehát azt mondani, hogy a papok találták ki a gyónást? Hisz íme már az apostolok idejében megvolt. Aki ily oktalan vádat dob az egyházra és papjaira, az soha nem gondolkodott el a gyóntatás terhei felett. Ha valami kényelmes vagy jövedelmező dolog volna a gyóntatás, még ekkor érthető volna e vád, hanem azt állítni, hogy a papság maga gondolt ki egy szörnyen nehéz kötelességet, mely kényszerít, hogy a legrongyosabb koldus óhajára, ha kell, órákig üljünk a gyóntatószékben, legyen bár fagyasztó hideg, vagy olvasztó forróság; ha étkezünk, hagyjuk el az asztalt; ha alszunk, szakítsuk meg az álmot és legyünk a gyónni óhajtónak rendelkezésére; ne merjünk megrettenni akkor sem, midőn a döghalál angyala százanként szedi áldozatait, hanem kórágyról kórágyra üljünk, vigasztalva, bátorítva, könnyet törölve és szíva magunkba a végvonagló halálos leheletét – no már barátaim, állítni, hogy egy kötelmet, mely minderre kényszerít bennünket, ami nehéz, maga a papság talált ki, józan ésszel, komoly megfontolással csakugyan nem lehet! Nem a papság találta ki a gyónást, hanem Krisztus rendelte, az egyház minden időben gyakorlatban tartotta!

Íme miként foszlanak szét egyenkint az ellenvetések. Nincs közöttük egy, mely komolyan számba jöhetne. Egyik a másikkal versenyez a silányságban. Ne hallgassatok azért, szeretteim soha ily ellenvetésekre, hanem csak Jézus Krisztus egyházára. El ne hagyjátok a gyónást a világért sem. Ne mondjátok, hogy sokan nem gyónnak, hogy nem szokás gyónni, hogy a pap is csak olyan ember, mint más, hogy Isten úgyis ismeri vétkeiteket, hogy a gyónás csak a papok találmánya, mert mindez hazugság! Ti tegyétek meg kötelességteket, hogy a lélek nyugodt legyen, mert gyónás nélkül nincs üdv, nincs örök boldogság. Oh, vajha követné e felhívást minden keresztény, vajha gyónási kötelmét senki sem hanyagolná el! Adj hát Uram Jézus! a te egyházad híveinek igaz szellemet, mely kötelmeik teljesítésére buzdítja őket, minthogy e kötelmek teljesítése tárja fel előttük a kaput, mely az égbe viszen. Amen.