„Aki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Luk 14,11)

A lélek legszebb virágai közé tartozik az alázatosság és mégis vajmi ritka az alázatos ember. Az erkölcsi elkorcsosodás szomorú jele ez. Mindenki ragyogni, fel- és kitűnni óhajt. Miért? Mert a nagyravágyás, a gőg, a kevélység űzi. Nincs megelégedve helyzetével, valami nagyobbat, fényesebbet kíván, jóllehet sokszor arra sem méltó, amelyet bír. Más képe volna a világnak, ha az evangélium tana nem vettetnék meg; ha a szent alázatosság homálya borulna a szívekre. Nem találkoznánk akkor elégedetlenekkel. Az alázatos ember éppen azért, mivel alázatos, a legcsekélyebbel is megelégszik, sőt alázatában még arra is méltatlannak tartja magát. Szíve nem kong az ürességtől, de elérhetetlen vágyak légiói sem töltik meg. Egyedül az Isten iránti hála tölti el. S mily boldog így az ember! Arcán elégedettség, szemeiben elégedettség, szívében elégedettség. Arcán a lélek békéjének malasztja, szemeiben e béke fénye, szívében maga e mennyei békesség. Ilyen élet paradicsommá teszí e földet. Istenem! és az esztelen ember szívét mégis gőg dobogtatja. Az alázatosság ki van onnét vetve. Oh, ha ti tudnátok, hogy ez erény mily kedves az Úr előtt; ha tudnátok, mint jutalmazza azt, s miképpen bünteti annak ellenkezőjét: szívemből meg vagyok győződve, hogy minden módon ápolnátok azt. Hogy tehát az alázatosság ápolására bírjalak titeket, a jelen alkalommal ez erény szépségét, Isten előtt való kedves voltát fogom feltüntetni.

Hogy az alázatosság szépsége annál szembetűnőbb legyen, lássuk előbb a kevélység utálatosságát.
     A kevélység bűn, még pedig főbűn, tehát a legsúlyosabb halálos bűnök közé tartozik. Isten pedig végtelen szentségénél fogva minden bűnt utál, gyűlöl. Utálja, gyűlöli tehát a kevélységet is. Mindenkor a legszigorúbban sújtotta ő azt. A kevély sohasem kerülte ki Isten ostorát. Oh, szóljatok ti eltaszított angyalok! mi vitt a pokol mélyére titeket? Miért estetek ki Isten kegyéből? Miért égtek és kínlódtok? Miért vagytok lángok közé kárhoztatva? Ha elhagyhatnák egy pillanatra gyötrelmeik színhelyét s ide jöhetnének, hogy megfeleljenek kérdésünkre, hallanátok egyhangúlag kiáltani őket: a kevélység, az átkos kevélység volt romlásunk okozója! Úgy van; a kevélység fosztotta meg őket Isten színének látásától, a mennyei paradicsom örömeitől, a végnélküli boldogságtól; az tette szerencsétlenekké őket mindörökre.
     Íme! Isten még angyalainak sem kegyelmezett. A kevélység miatt azok is elvesztek. Miként gondolhatod tehát, hogy téged nem fog büntetni? Az ember több talán az angyalnál? Az embernek többet fog elnézni az Úr?

Talán csak ismered az első emberpár történetét? Ott világosan láthatod, hogy Isten egyformán bünteti e vétket az emberben is. Ádám és Éva szívét kevélység fogta el. Olyanok akartak lenni, mint Isten; jót és gonoszt tudók. (1 Móz 3,5) Ámde a Teremtő egy kissé lehűtötte magas vágyaikat. Eddigi kegyeinek nagy részét is visszavonta tőlök. Így sújtja Isten a kevélységet. A kevély kiesik az isteni kegyelemből, és ha meg nem tér, örökre elveszett. Maga a szentírás mondja ezt: „Aki megmarad a kevélységben, eltelik átokkal, s az végtére elveszti öt.” (Sir 10,15)
     Hordjátok-e még kevélyen fejeiteket? Elbizakodtok-e még tapasztalatotokban, tudománytokban, ifjúkorotokban, szerencsétekben, jámborságtokban, gazdagságtokban? Mit használ nektek mindez? Hisz ezek mellett elkárhozhattok! És el is fogtok kárhozni – igen, el fogtok kárhozni, ha szívetekben kevélység lakik – és a pokol tüzétől nem ment meg titeket sem a tapasztalat, sem a tudomány, sem az ifjúkor, sem a szerencse, sem a gazdagság, sem a látszólagos jámborság. Mind ezek dacára pokolba visz titeket a kevélység.
     Alázat, alázat azért, keresztény Hallgatóim! Tárjátok fel szívetek ajtaját, ereszkedjetek annak mélyére és tépjétek ki földjéből a kevélység, a gőg, az elbizakodás dudváit. Megmérgezi e bűn lelketeket. Távolítsátok el azért azt magatoktól, hogy éljetek, örök boldogságban éljetek.

Amint gyűlöli Isten a kevélységet, a kevélyt, úgy szereti az alázatosságot, az alázatost. Szent Jakab apostol azt mondja: „Isten az alázatosaknak kegyelmet ad.” Igen, soha nem apadt el az isteni kegyelem forrása az alázatosság völgyében. Sőt bőven csergedeztek habjai mindenkor, termékennyé tévén a lélek kertjét a jó erkölcsök előhozására. Az alázatosság nyomában az erények legszebb virágai fejledeztek s fejledeznek még most is.
     Az alázatosság képezi az erkölcsök talaját; ez az alap, melyen az erkölcsi nagyság épülete nyugszik. S vajon ne szeresse-e Isten az alázatosságot, mely oly sok jónak, szépnek, nemesnek szülőanyja. Oh, igenis szereti s különös előszeretettel viseltetik iránta! Isten megjelenik Mózesnek egy kis csipke bokorban, a nagy fákat figyelemre sem méltatva. Megjelenik ismét, hogy a két kőtáblát átadja és nem választja ki e célra az égbe emelkedő nagy hegyeket, hanem a kicsiny Sinait. Miért? Hogy így jelképesen is feltüntesse, miszerint nem a kérkedő nagyságot ajándékozza meg szeretetével. Isten az alázatosságot kedveli. Megmutatta ezt saját példájával is. Mindenhatóságánál fogva kétség kívül megtehette volna, hogy fényben, gazdag szülőktől szülessék. De hát magas palota volt-e az, amelyben világra jött, vagy elhagyott istálló? Bíbor volt-e az, amibe szűz Anyja takará, vagy rongyos pólya? Arannyal ékített bölcső volt-e az, amelybe fektetve lőn, vagy pedig hitvány jászol? A mozdulatára várakozó szolgák serege volt-e az, amely körülfogá, vagy pedig oktalan baromcsorda? Országok küldöttei voltak-e azok, akik hódolatára siettek, vagy pedig együgyű pásztorok? Ő e világra jött a legnagyobb szegénység, a legnagyobb nyomorúság között, bebizonyítván ezzel, hogy nem a gazdagság, tehát nem a nagyság a méltóbb, hanem a szegénység, a kicsinység.
     Mivel pedig az alázatosság és szegénység között benső kapocs van, amennyiben tagadhatatlan igazság az, hogy a szegények, az alacsonysorsúak között több az alázatos, és a gőggel telt kevély szívek nem annyira a kunyhókban születnek, így Istenünk a szegénységet választván osztályrészül, annak édes testvérét, az alázatosságot is megdicsőité. Mily nagy alázat Istentől már az is, hogy emberré lesz! de mennyivel nagyobb alázat, midőn szegény emberré születik. A legszegényebb koldusok szoktak istállóban napvilágra jönni, és Isten mint egy nyomorult koldus jön e világra, elhagyatva mindenkitől, észre nem véve senkitől! Mily alázat, mily nagy alázat ez! Így dicsőítette meg Isten a gyönyörű erényt, így szereti az alázatosságot.

Ez erény minket is kedveltekké tehet Isten előtt. Sőt tesz is, ha annak szelleme szerint élünk. Isten kedves gyermekei mind, mind buzgó ápolói voltak az alázatosság virágának. Tekintsétek Máriát. Oh, mint szerette őt az Isten! Vele volt mindig és mindenütt. „Az Úr van veled”, mondá Gábor arkangyal. Megáldotta úgy, hogy senkit annyira. „Áldott vagy az asszonyok között”, mondá az angya1. Kegyelmeit a legnagyobb bőségben árasztá reája. „Malaszttal vagy teljes”, köszönté az angyal. Tehát Máriát különösen kitüntette az Úr. De hát Mária milyen volt? Kevély? Alázatos? Mit szeretett meg benne Isten? Mária ibolyája volt Názáret városának. Szerény, alázatos, elrejtőzött. Alig ismerte öt valaki, s akik ismerték, azok sem gyaníthatták azt a nagyszerű hivatást, melyre kiszemelve volt. Jóllehet már születése előtt kiválasztá Isten. Jámbor volt, nem hogy dicsérjék, hanem hogy Isten akarata szerint éljen, s azért elrejtőzött kisded szobájába, midőn az Úrnak szolgált, ott imádta öt. Elrejtőzve találta az angyal is, midőn Isten üzenetével fölkereste. Tehát ö nem vitte jámborságát a piacra; sőt elrejtette oly gondosan, hogy a többi szüzek közöl ki sem igen tűnt. S tetszett e szerénység az Úrnak? Bizonyára tetszett; mert különben nem választotta volna ki istenanyai méltóságra. Sőt azt mondhatjuk, hogy éppen e szerénység, e mélységes alázat juttatta annyira Isten kedvébe. Isten szereti az alázatosakat.
     A szentek, kik most a mennyországban élnek és örülnek, hasonlóképp nem voltak-e mindnyájan alázatosak? Ki tudna nekem egy kevélyet, egy felfuvalkodottat, egy gőgöset mutatni közöttük? Melyik vetette meg embertársát? a szegényt, a tudatlant, az egyszerűt, a rútat? Nem szerették-e a koldust éppen úgy mint a királyt? Kalazanti szent József nem oktatta-e a szegény gyermekeket? S ez nem alázatosság? Assisi szent Ferenc nem csókolta-e meg a fekélyest? S ez nem alázatosság? Borromei szent Károly nem kereste-e fel a legszegényebb betegeket? Szent Bonaventura nagy tudományának híre már bejárta az egész világot, munkáit bámulva olvasták, öt magát magasztalták, s ö szíve alázatosságában edényt mosogatott a konyhában. Ily alázatosok voltak a szentek! Nem tévesztették szem elöl a szent könyv szavait: „Minél nagyobb vagy, annál inkább alázd meg magadat mindenben, és Isten előtt kedvet találsz.” (Sir 3,20) Ők nagyok voltak, azért alázták meg magukat annyira.

S titeket az alázatosság, ez a gyönyörű erény nem vonz? Nem éreztek szívetekben egy titkos erőt, mely az alázatosság felé akarna titeket ragadni? Nem tudtok letenni a kevélységről? Oh, akkor szerencsétlenek vagytok, mert aki a kevélységben megmarad, eltelik átokkal, s az végtére elveszti őt. Alázatosság, alázatosság! Ez legyen a ti ismertető jeletek; ez legyen a vezér szövétnek, mely után indultok; ez legyen szívetek lakója, cselekedeteitek rugója. Ápoljátok e gyönyörű virágot, melynek illatával van telve a mennyország; akkor a ti szívetek is egy kis mennyország leszen. Legyetek alázatosak, és boldogok lesztek; mert Jézus Krisztus szerint: aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Amen.