„Miért gondoltok gonoszokat szíveitekben?” (Mt 9,4)

Az írástudók és farizeusok határozott ellenségei voltak az Úr Jézusnak. S miért? Talán igazságtalanul bánt velük? Oh nem! Szigorúan, de igazságosan. Csakhogy Urunk ez igazsága sehogy sem volt ínyökre. Jobban szerették volna ők, ha nem volt volna oly nagyon igazságszerető; mert akkor sok gonoszságuk rejtekben maradt volna, s annyi feddés és dorgálás nem éri őket. Ámde isteni Megváltónk félelem és habozás nélkül dörögte feléjök: „Jaj nektek, képmutató farizeusok és írástudók!” E szigorúsága miatt folyton agyarkodtak Jézusra, folyton rágalmazták őt; elnevezték ördöngösnek, törvényszegőnek, istenkáromlónak. De Urunk azzal a magasztos fenséggel utasított vissza minden rágalmat és felelt vádjaikra, mely istenségének egyik kiváló bizonyítéka. Bármint igyekeztek is feketére festeni őt és a népet elvonni tőle, hasztalan volt minden igyekezetök. Jézust egy csodálatos fénykör ragyogta körül, melyet, ha testi szemeivel nem is látott, de természetfeletti hatásában érzett az őt mondhatatlan szeretettel követő nép, s azért meg tudott válni otthonától, meg vagyonától, meg szeretteitől, csakhogy az Üdvözítőt, egy megmagyarázhatatlan benső varázs erejétől vonzatva, követhesse. Mi volt e csodálatos erő? Az emberi testbe zárkózott, láthatatlan Istenség. Hiába mondották a farizeusok Jézust istenkáromlónak, ördöngösnek, törvényszegőnek: a nép nem hitt nekik, és csak az imádkozó, törvény tartó Jézust látta benne.
     A mai evangélium szerint is káromlásról akarták az írástudók Urunkat vádolni; de nem volt idejök, mert eléjök vágott Jézus. Látta ugyanis gondolatukat, látta, hogy rágalmazni akarják, s azért az írástudók nagy ámulatára így fordult feléjök: „Miért gondoltok gonoszokat szíveitekben?” Az írástudók azt hitték, hogy jól el van rejtve gondolatuk, hogy Urunk csak annyit tud, amennyit a szem lát, a fül hall; de csodálkozva tapasztalák, hogy őelőtte a szív és gondolat kitárt könyv, és ő olvas ott is, ahol más mitsem lát.

Azonban ájtatos keresztények! Krisztus Urunk nemcsak az írástudók és farizeusok gondolatát látta, hanem látja a mieinket is. Mi sem zárkózhatunk el előle; mert az ő tekintete mindenen keresztül hat, az éjszaka sötét fátyolán éppen úgy, mint a szív titkos redőin. Előtte minden cselekedetünk nyílt, minden gondolatunk világos, legyen bár szívünk mélyének mélyére temetve. Úgy van! Üdvözítőnk előtt nincs titok, ő mindent tud.

a) Ki merné tagadásba venni, hogy Isten előtt titok nincsen? Az ö tekintete keresztül hat mindenen: ő lát mindent, akár nagy, akár kicsiny legyen az. Az ember nagyító üveggel gyámolítja látási képességét, amidőn parányi dolgokat vesz vizsgálat alá, melyeket szabad szemmel nem kutathat át. Istennek nem kell nagyító üveg, ő látja a parányok milliomod részecskéjét is, egyetemében és belső szervezetében egyformán. Őelőtte semmi parányi nem maradhat rejtekben. Ő „mindeneket tud” (Baruk 3,32) – mondja a próféta. Tudja azokat is, amelyek sötétben az éj leple alatt történnek: „Mert az Úr szemei sokkal fényesebbek a napnál.” (Sir 23,28) Bevilágítja a legfeketébb éjszakát is és meglátja annak minden titkát. Tud mindent, bárhol történjék. Tudja a tenger vizeinek eseményeit és tudja a szárazföldéit. Egyformán tudja a mennyben és a pokolban történő dolgokat. E mindentudását magasztalja szent Dávid is, midőn így énekel: „Hova menjek a te lelked elöl? és hova fussak színed elöl? Ha fölmegyek az égbe, te ott vagy; ha leszállok a pokolba, jelen vagy. Ha szárnyaimul veszem is a hajnalt és a tenger végső határain lakom: oda is a te kezed visz engem, és jobbod tart engem.” (Zsolt 138,7-10) Nincs tehát hely, hol Isten jelen nem volna s nem látná, és nem tudná minden cselekedetünket. Úgy van, tegyünk bármit, őelőtte nem fog titokban maradni.
     És csak e tudatban imádkozhatunk hozzá nyugodtan és bizalommal. Mert ha nem volnánk meggyőződve arról, hogy ő hallja, midőn dicséretét zengjük, tudja, midőn jótéteményeiért hálát adunk, látja, midőn remegő ajakkal, harmatos szemekkel a porba omolva segítségét kérjük: vajon mi értelme volna akkor imánknak, könyörgésünknek? Nem volna-e elvesztegetett idő az, melyet az áhítat gyakorlataira fordítunk? De mi meg vagyunk győződve, hogy Isten tud a mi imánkról és minden tettünkről. „Ö ismeri az ember minden cselekedetét.” (Sir 15,20)
     Számtalan szentírási példával igazolhatnám ezt. Jusson csak eszetekbe: mily csodálatos módon szabaditá meg ő Dániel prófétát. Dániel Nabukodonozor által fogolyként Babilonba hurcoltatott. Volt pedig a babiloniaknak egy nagy sárkányuk, melyet imádának. Dániel azonban nem akarta ennek imádása által megbántani az igaz Istent. „Az én Uramat Istenemet imádom; mert ő élő Isten, ez pedig nem élő Isten” – mondá a királynak. S engedelmet kért tőle annak bebizonyíthatására, hogy az imádott sárkány valóban nem Isten, hanem lelketlen állat. Megnyervén az engedelmet, szurkot, hájat és szőrt főzött össze, s ezt a szörny elé dobta. A sárkány felfalván a főzeléket, megpukkadt tőle. A babiloniak megbosszankodának Dánielre, amiért bálványukat megölte, és követelték megbüntetését. A király megrettent a felzúdult néptől s Dánielt az oroszlánok vermébe dobatta. Vala pedig a veremben hét oroszlán, és azoknak minden nap két testet adtak és két juhot: akkor pedig mitsem adtak nekik, hogy megegyék Dánielt. De Isten elküldötte angyalát és bezárta az oroszlánok száját, s nem ártottak neki. Sőt még az éhhaláltól is csodálatos módon megszabaditá őt. Élt ugyanis ez időben Judeában egy Habakuk nevű próféta, ki az aratóknak étket főzött, hogy kivigye utánok a pusztába. Megjelent azonban előtte Isten angyala, így szólván hozzá: „Vidd el a te ebédedet Babilonba Dánielnek, ki az oroszlánok vermében vagyon. És mondá Habakuk: Uram, Babilont nem láttam és a vermet nem tudom. És megfogván őt az Úr angyala üstökénél, elvivé öt hajánál fogva, és letevé Babilonba a verem fölé.” (Dán 14,33-35) Vajon mit bizonyít ez? Azt, hogy Isten mindentudó. Épp azért tudta Dániel sanyarú helyzetét; tudta, hogy őiránta való igaz szeretete juttatá oly nagy veszedelembe; tudta, hogy ha az oroszlánok nem falják is fel, éhen kell vesznie, ha csak csodálatos módon meg nem menti. Tehát csodát művelt és megmenté; még pedig, hogy a csoda annál szembetűnőbb legyen, a Judeában lakó Habakuk által küldött neki élelmet Babilonba.

Számtalan ily szent történettel bizonyíthatnám Isten mindentudását, ha az idő rövidsége azt megengedné. De meg miért is tenném ezt? Van tán valaki közöttünk, ki ezen kételkednék? Oh, mi meg vagyunk győződve, hogy „ö tudja az elmúltakat és a jövendőkről ítél” (Bölcs 8,8); hogy „az Úr szemei látják az emberek minden utait és a tenger mélységét, és látják az emberek szívét legtitkosabb rejtekéig. Mert az Istennél, mielőtt teremtetnék, minden tudva van, úgy az elvégzés után is lát mindent.” (Sir 23,28-29) Azért mondja szent Dávid király: „Uram! te megvizsgáltál engem és ismersz engem; te ismered fektemet és keltemet. Megérted távolról az én gondolatomat, ösvényemet, és nyughelyemet megvizsgáltad. És minden utamat eleve megláttad. Íme Uram, tudsz mindent, a legújabbakat és régieket. Csodálatos előttem ezen tudásod; igen magas és nem érhetem fel azt.” (Zsolt 138,1-6) Mielőttünk is igen magas és mi sem érhetjük fel azt; de azért Dávid királlyal hisszük. Úgy van, Uram! te mindentudó vagy és előtted semmi titok nincsen.

b) Eddig a Szentháromság egy Istenről szóltam általában. Lássuk most annak különösen második személyét, Jézus Krisztust, ki a mai evangéliumban az írástudókat megszégyeníté: vajon tud-e ő is mindent? lát-e mindent? olvas-e a szívek mélyén?
     Kérdem mindenekelőtt: kicsoda Jézus? Megfelel helyettem maga az örök Atya, azt mondván Jézusról: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged.” (Zsolt 2,7) Tehát Jézus, az Atya bizonysága szerint az ő Fia, az örök Atyának örök gyermeke, s azért is mondjuk Fiú Istennek. Az Üdvözítő is bizonyítja ezt, így szólván: „Kijöttem az Atyától és e világra jöttem.” (Jn 16,28) Tehát az Atyától jött ki, az Atyától született; de – és ezt jól jegyezzétek meg – nem ez időben, hanem öröktől fogva. Azért mondja szent János evangélista: „Az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelében vagyon” (Jn 1,18), emlékezetünkbe akarván idézni azt az igazságot, hogy Jézus Krisztus, az Atyától öröktől fogva születvén, Fia az Atya Istennek. Szent Pál apostol is több helyen megerősíti ez igazságot. Így példának okáért a rómaiakhoz irt levelében azt mondja: „Még tulajdon Fiának sem kedvezett, hanem mindnyájunkért adta öt.” (Róm 8,23) Ki adatott mindnyájunkért? ki halt meg érettünk? kit küldött az Atya, hogy bűneinket eltörölje, az ördög rabigáját széttörje, hatalmát meggyöngítse, minket üdvözítsen? kinek nem kedvezett? Jézus Krisztusnak. Tehát őt nevezi a csalatkozhatatlan tanító Isten Fiának. Hasonló érteményben nyilatkozik a galatabeliekhez irt levelében is, mondván: „Elküldé Isten az ő Fiát.” (Gal 4,4) Mivel Jézus küldetett el, ő itt is Isten Fiának mondatik. „Fia által szólott hozzánk” (Zsid 1,2) – írja ugyanő a zsidókhoz.
     Jézus Krisztus levén az, ki értésünkre adta: miként juthatunk az örök boldogság fényességébe; általa szólván hozzánk az Atya – itt is ő mondatik Isten Fiának. Kétségbevonhatatlan tehát, hogy Jézus Krisztus az élő Istennek egyszülött Fia, ki öröktől fogva, kezdet nélkül létezik. De ha Jézus Isten Fia, akkor Isten ő is éppen úgy, mint az Atya, akitől öröktől fogva született. Valamint az embernek gyermeke is ember: úgy az Istennek Fia is Isten. Szent Pál apostol a rómaiakhoz irt levelében „mindenek felett áldott Istennek” nevezi. (Róm 9,5) Istennek állítja őt e szavaival is: „Várván a boldog reménységet és a nagy Isten, a mi üdvözítő Jézus Krisztusunk dicsőségének eljövetelét” – mely szavak a Titushoz irt levelében olvashatók. (Tit 2,13) Szent János ezt írja evangéliomának elején: „Isten vala az Ige.” (Jn 1,1) Hogy kit kell értenünk az Ige alatt, ki Isten vala, megfejti alább mondván: „És az Ige testté lőn” (Jn 1,14); testet pedig Krisztus öltött magára, s azért ő az Ige, ki Istennek mondatik. „Isten világosság” (Jn 1,5) – mondja ugyanazon szent evangélista. Jézus pedig azt mondja: „Én vagyok a világ világossága.” (Jn 8,12) Így tehát a fenti szavak is Jézusunk istenségét bizonyítják.

De ha Jézus Isten, akkor tud is mindent, épp úgy, mint az Atya, akitől született. Szent Pál is megerősíti ezt, a zsidókhoz irt levelének következő szavai által: „Nincs semmi teremtmény előtte láthatatlan, sőt mindenek födetlenek és kitárván annak szemei előtt, kiről a mi beszédünk szól.” (Zsid 4,13) Oly világosan van ez mondva, hogy magyarázatra nem szorul. De hogy is ne tudná minden cselekedetünket az, akiben élünk, mozgunk és vagyunk. (ApCsel 17,28) Sőt még a gondolat sem titok őelőtte; mert mint a szent könyv mondja: „Előtte tárvák a gondolatok.” (1 Kir 2,3) Krisztus Urunk mindentudásáról tanúskodik szent János evangéliomának 4-ik fejezete is, melyben a szamariai asszonnyal folytatott beszélgetése van leírva. Édes Üdvözítőnk ugyanis egy alkalommal Judeából Galileába akarván menni, Szamarián kellett átutaznia. Midőn Szamariának Szikár vagy Szikem nevű városához ért, elfáradva leült a közeli major kútjára, mely Jákob kútjának neveztetett, mivel azt tartá róla az ájtatos hagyomány, hogy még Jákob pátriárka ásatta. Történt pedig, hogy míg a tanítványok élelmet szerzendők a városban voltak, egy asszony jött Szikárból vízért a kúthoz. Üdvözítőnk kért tőle egy ital vizet. Tudni való dolog azonban, hogy a zsidók és szamariaik örökös viszálykodás és huzavona közt éltek, s a viszony közöttök a legellenségesebb volt. Azért az asszony látván, hogy Jézus nem szamariai, csodálkozva kérdé: „Hogyan kérsz te zsidó létedre éntőlem italt, ki szamariai asszony vagyok? holott a zsidók nem társalkodnak a szamariaiakkal.” Jézus ezután tanítást adott neki az élő vízről, mely őnála vagyon, s melyből aki iszik, nem fog szomjúhozni, mert a lélek szomjúságát örökre eloltja és annak megszentelő és üdvözítő ereje kiterjed nemcsak az életre, hanem az örökkévalóságra is. Az asszony részesülni akarván e jótékony vízben, esengve kérte Jézust: „Uram! add nekem azt a vizet, hogy ne szomjúhozzam s ne jöjjek ide meríteni.” Mondá neki Jézus: „Menj, hívd el férjedet és jöjj ide!” Felele az asszony és mondá: „Nincs férjem.” Mondá neki Jézus: „Jól mondád, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és aki most van, nem férjed, azt igazán mondád.” Ez asszony nem ismerte Jézust, mint a szentírásból kiviláglik, még soha nem is látta. Hogyan tudta tehát Jézus az ő életét? Honnét tudta, hogy már volt öt férje, s a mostanival csak bűnös viszonyban él? Talán azt mondjátok, hogy más valaki árulta el őt, aki jól ismerte? Ámde tekintve az ellenséges viszonyt, melyben a zsidók a szamariaiakkal éltek, ezt föltenni nem lehet. Hanem tudta és ismerte ez asszony életét, mert ő mindent tudott, mivel Isten.
     Mennyire csodálkoztak az írástudók is, hogy kitalálta gonosz gondolatukat! Pedig nem volt abban semmi csodálandó. Hogy is ne tudna mindent az Isten?! Jézus pedig Isten volt e földön is, azért éppen úgy olvasott az ő bensejökben akkor, mint olvas a mienkében most, midőn örök dicsőségének országában trónol.

Szent János evangélista látta lélekben az utolsó ítélet szörnyű képét. „És láték nagy fehér királyi széket, s azon egy ült, kinek színe előtt elfutott a föld és ég, és azok helye nem találtaték” (Jel 20,11) – mondja a szent evangélista. Ki volt e királyi széken ülő, aki eljött a világ felett ítéletet mondani? Megtudjuk a következő fejezetből, midőn megszólalván, azt mondja: „Én a szomjúhozónak az élő vizforrásból adok ingyen.” (Jel 21,6) De éppen az imént elbeszélt történetből tudjuk, hogy az élő víz Jézusnál vagyon. Tehát akit szent János a királyi székben látott, s aki által ítélet tartaték mindenek fölött az ö cselekedetei szerint” (Jel 20,13), szintén Jézus Krisztus; mert az élő vízforrásból csak ő adhat. E látomás tehát azt bizonyítja, hogy Jézus fogja a világot ítélni. És valóban úgy van; mert ezt maga édes Üdvözítőnk is értésünkre adja szent Máté által, azon rettenetes napról emlékezvén, melyen elküldi angyalait harsonával és nagy szózattal; és ezek egybe gyűjtik az ő választottait a négy világrészről, az egek végétől azok határáig. „Akkor – mondja ugyanis a szent evangélista – feltűnik az ember fiának jele az égen.” (Mt 24,30) Az ember fia pedig Jézus Krisztus, és az ő jele az egyház és szent atyák egybehangzó tanítása szerint a szent kereszt. Ez volt jele megaláztatásának, kell tehát, hogy jele legyen megdicsőülésének és uralmának is.

De hogyan fog Jézus ítélni? Igazsága szerint, melléktekintet nélkül. Az ő ítélete után a gonoszok örök kínra mennek, az igazak pedig örök életre (Mt 25,46), akár koldusok, akár királyok voltak e földön. Azért sóhajt fel a koronás zsoltáros is: „Igaz vagy Uram! és igaz a te ítéleted.” (Zsolt 118,137) De vajon lehetne-e ítélete igaz, ha nem tudna mindent? Vajon azon tény, hogy ő fogja a világot igazságban ítélni, nem azt bizonyítja-e, hogy mindent tud? Úgy van, Uram! te mindent tudsz; „tudod a sötétségben történteket is és a világosság te veled vagyon.” (Dán 2,22) „Te megvilágosítod a sötétség titkait is, és a szívek szándékait is kinyilatkoztatod.” (1 Kor 4,5) Azért mondja a lángajkú Izaiás is: „Nem a szemek látszata szerint ítél, és nem a fülek hallása szerint dorgál: hanem igazságban ítéli a szegényeket, és igazság szerint végez a föld szelídeivel.” (Iz 11,3-4) De épp azért, mivel nem a szemek látása szerint ítél, és nem a fülek hallása szerint dorgál, hanem igazságban, kell, hogy mindent tudjon. És valóban, Jézus mindent tud.
     Ő tudja az ég és föld eseményeit. Tudja azt, ami a föld gyomrában történik; tudja azt, ami a tenger hullámai alatt megy végbe. Ő mindent tud. Sőt belát a legmélyebb tenger, a szív fenekére is; belát a legsötétebb éjszakába, a gondolat éjszakájába is, és ott sem marad előtte rejtve semmi; meglátja a legkisebb foltot, a legcsekélyebb salakot. Távoztassunk azért szívünkből minden szennyet, kerüljük még gondolatban is az ocsmányságot; mert Jézus mindent tud, mindent lát, s megfizet mindenkinek igazsága szerint. Oh, bár halálunk óráján mindnyájan felsóhajthatnánk szent Dávid királlyal: „Igazságban jelenek meg színed előtt.” (Zsolt 15,15) Urunk Jézus! adj szent malasztot, hogy e sóhaj lehessen végső sóhajunk; mert akkor nem kell reszketnünk, midőn majd királyi fölséged dicsőségében megjelensz, hogy igazságod szerint ítéletet mondj a világ felett.

Ah Istenem! mily ítélet hangzik mi felettünk!... Mily ítélet hangzik!... Amen.