„Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22,37)

Alig képes az ember könnyeit visszatartani, alig képes a meghatottságtól ajakát megnyitni, midőn édes Jézusunk ez intelmét hallja. Ah! én szeretném szívemnek átadni a szót, hogy az beszéljen a szeretetről; mert hisz a szív a szeretet székhelye. Félek, hogy nem olthatom ki kebletek oltárán a világ szeretetének tüzét, vagy ha tán egy pillanatra befedhetem is a zsarátnokot, nemsokára ismét lángra lobban s előbbi vígsággal ég. Oh, pedig mi édes egyedül az Istent szeretni! Mi édes csak őneki szolgálni! Mi édes az ő ösvényein járni! Mily szerencse érne engem, ha az Isten szeretetének tüzét felgyújthatnám szívetek oltárán!
     Ámde miféle sértő óhaj ez?! Nem állok-e Istennek hű gyermekei között, kik a kereszt iskolájának szorgalmas látogatói, jó tanulói, elveinek bátor vallói, sőt védelmezői levén, éltöket is ez iskola törvényei szerint szabályozzák? Úgy-e tinektek nem kell remegnetek, midőn majd az eltávozás pillanatában cselekedeteitek az igazság mérlegébe vettetvén, megejtetik felettetek a változhatatatlan ítélet? Oh! ti szeretitek az Urat, szeretitek lelketek egész bensejéből, erőtök teljével, és e szeretetet követitek kalauz gyanánt az örvendezés világos nappalán éppen úgy, mint a fájdalmak sötét éjszakájában. Miért akarnám tehát szíveteket a tűzzel érinteni, melyet Jézus az égből bocsátott le (Luk 12,49), midőn már úgy is érinti azt, mindjárt első dobbanásakor, maga az Úr? Miért akarnám felgyújtani, látván, hogy úgy is lángol? Nem, nem az Isten iránti szeretetre buzdítalak, titeket, mert hisz ti szeretitek őt; hanem kifejtem előttetek, miként kell Istent szeretnünk? E kérdésre feleletem ím ez: Istent szeretnünk kell:
     1. mindenekfelett,
     2. önmagáért.

1. Tehát Istent mindenekfelett tartozunk szeretni. Ki szereti Istent mindenekfelett? Az, aki őt a világon mindennél jobban szereti, mindennél többre becsüli és senkihez jobban nem ragaszkodik, mint őhozzá, Ilyen szeretetet kíván tőlünk Isten. Őt nem elég csak félig szeretni, nem elég szívünknek csak egy részét adnunk neki. Ő egész szívet kíván, neki teljes szeretet kell. Aki szívét osztatlanul az Úr oltárára teszi; aki minden érzelmével ő feléje fordul, mint a delejtű a föld sarkai felé; aki ő érette ég, gerjedez: az betölti a parancsot, melyet maga Jézus Krisztus elsőnek és legnagyobbnak nevez a mai szent evangéliumi szakaszban. A Példabeszédek könyvében így szól hozzánk az Úr: „Add nekem fiam a te szívedet!” (Péld 23,26) E szavak által szeretetünket kéri Isten, levén a szív, a szeretet kútforrása. Azt mondja, hogy szeressük őt. De szívünket nem félig, nem egy részben kéri csak, hanem egészen, jelenteni akarván, hogy senkit és semmit ne szeressünk oly lángolón, mint őt, hogy őt mindennél jobban szeressük.
     Azonban az Istennek mindenekfelett való szeretete nem zárja ki egyebek szeretetét sem. Azzal, hogy szívünket egészen kéri, és egészen kell neki adnunk, nem tiltja, hogy e szívbe mást ne zárjunk, mást ne szeressünk. Sőt lehetetlen, Istent szeretve, mástól megtagadnunk a szeretetet; mert a szeretet sugarait, melyeket szívünk Istenre lövell, ő ismét másokra, embertársainkra bocsátja szét, visszasugározza e földre, e földnek eszes lényeire – és így származik az Isten szeretetéből annak kiegészítője: a felebaráti szeretet, mely a második törvény.
     Ne mondjátok tehát, hogy a legfőbb parancs megtartásával mást nem szerethetünk. De igenis szerethetünk, sőt kell is szeretnünk, mert a Teremtő nemcsak önmagának szeretetét írta szívünkbe, hanem a felebarátét is; és Jézus Krisztus azt is mondá: „Szeressed felebarátodat!” Csakhogy Istent mindennél jobban kell szeretnünk, jobban, mint embertársunkat. Így lesz Isten iránti szeretetünk mindenekfelett való.

Ábrahám szerette egyetlen gyermekét, Izsákot, Az Isten különös ajándékát látta benne, kit könyörgései által nyert az Úrtól, és azért őrizte mint szeme fényét, mint örömeinek, boldogságának az isteni kegyelem által nyitott kútfejét. Azonban Isten egyetlen szavára, vérző szívvel bár, de kész volt mégis megválni tőle, kész áldozatul mutatni be őt, habár jól tudta, hogy egyetlen gyermekében boldogságának oszlopa dől ki, vigasztalásának bő forrása apad el, öregségének támasza törik össze; jól tudta, hogy a kard, mely Izsák életét kioltja, mélyen merül az ő keblébe is. De azért mégis kész volt feláldozni fiát Isten kedvéért; mert Istent mindenekfelett, még gyermekénél is jobban szerette.
     Szerette a derűs egű, pálmákkal díszlő Egyiptomot Mózes; mert ott ringott bölcsője, ott élte le a boldog gyermekkort, s ha sok sötét emlék kötötte is e földhöz, de kötötte sok ragyogó emlék aranyszála is. És íme mégis kész volt megválni tőle, mihelyt Isten úgy akarta, mert őt még szülőföldjénél, a boldog gyermekkor ragyogó emlékeinél is jobban és mindenekfelett szerette.
     Szerették a tanítványok övéiket, rokonaikat és mindazokat, kikhez a vérség kapcsa fűzé őket; de Jézus egyetlen hívó szavára elhagytak mindent s követték őt; mert Istent rokonaiknál is jobban és mindenekfelett szerették. Így kell Istent nekünk is szeretnünk. Az ő kedvéért, iránta való szeretetből szívesen kell meghoznunk minden áldozatot. Szívünk oltárképe az ő akarata legyen. Ez akarat legyen éltünk zsinórmértéke, szabályozója. Efölé más akaratot helyezni nem szabad. Isten akarata pedig az, hogy őt mindenekfelett szeressük. Véssétek ezt szívetek táblájára úgy, hogy onnét sem idő, sem jó, sem balsors soha le ne törölhesse.

Fájdalomtól szorul el azonban szívem, ha végig tekintek a nagy világon. Látnom kell, hogy mily kevesen szeretik Istent. Szent Máté evangélistánál olvassuk, hogy egy ifjú járult egy alkalommal Jézushoz, kérdezvén: „Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életem legyen?” Urunk a parancsok megtartására utasította, s midőn az ifjú felelé: „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól, mi híjával vagyok még?” – mondá neki Jézus: „Ha tökéletes akarsz lenni, akkor menj, add el, amid vagyon, és oszd a szegényeknek, és kincsed lészen mennyben, aztán jöjj, és kövess engem!” (Mt 19,21) Mikor pedig az ifjú hallotta ez igét, megszomorodva méne el, mert sok jószága vala. Jézus pedig mondá tanítványainak: „Bizony mondom nektek, hogy nehéz a gazdagnak bejutni mennyeknek országába.” Miért nehéz? Talán a mennyország csak a szegényeknek nyílik meg? Akiket Isten földi javakkal áldott meg, azokat eltaszítja magától?
     Miért nehéz a gazdagoknak a mennyországba jutni? – kérdem ismét. Azért, mert nagyobbrészt rabjai a vagyonnak, a kincsnek. Vagy talán nem igaz? Nem? Tihozzátok intézem szavaimat, ti gazdagok, ti világi javakkal megáldottak! Figyeljetek reám és mondjátok meg: ha úgy szólana hozzátok Isten, mint az evangéliumi ifjúhoz: Menj, add el, amid vagyon, és oszd a szegényeknek – vajon megfogadnátok-e szavát? Volna-e lelki erőtök, megválni a földiektől, hogy a mennyeieket keressétek? Követnétek-e Jézust éhen és szomjan, hidegben és melegben, az üldözések és nélkülözések göröngyös ösvényén? Bocsássatok meg, ti gazdagok! de én kételyemet nem tudom eloszlatni. Tapasztalatom arról győz meg, hogy száz közöl kilencvenkilenc az evangéliumi ifjúként szomorúan távoznék és élvezné továbbra is javait. Miért? Azért, mert nincs igazi szeretet bennök Isten iránt; mert nem szeretik őt mindenekfelett s inkább megválnak Istenüktől, mint vagyonuktól. Ah! nehéz a gazdagnak a mennyországba menni.
     De azért ne gondoljátok ám, hogy a szegények kivétel nélkül mind a mennyországba jutnak. Azok sem szeretik mindnyájan mindenekfelett Istent. Vagy hányan vannak, kik Isten megbántásával akarnak gazdagodni?! Ne orozz, így szól az Úr törvénye – és mily sokan szereznek vagyont igaztalan úton, lopással, csalással stb.! Nem törődnek Isten parancsával; mert nem szeretik őt mindenekfelett. Ezeknek is nehéz lesz bejutni a mennyek országába.

Ne paráználkodjál, így szól az Úr törvénye – és ah! elszorul keblemben a szív, ha elgondolom, mily sokan adják el erényöket, tépik szét ártatlanságuk koszorúját hitvány kincsért, nyomorult pénzért. Nem törődnek Isten parancsával, mert nem szeretik őt mindenekfelett. Ezeknek is nehéz lesz bejutni a mennyek országába. Nehezen juttok be a mennyországba ti is, ti szülők! kik gyermekeiteket nem Isten törvénye, hanem saját kényök szerint nevelitek; mert jobban szeretitek őket Istennél. Nehezen mentek be mennyországba ti is, ti hivatalnokok és elöljárók! ha törekvésteket csak arra fordítjátok, hogy megadassék a királynak, ami a királyé, de Istenről elfeledkeztek, törvényeinek érvényt nem szereztek, sőt tán ti szegitek meg azokat legelőször. Nehezen mentek be a mennyek országába, mert nem szeretitek Istent mindenekfelett, sőt tán sehogy sem szeretitek. Pedig e szeretet az első és legfőbb törvény, minden törvények alapja.

Az Isten szeretete legyen tehát mindenben irányadónk. Szeressük őt mindenekfelett, akkor mireánk is alkalmazhatók az Úr Jézus eme szavai: „Nem messze vagy az Isten országától.” (Mk 12,34) Szeressük szüleinket, de Istent jobban; szeressük rokonainkat, de Istent jobban; szeressük barátainkat, de Istent jobban; szeressük gyermekeinket, de Istent jobban. Úgy van, őt mindennél jobban kell szeretnünk a földön s parancsait a legszívesebben megtartanunk. Ne saját szívünk vágyait kövessük, hanem az Úr törvényét; mert a szívben igen sok gonosz fogamzik. Azért int a Példabeszédek könyve: „Minden őrizettel óvjad szívedet.” (Péld 4,23)

2. De Istent nemcsak mindenekfelett kell szeretnünk, hanem szeretni tartozunk továbbá önmagáért is. Minden oknak meg van a maga okozatja és minden okozatnak a maga oka, és így meg van oka Isten iránti szeretetünknek is. De mi itt az ok? Mi kötelez minket, szeretni Istent? Legegyszerűbben ezt felelhetnők: az isteni parancs, mely a mai szent evangéliumban így van kifejezve: „Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből”, s melyet Mózes így dörgött a zsidók fülébe: „Szeressétek Uratokat Isteneteket és szolgáljatok neki teljes szívetekből és teljes lelketekből.” (5 Móz 11,13)
     Ámde hát mi e parancs alapja? Hogy a legegyszerűbbet említsem: a hálát hozom fel. Kinek kegyessége adott nekünk létet? Istené. Ő teremtette testünket, ő lehelt abba halhatatlan lelket, Ő hívott életre, hogy részt vehessünk majdan az örök dicsőségben is. Ne legyünk-e e nagy jótéteményért hálásak, s hálából ne szeressük-e őt? Oh igen, szeretnünk kell ezért is; de szeretetünk főindoka mégse ez legyen.
     Midőn őseink bűne miatt a sátán hatalmába estünk, ki mentett meg minket? Isten. Ő vállalta magára a nagy tartozás letörlesztését, miként a próféta mondja: „A mi betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta, és mi őt mintegy poklosnak tartottuk, és az Istentől megvertnek és megalázottnak, ő pedig megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért, a mi békeségünkért van rajta a fenyíték, és az ő kékségével gyógyultunk meg.” (Iz 53,4-5) Ne legyünk-e e nagy jótéteményért hálásak s hálából ne szeressük-e őt? Oh igen, szeretnünk kell ezért is; de szeretetünk főindoka mégse ez legyen. Midőn e világra jövünk, ki törli le az eredeti bűn foltját lelkünkről? Midőn ártatlanságunkat elveszítjük, ki szentel föl ismét az örök dicsőség királyának gyermekeivé? Isten. Ő az, ki a pap által fejünkre önti a keresztvizet; ő az, ki a gyóntató székekben a bűn átka alól felold; ő az, ki betegségünkben fölkeres, ágyunk szélére ül, szent olajjal az örök élet bajnokaivá avat és sírunk göröngyét megáldja. Ne legyünk-e e nagy jótéteményért hálásak, s hálából ne szeressük-e őt? Oh igen, szeretnünk kell ezért is; de szeretetünk fő indoka mégse ez legyen.

Szeressük Istent, mert Isten; szeressük őt, mert szentség, kihez a bűnnek homálya soha nem férkőzhetett, szeressük önmagáért. Nézd a tisztaszívű vőlegény mint szereti jegyesét! Talán azért, mert gazdag? Nem. Talán azért, mert szép? Nem. Talán azért, mert ifjú? Nem. Hisz ki tudná megmondani: hány gazdag, hány szép, hány ifjú nő van még jegyesén kívül? Sőt vannak ifjabbak, szebbek és gazdagabbak, és ő egyikét sem szereti oly forrón, oly hévvel, mint menyasszonyát. Kérdezzétek meg tőle, hogy miért? Habozni fog és szavakat keresni, de válaszolni képtelen lesz. Érzi, hogy szeretnie kell választottját, ámde az önkénytelen szerelmet megokolni nem tudja. Szereti, de nem azért, mivel tán gazdag; mert ha egy váratlan csapás által koldusbotra jutna is, akkor sem hagyhatná el. Szereti, de nem azért, mivel tán szép; mert ha egy hirtelen betegség minden báját letarolná is, akkor sem hagyhatná el. Szereti, de nem azért, mivel tán ifjú, mert ha évtizedekig kellene is várakoznia reá, akkor sem hagyhatná el. Szereti mindig és minden körülmény között, és nem tudja megmondani, miért. Így kell nekünk is – azaz nem így, hanem forróbban kell szeretnünk Istent! Nem azért, mivelhogy teremtett, megváltott, megszentelt és megszentel; nem azért, mivel jótéteményeivel elhalmoz, hanem mert, mert, de ah, én nem tudom kifejezni, csak érzem, érzi szívem, hogy e szeretettel adós. Szeretnünk kell nem jótéteményeiért, hanem önmagáért, mivel Isten. Oh mindenható Atyánk! gyullaszd fel szívünkben ez önzéstelen szeretet tiszta lángját, hogy téged egyedül tenmagadért szerethessünk!

Nem méltatom figyelemre azokat, akik Istentől végképp elszakadtanak, csak tireátok fordítom tekintetemet, kiknek szívét a hideg szeretetlenség meghódítani nem bírta. Miért szeretitek az ég királyát? Talán mert földi boldogságot adott? Ah! sokan vannak, akik áldják és imádják őt, kik nem győzik köszönni a vagyont, mellyel megajándékozta őket; de ha vetésökre árvizet, jégesőt, fagyot küld, akkor megfagy az ő szívük is Isten iránt, szeretetök lohad, a látogatásokat nem fogadják békén, megadólag, hanem kikelnek Isten ellen. Ezek nem szeretik Istent önmagáért, hanem a vagyonért, melyet az ő kegyelméből bírnak. Sokan vannak, akik örvendeznek a jó egészségnek és nem mulasztják el a hálaadást érette; de ha az egészség elfonnyad és pár napig meg vannak fosztva a világ hiú élveitől, zúgolódnak, elégedetlenkednek és nem nyugszanak meg Isten szent akaratán. Ezek nem szeretik Istent önmagáért, hanem az egészségért, mellyel megajándékozá őket.
     Így szeretni Istent, mitsem ér, ájtatos keresztények! Az ilyen szeretet értéknélküli. Önmagáért szeretendő ö, és nem adományáért. Önmagáért szerette Istent Jób pátriárka. Ő nem zúgolódott, midőn csapás csapás után érte, nem kelt föl Isten ellen, sőt ellenkezőleg, megnyugodva szent akaratán, szíve melyéből így fohászkodott: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek vissza oda, az Úr adta, az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lőn, legyen áldott az Úr neve.” (Jób 1,21) Önmagáért szerette Istent a megtestesült Ige is, Jézus Krisztus. Midőn a getszemáni kertben vérrel verejtékezve fölsóhajtott: „Atyám! minden lehetséges neked, vedd el tőlem e poharat”, nem mulasztotta el hozzá tenni: „De nem amit én akarok, hanem amit te.” (Mk 14,36) Kijelentette ezzel Isten akaratán való megnyugvását.
     És ebben nyilvánul a szeretet tökéletessége. Aki úgy szereti Istent, hogy szent akaratával megegyezik, előtte mindenkor meghajol, mindent szívesen fogad kezéből, az önmagáért szereti őt. Oh, vegyétek példaképül Jóbot, ájtatos keresztények! és viseltessetek oly szeretettel Isten iránt, mint Ő. Ő nem zúgolódott, hanem Isten szent akaratán mindenkor, a legnagyobb szenvedések között is megnyugodott. Így nyugodjatok meg ti is, és amint őt megáldotta az Úr e nagy, tiszta és tökéletes szeretetért, akként titeket is meg fog áldani.

Így kell tehát Istent szeretni: 1. mindenek felett; 2. önmagáért. Oh, bár soha nem felednétek el mai tanításomat! Oh, bár szívetek mélyére rejtenétek azt és utódaitokat, gyermekeiteket is így tanítanátok szeretni Istent! Mert csak ha így, mindenek felett és önmagáért szeretitek őt, csak ekkor mondhatjátok el szent Pállal: „Jó harcot harcoltam, a hitet megtartottam”, csak akkor lehet vele együtt remélnetek, hogy eltétetett számatokra a jutalom koronája. Amen.